►Allegória Irodalmi-, Művészeti- és Közösségi portál: március 2022

Siska Péter: Ex memoriam

1.

Korpusz az út szélén.
A felhők melegek,
akár a gyulladt
szövetek –
tompán morajlik
az egész világ.
Nincs, de lenni akar.
Nélküled.

2.

Örökké. Soha.
Ahogy az Istennel kötött
béke, az idő is
múlik – a régi ház
előtt állva őt nézed.
A kerítés mögül integet.
Mosolyog.

Vész a semmibe.

Hevesi Éva: Hajótöröttek

Magányunk kopár szigetén
tengődünk egymás mellett,
mint rég partra vetődött
hajótöröttek.
Végérvényesen
beletörődve
az ideiglenességbe,
de mégis
lázasan keresve
valami véglegeset.
Kilátástalan reménnyel
kémleljük
a horizontot,
pedig bizonyosak
vagyunk abban,
hogy már nem járnak

erre hajók.

Molnár József: A kifutók

A kifutók világa nem az ő világa.
Ormótlan cipőjében felhőkarcoló-
karcsú és halottnál is haloványabb
bőrű szépségek mögött csetlik-botlik -,
észre sem veszik a rút kiskacsa-lányt.
Nem lesz mindig így! jelenti ki
határozottan, meghallják, kinevetik.
Megsajnálja őt az Idő, s ígéri, bosszút áll.
Nem kell – szól szelíden a szürke leány,
kit most már az angyalok vigyáznak.

Sötétebb ódákat zengnek odafent,
s a lehetőségek is vékonyabb
pénztárcákból peregnek. A kifutók
világa ködbe veszetten keresi csillagait.
Talán a viharos szél erre is gyógyír.

Ócska távírógép jeleket hörög,
senki sem érti. Táltosok megidézik
a dobott jövőt, sértve van, nem válaszol.
Erre dühödten keselyűk elé dobják
a csörtetőket, hogy meghallják a finom
neszeket: lehet, szántalpakon
érkezik a csoda.

Távcsővel sem látható
nevetések,
összemosolygó hangok,
felszáradt szózuhatagok.
Fényvetések, virágfények,
ébredő kifutók,
vakuőrület.

Egy ország lábujjhegyen várja
felemelkedését. Az oroszlán
már visszatért lobogó sörénnyel.
A tűznyelők örömükben táncot járnak.
A feledés ráncai vasalhatóak.
Csillagkifutó ösvényére

fehér hattyú száll.

Ambrus József: Elmeficam

Az emberség kényelmes nyomor,
gyökeret hajt, meddőn megformáz,
arctalan jósága mind egybeforr,
mint régi könyvekben a kopott máz.
Elszakadtam az élet tengelyétől,
kimondanám, - hogy Isten veled,
magával vitte legszebb vigyorát,
- és telesuttogta nézésedet.
Csak a lenni-akarás ficánkol,
emberré gyötör az örvénylő szív,
szégyenbe borít, aranya lángol,
és rózsa-arccal nótázik a naiv.

Mert utálom ha megoszt a panasz,
csikar a világ parázna gyomra, -
- a kényelem körútján lazítasz,
hanyatt fekve, a bitang csillagokra.
Szellem bilincseiben a szavak,
komfortos tudással szédelegve,
az erősszak ízével szólítanak,
új káprázatra, új Heródesre.

Csak ami emberi az tör ellenünk,
- a rosszat fogja föl az értelem,
mégis cifra rongyokban rettegünk,

amíg az ígéret gyümölcse terem.

Huszár Katalin: Nárciszok

Kamarás Ágnes: Kikelet

Bihary Emőke: EMŐKÉRŐL VERONIKA KAPCSÁN ( Töprengő)

Az Emőke nevet anyám választotta. Aztán a keresztanyámmal (édes egy húga) soha a szájukra nem vették. Halálukig a nekem ridegebben, szigorúbban hangzó Emő-t használták (Mostanában tudtam meg, hogy ez a nevem becézett alakja. De kétlem, hogy ezt ők is tudták volna. ) . Apámnak Snuki voltam; az öccsének Emsi. Idegeneknek Erika, Enikő, Emese, Emma, sőt Ervin, Egon, és minden egyéb E-betűvel kezdődő személynév. Úgy látszik, nekem ez a sors „íratott meg a könyvben”. Ősi pogány magyar női keresztnév gyanánt tartotta számon a szájhagyomány. Évtizedekig a naptárban sem szerepelt. Csak azzal a feltétellel kaptam meg az Egyháztól, ha az érdekeltek egy keresztény - katolikus szent nevét is mellé választják számomra. Így lettem Veronika is (Hogy Ildikó mitől, az mindmáig rejtély.). Napja január 13. Így hosszú-hosszú évekig kézenfekvő volt, hogy apám január 11- re eső születésnapjával közösen ünnepeljük a naptárba be nem került Emőke helyett. Később az ejtésével akadtak problémák. Sem az orosz, sem a francia nyelv nem vette könnyen az Emőke hangcsoport által támasztott akadályt (Ha eddig ki nem derült volna: e két idegen nyelv oktatásával kerestem a kenyerem negyven esztendeig egy budapesti középiskolában. Illetve 1988-tól már csak a felét. Azért számos egykori külföldi barátom közül éppen néhány éve járt ismét egyikük Budapesten. ). Nem egyszer előfordult bemutatkozáskor, hogy magam közöltem: úgysem tudnátok kiejteni, szólítsatok az egyszerűség kedvéért Emmának. Egy véletlen találkozás alkalmával tudtam meg, még egyetemistaként, Csingiz Ajtmatov Nobel-díjas kirgiz írótól, hogy sok bonyodalmat okozó keresztnevem az ő nyelvükben is létezik. Azonos ejtéssel és azonos jelentéssel: anyatejjel táplált. Addig is idegennek éreztem magamtól ezt a keresztnevet. De az új információ birtokában már tudtam, most is biztosan tudom, nem nekem találták ki. Boldog az a nő, akinek követendő példaként egész életére az édesanyja szolgál. Aztán vagyunk, nem is kevesen – az ő nevükben is írom ezt a töprengőt –, akiknek nagyon sok mindent másképpen kellett, kell csinálnunk, mint ahogyan otthon megtanultuk. Tehát Emma. Első katedrára állásom előtt különösen nyugtalanított, hogy’ fog az a kicsinyítő képzős, általam gyermekdednek érzett név a néni mellett hangzani. Egész jól hangzott. Főleg, mert mást hívtak így. A vezetőtanáromat a gyakorló iskolában. Én mégis sokáig a szimpla tanárnő, esetleg Bihary tanárnő megszólítást ajánlottam. Nagy és megtisztelő áttörés volt, amikor a 80 - as évek elején egy külföldről diplomata szülők fiaként francia nyelvterületről hazatért tanítványom Madame – ozni kezdett, és ez a megszólítás futótűzként elterjedt. De még a minimumból is lehetett minimálisabbat csinálni. Bíbor unokám beszéd - tanulása kezdetén sehogy sem boldogult az Emőke nagymama megszólítással. Nem csodálkoztam, vagy nehezteltem. Ötletes ösztönösséggel Emem, alias MM - re kurtította. Nekem annyira megtetszett, hogy ennyiben maradtunk a rokonság azon ágán. Illetve maradtunk volna. Ám Buda öcsi még ezt is sokallta, így az ő négyéves megszólításában: EH vagyok ( Egyelőre még komoly küzdelmet vívunk a mássalhangzók szép, ízes ejtéséért.). Emem, alias MM előtt voltam Anna papája mamája is. Imádtam ezt a nevet. Ennél pontosabban nehezen helyezhet el egy 22 hónapos unoka a családi hierarchiában valakit, aki jóllehet nem egyszer fordult elő a világ átmenetileg távoli pontjára szakadt kis családban, a nagymama megszólításra mégsem egyedül jogosult. Aztán a hugi, Boglárka megszületésével ismét csonkult a nevem. Anna elmaradt. Maradt a papa mamája. És született mellé egy Bizsu mama. A papa mamája elkopott, Bizsu - mama még ma is fel - fel röppen néha. Ja, igen. Voltam én is rövid ideig becézett fiatalasszony. Szivike. Meg Süni. Meg Drezda kutya. Egyszer még Bihary Zsolt anyja is (Jól tetszik lenni? Két kezem - lábam négyfelé, én hason állapotban az óbudai amfiteátrumban felöntött természetes jégpályán egy különösen fagyos télen. Akkor semmim nem törött. ) Kíváncsian várom az újabb fejleményeket.

Ambrus József: Nimfaágak

Te vagy minden bajom forrása,
lábaim alól rohannak a percek,
csikorgó füstkarikákat csodálva,
megalkotom magamnak a rendet.
Pihen a csend a harangok alatt,
csak nehéz idők játszanak velem,
vörös díszleted akkor is marad,
ha látásra behunyom a szemem.
Te vagy a kiáltás szimbóluma,
vedd kezedbe az emberi szót,
- amíg táncba kezd a letargia,
palackozom a tömény biztatót.

A baj forrása magától (is) retteg,
vulkáni erővel tör fel éneke, -
látva a bajt mégsem csüggedek,
bár szonettekre szólít végzete.
Pusztul a hajtás, és születik,
jelened jövőd megfaraghatod,
hunyt szemed mögül mégis kisejlik,
megszépült nimfa áldozatod.

Baj forrása, őrei a csendnek,
elégtételt teremnek az ágak,
a friss hajtások is vezekelnek,

mert a májust felfalták a vádak.

Riba Ildikó: Hóban

Frissen hullott fehér
hóban lábam félve emelem,
benne hagyom nyomaimat,
bármennyire nem szeretem.

Hó lepte be hajamat,
arcomon víz folyik patakban,
sétálok a lámpák alatt,
törölgetem csendesen.

Nem tudom, mit törlök,
havat, vagy a könnyemet.
Nem érzem, a hidegét,

égeti bőrömet.

M. Fehérvári Judit: Vitorlát bontott az Isten

Vitorlát bontott az Isten, s földi gyermekeinek
sirályszárnyakat adott, hogy az Ég kékjében
találkozhassanak.

Vitorlát bontott az Isten, sóvárgott a földi szépek után
rabul ejtette egy mosoly, ahogyan egy kisgyermek futott
egy pöttyös labda után.

A mosolyból szellő lett ott fent az Egekben, s Isten
vitorlája vidáman szállt, sirályszárnyainkkal ott
röpködtünk mellette, kik felismertük Őt, a minden
rosszból a jóságot Teremtőt.

Vitorlát bontott az Isten, lecserélte a földi szoftvereket:
újra felfedeztette a játszótereket, a nagyapák botjait,
a táncos lábú lovak patái fölött leszedett szüreti szőlőszemeket,
visszaadta a zizegő könyveknek a rég elvesztett becsületüket.
A Föld szívének az ősi klímát, és egyenként cirógatta meg az
élőlényeket.

Vitorlát bontott az Isten, s földi gyermekeinek
sirályszárnyakat adott, hogy az Ég kékjében

találkozhassanak.

Hevesi Éva: Olyan, mintha

Egy félbehagyott érintés,
egy kényszerű mosoly,
egy megszokott ölelés
után
olyan,
mintha nem fájna,
mintha lehetne
magányosan állva
várni, ahogy szélfútta
fátylat ejt a tájra

az arcomba hulló ég.

Molnár József: Reggel

Reggel a halál ébred,
trombitát fúj a végítélet,
utolsót rágva az ő kenyerét,
fal felé fújva leheletét.

Reggel az út vissza lett hajtva,
takaró alatt a lehettem volna,
nem mozdul más,
csak a csend-remegés,
csak a sikoltó el-innen-
felébredés.

Reggel a szobára ráül a vér-köd,
súlyos a szó, ha már megköt,
elszöktél, magad elől,
mások után,
bolygóként keresel
másik hazát.

Reggel a másnap is
nélküled múlik,
patak partján kutyád
elalszik,
árnyékod, lelked,
porhüvelyed,
akasztva szárad

kereszteden.

Kamarás Ágnes: A Tisza folyó Mindszentnél

Molnár József: Gyémánt

Te már úton, én

még gyalog sem,

fekszem

gondolataimban,

nézve a kényelmes

felhőket: hova

mentek? Aztán

száguldásba kezdek,

szél seper

magával, fentről

nézem a tájat, az

aranysárga fákat,

már vetkőznek

lengén, fagyot

megelőzve. Nézem a

hontalan nyarat, s

kérdem, belőlünk,

mi marad? de már

nevetve futok

tovább, oda, hol a

tó tükre megáll,

megállok én is az

időben, gyémánt

szemeket kutatva

az őszben.

Huszár Katalin: A tavasz virágai

Hevesi Éva: Iszonyat

Sikongtak a remegő csillagok,

zavarossá vált még a varázsgömb is,

fehér lepedők ijedten huhogtak,

e baljós, rideg, halálos reggelen.

Szivárvány könnyek gyülekeztek sírni,

vízbefúltak a sárga tavirózsák.

Tavasszal még a gyenge virágszálak

játszva simultak meztelen lábunkhoz,

szálltak a pitypang megérett ernyői

a botladozó, bolond szél hátán.

De elpusztultak, kiégtek a vetések,

sápadt tengerük rémülten hullámzott,

hervadt pipacsok közt bukdácsolgattunk

a térdig érő, piros iszonyatban.

A szétszaggatott, rongyos égbolt fölött

fagyos kacagás harsogó hangja szólt.

A vascsöveken jajszavak ömlöttek

vörösen habzó, kínzó tajtékokban.

Kesztyűk cuppantak, szokott mozdulattal,

végeztek mára, ment minden, terv szerint,

és szétdarabolt cafatok hevertek,

lassan moccanó, véres, kék vödrökben.

Kamarás Ágnes: Napkelte

Riba Ildikó: Noktürn

szavad betűkre írt etűd

de lehetne noktürn

ha volna igaz szó,

ami csak nekem szól

bomlott érzékkel és

érzéssel mi várható

magamból kilépek

hozzád odaérek

álmodban téged

nézlek

kócosságod

sosem kérdem

ébredés fénye

nappali zeném lesz

Kamarás Ágnes: ...mert szemeit nyitogatja az égre a somfa

Huszár Katalin: Ébredő természet

Hevesi Éva: Gyökértelenül

Némán, gyökértelenül állok, nem ijesztenek már csapkodó villámok, sebzett szárnyaimnak nem fáj az ég hideg kékje. Ablakom alatt kopog az acsarkodó szél. Homokszemcsék szitálnak, megkövesült idő didereg, kinyújtom feléd a kezem, szélütötten, bambán, könyörgő alázattal kérlek: úgy vigyázz rám, hogy gyűlölni ne tudjak!

M. Fehérvári Judit: Holt vidék

Holt vidék „Jeges ágak között zörgő időt vajúdik az erdő.” (József Attila) Roppan az éj, némák az emberek, lelkükben vaksötét szendereg, zárt ajtók mögött is félnek, s immár semmit sem remélnek. Van, ki tudja, hogy csak egy bábu a politika táblájáról és nyomorult, mert kiszorult egy hazából, s mint leütött királynő menekül, csak lelkében érzi embernek magát legbelül. Nincs már éhbér sem, csak a sorsverte nyomor. És nem ismeri a retorikát, miért bombázzák agyon a földjét, házát, kivert kutyaként ő is csak egy áldozati állat, hol testvér testvére torkát metszi, mert ez kell hazug Ninivének, de ott is megfordult a kocka, zsákruhában böjtölt, aki tudta, hogy a világ bűneinek részese ő is, mert „vétkesek közt cinkos, aki néma”, s mégis… Hiszek egy Istenben, kit naponta tűzzel koronázunk, ilyen a kozmikus szemét, s a XXI. század. A háború jelenünk, s félünk, mikor kell nekünk is mindent hátrahagyva menekülnünk, s hálát, valódit éreznünk, azokért, kik szállást, élelmet, gyógyszert, ruhákat gyűjtenek, nem ítélkeznek, nem különböztetnek meg senkit, mert más a bőre színe, nem magyarul hangzik családneve, hiszen egyedül ők tudják, milyen az éjféli téboly, a házak roppanása, a vén gerendák földig hajlása… És mekkora a félelem, midőn villámszekercék bomlasztják a csillagfényes estét, hörgő torkokkal térdre roskadni a fegyverek előtt, majd a napokat is bakacsinban és vérvörösben látni virrasztva semmi mást, csak egy új hazát felépülve várni. M. Fehérvári Judit

Bihary Emőke: Az Alföld - részlet (átdolgozás)

„ Mit neked a zordon Kárpátoknak
Fenyvesekkel vadregényes tája!
Tán csodáltad, ámde nem szeretted,
Képzeleted hegyvölgyét nem járta.
Lenn az Alföld tengersík vidékén
Ott vagy otthon, ott a te világod;
Börtönéből szabadult sas lelked,
Ha a rónák végtelenjét látod.
Felröpülnél ekkor gondolatban
Túl a földön felhők közelébe,
S mosolyogva nézne rád Dunától
A Tiszáig nyúló róna képe. „
Majd kétszáz évre adtál országképet
Csárdát gémeskutat vágtató ménest
Ostor pattogását délibábos réten
Pompás elfogadom turista szemmel
De az idő Sándor ezen már túllépett
Mivel itt élőknek mostanra nem ez kell
Tiszta békés otthon belvíztenger helyett
Gúzsba nem kötő hagyománytisztelet
Sokunknak nekem is szívügy a természet
A tőled öröklött mély hazaszeretet
Vezess odafentről mint ahogy már tetted

Kulturált hazáért ahogy rendeltetett.