Mint minden este, ezen a nyári alkonyon is egészségügyi sétáját rótta Kutassy mester lelkes tanítványával, Kósza Alfonzzal. A forró kánikulai nap után alig enyhült a levegő, és Kutassy mester meg is jegyezte nagyon találóan, hogy még nincs vége a nyárnak. A lelkes tanítvány ezt az axiómát hozzá illő lelkesedéssel nyugtázta, és megtoldotta egy másik megfellebbezhetetlen kijelentéssel, mármint, hogy kutya meleg van, égnek emelve tekintetét, mintha tanúnak hívná a felsőbb hatalmakat.
- Mesterem, látja azt, amit én látok? – kiáltott megrökönyödve.
- Ismeretlen eredetű repülő tárgyat?
- Nem az égben, a fán!
A mestert a látvány, ami izgalomba hozta Kósza Alfonzt, a lelkes tanítványt, csöppet sem lepte meg.
- Halló, hogy van? – kérdezte társalgási hangon, a fán kucorgó emberi lényt.
Az emberi lény, azonban nem mutatott semmi hajlandóságot a társalgásra, csak ült szótlanul két vastagabb ág között és kifejezéstelen tekintettel meredt a semmibe feketével kontúrozott szemekkel.
- Hölgyem, segíthetünk? – járult hozzá a társalgáshoz Alfonz barátunk is.
A hölgynek nevezett személy erre a felajánlásra sem reagált, csak kapaszkodott tovább a faágba, melyen ült, de csak óvatosan kapaszkodott, nehogy szép feketére pingált műkörmei letörjenek. Ez volt öntudatának egyedüli megnyilvánulása.
A mester és tanítvány enyhén szólva tanácstalanul nézett egymásra. Rövid töprengés után Kutassy mester, a tőle elvárható módon a tettek mezejére lépett, illetve közelebb lépett a fához, melyen a leányzó kucorgott.
- Ha szabad érdeklődnöm, kegyed milyen okból tartózkodik ezen a diófán? – próbálta a mester továbbra is fenntartani a társalgást.
- Vadgesztenye – pontosította a díszfa nevét a lelkes, de némileg kritikus tanítvány, Kósza Alfonz.
A mester nem vette tekintetbe a megjegyzést, inkább a fán üldögélő alaknak szentelte minden figyelmét. A figyelem tárgya azonban nem mutatott hajlandóságot a figyelem viszonzására. Közben a parkba jövő-menő emberek észlelhették, hogy valami látni való adódott, mert megálltak hőseink mellett, érdeklődvén, vajon mi is folyik itt. Egyre többen gyűltek össze és megindultak a találgatások.
- Egy majom van a fán – mondta valaki.
- Nem majom, hanem egy hulla! – állította egy másik.
- Ez egy bolond, aki megszökött a diliházból! – tódította a harmadik.
A szót felkapták és valaki értesítette a rendőrséget, de még a rendőrség előtt megérkezett lóhalálában két ápoló, odavágtattak a fához félretaszigálva mindenkit, még a mestert is, majd alaposan megbámulták a fán tartózkodó személyt és lemondóan legyintettek.
- Nem a mi ismerősünk! – jelentették ki és távoztak.
Alig távoztak a zárt intézet ápolói, hangosan szitkozódva megjelent a helyi fodrász szalon társtulajdonosa, és már messziről kiabált, hogy a bámészkodók figyelmét magára vonja.
- Hol van az a nyomorult punk? Agyon verem, megfojtom! – harsogta – Három órát dolgoztam a séróján, és ő meg hálából fizetés nélkül meglépett.
Így lamentálva érkezett a fához és hosszan bámulta a fenn üldögélő, tündöklően kékhajú lányt. Volt is mit csodálni azon a frizurán, amit nem mulasztott el a jeles hölgyfodrász, a szalon résztulajdonosa. Körbejárta a jelenséget kétszer – háromszor majd csettintve kijelentette:
- Szép munka! De nem a mi kuncsaftunk!
- Ezt a színt nekem még nem sikerült kikavarnom – tette még hozzá a szakember csodálatával -, és a hold jelet sem szoktuk feltenni – mutatott a bal halánték felett virító sárga foltra.
Értetlen képet vágva körülnézett, és a kezeit széttárva újból kijelentette, hogy „nem a mi kuncsaftunk”.
Kutassy mester és lelkes tanítványa, Kósza Alfonz a kudarccal végződő érdeklődések hatására kimerülten helyet foglalt a közeli ligetipadon. A mester kijelentette, hogy a sok kuszaságot, amit a fán lakozó hölgy okozott csak agytekervényeinek nyugodt munkájával képes tisztázni.
- Maradjon csöndben, Alfonz, amíg az agytekervényeim ága-boga valamilyen rendszert talál e sok értelmetlennek tűnő esemény kuszaságában – szólott és belemerült az intenzív gondolkodás mélységeibe.
A lelkes tanítvány áhítatos csendben várta mestere megvilágosodását. A csöndes, elmélyült meditációt a két személyből álló rendőri egység érkezése szakította félbe. Odacsörtettek a padhoz, amelyiken a mester meditált lelkes tanítványa társaságában. Először is igazolványaikat kérték el, majd az iránt érdeklődtek igen határozott fellépés közepette, vajon ők értesítették-e a rendőrséget egy bizonyos hulla jelenlétéről, melynél felmerülhet az idegenkezűség lehetősége. Ezt hallva Kutassy mester kijelentette, hogy nincs tudomásuk semmiféle hulláról, sem az idegenkezűség fennállásának lehetőségével, sem nélküle. De ha a rend kedves őrei esetleg egy fára települt élő embert óhajtanának megtekinteni, forduljanak meg, és megláthatják az alig háromlépésnyire levő díszfát. A két közeg így is tett, amiből az következett, hogy a kékhajú lánytól is a személyigazolványát kérték, amit természetesen nem kaptak meg, hiszen feltételezett némasági fogadalmát, és semmibe bámulását még a hivatal képviselői kedvéért sem adta fel.
- Az úr meg tudná mondani, mióta ül itt a kisasszony? – intézett kérdést az egyik rendőr Kutassy mesterhez.
- Ha tudnám, nem ülnék itt az agytekervényimet tornásztava, hogy kiderítsem miről is van szó!
A közeg nagy szemeket meresztett hallva ezt a kissé sértődött hangon kijelentett választ, majd a homlokára csapott, mert hirtelen felismerte, kivel is beszél.
- Bocsánat! Ugye a híres bűnügyi szakértő Kutassy mesterhez van szerencsém?
- Ha ez magának szerencse!
Közben a kíváncsiak tömege nőttön-nőtt, és a találgatások száma is szaporodott.
- Megtalálták a burgundi kettős gyilkost! – kiáltott fel valaki izgatottan.
- Dehogyis! – szólta le a társa – Csak az áruházi tolvajt fülelték le és most mentik ki a dühös vagyonőr kezei közül.
- Ugyan emberek! – szólt bele egy másik – Csak a Pirike néni macskája mászott fel a diófa legfelső ágára, s most a tűzoltók mentik onnan.
Így ment ez egy darabig, s jobbnál jobb ötletekkel álltak elő a kíváncsi nézelődők. Kutassy mester megunta hallgatni, s kérte a rendőröket, küldjék az embereket haza. Szívesen meg is tették, hiszen a tömegoszlatás munkaköri feladataikhoz tartozott.
- Oszoljanak, kérem! Oszoljanak! – kiáltották dörgedelmes hangon és hatalmuk tudatában terelték az embereket a park kijárata felé.
- Nincs itt semmi látnivaló! – tette még hozzá egyikük, és igaza is volt, mert közben besötétedett, csak néhány lámba világított gyéren.
Az emberek inkább a gyenge esti fények miatt távoztak, mint a hivatalos felszólítás hatására, és azt is kétségbe vonták, hogy nincs semmi látnivaló, mert ha nagyon közel mehetnének a fához és zseblámpájuk lenne… No, de ezt hagyjuk, hiszen ki sétálgat a parkban elemlámpával? Jóhiszemű ember nem igen. A rendőr, az más – neki van lámpája, jó erős fényű. Rá is világit a fán kuporgó alakra. Ha nem pislogna néha, s nem mocorogna kicsit, hogy jobb ülés essen a két ág villájában, azt hihetné az ember, hogy nem is él.
- Kérem, jöjjön le, még megfázik! – fogta könyörgőre egyikük.
Nem úgy látszott, mintha reagálna a kérésre. Ült ott tovább, mintha oda lenne nőve.
- Mester! – fordult végül Kutassy mesterhez a rangidős rendőr – Segítsen nekünk kideríteni, mi is ez az egész? Próbálja meggyőzni ön, szálljon már le a fáról, nem maradhat itt éjszakára!
- Tegyen valamit, mester! – szólalt meg Kósza Alfonz, a lelkes tanítvány is.
A válaszadásra nem került sor, mert nagy csinnadrattával megérkezett egy TV stáb. A városi Tv-től jöttek. Hozták a kamerákat, lámpákat, és elől csörtetett a háromtagú csoport vezető-operatőre.
- Hol van a majomember? – szegezte a rendőröknek a kérdést.
A mester és lelkes tanítványa érdeklődve figyelte az újabb fejleményt. A szétoszlatott nézőközönség is visszaszállingózott érdekes látványosságra számítva.
- Majomember? – értetlenkedett a rendfenntartó erők jeles képviselője.
- Igen, igen! Lakossági bejelentés érkezett, hiteles szemtanútól.
- Ott a fán tartózkodik egy személy, de nem majomnak látszik, inkább egy hippinek, vagy valami hasonlónak. Menjenek, nézzék meg, s hátha szót értenek vele. Nekünk nem sikerült. És jó lenne, ha leszállna, mert már legalább egy órája fent ül és …
- Fiúk! Fényt a diófára!
- Vadgesztenye! – pontosított Kósza Alfonz, a lelkes tanítvány, de ez senkit sem érdekelt.
Kigyúltak a reflektorok, a Jupiter-lámpák, és felberregett a felvevőgép. A kamerát előbb a kíváncsiskodók tömegére irányították, akik közül sokan integetni és grimaszolni kezdtek, mintha ők lennének a majmok. Ezt követően felvették a két rendőrt, de a padon ülő hőseink kimaradtak a filmezésből. Végül a fa felé fordították a lencséket. A riporter is odaperdült, s kezdte a szövegét.
- Üdvözlöm a nézőket! A városi parkból közvetítünk. Itt állunk a park bejáratától néhány méterre, egy dús lombú fa alatt.
- Vadgesztenye! – szólt közbe Alfonz.
A riporternek tetszett a beszólás, és rutinosan beleszőtte további mondókájába. Közben a kamera ráfókuszált a punk frizurára, a csodás kék hajra, feketére lakkozott műkörmökre. Arra a kérésre, hogy nyilatkozna a nézőknek, a fán lakozó személy nem reagált, s így a riporter be is fejezte közvetítését néhány sajnálkozásnak szánt szóval. Ahogy a lámpákat leoltották, és szedelőzködni kezdett a stáb, Kutassy mester alkalmasnak találta az időt, hogy véleményét kifejezésre juttassa tanítványa és a rend őrei előtt.
- Itt ülve a padon összeállt bennem a kép. A tények a következők. Ideérkezésünk előtt nem sokkal elhelyezkedett a fa ágai között vizsgálódásunk tárgya.
- Miből gondolja, mester, hogy akkor ült fel a fára a kis hölgy? – szólt közbe a lelkes tanítvány.
- Alfonz, nem emlékszik, hogy még keresgélte a fogást az ágon vigyázva, hogy szépen lakkozott fekete műkörmei le ne törjenek? De folytatom, megállapítást nyert, hogy nem az elmekórház ápoltja, nem a fodrász szalon kuncsaftja, nem hulla, nem elveszett gyermek, nincs a rendőrségnél nyilvántartva. Mindezen hiányok ellenére a tömegkommunikáció révén hírnévre tehet szert.
- Igaza van, uram! – szólt egy alak a liget már sötétbe borult fái közül kilépve.
- Leszállhatsz, Jenő! – kiáltotta a fán csücsülő alaknak – Megnyerted a fogadást!
Kósza Alfonz, a lelkes tanítvány meglepődve nézett mesterére.
- Jenőőő?
- Jenő! – válaszolta magától érthető hangsúllyal Kutassy mester.
2020.
