Huszár Katalin: Illatorgia

Kamarás Ágnes: Lelkem szépei tükörben

Hevesi Éva: A kenyér

Apám nagyon kenyeres volt. De csak a friss, ropogós héjú, fehér kenyeret szerette igazán. Éppen ilyet lehetett kapni az egyik piaci bódéban. A szomszéd falu szövetkezetének sütödéje szállította. Egy zord téli estén, vacsora előtt, ijedten jutott eszembe, hogy aznap nem vettem kenyeret. Anyám még ebéd után rám bízta, de valahogy elfelejtettem. Apám irtózatosan dühös lett. - Lódulj azonnal! Haza ne gyere nekem friss kenyér nélkül! – villant élesen a szeme. Sietve eloldalogtam. Majd kiugrott a szívem izgalmamban, egyre csak azt hajtogattam magamban: istenem, csak nyitva legyen még a kenyeres. Szerencsére nyitva volt. Az utcai lámpák sárgás fényénél megkönnyebbülten láttam, hogy néhány kenyér még barnállik a polcokon. De kiderült, hogy azok nem frissek. Meg is mondta őszintén az árus, a fehér kötényes, kövérkés ember. - Csak keddi maradt már, ez a pár darab, ni! - tárta szét a karját sajnálkozva. – Viszel, vagy nem viszel, mert azonnal zárok? – bökött fejével sürgetően a lapos veknikre, és komótosan pakolni kezdett. Összezavarodtam. Végül mégiscsak vettem a türelmetlen bódéstól egy formátlan kenyeret. Nagyon száraz volt. Amikor apám meglátta, üvölteni kezdett. - Frisset! Frisset mondtam. Na! Azonnal vidd vissza, és cseréltesd ki! Meg se mertem szólalni. Szaladtam a nyirkos téli estében, megállás nélkül rohantam a kenyeresig. Már bezárt. Elkeseredetten támaszkodtam egy villanyoszlopnak. Aztán pityeregve, lüktető halántékkal, zakatoló szívvel kiterveltem, hogy szépen otthagyom a száraz kenyeret valahol, és otthon azt mondom, nem kaptam frisset, de visszaadták a pénzt. Odaadom majd a zsebpénzemből a kenyér árát anyámnak. De hová rakjam ezt az átkozott kenyeret, hüppögtem magamban, a földre mégsem tehetem le. Kiskoromtól kezdve mindig azt hallottam otthon, hogy a kenyeret nagyon meg kell becsülni. Fedeles műanyag kukákat pillantottam meg a fal mellett, az egyikre gyorsan rátettem a veknit, és hanyatt-homlok menekültem onnan. Dübörgött a szívem, égett az arcom. Riadtan vissza-visszanéztem, mint valami tolvaj. A kis betonhídnál egy pillanatra meg kellett állnom, mert már alig kaptam levegőt. Forgott velem a világ. Fuldokolva rohantam vissza, reszketve, hogy megvan-e még a kenyér. Ott árválkodott, ahol hagytam. Gyorsan felkaptam, megtörölgettem a zsebkendőmmel, bár egyáltalán nem látszott piszkosnak. Iszkoltam vele haza. Csak a bejáratnál torpantam meg. Jaj, mi lesz, ha észrevesznek? Óvatosan, csigalassúsággal lopakodtam be a vaskapun, egyenesen hátra, a fészerhez. Mogorva északnyugati szél süvöltött át az udvaron, de rólam ömlött a veríték. Kiszáradt a szám, majd elepedtem egy pohár vízért. Lihegve, kimerülten vánszorogtam be a régi tüzelősbe, lekuporodtam a fahasábok közé, átöleltem a kenyeret, és sokáig, nagyon sokáig zokogtam. Már kezem-lábam elgémberedett, de csak ültem ott, remegve. Anyám akadt rám késő este, még akkor is a könnyeimtől átázott kétkilós veknit szorongattam a fáskamrában vacogva. Apám az ölében vitt be a konyhába. Egyetlen szót sem szólt. Anyám fölszelte a száraz kenyeret, és gyorsan pirítóst készített. Jó illatú pecsenyezsírral kente meg. Citromos teát főzött hozzá. Unszoltak, hogy egyek én is, de egyáltalán nem kívántam. Pedig nagyon szerettem a pirítóst.

Blank Judit: Farkas

Makktermését talán már századszor is lehullajtotta, s talán már századszor is felöltötte barka ruháját az öreg tölgy, az erdei fák királynője. Hatalmas terebélyes lombkoronája lágyan, zizegve beszélt az őszi széllel, nyaranta pedig hangos volt a madarak boldog énekétől. Télen a vastag hó paplannal borított karjai egészen lenyúltak a földig, mintha meg akarnák ölelni széles törzséhez húzódó állatokat, akik éppen menedéket kerestek egy-egy nagyobb hóvihar elől.
Ez alatt a tölgy alatt élt a farkas. Nem barlangban, odúban, mint a többi, hanem itt az öreg tölgy alatt. Farkas is öreg volt már, ha nem is annyira, mint a tölgy, de a maga fajtái között bizony már élemedett korúnak számított. Morcos volt és magányos. Igaz, ő ennek nem volt teljesen a tudatában, és annak sem, hogy kissé sivár volt az élete. Csak azt tudta, hogy jó az erdei fák királynőjének vastag törzséhez hazatérni. És azt is tudta, hogy a holdvilágos éjszakában, amikor a többi farkas vonítani kezd, és ő magában ilyenkor morogni szokott kicsit, hiszen „ifjúság, bolondság”, hamar elszáll, mint a hajnali köd. De ezt csak egészen halkan morogta, hogy csak az öreg tölgy hallotta.
A holdvilág gyakran őt is csalogatta, ilyenkor hosszú sétákat tett meg. Vigyázott, hogy ne vegyüljön el a falkában járó társai közt, sőt, még arra is, hogy lehetőleg szóba se kelljen senkivel állnia. Nem is kereste senki az ő társaságát.
Azon az estén is éppen holdtölte volt. Megvilágította a fákat, bokrokat, mikor farkas elindult szokásos éjszakai sétájára. Az erdő csendes volt, legfeljebb egy-egy bagoly huhogása törte meg, vagy egy osonó róka fürge lábai alatt reccsent meg egy vékonyka faág, amint portyázó útjára indult.
Megjárta szokásos útját, zsákmánya is akadt, mint mindig, s már hazafelé tartott, mikor meghallotta a vékony, nyüszítés szerű hangot. Megállt, fülelt, majd bizonytalan léptekkel megindult a hang irányába. Nem kellett sokáig mennie, hamarosan megpillantotta a hang gazdáját: egy kis farkaskölyköt Legfeljebb pár hetes lehetett. Nem tudta, hogy mit csináljon. A kis kölyök szemmel láthatólag alaposan el volt keseredve. Tétova léptekkel járta körbe. Közben vágyakozva gondolt a jó öreg tölgyre, ahol már rég pihenhetne, ha nem tette volna meg ezt a kitérőt. Orrával kicsit megbökte a kölyköt, aki ezt nyilvánvalóan a szeretet jelének érzett, mert jólesően bújt hozzá. Talán életében először nem tudta, mit csináljon. Minek is jött ide? Nem szerette bonyolítani az életét, nem szerette feldúlni a szürke hétköznapjait, és ennek egyhangúságából kilépni sem akart soha. Frusztrálta a helyzet. Úgy döntött, hátat fordít a porontynak, és siet haza. Alig tett meg pár lépést, ismét hallotta a kis farkas fájdalmas, csalódott szavát.
Nem nézett hátra, gyors iramban szaladt a tölgyfához. Jólesően nyúlt el alatta, hátát szorosan a törzséhez támasztotta, be is hunyta szemét. Álom azonban nem jött rá. Egyfolytában a kis farkasra gondolt, majd mielőtt még bármilyen gondolat is megfogalmazódott volna benne, szinte gépiesen felkelt és elindult az irányába. A hold jól megvilágította útját. Hamarosan megpillantotta a kis kölyköt, aki minden igyekezetével kifejezte örömét, ahogy újra meglátta.
Farkas óvatosan a szájába vette, s gyors léptekkel indult vele haza. Letette a fa alá, aki mintha kissé lejjebb engedte volna az egyik ágát, hogy megsimogassa az újonnan érkezett jövevényt.
A kis poronty a farkas mellé bújt, aki ráhelyezte mellső lábát, s mélyeket szippantott a levegőből, mely oly édesen járta át a testét, mint ahogyan még soha.
Különös illatokat, s különös virágokat hozott a tavasz. Az erdőben soha nem látott színes pillangók táncoltak. Az öreg tölgy pedig gyönyörű barka ruhát öltött, s a legkisebb szellővel is küldte őket a pajkos kis farkas kölyök elé, aki önfeledt játékossággal kergette őket. Esténként az őrjáratra induló holdsugarak szorosan összebújva találták őket. A reggeli napsugarak pedig oly finoman cirógatták, áthatoltak vastag bundáján keresztül a csontjáig, egészen a lelkéig. Meg is telepedtek ott.
Egyik tavasz követte a másikat. Együtt vadásztak, együtt pihentek, s együtt hallgatták a csendet. A kis kölyök már egyedül is járta időnként az erdőt, ilyenkor az öreg farkas mindig aggódva várta. Lépteit már messziről megismerte, s illatát is mindig már messziről hozta a szél.
Egyik nap azonban hiába várta. Már rég feljött a hold az égre, s már szorosan összebújva aludniuk kellett volna. Nyugtalanság fogta el. Még pirkadat előtt a keresésére indult. Tudta, hogy merre szokott járni, s mégsem találta sehol. Tudta, hogy baj van. Hazavonszolta fáradt testét az öreg tölgyfához, akinek ágairól súlyos könnycseppek hulltak alá. Hátát szorosan neki támasztotta. Szemei a távolba meredtek. Egy kis farkas kölyköt látott. Hallotta a vonítását is, és látta az idősebb farkast is, aki odamegy hozzá, majd hátat fordít neki és ott hagyja. Érezte kis puha teste melegét.
Volt egyszer egy kis kölyök – lehelte.
Az égen sűrű, fekete felhő úszott, s mire szitálni kezdett az eső, szemei üvegessé váltak.

A tölgyfa ágai fájdalmasan sírtak, ahogy cibálta a szél. Majd ágait mélyen lehajtotta, s földre küldött toboz gyermekeivel takarta be.  „Volt egyszer egy farkas…” – suttogta. 

Molnár József: A létezés

Egyre sűrűbben távolodok magamtól.
Főként porszívózás közben, amikor semmit
nem hallok környezetemből, még
szívverésem sem. Egy hegyi tisztáson
elterülve - a mindennapok gépkalapáló
szorítása elől menekülve -, hallgatom
az ingujjam alá hatoló jövő zenéjét,
azt mondja a rám nevető csend, ez az
igazi mámor, őszinte nevetés,
amely a szűkös napok ragyogása.
A nap sem kell hozzá!...
Egy pincében ülve, eszembe sem
jut a felszín. Jókedvem
borozgató ima, elhalkulva, mint a
kikapcsolt rádió, megbékélek a világgal.

./.

Egyre többször találok magamra,
főként porszívózás közben. A levegő 
állóvizét kavarva össze, a kintről beáramló
fénysztrádákon megjelent csillámló
fürtöket és hajókat
nézem, ahogy kapaszkodnak
egy látszólag nem is létező létezésben.
A burjánzó csend rádöbbent,
azok az apró gombaszövedékek
belőlem nőnek, és távolodásuk
az én közeledésem

hordozzák magukban.

Ambrus József: rangos törmelék

emléksorsomat visszaszámolom
és kitagadva a csöndre fekszem
szent haraggal dühvel jött a pofon
hogy az álomarcom megszülessen
páváskodnak szilánkos gondjaim 
a szem felejt - az idő megkopik
védelemre keltek szilárd csontjaim
s egy érces hang hosszan átfolyik

mert a kétes legenda kimondható
- nem rejteget hamis emlékezet
felsértette számat a mondanivaló
ha a kétségbeesés leereszkedett
édes csapások rendre gyaláznak
- a leckék görbéit befoghatom
foglyul ejtett zsoldosa a láznak
és megszűnik kegyelemkorszakom

mert kívül belül csak emlék vagyok
sorok között jól táplált adalék 
- pillanatokra a légbe jutok 

de zuhanok - mint rangos törmelék