Kiszeret, aki
beszeretett...
Jó oka: valaki
vonzóbbat lelt.
És ez csapongás?!
A kép a netről
Tomor Gábor: Változás
Kiszeret, aki
beszeretett...
Jó oka: valaki
vonzóbbat lelt.
És ez csapongás?!
Holcsik Szabolcs: Cigi
Az erdő szélén meg németek lehetnek gödörben. Onnan meg a 'Bewegung' Mozgás!, utasítások voltak hallhatók. Mi meg, magyarok, ott voltunk a mező szélén. Mindenki jól kialakította magának a lövészárkot. Összekötve szépen a többivel. Szobákkal, meg budival, ami egy kanyarra került a parancsnoki állástól. Ezt mind a három fél szinte ugyan úgy dolgozta ki. Mindenkinek volt mindene, csak utánpótlás nem. Ami volt, annyi volt. Ezért nem kerekedett felül senki, de ha meg jönne is plusz ellátmány meg erősítés, akkor sem tudnánk kit kergessünk.
Ott voltunk hagyva. Megfeletkeztek rólunk.
Mintha a világ megörült volna a tavasznak, hogy nem kell már a fagyhaláltól félni. Mintha a tavasz eljöttével a háború is abba maradt volna. Kellett is ez a langy idő. Kellett a nóta is, meg a zene, az őrmester nyúzott hegedűjétől. Lelkesítette kicsit az embert, vagy épp zokogásra késztette. Minden jó volt. Majdnem. Mert azért a háború az háború. Nem helyén való ilyenkor azt mondani, "minden jó".
Inkább azt, hogy minden hiányzik.
Minden. Kivéve azt a tetves esőt, ami már egy hete áztatott, és folyt az árkok kusza folyosójára, bokáig, helyenként térd aljáig megtöltve azt. Olyan dagonyát csinált, hogy a még nem halálos sebesülteket fel kellett ültetni, de páran még így is belefulladtak, mert elájultak, és eldőltek. Az elesetteket meg hátra kellett vinni egy erre a célra ásott részre. A parancsnok szerint szoba volt. Szerintünk meg csak egy gödör. Nem szívesen cipelt senki senkit. Csúsztak meg ragadtak a véres sártól, vagy saras vértől. Néha a már hullát is felültettük inkább, és ha jött valami tiszt, beszéltünk hozzá, mintha csak sebesült lenne, csak cipelni ne kelljen.
Úgy véltük az oroszoknál szintén ez a helyzet, mert egyik nap a sisakjukkal próbálták kimerni, és kidobni a sarat. Annak hiányában szabadon volt a fejük, nem mertek felegyenesedni, és így nem tudták túllendíteni a híg levet az előttük lévő buckáknál, és az mind visszafolyt. Egy napig küzdöttek vele, aztán feladták.
A németek a bajtársaik ruháival próbálhatták felitatni. Ők két napig bírták. Ami meg a hullaszobát illeti, onnan egyik csapat sem mentesített a sártól. Szóval, lemásoltuk egymást tisztességesen. Ez a háromszögben való elhelyezkedés meg olyan lehetetlenül adta magát. Hogy pont egy ugyanazon napon kellett a szemben álló feleknek itt összeakadniuk. Amikor megláttuk egymást még nem lehetett tudni, ki kicsoda, mert azért volt távolság hozzá. Lőni meg megint csak egyszerre kezdtük egymást. Aztán fedezékbe vonulás és árokásás.
Most itt vigyáztunk egymásra, azért nem ültünk tétlenül. Még az eső előtt a németek megpróbáltak kitörni, és tűz alá vették a ruszkikat. Még gránátot is dobtak, pár tucatot, amit nagyon elhamarkodtak. Ugyanis ekkora távolságnál jóformán csak maguk elé dobálták, és senkinek nem kellett feküdni rajtuk kívül. Egyikük meg azt sem tudta, mit hogyan kell, mert kibiztosítás nélkül dobálta egy kupacba. Mikor abbahagyták a lődözést a parancsnokuk úgy kirepítette az árkukból a szerencsétlent, hogy az csak nyekkent. Laposkúszásban ment összeszedni a gránátjait. Az oroszok nem is viszonozták a hacacárét. Lebújtak, és kispórolták végig, még a szerencsétlent sem lőtték agyon. Csak egy kint hagyott kulacsot lövettek vissza kettőből, a miheztartás végett. Bár szerintünk nagy könnyelműség volt hagyni összeszedni a nyeleseket. Mi sem voltunk igazán normálisak, mert a fejünket sorban kidugva figyeltük az eseményeket, mint a szépen felsorakozott gombák. Ja, célkereszttel, de felénk nem lőttek. Csak egyszer az oroszok, mikor egy vadkan betévedt elénk, és a Józsi lelőtte, hogy kiadjon egy ebédet. Ki sem tudtunk lépni érte, ezek a nyomorultak meg szitává juggatták. Cserébe viszont a mi lövészünk szedte le az ő lövészük távcsövét. Tiszta baráti adok-kapok volt, s újból csak elkezdtünk egymásra vigyázni.
Aztán kicsit alábbhagyott az eső. Lehetett vagy este, akármennyi, működő órája senkinek sem volt. A sár, meg a víz tönkretette az összeset. A holdról meg csillagokról sem lehet leolvasni, a vastag felhőzettől. Meg hát, ahhoz sose értettem.
Csak támaszkodtam az őrhelycsücsökben, és néztem kifelé a nagy semmire, a sötétségbe. Tábortüzek akkor sem lennének, ha minden száraz lenne. Nehogy valami orvlövész kedvet kapjon aprítani bármelyik oldalról. Biztos ugyanígy vannak a többiek őrszemei is. Néztük a csendes sötétséget.
Halk neszezés vert fel bóbiskolás közben. Oldalról jött, nem láthattam. Odafordulva egy német egyenruhát vettem észre, aki addigra már karnyújtásnyira feküdt. Úgy megijedtem, hogy kiabálni sem bírtam, csak magamban. Gyors reakcióként megpróbáltam ráirányítani a puskám, de ő még a mozdulat elején rátette a kezét, és visszatolta. Feje apró ingatásával, és másik kezével jelezte, "Ne, nem kell! Nem bánt."
Mondjuk, ha akart volna, már leszúrhatott volna. Olyan közel volt hozzám, hogy simán láttam kék szemét, és tizedesi rangjelzését. Mutatóujját szájához emelte, és barátságos arccal kérte maradjak, csendben. Nagyon hangoskodni nem is tudtam volna, mert meglepetésemben csőre sem húztam a fegyverem.
- Zigarette? - kérdezte halkan, két ujját a szájához emelve.
- A frászt hoztad rám, te idióta! Meg akarsz halni? - válaszoltam suttogva.
- Zigarette?
- Te hülye! Cigaretta kéne? Azért kúsztál idáig? Meghalnál érte?
- Ja, zigaretten.
Na, te bolond! Nesze. - nyújtottam felé egy szálat a sajátomból.
- Negyet leszek szíves kerem! - mutatva kezével négyet. - Mi vanni eláz idiot miatt.
- Az egész doboz nem kéne? Eláztattátok a készletet és mentek a halálba szerezni? Nesze itt van öt. De most takarodj vissza, amíg ki nem szúrnak!
- Köszönni én mi. - suttogta mosolyogva. - Holnap te itt, én jönni, neked hoz.
S ezzel megfordult a hasán a csúszós sárban, kezében a rongyba tekert cigikkel, és olyan gyorsan eltűnt, mint ahogy előkerült. Halkan szűrődő köhögések jelezték, hogy visszaért a társaihoz. Pirkadatig néztem azt az irányt, aztán elaludtam. Ebédre ébredtem, mintha lenne mostanában olyan, hogy ebéd. Legalább valami béka, vagy más lápi bogár beköltözne mellénk a csatakba, vagy Jézus Krisztus teremtene halat, mindjárt lakodalmat ülnénk. Ehelyett valami eső áztatta keksz, vagy fene tudja, mi került elibünk. A németről nem szóltam. Felvettem a napi cigiadagom, és hosszasan töprengtem az elmúlt éjszakáról. Kíváncsisággal telve gondolva a következő estére. Ma sem történt semmi napközben. Azzal voltunk elfoglalva, hogy távcsővel néztük, ahogy távcsővel néznek, és őket is távcsövel figyelik. Ha valaki beállt volna középre, jót röhögött volna az egészen. Na meg, esett. Néha csendesebben, reményt adva, hogy eláll végre, néha meg úgy rázendítve, hogy gyorsabban lehetett úszva haladni az árokban.
Este ugyanarra a posztra mentem. Még napközben odakészítettem pár sisakot, hogy ne térdig, csak bokáig süllyedjek a sárban. Betegre tud az ember lába ázni tőle. Aki teheti le is veszi a bakancsot, hátha tud szárítani rajta vamamit. Persze ilyenkor meg ülni a legjobb, de erre meg megint csak szárazabb hely kellene, ami nincs. Akinek jobban sikerül a lábszárítás, csak sziszeg mikor visszaveszi a lábára, mások meg sikítoznak mint a cafkák. Én hol ebbe, hol abba a tanyába csatlakozom. A mai este után bizonyosan az utóbbiba.
Gyorsan besötétedett. A tábor még hangos volt ugyan, de már halkult. Arról beszélgettünk, ugyan van-e még nap, és hold a felhőkön túl. Mindenki tudta hogy van, de kellő okot adott egy kis diskurálásra. Kell az ember lelkének a beszélgetés. A szótlanságba bele lehet őrülni, ha még hülyeséget is talál ki valaki, könnyen felvesszük a gondolat fonalát, és kibeszéljük.
Ahogy telt az idő, úgy némultak el az emberek.
Halk horkantások jelezték, már csak a három ponton lévő őrök vannak ébren.
Jó itt nekem, kint a bal szélén. Középen szem előtt lennék a parancsnoknak, túlvégén meg ott a "szoba". A tegnapi irány felé néztem. Szokás szerint nem lehetett látni semmit. Nehéz, és megszokhatatlan a semmit vizslatni. Ezen gondolkodtam mikor halk pisszegést hallottam hátulról. A német volt.
- Megint hogy az anyádba kerültél mögém? - förmedtem fel halkan.
- Zigarette? - s mutatja szájához emelve két ujját, cigarettát kérve. - Én hozni, adni neked. - húzott elő egy betekert rongyot, s nyújtotta felém. - Trockenfleisch. Szarazz huss. Tied.
Nem hittem a szememnek mikor kicsomagoltam. Szárított marhahús szeletek voltak benne. Egy jó evésre való.
- Köszönöm szépen.
- Zigarette?
- Van. - bólintottam. - Négy? - mutatva négy ujjam.
- Ot? - mutatott válaszként ötöt.
- Jó. - ezzel előhúztam öt szálat, és átadtam cserébe.
Magamra mutatva súgtam, - István. - majd megböktem a vállát. - Te?
- Max. - mutatkozott be.
- Beszélgessünk?
- Nem tudni Magyar, csak kicsi.
- Esik ez a fránya eső. Nektek is elegetek van belőle mi?
- Franja? - nézett értetlenül.
- Az. Eső. - mutatva neki felfelé.
- Esó? Nemet katona szeretni esó. - mosolygott tettetett huncutsággal, hogy abból mindenki tudná, nekik is elegük van belőle. - Ti Magyar hogy mondani? - szótagolt... - Do-gol-ne meg, hogy folyik! Kuncogott saras kabátjába harapva, a csendet őrizve.
Erre már én is nevettem egyet. Aztán az oroszok felé mutattam.
- Oroszok.
A nyakát tekerve fordult a vélhető irányba, majd vissza...
- Ja, Russen.
- Tudod mijük van, ami nekünk nincs? - kérdeztem a látogatómtól.
Értetlenül nézett rám a vállát vonva. Értette is, meg nem is.
Poharat formáltam a kezemmel, és a számhoz emelve úgy tettem, mint aki iszik.
- Vodka. Vodkájuk van, Max.
- Vodka gut, de én oda nem megy, mert ott engem... - húzta végig mutató ujját a nyakán.
- Na az biztos. Nem vagytok a szívük csücske.
- Országok gyűlölni ellen orszag annak nép. Küldeni parancs harc, halni sokan. Katona meg utálni háború.
Fejét leszegve merengett kicsit, majd rám nézett.
- Nincs ellenem, te barát.
- Tudod mit, nekem sincs ellenem. - fogtunk kezet, mintegy megpecsételve az elhangzottakat. - De egy kis vodka jó lenne.
- Gut lenni. Kitalálni veled. Én hozni még huss ide. Te zigarette und fleisch te mész Russen, az ad vodka.
- Ez nehéz lesz. De megpróbálom elintézni. Kell még ember.
- Gut. Holnap itt. Tschüss.
S úgy mint tegnap, mint a villám tünt el.
Reggel a falum béli barátomhoz mentem.
- Te, Béla. Hová raknak téged posztra este? Kellenél.
- A "szobához", hogy dögölne meg az az átok őrvezető.
- Elintézem, hogy az én helyemre tegyenek, de segítened kell.
- Na, mondd!
Elmeséltem neki az elmúlt két éjszaka eseményeit, és nekiadtam a megmaradt húst. Elmondtam a tervem is, amit a megmaradt idő alatt eszeltem ki. Ő őrködik, én meg ott alszom. Van egy hullám is, szóval messziről láthatóan ketten leszünk ott, ha meg elcsitul mindenki, kiosonok az oroszokhoz. Cseppet sem lesz könnyű, de sikerülhet.
- Te nem vagy egészen normális, de legalább már történik valami. - egyezett bele Béla barátom.
Délben az őrmesternél elintéztem az éjszakai posztját, nem lettem az őrvezető kedvence. Kis gyerek, nagy gondot nem fog okozni, legfeljebb egy éjszaka a gödörnél. Aránylag gyorsan eltelt a délután a szokásos egymás nézésével. Ilyenkor ki, mit gondolhat, összehasonlítanám a tábori naplókat.
"Orosz napló: X'-edik nap. A buckákba vájt állást tartjuk. Az eső esik. A katonák hűen szolgálják hazájukat. Bátran, és önfeláldozóan harcolnak.
Ami nem kerül bele: Egyik nap az egyik, másik nap a másik fele seggrészeg."
"Német napló: X'-edik nap. Katonáink hűen szolgálják hazájukat, és bátran kiveszik részüket a harcból. Az eső esik. Kitartunk, amíg csak meg nem halunk.
Ami nem kerül bele: Térdig állunk a szarban mert kimosta a budit az eső."
"Magyar napló: Új nap. Az eső esik. Mennénk már innen a picsába."Ezeket tudtam elképzelni.
Eljött az este, és lecsendesedtek a társak. Felálltam a hullám mellől, gondosan felhúztam, megigazítottam, és odatámasztottam magam Bélához. Gondterhelten nézett rám.
- Jól meggondoltad te ezt, Pista? Meg is halhatsz. Sőt! Ebbe már kötelező belehalni.
- Jól. Lesz, ami lesz. Gané itt mindenkinek. Lesz egy kis izgalom. Megvan még a zsebkendőd?
- Meg. Minek az neked?
- Mennyire fehér?
- Inkább csíkos.
- Nem baj. Add ide! Zászlónak.
- Koromsötét éjszakában, szürke, csíkos zsebkendő? Hülye. Nesze, itt van.
Belegyűrtem zsebembe a mocskos zsebkendőt, és elgondolkodtam mi lesz, és hogy.
Két irányból érkezett eddig a Max, így két irányból figyeltünk. Megtanulnám hogy csinálják, mert talált egy harmadik irányt, és csak akkor vettük észre mikor már a nyakunkba lihegett.
- Egyszer ezért megöllek te! - ijedtem fel. Béla meg akkorát ugrott, majdnem leesett a posztjáról.
- Mondtad, hogy ügyes, még szerencse, hogy nem lőttem le. - helyezkedett vissza a helyére.
A német csak mosolygott, láthatóan tetszett neki, hogy éjszakáról éjszakára a frászt hozza az emberre.
- Hoztam huss. Sok. Eins-eins neked meg te, - mutatott Bélára. - Többi meg Russen. - átnyújtva hat csomagot. - Én itt marad, te mész, hoz vodka neki, nekem.
- Rendben. Maradj itt, de húzd meg magad, nehogy nyakon csípjenek! Mert akkor mind a hármunkat kivégeznek!
Próbáltam én is úgy megfordulni a sárban, mint Max. Persze hogy nem ment! Mosolygott is rajta.
- Ungarish! Hasa ki, lába fel, és lendüllet. - tanítaná, de már túl vagyok rajta.
Körülbelül 200-250 méterre lehettek az oroszok. Egy darabig felegyenesedve haladtam, hogy ne kúszva tegyem meg az egész távot, mire odaérnék, ki ne köpjem a tüdőmet, vagy rám ne virradjon. Nagyjából félúton gondolhattam magam, mikor hasravágódtam. Halk nesz ütötte meg a fülem. Mozdulni sem mertem. Fegyver sincs nálam, csak a táborikésem. Egyre közelebb lehetett hallani a motoszkálást. Kezembe temettem a fejem, amennyire csak tudtam. Aztán halkult, de közelebb is ért. Már ott volt előttem. Megállt, de nem szólt. Óvatosan felnéztem. Egy sündisznó volt velem szemben. Valami kis cserjésben lehetett, hogy akkora zajt keltett. Jó lenne reggelire megsütni. Néztük egymást kicsit. Aranyos kis jószág.
- Eredj utadra, én is azt teszem. - gondoltam magamban, és otthagytam.
Talán húsz méter után tompa horkolást hallottam. Lassan lehasaltam, és addig kúsztam, míg meg nem láttam az orosz őrszem sziluettjét. Innentől szinte percenként haladtam egy-egy kúszásnyit előre, talán a biztos halálba.
Dobásnyi távolságba érve kivettem a még mocskosabbá vált zsebkendőt, és odadobtam a katona elé.
Nem lehetett látni az arcát, de biztosan meglepődőtt. Főleg, mert úgy megrezzent, mint az asszony kocsonyája.
- ?? ???? (Ki vagy?) kérdezte halkan.
- Ha nem kiabál, már jó. - gondoltam, de nem mertem válaszolni.
- ?? ???? - ismételte.
- Barát. Magyar.
- ??????????? Tudni kicsi magyar. Jönni. Mit akar? Lőni le, halni? - mutatóujját halántékához téve forgatta kezét.
- Da. Bolond. Odamegyek.
Nem siettem jobban, mint eddig. A végén még meggondolja magát, és tényleg lelő. Mikor a kezével intett, hogy menjek nyugodtam, felbátorodtam, és feltérdeltem.
- Has! - mutatta kezével. - Has, vagy lő!
Jobbnak láttam teljesíteni az utasítást. Főként, mert cserekereskedelmi szándékkal jöttem.
Így hát ismét a sárban fetrengtem. Rövid idő alatt odaértem hozzá.
Fiatal suhanc volt. Korban alattam bőven. Más egyébben nem is volt hirtelen különbség. Mindketten nyakig voltunk sarasak. A sár befedett mindent.
- Mit akar itt? - kérdezte érdeklődő tekintettel.
- Vodkát.
Egyik szemét lecsukva fintorgott, hitetlenkedve.
- ?? ?????? ?? ?????? (vodkáért meghalni?) Te lenni bolond.
- Van? - kérdeztem, ráhagyva a véleményét.
- ??, ????. Lenni. De nincs ???????. Mid lenni csere?
Kihúztam a belső zsebemből a gondosan becsomagolt árut.
- Hús, meg cigaretta.
Nézett rám elgondolkodva. Láthatóan tetszett neki az ajánlat. Kicsit azért elsunyította magát.
- ??????. ??? ???????. - bólintott rá, és mutatott egy egyest a hüvejkujjával.
- Nem. Egy üveg vodka csak a cigi. Akkor megtartom a húst. - vettem külön azt, és pakoltam volna vissza a kabátomba.
- Várni na! - bólintott - Lenni akkor ??? ???????. - mutatva kettőt - Várni! - ismételte.
Azzal el is tünt a folyosójuk egyik kanyarjában. Nem lettem nyugodtabb. Honnan tudjam hová ment, és szól-e valakinek. Mi lesz, ha leszúrnak? Arra nem riad fel senki. Behúznak, kifosztanak, elmerítenek a sárban, és volt szerencsém. Onnantól lehetek akárki. Pár perc múlva újra megjelent. Nyilván várost vájhattak, főtérrel, mert a másik irányból érkezett. Meg is ijedtem, mert másnak hittem. Rongyba tekert üvegek koccanását lehetett hallani, ahogy lépkedett.
Számhoz emeltem mutatóujjamat.
- Psszt!
Mosolygott, körbenézett, legyintett.
- Aludni mind. Hallani. - formázott kezével kagylót a fülén. - ??? ?? ???. Tessék.
Cseréltünk, s kicsit még maradtam. Illendőnek találtam még pár szót váltani vele. De miről? Mi a fenét lehetne beszélgetni? Közben ő ki is bontotta az egyik húst, és jóízűen falatozni kezdte.
- Lenni jó. Finom. Itt mi enni alig. - mondta két falat között.
- Esik. Mutattam az égre.
- Lenni nekünk elegünk belőle.
- Te!... - szólítottam meg.
- Anton. - mutatkozott be, kezét nyújtva.
- István. Te, Anton! Nincs elegetek ebből a helyből?
- Én parancsnok nem itt szeret lenni. Nekünk sem lenni ???????.
- De te most menni! ?????????! - hessegetett kezével, hogy távozzak.
- Lesz még vodka?
- ???? ? ????????, (hús és cigaretta) lenni vodka.
- Köszönöm. Azzal hátat fordítottam. Has ki, láb fel, lendület. Sikerült. Hátrafordulva intette búcsút. Látszott az oroszon az ámulat ettől a mozdulattól. Mosolyogtam, és eltűntem a szeme elől. Visszafelé nyugodtabb voltam. Csak pár métert kúsztam, amíg az éjszaka sötétjébe nem veszett az orosz állás. Felálltam, és olyan mosollyal az arcomon mentem, mintha legalábbis az utcánk sarkán fordultam volna be.
Már vártak a többiek. Ugorva érkeztem lövészárokba, köszöntve jöttek hozzám. Kivettem kabátomból a szerzeményt. Kicsomagoltam: kettő literes üveg vodka. Kihúztam az egyikből a dugót, beleittam. Mesefinom volt. Kellemesen végigkaparta a torkom, és onnantól egész a gyomromig úgy felfűtött, azt hittem azonnal megszárad a ruhám. Hónapok óta nem ittam alkoholt. Nem vagyok ugyan nagy piás, soha nem is voltam, de ez most olyan jól esett, mint kisgyermeknek a habos sütemény. Körbekínáltam. Meghúzták, mint a vizes flaskát.
- Gratulál én neked Estvan. Te höss lenni. - veregette meg vállam Max.
- Tessék, ez a te palackod. - nyújtottam át neki a másik, még teli üveget.
Kicsordult a könnye. Lám, a sikerélmény, és a jó ital meg is gyengítheti az ember lelkét, legyen az bármilyen nemzetiségű.
Ő is kihúzta a dugót a sajátjából. Ivott egy kortyot, és körbekínálta.
- Én most menni vissza, ad társak vodka.
Búcsút intett, és ahogy szokott, eltűnt a sötétben.
Így lett húsunk, vodkánk azon a bánatos, esős helyen, kis unokám. Más jó nem volt a háborúban.
Tóth Sarolta: Göröngyös utakon
lassan ballagott fogatom.
Gebe volt a ló,
girhes a gazda,
ledőlt a rakomány,
nem volt, ki visszarakja.
Az idő szaladt,
mi álltunk,
vártunk.
Mellettünk vágtatott
sok pompás hintó,
büszke paripa
cifra hajtó.
Kincsekkel volt tele,
nem is dőlt soha le.
Időben célba ért,
győzött, vitte
a díjat.
Vannak szegény utasok,
vannak dús urak,
a kerék forog,
sorsunk
változhat, az idő szalad,
Rakéta röpíthet minket
más bolygókra,
új életet kezdünk ott, tiszta
lapokra írva
kalandos utunk
történetét.
Tomor Gábor: Bizakodás
Ha kevés, gyanakszom.
Mi az, amit remélek?
Amitől megnyugszom.
A hitem benned.
Ha bízom, mert bízhatom.
A kép a netről.
Tóth Sarolta: Papucsférj dala
Nagy árat fizettem érte,
hogy feleségem lett végre.
A mézesheteink után
magunkhoz vettük az anyját,
ő uralta a konyhát.
Diétás étkeket főzött,
hiába kértem mást
mindig ő győzött.
Jelenlétével megtelt a lakás,
eszembe jutott, lehetne más.
Késő este mentem csak haza,
mikor már aludt a banya.
Feleségem is kimaradozott,
már ő sem bírta az erőszakot.
Szerelmünk egyre csak fogyott,
nejem is váláson gondolkodott.
Összeesküvést szőttünk,
anyósomtól, hogy megmeneküljünk.
Főztjét fitymáltuk folyton,
csak hadd dohogjon!
Sértetten elvonult, a baj elmúlt.
Most anyja helyett arám az úr.
A frászt hozza rám nap-nap után.
Csupán bojt vagyok én
az ő papucsán.
Tóth Sarolta: Göröngyös utakon
lassan ballagott fogatom.
Gebe volt a ló,
girhes a gazda,
ledőlt a rakomány,
nem volt, ki visszarakja.
Az idő szaladt,
mi álltunk,
vártunk.
Mellettünk vágtatott
sok pomás hintó,
büszke paripa
cifra hajtó.
Kincsekkel volt tele,
nem is dőlt soha le.
Időben célba ért,
győzött, vitte
a díjat.
Vannak szegény utasok,
vannak dús urak,
a kerék forog,
sorsunk
változhat, az idő szalad,
Rakéta röpíthet minket
más bolygókra,
új életet kezdünk ott, tiszta
lapokra írva
kalandos utunk
történetét.
Tomor Gábor: Hatás
a világról közvetít.
Varázslóként hat rám,
csodálója is vagyok.
Ha erős a hatás,
magam is alkothatok.
A kép a netről
Holcsik Szabolcs: Cukorborsó
Az öreg annak ellenére volt egykedvű, hogy minden reggel verőfényes napra ébredt. Még a felhős és esős napokon is, ugyanis élete szerelme az év minden napján reggel helyett hajnali fél 4-kor, cifrább napokon akár 3-kor, úgy csapta fel a konyhai száz wattos villanyt, hogy annak fényétől elszégyellte magát a legnagyobb holdvilág is. Ez a fény nem bekúszott a szobába, hanem berobbant és úgy csapta homlokon az esetleg még alvókat, mintha legalábbis a mennyezet szakadt volna le. Géza bácsi meg is volt róla győződve, hogy annak okán repedezett az meg. Nem tartott az asszonya még egy szabadnapot sem. Nem volt az a jó Isten, meg annak a fia, hogy kihagyja. Mintha ettől lenne teljes az élete.
Géza bácsinak még a párnahuzatba beleakadt borostája is megráncosodott ettől a fényvihartól. Krákogott egyet, ránézett a vekkerre és haragját takarva, csak amolyan morcosan, mint a medve amikor ráköszön a nyúlfiakra, hazug szelídséggel kérdezi.
- Mit csinálsz anyjuk?
- Mit, mit? Előkészítem az ebédet.
- Ehen, hajnali fél négykor. Nyilván baglyot eszünk akkor, mert a jószág még mind alszik.
- Ne magyarázz már te, hisz a Gerzson már kikukorékolta a pirkadatot.
Az öreg egy félkörív mozdulattal felült az ágyán, fejét leszegve kereste papucsát, közben sóhajtott egy mélyet.
- Akkor hát a Gerzson lesz ebédre, mert nem tudta befogni a csőrét. Jó kakas volt. - mondta tettetett szomorúsággal.
- Beszélsz te összevissza. Dehogy vágtam le a kakast. Az vágott le megint egy karvalyt, még tegnap napnyugtával. Az hittem meg is eszi.
Az öreg komótosan feláll, végig simította állát, minek hangja egy rendesebb ráspolyra emlékeztetett.
- No, akkor kezdjük meg a napot! - nyilatkozta ki, végérvényesen feladva az éjszakai álmot.
Magához vette a szoba asztaláról a dohányos dobozát, és szemét eltakarva kivonult az udvarra a konyhán keresztül. Nagyjából délig le is tudták a beszélgetést. Esetleg, ha szükséges volt, de akkor is csak szigorúan tőmondatokban társalogtak. Azt is előtte jól átgondolták, érdemes-e mondani, avagy, feltenni kérdésnek.
Géza bácsi leült a fal melletti sámlira, szívott egy tüdőnyi friss levegőt, kivette a dobozból a pipáját, szúrkapiszkált egy rövidet, megnézte szelel-e, majd megtömte és visszapattintotta a kupakját.
Na, de az a kupak visszapattintás! Nem a Matula bácsis kedves ébresztésre kell gondolni, amitől az ifjak csipát nyitottak a Berekben. Ez kérem az volt, amire sokáig azt hitte 3 utca, hogy karikás csattan. Ettől a pattintástól ébredt a nap és jelent meg a horizonton. Erre ébred a szomszéd és a teljes utca összes jószága.
Apróbb reggeli elfoglaltságok kezdődtek. Köztük például a jobblétre szenderült karvaly elkapálása a többi mellé. Ami nem is olyan könnyű dolog, mint hinnénk, mert a harmadik áldozata után a Gerzsonnak szokásává lett időről időre a csőrében tartva körberohanni azzal, és diadalittasan álldogálni a tetemen. Nem egyszerű a vadásztól elvenni a trófeát, de azért a lapát szokott segíteni meggyőzni. Rövid harc ez. A kakas támad, a lapát lendül, koppanás, és Gerzson leül. Innentől van egy szűk perc kivinni az elhunytat.
Aránylag gyorsan elvégzi amit kell. Kicsit még húzza is az időt, mert az asszonya már csípőre tett kézzel várja őt. Viszont neki meg nincs ínyére a plusz diskurálás, de ezen is túl kell lenni.
- Azért nem kell elkapkodni. Ugrálni mint a bolha, ha felcsapja a kezét. - morgott halkan, ügyelve hogy kellően hallótávolságon kívül legyen.
Letette azt ami a keze ügyében volt, és irányt vett a bejárati ajtó felé, mintha csak el akana somfordálni az asszony mellett. Tudta hogy ez nem lehetséges, mindenesetre megpróbálta.
Marika néni már ismerte ezeket a trükköket. Magában még mosolygott is az öregen.
- Kéne hozzon borsót!
- Mihez?
- Mindig ezek a felesleges visszakérdezések. Mihez na? Falrahányt borsóhoz. - élcelődött az urával - Az ebédhez kellene. Most szedetik a Kovácsék a napszámosokkal. Még biztos zsenge cukorborsó. A boltba is szoktak vinni, ha végzett a dolgával, hozzon már vagy egy kilót! Azt sem bánom ha kettő lesz.
- Jól van, majd bemegyek. - morogta egykedvűen Géza bácsi.
- Ha lehet akkor ne "majd" menjen be, mert az kendnek egy évébe is telik akár. Inkább induljon most.
- A tatár nem kergette az embert annyira mint kegyed. Mehetek gyalog, mert a kerékpár defektes.
- Még defektes, mert arra is azt mondta, hogy "majd" megragasztja. Aztán ott porolódik egy hete. Menjen a földön keresztül, gyorsabban megjárja gyalog. Na meg arra kocsma sincs. Hamar itthon lesz.
- Indulok már, csak ne káráljon ennyit!
Mire mondatának a végére ért, már csukódott is a háta mögött a kapuajtó. Kedvetlen leküzdötte azt a száz méter maradék utat, és már kint is volt a földúton.
Jó idő volt, se nem meleg, se nem hűvös. Időnként hatalmas felhő takarta el a napot, hogy ott is legyen árnyék, ahol esély sem lenne. Áldott időjárás ez a boltba vándorlónak, csakúgy, mint a mezőgazdasági napszámosnak.
Nézelődve haladt a bácsi a púder finom poros úton. A por alatt beton kemény föld jelzi, hogy sűrűn használatos a határút a földek között. Szinte azonnal el is merült gondolataiban, és a nézelődésben.
Zörgő szekér hangja ütötte meg a fülét hátulról. Kicsiny pont volt még az öreg mögött, de ránézésre tudta, hogy a gazda az. A Kovács Pista. Mindig egy öszvérrel, meg a deressel húzattatja magát, de csak mert az öszvér kisebb, és ellát a háta fölött. Beletelt pár percbe, hogy beérjék a boltba igyekvőt.
- Adjon Isten Géza bácsi! - köszöntötte a gazda lassítva az öreg mellett.
- Neked is Pista.
- Hová igyekszik ilyen sietve? Jobban porol a csizmája mint a szekér.
- Borsóért.
- Nem tán dolgozik? Ej már! Hát hogyan?
- Csak az asszony küldött, hogy...
- Szót se többet Géza bácsi! Értem én. Ha kell, hát kell ugye?
- Hát épp kéne, azért indultam.
- Tudja mit? Szedje ezt a sort. - Mutatott az egyik hosszú borsó sorra.
- De én...
Nem tudta befejezni a mondatát, úgy ott hagyta a szekér, mintha lendületben maradt volna.
- Na, ha azt mondta, azt mondta. Letette a kosarát a sorra, és szép komótosan szedni kezdte a zsenge, zöld gyöngyöket. Hogy tisztességes legyen, egyből fejtette is, hiszen csak a borsószem kell otthonra. Talán kilenc körül járhatott. Nem kapkodott. Többet járt a szeme, mint a keze. Persze nem is kell hova sietnie, hiszen az innen oda, és ide vissza utat megspórolta. Az ölyveket figyelte. Szerette ezeket a madarakat. Pompásak voltak, és olyan fenségesen köröztek a magasban, hogy azt festeni sem lehetne. A borsó sorok között a távolban feltűnő alak térítette vissza a valóságba. Amíg az közeledett felé, újra kezdte a szedést és fejtést.
A gazda pallérja volt, az Ödön. Jó pofa gyereknek hívták a faluban, amit eleinte rossz néven vett, ugyanis eredetileg lópofa gyereknek suttogták. De már megszokta.
A teremtő nyilván be volt borozva mikor őt faragta meg, mert szerencsétlen olyan nyúlott fejjel született, amihez aztán olyan kapa fogakat növesztett, hogy sokáig az istállós legényre gyanakodtak mint nemzőre, a patikus helyett. De ennek ellenére hamar a fruska lányok, és egyedülálló nők kedvence lett. Rejtély miért, de még civakodtak is érte. S, bár rég nem gyerek már, a lányok és nők körében rendítetlen kedvenc. Bár eléggé lassan dolgozik, mert amolyan piszlicsáré teendőket, mint polc felrakás, képes fél napig csinálni.
- Mit csinál itt bátyám?
Géza bácsi felnézett az érkezőre, és próbált olyan arcot vágni, amitől még a doktorok is hülyének éreznék magukat.
- Na ugyan mégis mit, Ödön fiam?
- Szedi a borsót ugye?
Az öreg szét tárta a kezét.
- Na! Milyen ügyes vagy te, azt a mindenségit. Hogy nem lettél te is doktor? Bizony a borsót szedem.
- Nem láttam indulás előtt a gyülekezőn.
- Hát, ezen nem is csodálkozom, mert nem voltam ott.
- Mikor indult Géza bá? Mennyivel jött később? Mert az nem járja, hogy a többiek hatkor már kint voltak és dolgoztak, maga meg utánuk ér ide.
- Olyan fél kilenc felé ülhettem neki. Nem szólt korábban az asszony, hogy induljak. Így hát akkorra értem ide. Mentem is volna tovább, mert nem ide volt utam.
- Na igen, miért ide? Nem ezt a parcellát szedjük most, hanem a fentieket. Azért vannak a munkások olyan messze magától. Meg, ha ment volna tovább, miért maradt? Nem értem miért is innen kezdte.
- Mert Kovács Pista azt mondta szedjek erről a sorról borsót. Hát én meg fogtam magam és ráültem.
- Erre járt tán, és úgy mondta magának?
- Nem, édes fiam. Huszár katonával üzentetett lóhátról kidobolva. Itt volt hát, oszt azt mondta!
Kisebb szégyenérzés futott végig a palléron, hogy így talált beszélni a bácsival. Ilyen kioktatón és félvállról.
- Mondjuk, ha ő azt mondta, akkor azt mondta. Akkor szedjen innen. - váltott hangnemet a pallér. Nézett kicsit maga elé, gondolkodva.
- A porosát is szedhette volna. Az is borsó. Na de majd kitisztázzuk. Mennyi van már a kosárban?
Géza bácsi megdöntötte a jópofa gyerek felé a fűzfafonat kosarát.
- Ennyi. - jelentette ki egyhangúan.
- Hát! Lehetne több is. Főként hogy héjastul kellett volna szednie. Na tegyen még hozzá aztán lassan vége is mára, mert ennyi a mai. Ha végzett, jöjjön fel hozzám a többiekhez!
Az öreg csak bólintott. Mindent szeretett, csak ennyit beszélgetni nem. Azt meg végképp nem állhatta ha ok nélkül néznek a körmére és még rá is pirítanak, vagy próbálnak az orra alá dörgölni valamit. Még ha most félreértésbe is keveredett. Csak nézett a borsóra és nem tudta hogy magyarázza ezt ki. Csak sodródott a történésekkel, amitől néha már szégyellte is magát. Mindenesetre szedett még pár maréknyit. Megrázta a szemeket, mintha csak megmérné szemmel, amolyan, érzésre.
- Elég lesz ez. Tán még vacsorára is. - gondolkodott hangosan.
Felállt, rendbe szedte ruháját és kiment az útra. Betájolta melyik sor viszi a brigádhoz és elindult. Ha már azt mondták neki menjen oda, hát azon ne múljon.
Már látta a szedőket mikor a soron belebotlott pár eldöntött, teleszedett zsákba. Kicsit megállt felette.
- Nyilván nem most töltötték, mert hajnali harmatos az alja. - konstatálta. - Ezt dugta valami csibész. Megzavarhatta őket valami. Na majd... - s ezzel a lendülettel felállította a zsákokat szépen egymásnak támasztva, és ahogy azok megálltak, azzal a lendülettel ment tovább.
A pallér már várta, hogy odaérjen, mert addigra be is fejezték a szorgos kezek a munkát. Jöttek, mentek a falubeliek. Gyülekeztek számadásra. Alig észrevehetően bólintott feléjük az öreg, olyan tessék-lássék köszönésképpen. Még rokonszál is volt közöttük, de az sem kapott többet. Épp csak annyi különbséggel, hogy míg a falubélieknek lefelé biccentette a fejét, a rokonságnak felfelé irányította a fővetését. Az emberek ismerték már. Tudták hogy még ennyi is nagy megtiszteltetés tőle, és nem is vártak többet. Így fogadták el az öreget. Nagyra tartották őt múltja, és kora miatt. Tiszteletteljesen viszonozták a köszönést. Egy két apróság még integetett is feléje.
- Na, Géza bátyám! Mennyi zsákot hagyott ott? - bökött az öreg mögé a soron felállított zsákokra a jópofa Ödön.
- Fene tudja. Négyet.
- Jól van. Majd elhozzuk onnan mi, azzal már ne legyen gondja.
- Nem is cipelném örömmel azt, amit loptak volna. - gondolta magában.
- Ami a kosarában van azt zsákolni nem lehet, ha kell, vigye haza Marikának.
- Épp kéne mert mondta.
- Na akkor vigye bátran. Ez meg még a napi bére. Megérdemli. - s nyújtott az öreg felé némi bankjegyet egy kis apróval.
- Nem kell ez nekem, te Ödön! Én nem is...
- Hagyja csak! Ami jár az jár. Idáig eljött, küldték is, mondták is. A borsó meg csak ráadás. Mindenki vihet egy keveset haza. - vágott az öreg szavába a brigádvezető, és belecsúsztatta Géza bácsi zsebébe a pénzt. - Aztán, ha kell még, vagy küldik, jöjjön nyugodtan. Egy hétig még itt leszünk. Utána meg a paprikát kezdjük a túloldalon.
Géza bácsi aggódva simította végig dörzs borostás állát...
- Akkor hát jövő héten meg lecsó lesz.
Tomor Gábor: Nem beszéltünk
Ámde a szám mégsem szólt.
Mi az élet, miért vagyunk?
Hogyan legyünk, mivel használjunk?
Magamban őrölt gondolatok.
Sok mondandóm belém fagyott.
A kép a netről
Bige Szabolcs: Katona…
„No, így már más!” – gondoltam magamban, de azért nyugtalanított a hangsúly, ahogy ejtették a nevet.
Megszólítottam a kis fűszerüzletből éppen kilépő háziasszonyforma hölgyet.
- Elnézést kérek, jó napot kívánok – kezdtem bele az udvariaskodásba -, meg tetszene mondani, ez milyen utca?
- Katona! – csak így röviden.
- Hogy-hogy katona? – kérdeztem értetlenül.
- Úgy, hogy katona. Katona, aki harcol, meg ilyen – és ezzel ott is hagyott.
Gondoltam, nem jó ez így. Valamit rosszul csinálok, rosszul kérdezek. Törtem a fejem, hogyan tudnék mégis a dolog végére járni. Szerencsémre régi barátnőmmel futottam össze hazafelé menet, s ő látva kissé gondterhelt képemet, rákérdezett.
- Persze, hogy rosszul kérdezel! – erősítette meg a gyanúmat saját hozzá nem értésemet illetően.
- Holnap délután lesz egy szabad félórám, és majd együtt elmegyünk kérdezősködni. Jó? – tette még hozzá nagy örömömre.
Így is történt. Másnap elsétáltunk abba a bizonyos utcába. Kapu előtt beszélgető két asszonyhoz lépett oda a barátnőm.
- Jó napot kívánok. Melinda vagyok.
- Jó napot kedves! – jött a meglepően jóindulatú válasz.
- Tessék mondani ez a Katona utca?
- Ez az!
- És miért katona, azt tetszik tudni?
- Kedveském, én azt hiszem, így hívtak valakit – magyarázkodott egyikük.
- Igen, igen! – vett át a szót a másik – Így hívták a buszsofőrt.
Megrökönyödött képet vághattam, mert gyorsan folytatta:
- Igaz, na, buszsofőrről mégsem neveznek el utcát…
- Kérdezzük meg a menyemet – vette vissza a szót az első. - Ő mindent tud. Nagyon okos kis asszonyka. Itt is jön éppen. Gyere, kicsi! Itt van a kedves Melinda, és ez az úr, azt kérdezik milyen katona ez a mi utcánk? Talán csak nem vörös?
- Jaj, mama, folyton csak viccel!
- Mondjad akkor komolyan – biztatta.
- Én kérem, ismerem a magyar irodalmat, tudom, hogy kicsoda Katona József, de itt a környéken az emberek csak a „katonát” értik. Hiába is mondom, hogy Bánk bán, meg Katona József Színház, csak legyintenek.
Szomorúan ránk mosolygott - és nekem is elfacsarodott a szívem!
Tóth Sarolta: Gyermeknapra
családnak, nemzetnek,
értékes egyede az emberiségnek.
Letéteményese emberi jövőnknek...
Várva Várt újszülött
szülők öröme,
kényeztetés vár rá,
mindennel ellátják, drágán
vásárolt luxus holmikkal,
vitaminokkal, magánorvossal
Gyógyíthatják, óvják, szeretik,
míg a világban sok kicsi
gyermek éhezik,
nem nevelik.
Milyen sors vár az árvára?
nincs, ki gondot visel rá..
csavargó lesz, drogos,
prosti, börtönbe kerül,
Sikerének - ha van -
senki sem örül...
Modern luxus-világunkban
sok gyereknek csak
nyomor van - míg a
gazdag család sarja
megkapja, amire vágyik,
sajnos, ilyen a világ itt jelenleg
Így ünnepeljük a napot
amit kineveztünk mi
felnőttek a gyermekek
ünnepének. - éljenek hát
boldogan - a világon - mindenhol!
Tóth Sarolta: Bábok vagyunk
zsinóron rángatott bábok vagyunk,
a paraván mögött ráncigálnak
a rejtőzködő szerzők - az igazi szereplők,
akik bennünket kitaláltak,
hogy életre keltsük
a nekik kedvező kiagyalt álmot.
A vásári nézők a mutatványon jókat derülnek,
míg a bábokat rángató urak sok pénzt keresnek.
Zsebeiket degeszre tömve
beírják nevüket a történelembe,
vagyonukat befektetik zsíros üzletekbe.
A bábok nem kelnek életre,
a zsinór erős, mi rángatja őket,
vegyétek észre - mielőtt nevetnétek!
Tomor Gábor: Az utódok nevelői
Nincsenek pótolhatatlan emberek! -- Hányszor hallottuk évtizedeken át ezt a szentenciát... Pedig hát, nem olyan egyszerű a téma, ha kicsit is belegondolunk...
Egy-egy szakterületen könnyen kialakul valakiről vagy többekről, hogy "mindentudók", illetve kollégáik fölé magasodnak.
Újságunk nemrég A szervezés határai című írásban példálódzott a sokoldalúan hasznosítható szakemberről. K. úr ennek nyomán hívta fel a figyelmet más szempontra is, amiről a cikk nem szólt. Gondoljunk ugyanis arra, mi történik, ha pótolhatatlan emberünk a munkából kiesik!
Milyen keservesen elvégezhetővé válik egy feladat, ha például nincs bent a rutinos kolléga, aki aprólékosan ismeri a gyárat, az üzemek helyszínrajzát, aki mindig helytállt, ha kellett, mert a helyén volt! Nem is csoda, ha nincs mellette olyasvalaki, aki teljes értékűen helyettesíti, amikor beteg, hiszen ilyen okból ritkán hiányzott, s ekkor is, ha komolyabb esetben telefonon megkeresték, megüzente: a kollégák hová menjenek, mit zárjanak el, mit tegyenek, hogy a hibát kijavítsák.
Persze, ha elfogynak a mindentudó öregebb szakik, lesznek, akik a nyomukba lépnek. No de ők - mondja K. úr - vért kell izzadjanak, amíg mindent jól megismernek. Veszteséges ez időben, pénzben, drága mulatság a vállalatnak.
Úgy véljük, fontos észrevételt rögzítettünk jegyzetünkben. Reméljük, nem csupán azt a tanulságot vonja le bárki: ha valaki ritkán beteg, lám, annak is megvannak a hátrányai...
Tomor Gábor: Ráérős
mintha hívna.
Az őshaza ő –
mintha várna.
De nem sietek –
a föld rám várhat.
A kép a netről.
Tóth Sarolta: Magányom
puha csend alszik a vánkoson,
még néha rólad álmodom.
Magányom árnyéka láthatatlan,
fényfolt játszik az asztalon,
leveledet olvasom.
Magányom árvasága fájdalom,
lombtalan fa a bánatom,
hiányod fáj nagyon.
Magányom feloldom együttléttel,
a feledést új reménnyel,
alkotó eséllyel.
Magányom hajnalra eltemettem,
bánatom végleg temetem,
elmúlt a szerelem.
Riba Ildikó: Tavaszoló
elszaladt a tavasz
ruhája nálam maradt
bánatában sírva fakadt
könnye hullott záporozott
sok kis virág rügyet bontott
napsugár rá köntöst adott
szivárványból masnit kapott
tündökölt és ragyogott
tó tükrében mosolygott
Kép: Pintér András fotója
Tóth Sarolta: Szorrentói emlék
narancsligetek felől,
Te voltál nekem az első,
éreztem, a vágy megöl.
Sorrentóban kék a tenger,
ragyog fenn a telihold,
vízen ringó gondolában
te meg én , két boldog ember
egy éjszakán együtt volt.
Délceg ifjú csak figyelte,
hallgatta a lány szavát,
boldogságot súg a tenger,
felcsendült a gitáron a szerenád.
Szerelmes a Nap a Holdba,
a Hold meg a csillagokba,
csillagok a kék egekbe,
én meg a te szép szemedbe.
Minden nyáron fáj az emlék,
ha a gitárt hallgatom,
vízen ringó gondolában
most is rólad álmodom.
Tomor Gábor: Megfejtendő
Hírnévről van szó.
„Ő ama jeles.”
Csakugyan ő?
Nimbusza, ha van:
kié? Kiké?
A kép a netről
Tomor Gábor: Latolgató
Vajon kinek lesz ez elég?
Vajon hol a józan ész,
ha elfogyott a türelem?…
Ha elfogyott, hát elfogyott,
amíg élek, jól vagyok.
A kép a netről
Tóth Sarolta: Madarak a kertben
színes avar szőnyeget
terített a szél,
Éles karmokkal fekete varjak
kotorásznak rajta elhullott magvakért.
A fák csupasz ágai recsegve ropognak,
tűrik a szenvedést, mint haját vesztett
rákos beteg a kezelést.
Gyógyulást remélve - pozitív gondolat -
új növényt hajtanak a csírázó magok.
Tavasszal a varjak - e halálmadarak -
a kikelet elől északra távoznak.
Gólyák, fecskék jönnek, költöző madarak,
szárnyuk alatt hoznak gyógyító sugarat.
Földbe süppedt avar, friss zöldek sarjadnak,
mert az élőlények mind élni akarnak.