Ma elmentem az egyetem előtt és arra gondoltam, milyen lenne most az életem, ha az idegen nyelv szakon maradnék és nem lépnék a színészi pályára. Talán most egy francia vállalatnál dolgoznék, és több pénzem lenne. Vagy talán megírtam volna az első regényemet. És talán egy szoba-konyhában élnék a Piata Romana-n, és kutyát vettem volna magamnak. Vagy talán elmentem volna Franciaországba, és sétáltam volna a Champs-Élysées-n, mondván zsötem egy franciának, aki feleségül akar venni. Aztán erősen megszorítottam a kezedet, és mindenre gondoltam, ami nem lettem volna, ha valami más lettem volna.
A halántékom égett, az agyam forró volt a négy órás A kategóriájú francia vizsga után. Öt hónapja meditáltam franciául, minimális esélyem volt csak a vizsgára. A második nyelv román lehetett: nyelvtan. Kifogástalanul írok ezen a nyelven, de még mindig nem tudom, hogy mi a határozó, mi a jelző. Nem tudom, és soha nem is tudtam, ezért az angol mellett döntöttem. Beléptem az amfiteátrumba, elfoglaltam a helyemet egy kínai fiú mellett, hatalmas fejhallgatóval, és mondtam lesz, ami lesz. Emlékszem, hogy egy olyan fordítást kellett elvégeznem, amely sok madárnevet sorolt fel, ezért egy órán át elidőztem, hogy emlékezzek a madarak francia nevére, ahelyett, hogy lefordítanám a lefordítandót, Annyit írtam csupán: les plus beau oiseaux dans ce monde. Módfelett kínos.
Forgószélként hagytam el az egyetemet, megtagadva minden kapcsolatot a többi lánnyal, akik szerettek volna, barátkozni velem, benyomásokat cserélni a vizsgáról. Hiába, kolosszálisan hülyének éreztem magam, ezért addig futottam, amíg a lábam bírta, amíg aztán megtorpantam a Nemzeti Színház lépcsőjénél. Apa felhívott - hogy ment a vizsga, rendben volt, de nem hiszem, hogy sikerült. Letette a telefont, és talán, úgy gondolta, hogy legalább a nővérem okosabb nálam - franciául, spanyolul, angolul beszél és nincs semmi, amit ne tudna megtanulni. Földhöz csaptam a telefont, és azt mondtam, azért is be kell kerülnöm a színire. Nagy volt a tét, ha most nem sikerül, jövőre meg se próbálom.
Felhívtam egy barátnőmet, és mondtam neki, hogy menjünk el inni. Megérkeztünk az Old Centerbe, és kitaláltuk, hogy úgy teszünk, mintha idegenek lennénk. Ő azt mondta, francia akar lenni. Egy újabb kudarcot nem viseltem volna el, ezért azt mondtam: orosz vagyok. Egy szót sem beszélek oroszul, de a halandzsában jó vagyok. Egy nyelet vodka után bátran sétáltam a tömegben. Egy csoport fiúmegállt előttünk és közölték: you are very beautiful. Thank you, mondtam, egy kitalált angol-orosz nyelven. Merci - mondja a barátnőm. Where are you from?, Petersburg, Oroszország, te? France. Paris. Ránéztem a barátnőmre, ő lesütötte a szemét: egy francia bennszülött rögtön észreveszi, hogy az általa beszélt francia nem igazi francia, de mivel gyönyörűek voltunk, elbájoltuk őket úgy egy félórára. Egyikük azt mondta, hogy nem ismeri fel az akcentusomat, nos, én kitartottam a szerepem mellett: Irina Petrovna. Meg úgy tettem, mintha anyámmal beszéltem volna telefonon és úgy kiabáltam, hogy zengett a kitalált oroszomtól az egész Óváros. A franciámat elbűvöltem, le nem vette rólam a szemét. Megkérdezte, hogy kerültem Romániába. Nos, hogyan is tudjam elmagyarázni, hogyan működik a sors iróniája - a franciák nem a barátnőm miatt lepleztek le minket, hanem éppen miattam: I came here with Erasmus. Csend. How?... What how? You don't know what Erasmus is?... I know, but Russia it's not in UE, so they don't have an Erasmus project there. Basszus. Basszus. Basszus. Ránéztem, szélesen elmosolyodtam, és bedobtam egy vodkát.
Hajnali négykor mentem haza a Iancului utcai lakásomba. Rúd táncos. Cigiző vagány. Pisztolyos csaj. Rendőrnő. Énekes. Író. Újságíró. Politikus. Elnök. Színésznő. Fejben újjáépítettem az egész életpályát, amely szerettem volna lenni, kicsi koromtól kezdve, amíg fel nem nőttem. Hiába próbáltam meggyőzni magam arról, hogy bármilyen szakma szép, amikor csak, mint egy gondolat zeng a fejemben: ha színésznő leszek, akkor bármi lehetek. Vagy legalábbis akkor gondoltam.
Ma elmentem az egyetemen előtt, és arra gondoltam, ami lehettem volna, ha nem az lettem volna, aki vagyok, majd megfogtam a kezedet. Nem csak téged, akinek a kezében pihentetem a tenyeremet, de úgy tűnik, a sorsomat is kézben tartom és olyan, amilyen. Arra gondoltam, hogy hiába próbáltam meg az egész karantén alatt alternatív kereskedéseket találni, talán mégis nekem van a legszebb munkám a világon. Az a munka, amely nélkül a világ nem áll meg. Az a munka, amelyben nincs hétvége. Az a munka melyben sötét karikák vannak a szemed alatt. Az a munka, ahol a tehetségét elvárják és mérlegre teszik, mint a húsgombócot. Az a munka, amelyre csak legyintesz és imádkozol, hogy szerencsecsillag alatt szülessél, hogy észre is vegyenek. Az a munka, amiben megismertelek. A borospoharak mestersége. Az a munka, amelyben, ha a világ megáll, akkor az is megáll, mert soha senki sem hal meg színházhiány miatt.
De talán egyszer, amikor a csillagok visszatérnek anyaméhükbe, amikor felébred a világ, amikor a bolygó beindítja zajos Dacia motorját, amelyik már túl sokáig ült egy garázsban, amikor a vírusok elapadnak, amikor nem lesz többé emberhalál, amikor a sűrű köd felszállt a földről, mintha Isten a mennyben grillezne, akkor talán az emberek rájönnek, hogy nem színházhiány miatt halnak meg, hanem csak egy furcsa vágyakozás él bennük. És akkor, mert soha senki nem halt meg színházhiány miatt, túl fogják élni.
Fordította: Bige Szabolcs Csaba
