Molnár József: Regény (Sárkány)

Múlt évben leveleztem egy sárkánnyal.
Előbb azt kérte, fagylaltot küldjek,
feladtam postára,
nem érkezett meg.
Elromlott a mosogatógépe,
jött a következő üzenet,
ráirányítottam néhány
mosómedvét,
valahol eltévedtek,
vagy eltaposta őket az autó,
ezt is az én számlámra írta.
Postafordultával jött a következő
e-mail. Magas a vérnyomása,
tegyek valamit;
le kel menni a mélybe,
legalább a tengerszínt
alá,
közben meginni három csésze
fodor menta teát gyomoridegre,
később óvatosan kimenni
a hidegre, mert meghűlésre
akácot kéne szedni,
(ez fagyott el idén),
azt felitatni mézzel,
egy szelet lekvárt enni hozzá.
Válaszul jól lehordott,
javasasszonynál volt,
aki szerint sok hülyeséget
szedtem csokorba,
borókabogyót, ánizst,
levendulát kevert össze,
s most azt issza egy hétig,
de megkér, hagyjam őt békén,
ne zaklassam a hülyeségemmel,
verset se küldjek, elege van,
és annyi meg annyi vaj a fején,
hogy megírhatna belőle egy regény(t).

Balogh Géza: Vladimír Nabokov: Belépsz… (Ты войдешь...) (műfordítás)

Belépsz, majd leülsz szótalan,
közel hozzám, alkonyon,
elsimítod szétszórtan
inged válladon.
A könyvet becsukom halkan,
lassan felnyitom szemem,
szívemből most elsuhan
a zord érzelem.
Te fáradtan rám mosolyogsz,
én megérintem kezed,
sápadt arccal elfordulsz,
lehunyod szemed.
„Életem – szólok félénken, -
ne dohogj, nincs igazad!”
De érzem, felesleges,
elcsépelt szavak.
Monoton dobolsz körmöddel…
Már túl késő, valóban!
Felállsz, távolodsz tőlem…
S az ajtózár kattan.
Az ablakfüggönyt elhúzom,
az üveg hűti homlokom,
villansz esti hajnalon,
elhagytál – felfogom.

1918. május 23.

Rusvay Balázs: A kóbor kutyák balladája

Emlékszel még a görbe lábú Télre,
ki megtaposta vézna horpaszunk?
Hogy csorgó nyálunk gyémánttá igézte?
S csodák csodája, mégis itt vagyunk.
Nem húz örvet bolhás nyakunkra senki,
míg rohadt hússá nem lapít az Úr,
hisz megtanultunk morgással felelni,
örök időkre, jaj, gazdátlanul.

Emlékszel még a kis koldusfiúra?
Pofánk elé egy lapockát lopott!
A februárt még úgy-ahogy kihúzta,
majd lázasan, köhögve távozott…
És tavasz jött a fürtös gyöngyikékkel,
koslattunk együtt sok veszett szukát,
s Holdra nyígtunk a farkasok dühével,
mi vándorok, mi elvadult kutyák.

Emlékszel még a sintér csúf szemére?
Borban égett, mikor nyakon fogott.
Hogy víziszonyt haraptunk vérerébe,
s ő káromolva Istent átkozott?
A mészárszékek sarkain lapulva
lestük az ízes marhacsontokat.

Bár ott járt volna Jézus Krisztus újra,
ki feloldoz – ki marhacsontot ad!
Emlékezz majd, ha véget üt az óra,
s az Égi Ajtó aranyküszöbén
ha elénk áll a nagyszakállú szolga,
hogy milyen jól mulattunk, te meg én!
Megosztva ezt a rongyos, kurta álmot,
mi velünk együtt út sarába hull.
Örök időkre testvérek, barátok,
örök időkre, jaj, gazdátlanul.

Péter Péter: Messze tűnt már az a nyár

        Messze tűnt már az a nyár;
lásd, most tél van, fehér, szikrázó tél…
Mondd csak, álom volt csupán
hogy voltál egyszer, s engem szerettél?
Üres, kihalt a tér, bár
minden megvolt, ami szép, ami jó,
és irigyen fedi be
már az emlékek gyöngysorát a hó…
Istenem, de szép voltál,
mint bőröd selymén megcsillant a fény;
szemed tükrén csillagok
gyúltak, s valóság lett minden remény…
Káprázat, suttogó alt
szavak varázsa, erotikus báj,
a vágy áramütése,
és friss málnaízű csók, ami fáj…
Ölelkezés gyönyöre,
görcsbefúlt percek romantikája,
felpárázó titkok, az
izzó testek összeolvadása…
Tenyerem tapintja még 
hamvas bőröd kigyúlt feszülését,
a vibráló eleven
dús hús minden feldúlt rezdülését…
Kábulatba fúlt gyönyör,
búgó szavak, hangok ziláltsága,
beteljesülés, öröm,
szétpattanó percek valósága…
Jaj, messze tűnt az a nyár!
Hol az a láz, hol az az őrület?
Fagyos szelek csókdossák
már hantodon a hűvös sírkövet…

Kamarás Ágnes: Várva várunk, tavasz - Fotó

 

Katalin Patai Szabó: Sokasodnak a szárnyrebbenések... - Festmény

 

Lőrincz Mária Magdolna: Minden megérint - Festmény

 

Puskás Katalin: Ébred a természet - Fotók

 

Szilágyi József: Kimi

 

A Kálvin téren találkoztok, a református templom előtt, még nem tudod, miért, Kimi 
javasolta a helyet, hát legyen.

       Még nem tisztult ki belőled az előző éjszaka. Hajnalig dáridóztál, Tandor, a kollégád
házavatóján, a táncparketten ismeretlen nőkkel roptad - az ismerős lányok kacagva kikerültek-,
egy colos tinivel flörtöltél, aztán már csak korhelyekkel hőzöngtél a rögtönzött bárpultnál.
Végül a verandán ébredsz egy leharcolt kanapén, elgémberedve, ködös aggyal, öledben a
lány, az esetlen égimeszelő. Kiderül, hogy már elvált, vagy nem vált, de van egy kisfia, ami
nem lenne baj, a baj az, hogy még csak nem is rémlik, mi történt és hogyan végződött, mert a
langaléta hogyishívják észrevétlenül elpárolog.
        A Szedánba vágod magad, rezzenetlen, de félig sem józanul, és most itt vigyorogsz a
téren, Tandor, züllötten. Kimi a templomlépcső tetejéről integet, copfjai ártatlanul libegnek,
mosolyog feléd, mint egy elszabadult novícia, de ekkor még ezt sem tudod, csak a törékeny
kis leányzót látod. Észre sem veszi, milyen állapotban vagy, Tandor, nem is gyanítja, fel sem
tételezné, hogy miféle széltolóval kezdett. Vagy talán mégis? A belváros utcáin andalogtok,
tétován imbolyogsz, Kimi körülötted repked. Jurátuskocsmákban inhalált fondorlatokkal
ámítanád, és meghökkensz Kimi letisztult ellenvetésein. Sejti már a kis galád, miféle vagy,
Tandor, felpiszkálta kelekótya hetvenkedésed. Miközben a Coficat-ben beléd diktál három
csésze napoletánót, kifundálja lépre csalásodat. Csúfolódik: ugye milyen szép ilyenkor a
természet lágy ölén sorskérdésekről diskurálni? Gyönyörű ez a vasárnap délelőtt, túrázzunk!
Jöhet egy Szentendre a Holdvilágárkon át? Túra? Naná! Már hetykélkedsz, Tandor, hogy akár
behunyt szemmel is végigmennél a piros jelzésen.
         A Szedánnal robogtok Pomázra, bulizakódban rontasz a sűrűbe, álnokul hófehér ingben,
Tandor, nyakkendőd még mindig a nyakadban fityeg. Kimi takaros szoknyácskában, madeira
blúzban, hiszen ilyenkor rendszerint a kórusban énekel.
          Csapongva fecsegtek hegyen és völgyön át, ám te, Tandor, egyre inkább csak kapkodod a
levegőt. Nevetgélnél, évődnél fűről-fáról, de amikor a nap magasba hág, elméd már
nehézkesen fordul völgyből dombtetőre. Az éjjeli borok megalvadtak tagjaidban, erőltetnéd
még a kacagást, élcekkel próbálkozol, de a nyelved botladozik, agytekervényeid üresjáratban
sajognak. Világosan látja Mindezt Kimi, és nem végez félmunkát a leckéztetésben. Aki
legény éjjel, az legyen nappal is, de legalábbis délelőtt. Nyargal az újabb és újabb
emelkedőkön, előre szökdécsel, kibontott haja örvénylik, és amikor bevár, találós kérdéseket
zúdít rád, népies odamondogatókat, majd újra nekilódul, csipkelődik, hogy énekeljük együtt a
„házasodik a tücsök” kezdetűt… Gonoszul vágsz vissza, hogy az érzékeny pontjára tapints, és
észre sem veszed, hogy a lelkébe gázolsz: bár a sátán illegalitásba vonult és gerillaharcra
váltott, amikor befuccsolt a puccskísérlete, egyszer az égi diktatúrában is eljön a
rendszerváltás, ha, ha, ha… Tandor, Tandor, hajlamos vagy benyögni bármit, ami az eszedbe
jut, tekintet nélkül a következményekre. Ezer szerencséd, hogy Kimi mindezt elnézi neked,
sőt, a szurdok mélyén, a meredély előtt megszán. Annyira kimerültem, Tandor, sóhajtja, nem
fordulnánk vissza? És türelmesen vár rád, te, levitézlett vitéz, amíg sok-sok szempillantás
alatt újra legénnyé válsz a talpadon.
         Késő délután fuvarozod haza, hogy a csatakos ünneplőből könnyű alkalmiba bújjon.
Kérkedve támasztod a Szedánt a ház előtt. Jól látja a kocsit az emeletről kukucskáló mama?
         Amikor te vedlesz át otthon, Kimi tanakodik az anyósülésen, vajon miért lenne illetlenség
őt beljebb invitálni? Hiszen mindkettőtöket mardos az éhség, és a hűtőd nyilván tele. Ám te
újra a belváros felé indulsz. A Kék Huszárban azonban minden asztal foglalt, a Nádorban
teltház, a Kakas pedig már kifosztva. Kimi vacog a kimerültségtől, átölnéd, de csak a blézerét
vonja össze durcásan, mikor végre meleg fészekre leltek egy vendéglőcske mélyén, ahol a
pincér készséges és gyors a séf.
        Láttál-e már, Tandor, leányajkat ilyen mámorosan forró levest szürcsölni, és a
kacsaropogós is a feltartóztathatatlanul szánkázik a tettre kész sejtek felé, a test szinte
önfeledten issza magába azt a néhány korty borocskát, és a desszertet is feltétlenül?
         Ellágyultan ültök a gyertyafényben, szemtől szemben bizalmassá válnak a szavak. Ugyan,
mit kéne még palástolnod, Tandor…? Kimi nem titkolja, hogy imádja a tűzzománcot, a
csecsebecséknek nem tud ellenállni, hatalmas vétek ez, de ennyi talán megbocsáttatik, Már
nem is csak gyűjti, hanem készíti őket, és most a készítésnek nem tud ellenállni. Olyan gyarló
az ember...!
         Már el sem rebben egymásról a két tekintet, Kimi ujjai szinte keresik a kezed, és te,
Tandor, hálásan szorongatnád az övét, ám Kimi egy cetlit csúsztat a tenyered alá.
Gömbölyded betűivel ajándékoz meg, amelyek elmondják neked, hogyan találsz az írásban
enyhet, ha megnyugvásra vágysz, vígaszt, ha szomorúság gyötör, menedéket, ha minden
terhedre van, és már idézi a zsoltárt, hogyan légy úrrá magányodon.
        Aztán egyszerre megint a Kálvin téren találod magad. Az ott a teológiai akadémia,
Tandor, mutatja Kimi. Igen, hallottam róla, füllentesz megint, hát persze, hogy itt van.
Somolyog rád, a karodba kapaszkodik, szinte a vállad mögé bújik, onnan fürkészi az arcod.
Ennek a napnak valójában ez volt a célja, Tandor, ez volt a célja, súgja a füledbe Kimi.
      …felbonthatatlan életszövetség férfi és nő között, árad a pulpitusról, mert akit szívedből
szeretsz, akit neked rendelt az ég… A padsorokban fiúk és lányok, leendő párok, a
házasságon még innen, a rátaláláson már túl, téblábolva vágy és szabály között. Pislognak
körbe, hol egymásra, hol a tudás kútfejére, oda meg vissza, aztán megint ide.
         Kimi támpontot keres. Vajon ők így gondolják? Vajon én is így gondolom? Vajon Tandor
hogy gondolja? Láthatóan ateista, a szentírást sem ismeri, de mit számít az, ugyan, mit számít,
csak az számít, ahogy ő gondolja, de vajon hogyan?
         Ámulsz, Tandor, csak sandítasz erre-arra. Eluralkodik rajtad a kimerültség, a szemed
szinte lecsukódik, ezért bevált módszereddel az ujjaidat harapdálod. Nézel te is körbe-körbe,
hallod is, meg nem is hallod, támpontot keresel. Vajon itt mindenki így gondolja, Kimi is, a
lelkész és a többiek? Tiszta ez a lány, mint a harmat, csak ne lenne rajta református
egyenirányító. Bár talán mégis legyen, ha már egyszer úgy is ott van, és gondolja pontosan
úgy, ahogy gondolja, egészen úgy, ahogy.
        Az ujjaid harapdálod, Tandor, és balgán azt hiszed, hogy nem nézel Kimire, de nemnézés
közben mégis őt keresi a tekinteted, pedig még a szemed sem mozdul, a fejed meg végképp
nem, annyira nem, hogy már a füled is belebizsereg. Kimi látja, Tandor, hogy őt kémlelnéd,
és makacsul más irányba fordul, valahova nagyon el, mintha hátrafelé próbálna nézni, pedig
éppenhogy előre, vagyis oldalvást, pontosan rád. Pedig nem, ő sem feléd, Tandor, csak mégis
mindig vissza, lázas a tekintete, Tandor, ahogy még csak rád sem pillant, még a szempillája
sem, és mégis.
         Búcsúzzunk hát, sóhajtja a hídfőnél Kimi, lábujjhegyre áll, puszit ad kétfelől, te meg mint
egy kőbálvány, Tandor, hát most mi legyen? Egyszerre átölel téged, Tandor, hajával végig
cirógat, forró arca a mellkasodon, hozzád simul, mint egy ölelésre vágyó csecsemő. Nem
érdekel, mondja, tudom micsoda alak vagy, egy link szoknyapecér, aki folyton lódít, züllött
vagy, cinikus, semmirekellő, ateista, egyenesen istentagadó. Mégis csak te kellesz, téged
akarlak, ne mondj semmit, meg se szólalj, nehogy elrontsd ezt is valami ügyetlen tréfával,

inkább meg se szólalj, ki se nyisd a szád, mert téged akarlak, csak téged, úgy, ahogy vagy,

akárhogyan.
          És te, Tandor, mintegy varázsütésre átlényegülsz, mint nominepátrisztól a kenyér és a bor,
lehullik minden, amiről azt hitted, te vagy, mindentudás és ámítás, szánalmas hazugságaid,
hajnali, verejtékes szorongásaid, fennhéjázás és önutálat, nincs már köntörfalazás, csak ez a
könnyű leánytest a karjaidban, most megtörténik a csoda, ami elől mindig elszaladtál, megérted végre, Tandor, hogy éppen ezt akarod, hogy mindig így legyen.

Vasi Szabó János: Dentaku - Az ablak, avagy visszatérés a Lipótmező-kontinuumba

Mikor pihenni térnek a középszerű agyak, rendszeres, hívatlan látogatót kapok. Szürkesejteket fűrészelő, tablettazabáló, kellemetlen alakot. Álmatlanságnak hívják. Azt, hogy „úr” nem teszem a neve után. Nem ismerem személyesen, csak ittlétének kínos tünetei köszöntenek. Nap mint nap egyre durvábban bánik velem. Nem érdemli meg! A televízió műsor befejezése után jő el az ideje. Ekkor cinkosa – az addig kényelmes meghitt ágyikóm – úgy vet a lábai elé, mint egy ócska rongydarabot. Mit sem törődve alapvető emberi jogaimmal, kíméletlenül kiebrudalja a puha párnáinál menedékjogért esdeklő fáradt csontjaimat. De... Hopp! Ma sem hagy békén! Érzem, itt van a szobában. Recseg alatta a szék. Elfordulok a hang irányából. Kémlelem a piszkos ablakot és a világunkra hulló sötét eget. Hallom a szuszogását. Felháborító! Az arcomba csap leheletének bűze, zsibbadni kezd a szemöldököm alatt, s tompa szúrás feszíti a halántékomat. Kétségbeesetten bámulom az ablakon túli gyászszínű eget. S ekkor, mint derült égből a villámcsapás, belém hasít az a furcsa érzés. Tízezer voltjából pattant ki az isteni szikra. Felkacagnak agysejtjeim!

– Bolondok: Newton, Herschel, Einstein, s ti szerencsétlen kozmológusok! Pokolba veletek! Megtaláltam nélkületek is a rejtvény megfejtését! Egyedül! A magyarázatot! – kiáltom hangosan, hogy beleremeg az ablak, s megremegnek a falak. Az asztalhoz rohanok, fellököm a széket, kezembe veszem a szűztiszta papírost, s a tövéig rágott ceruzát. Serceg a grafit a hófehér lapon: „Előttem nyújtózik e komor lepel – az Univerzum. Mi lehetne más, mint egy hatalmas, agyon koptatott pokróc a végtelen szárítókötelére kifeszítve. Mögötte, ki tudja milyen messze, egy óriási ujj felkattintja a villanykapcsolót...” 

– Várjunk csak! –„... meghatározott i d ő k ö z ö n k é n t...” Igen, így pontos! -„...A szétáradó fény, lehet csak a mi szemünknek arany, átkúszik a koromszínű anyag durva szövésének hézagain s a molyrágta lyukakon. Így lesz belőle számtalan parányi, pislákoló függő, milliárd halomba csillagok, és távolabb fehér ködök: a galaxisok!”

– Bagatell! Ennyire képes a dicső Tudomány.Összegyűröm a lapot, s a szemétkosár felé hajítom. Az iménti agyzsugorító feszültség után átjár a mámoros zsongás. Régóta várom ezt az érzést. A győze- lemmel rokon felfedezés örömét. Boldogan futok az ablak felé. Repülni akarok. Ki, az imént megismert, fájdalommentes végtelen kozmoszomba! Még egy utolsó nekirugaszkodás és...dőben érkezett a rőt hajú férfi és a testes kollégája. A vörös a kezében injekciós tűt tartott. Szakértő szemmel vizsgálta az üveghenger beosztásán túl lötyögő folyadékot. A lába előtt heverő mozdulatlan testbe szúrta a tűt.

– Professzorkám! Ettől az adagtól nyugton maradsz.

Társának megértő pillantásával találkozott a tekintete. Mielőtt kimentek, felállították a könnyű műanyagból készült széket, és megsimogatták a gumifalra vetített háromdimenziós képet: az ablakot. Végül összeszedték a fal mellett felhalmozott gyűrött papír fecniket. Hadd lássa a világ, hogy milyen pedáns emberek!

Szombathely, 1988

M. Fehérvári Judit: Hófúvások és forradalmak

 

Másodközlés: megjelent a Helyőrség-ma online felületén

 

Péter:1982. februárja: Moszkva: a szürke, faros busz bepüfögött végre. A megállóban álló emberek fele sem fért fel. Mínusz 33 fok, száraz hideg. Kell az usanka, mert ilyenkor törhet a füled, s az orrod is. Azt is el kell takarni. A tömeg is egyszínű. Nem szabad kitűnni. Néhány busszal és néhány órával később pár rubelért marad a taxi. Nem csúszkál. Az emberek sem. Sítalpakon közlekednek. Én pedig a buszra gondolok, mikor először utaztam rajta, a becsületkasszás jegyvétellel sikerült egy darab helyet egy egész gurigányi buszjegyet letekerni. Senki sem szólt egyetlen szót sem. Lesütött szemű emberek között nem tűnik fel az ilyesmi. Rosszul éreztem magam. Másnapra nyelni sem tudtam, úgy begyulladt a torkom. Orvos sehol. Itt nem szokás ilyen semmilyen betegséggel doktorokhoz járni. Akár meg is halhattam volna, az lett volna a meg nem születés forradalma.

András:1968. Hajdúnánás: Hatalmas hó van. Csak úgy záporzik, s beborít mindent. Unokatestvéreimmel az árokban fürdünk. Télikabátban hempergőzünk, s kacagunk. Senki sem szól ránk. Később bebújunk a sutba, s didergünk. A következő napon nem kaptam levegőt, ziháltam, s papó lovasszekéren vitt orvoshoz. Mellhártyagyulladás. Ez a legelső fájdalom forradalma, mert nem akarta kiváltani az Oleterint, de addig nyöszörögtem a tisztaszobában a dunnák alatt, míg végül nem hagyott meghalni.

Jakab:1970: Hajdúdorog: Dédmama a szomszédoktól kölcsönkért asztalokon fekszik. Körülötte siratóasszonyok óbégatnak. Ez a dolguk. Nem értem mit keres itt ez a rengeteg ember. Émelyítően édes a négy hófehér gyertya az ágya körül. A fekhelyét koporsónak nevezik. Megnézem egyszer, aztán olyan fél óránként, majd zászlós körmenet érkezik a ház elé, s kimegyünk a temetőbe. Visszük az Édest is. Mire hazamegyünk, friss gulyásleves, és süteményköltemények lepik el az asztalokat. A szomszéd Magduséknál készültek. A fiának kalapáccsal vertem be a fejét, mert azt mondta, Boriska néni meghalt. Ez az első veszteség forradalma. A hó kacskaringózik az ablakok előtt, kint cudar hideg van, de nem eszem semmit sem. A hiányokat nem lehet tele gyomorral pótolni.

János: 1981. novembere: Szentpétervár, akkor Leningrád: Délelőtt 10 órakor koromsötétben ballagok az Ermitázs felé. Addig kell megnéznünk a csoportommal együtt, amíg világos van. Egy egész élet sem volna elég mindent szemügyre venni, de még száz sem. Hamar sötétedik. És a hó trojkákat fúj a képzeletem elé, azonban igazából nincsenek ott. Itt mindenki pezsgővel és naranccsal szeretne megkínálni. Ez a legnagyobb tisztelet forradalma. A hó világítja az utakat. Érdekes közvilágítás. Szeretem, mikor jégbe borul a Néva, de nincsen igazán hideg, csak a lelkekben uralkodik a Hókirálynő.

Fülöp: 2009. tele: Orhan Pamuk Hó című könyvét nem lehet Debrecenben kapni. A Lapics Könyvesboltban rendelem meg. Zsófi, a lányom szeretné elolvasni. Ekkor már Pesten él. Kezembe veszem, forgatom, majd elmerülök benne. Csodálatosan írja le a havat, a szimbólumot, a természet ajándékát, de a nyolcvanadik oldal körül politikai szálak szövik át a cselekményt. Leteszem. Zsófi megköszönte tizennyolc éves korában, hogy sohasem politizáltam. És megmaradtam a hónál, s a régi kedvencemnél, Pilnyák Meztelen événél, és a nagy, orosz télnél. Az utakra ráfagy a hatszögletű tiszta, meztelen szépség: a hó. Ez a kultúrák forradalma.

Bertalan: 1991. február 10-e: Hatalmas pocakom van. Anyám szerint ikreim lesznek. Megnyugtatom, hogy nem. Ömlik a hó. A férjem a pocakom simogatja, és egyre ismételgeti, hogy hárman vagyunk, majd elindulunk a szülőszoba felé. Hosszú vajúdás után pontban hajnal fél kettőkor megszületik Zsófia. Az orvosom megkérdezi, eldöntöttem-e már, hogy fogják hívni. A férjemnek azt mondtam, két neve lesz, ha sokáig tart a világra jötte. És anyám után – aki addig utálta a nevét – a Zsófia keresztnévvel ajándékozom meg az akkor egyetlen unokáját és nem húzatom alá az Alexandrát sem. Válasszon ő, ha egyszer úgy dönt, szeretne Nagy Sándor utóda lenni… A szakadó hó betemeti a kórházhoz vezető utat. Zsófi apukáját elküldik a kutyánk, Bakancs jelenléte miatt, s én három óránként átjárok a gyermekosztályra szoptatni a kicsinyünket, mert besárgult. Egy hét múlva, mikor hazaengednek, már nem járnak a buszok sem rendesen. Ki-kimaradoznak. És életemben először, s utoljára felszúrják a jobb fülem.  Ilyen az új élet forradalma.

Máté: 2016. július 13-a: Nem tudom, milyen idő van, hány óra, ki kicsoda, s honnan került ide, csak leroskadok a templomban és üveges tekintettel bámulok magam elé. Arra a februárra gondolok, és a kanadai télre, ami ott fent északon szeptembertől áprilisig tart. Megszervezni, beszédet írni, színészeket, operaénekeseket felkérni, pontos instrukciókat adni… Ki adott ehhez elegendő erőt? Öt napig tehetetlenül nézni, tudni, hogy esélye sincs megmenekülni, beöltözni, nem kirohanni, könyörögni, ordítani… Miből lesz az elmúlás illata? Föld-eső-napból, hóförgetegekből, mi beáztatja a csizmáim talpait, s a messze távolban egy Angyal ragyog, kit átölelni, karomba zárni már sohasem tudok. Egyszerre mindenhonnan megperzseli szemgolyóim a fény, elvakítva a mindennapokat, arcokat, a múltat és a jelent, s jövőtlenül csapódik be a gravitációba, akár egy meteorit. Sem fájdalmat, sem szomorúságot nem érez, hiszen biztos benne, hogy álmodik. Jégcsapok lógnak a kinti fákon, az utakat ellepik a síkos gödrök és buckák… Vacogok. Egyetlen Gyermekem temetem. Még csak huszonöt esztendős, de már díszlet-, jelmez-és fénytervező, ki Kanadában szerzett diplomát, egyszerre öt színházban dolgozik, és agyhártyagyulladást kapott. Éjszaka van. Ez az örökké belém maródó, elviselhetetlen fájdalom forradalma, mi bélyeget tesz rám, s egyenként öli meg az összes szervem.

Tamás: 2020. december 31-e: Hirtelen megérezni a csöndet. A semmilyen, gyorsan olvadó hópihék lassú haldoklását. Olyan ez, mint, amikor a kacagós gyermekkor után a felnőttlét árnyai néha-néha visszaintegetnek, s csak hóviharok és halálok állítanak meg, hogy elgondolkodhassam az élet megannyi értelmetlenségén. Persze, relatív a dolog, hiszen, ami számomra félelem és koromfoltos égbolt, az másnak a természeti elemekkel vívott győztes harc. És elérkezik az idő, midőn saját létét is megkérdőjelezi az ember. Teste, szelleme belefásul a jelenbe, ami mindig hiányokkal van tele, s több ránca van már, mint Időapónak, ki rokkáján egyre csak fonja és fonja az esztendőket. És bölcsebb lett vajon az a kisgyermek, ki mindenben csak a csodát látta? Az égi meséket. Nem hiszem. Annyi mindent kell katalogizálni, számba venni: tanítások állnak szemben a „Miértekkel?”, hétköznapok emelkednek ünnepekké, míg az ünnepek lealacsonyodnak a magányosság mélyére. Egyre szűkül az ösvény, elillannak a folyosók, s egy napon rádöbben az ember arra, hogy ez már nem az ő ideje, valahol még a múlt században elveszett a Teremtésben, s, csak egyetlen út van immáron, mi hazaviszi, de még keresnie kell a labirintus bejáratát, mert eltűnni sokkal nehezebb, mint megszületni. Ez a távozásra való készenlét forradalma.

Jakab, az Alfeus fia: 1977: Karácsony: Éjféli misére megyünk a szikkadt, fekete, belvizektől fodros utakon, ami most szinte kőoszlopokká változott. Hatalmas a tömeg. Leheletünk szinte ajkainkra fagy. Cudarul járja táncait a hó. Mária-lányok és az Úr-katonái őrzik a hitet. A roráté végeztével egyenként tülekedve csókoljuk a keresztet. Ez a túlbuzgó hitetlenség forradalma.

Simon, akit Zélótának neveztek: 1986 tele: Orkános szélben táncolok keresztül az egybefolyó, síkos aszfalton. A földig hajló fák jégből növesztettek lombkoronát. Van még néhány tantuszom, de nehezemre esik a telefonfülke ajtaját kinyitni. Teljesen leállt a közlekedés. A hó kerítéssé változott, ami hol a derekamig, hol a melleimig ér. A munkahelyem próbálom elérni, hogy elmondhassam, csak gyalogosan tudok megérkezni a város túlsó felére. Ez a felelősség forradalma.

Júdás, aki Jakab fia: 1982 tele: Zagorszk: Gyönyörű, hatalmas kolostor. Csak csodáljuk és csodáljuk. Hirtelen a semmiből hatalmas tömeg gyűlik össze. És egy szertartás kellős közepén találjuk magunkat. Mellettünk egy kisgyermeknek folyik az orra. Papírzsebkendőt nyújtunk neki, amiért majdnem kiseprűznek. Idegen anyag, idegen funkció. A kijárat egy fából készült hídon át vezet. A pópa áldását megkapván oroszul megkérdezi, hogy „Hiszek-e?” A válaszom nem lehet más, csak az igen. Aztán a székesegyház kertjében aztán a galambokkal körülvett bácsi beszél egy messze országról, Afganisztánról, ahonnan nem jönnek vissza a fiaik, de neveiket beletetováltatják a karjaikba… Majd focimeccsekről és képkiállításokról számol be, amelyeket lovasrendőrök vernek széjjel. Ez az elnyomásban élők forradalma.

Júdás Iskariótes: 2021 februárja: Nem tudom kinyitni az utcán parkoló kocsim ajtaját. Gyöngyözik a metálzöld és egy szebb jövőről álmodik. Fáj a hideg. Elviselhetetlen valóság a tél. Ha ember volna, a Feltámadásra gondolna, de csak egy régi autó, ami megadta magát a cudar hónak, ami ónosesőbe torkollott. Ez az öröklét óhajának forradalma, ami pedig már réges-régen elsuhant mellettem.

Kertész Éva: Suttova sem...

 

A barackfa ágai a földet súrolták. Úgy lehúzta őket a töméntelen mennyiségű gyümölcs, hogy az érettebbje már a földön hevert. A nagy termésnek köszönhetően kényelmes, szép kis játékház alakult ki a sátorszerű képződmény alatt. A valamikori lányka ezt bérelte ki amint észrevette, ide húzódott be játékaival. Ott vigasztalta elmélyedten az ő síró gyermekét, simogatva, suttogón.

- Ne sírj már te kis balga! Ne legyél ilyen nyafka! Nem érzed, hogy cirógatlak, dajkállak, szeretgetlek? Nincs semmi baj. Most nincs, de tudod ugye, hogy mindig szót kell fogadnunk, mert illik tudnunk, hogy mi a helyes, és mi nem! Igen. Illetlen dolgokat nem szabad tennünk. Az, nagy szégyen lenne, és senki nem szeretne többé. Ha megtudom mik azok a nem szabad dolgok, azonnal megtanítom neked is, s akkor minden rendben lesz. Utána nem kell félni. Kérlek, jó legyél, míg elmegyek. Addig aludj szépen itt az árnyékos helyen az ágyikódban. Ne menj sehova engedély nélkül! Tudod, hogy aggódom érted, és féltelek.

A történet régen esett meg az én Zsófikámmal. Igaz, hogy nem tegnapi eseményekről lesz szó, de a gyerekek akkor is gyerekek voltak. Szükségük volt a tilalmakra, mert a tilalmak jelentették számukra a biztonságot. Amit megtiltottak a nagyok, abból a gyereknek csak baja eshetett, tehát maguktól tudták, jobban járnak, ha engedelmeskednek.

Akkor rég, még nem zárkóztak el egymás elől az emberek, mint manapság, pontosabban egyáltalán nem zárkóztak. Minden kapu nyitva állt mindenki előtt, és ha nem követtek el valami gyalázatos dolgot, mindenhol szívesen látták mindenki gyerekét. Sőt, némi finomságot mindig nyomtak a kezünkbe. Tudták is, mit várnak el tőlük, meddig mehetnek el, mikor kell otthon jelentkeznünk.

Az utca gyerekei bandában gyülekeztek minden délután Zsófiék kapuja előtt. Innen lesték nagy érdeklődéssel, mikor ül ki Gál Bella az ablakba. Mert ez a nagylány nem egyedül nézelődött ám! Mellette üldögélt egy csodakutya. Errefelé, csak jól fejlett korcsokkal találkozott az ember gyereke, mert a kutyát házőrzésre nevelték, és az udvaron lakott. Bella mellett pedig egy apró, fényes szőrű öleb kuporgott a kosarában, és még párna is volt alatta. Hát hogyne furdalta volna a gyerekeket a kíváncsiság, hiszen ilyet sohase láthattak.

Gál Belláék Zsófiék szomszédságában éltek egy nagy barna házban. A kislány gyakran odament Bellához, ha a szokásosnál korábban kikönyökölt az ablakba, hogy közelről láthassa a kutyust. Annál is inkább, mert neki nem volt kutyája, noha nem is nagyon áhította, hogy legyen, de ez más volt. Érdekes, és aranyos, apró, mint egy játék, gomb szeme csillogott, mint a gyöngy, egyszóval ilyet ő is szívesen elfogadott volna magának. Meg is kérte egyszer a lányt, hogy adná ki neki a kutyát az ablakon, hogy, dajkálhassa. De Bella elzárkózott ettől. Azt mondta, ha bemegy hozzájuk, szívesen leteszi neki a földre, akkor annyit játszhat vele, amennyit akar. De ki nem adja. Persze, hogy bement! Azóta többször megtörtént, hogy engedélyt kért otthon, és átjött kutyázni.

Egyik nyári napon, amikor a nap már igen magasan járt az égen, és megcsillantotta a fehér felhők fölött minden sugarát, felfigyelt rá, hogy Gál Béni bácsi előkészítette a cifra fogatot, és elkocsizott valahová a család. Furdalta nagyon a kíváncsiság a kis Zsófi minden porcikáját: Hova mehettek Gálék, meddig maradnak, de legfőként az izgatta, hogy magukkal vitték-e a kutyát?

Azt természetesen nem említette otthon, hogy Gálék elutaztak, csak megkérdezte, átmehet-e hozzájuk. Az első és a hátsó kapu is zárva volt, és most olyasmit tett, ami neki tilos volt. Felmászott Gálék hátsó, alacsony deszkakerítésének a tetejére. Ami nem is volt egyszerű. Kicsi is volt hozzá, és bizonyára tapasztalatból tudta, hogy a kerítés rozoga, korhadó lécein óvakodva közlekedhet csak. Hogy feljebb kerüljön, lábával kellett kitapogatnia a jól ismert sérüléseket a deszkán, amelyekbe beillesztgette szandálja orrát. Így vigyázott a biztonságára egyre feljebb kerülve az alacsony kerítés tetejére, s amint ott hasalt, hogy bebillenjen az udvarba, egy hatalmas férfikéz simogatni kezdte a hátát, fenekét. Ideje sem volt megijedni, már be is segítette az udvarba, nevén szólította, és azt mondogatta, tőle nem kell félni, ő nem bántja. Legyen nyugodt, ha kell, majd ő hazakíséri. Csak előbb menjenek beljebb, ott mutat neki egy apró kutyát. Zsófi felcsillanó szemmel követte az idegent. Hát mégis itthon maradt a kutya! Később maga sem tudta mi történt, tény, hogy mire kívül került az ól ajtaján, megszerezte azt a tapasztalatot, amelytől minden szülő meg akarja óvni a kislányát.

Öt évének minden rafinériáját latba vetetette, hogy meggyőzze magát, hogy amiért most itt nyögdécsel az udvar sarkában, meg sem történt. De minél tovább üldögélt, egyre nagyobb mértékű megalázottság, egyre nagyobb szégyenérzet kerítette hatalmába, amely a hányinger, a keserűség, és a bűntudat vegyülete, melyet egyedül elviselni képtelennek bizonyult. Éretlensége folytán azt sem fogta fel mi történt vele, de azt igen, hogy valami torz, valami abszurd és szégyenletes. Remegett, hogy otthon rossz kislánynak tartják majd. Meggyötörten vonszolta magát haza, hogy bebújjon babája mellé a sátrába, barackfája oltalma alá.

El akart rejtőzni, egyedül akart lenni, meg akart semmisülni, hogy az esemény, amit átélt eltűnjék, hogy felszabadulhasson a lelke. S ekkor érte egy újabb megrázkódtatás: a fa, az ő barackfája, barátja, oltalmazója, összerogyott. A rengeteg termést nem bírta el. Középen széthasadt a törzse, három ága a rengeteg barackkal a földön feküdt.

A gyermek beleöregedett a ténybe, hogy elvesztette a menedékét, ami alá behúzódhatott, ha egyedül akart lenni a babájával. Most az sincs sehol, mindezek tetejében tele az udvar felnőttekkel. Mindenki segíteni akart. A fán. Óriási csúzli formájú fákkal támasztották alá bánatosan lógó ágait, hogy felemeljék, hogy beérhetne rajta a sok éretlen barack. Mindenki a fával foglalkozott, őt szinte észre sem vették. Ezeknek a hatalmas felnőtteknek szinte fel sem tűnt, hogy ott ténfereg közöttük. Szegény kis lelke pedig vágyakozott egy ölelés, egy érintés után. Egy vigasztaló szó után. Éltető kapcsolat után. Elbújt hát az egyik fal felé támasztott mosóteknő alá. Ott kuporogva derült ki számára, hogy ami ma történt, arról soha senkivel nem szabad beszélni. Az titok. És szégyen. Nagy szégyen! Ez az, amiről suttogva beszélnek a nagyok. De nem a kicsikkel!

Jaj, a babám, a kisbabám! Őt is összetaposták ezek a nagy csizmás emberek. Lesz-e még abból baba? Már csak nyöszörögni tudott kínjában. Már meg a veréstől félt. Hiszen nem vigyázott a babára. Összegörnyedve szipogott a teknő rejtekében, tele kétellyel, és kétségbeeséssel. Kinek suttogja el -, ki hinné el neki, - ha elmondaná, ami történt? De mi lesz vele? Ki vigasztalja meg ezek után? Ki öleli, ki szereti? Ki simogatja? Hiszen ő szégyellni való lett! Rosszat cselekedett! Vele ezen túl nem áll szóba senki!

Ott maradt megtörten, megdöbbentő élményétől megviselten.

Nem mondta el később sem senkinek. Soha senkinek. Lelkében eltemette a fát, a biztonságot adó barackfát. Amely alatt mesék születtek, s ahol valósággá vált számára a mese. Lassan elfeledte a simogató csalót is. Megtépázott kislány lelkét viszont, mellyel teknő alá bújt félelmében, nehezen sikerült elcsitítania.

Vasi Szabó János: Dentaku - 2. fejezet 1.rész - Szivárvány halálország fölött

Szakadékkal barázdált, ringókövekkel tűzdelt orom lábánál állt meg. Előtte tátongott a kőzúzalékkal borított sziklahasadék. Palaszürke mélyén alacsony, kerek építmények húzódtak elbújva a nap gyilkos sugarai elől. Lustán nyújtózott a tükörsimára kopott koszos bőrlapok sora. Csend fonta körül az építményeket. A férfi odalépett az egyikhez, leguggolt, s félrehajtotta a keményre cserzett fedőlapot. Ébenfekete fej bukott előre! Idejében sikerült elugrania az összeaszott test „útjából”... Meghatározhatatlan színű egyenruha maradványa tapadt a hulla bőréhez. Undorral emelte föl a tetemet. Benn körülnézett. Poros tábori ládát látott, amit két mumifikálódott férfi támasztott. Jobbra tőlük az oldalára dőlve hosszú fekete hajú nő hevert... A férfi a kétszersült morzsáinak ízére sem emlékezett, mégis úgy érezte: nyomban kifordul a gyomra a látványtól. Visszatolta a bőrlapot, s hátrált néhány lépést a kunyhótól. Mélyet szippantott a steril sivatagi levegőből, erőtlenül kiszaladtak alóla a lábai. Lehuppant az egyik homokbuckára, kiszáradt tenyerébe ejtette a kopasz fejét. Kábult elméje nem volt képes felidézni azt a napot, amikor néhány vállalkozó kedvű társával elszakadt a víz után kutató karavántól. Arra sem emlékezett, hogyan sikerült átvergődniük az irdatlan hegyeken. Elhitette velük az álszent optimizmus, hogy rátalálnak az indigószínű sziklavadon túloldalán a Vízre – az Életre! Hiábavaló volt a küszködésük, a hegyek keleti lábánál is csak az a mohó, aranyálarc mögé bújt szörnyeteg nyújtogatta feléjük homokcsápjait... 

Hosszú hetekig tartott a gyaloglás, sorra dőltek ki mellőle a társak. Idővel – maga sem emlékezett, mióta – egyedül taposta útját a halott rónán. Ereje elpárolgott a hevült porban. Éhség és szomjúság árnya telepedett az akarat szétszórt szilánkjaira. Mintha enyhült volna a gyomrából eredő fájdalom a lobogó naptűzben. A láthatatlan sugarak érzéstelenítették testében az idegeket?

Nem tévesztette meg a férfit, mögötte a Halál lépte csikorogott... A kétségbeesés pillanatában felmorajlott, dörögni kezdett az ég. Hitetlenkedve emelte föl a fejét. Erőtlen hang remegett elő duzzadt torkából. Kidülledt szeme fátyolosan meredt az égboltra, ahol ezüst gépdarazsak kondenzcsíkja hasította föl a végtelen kék vásznát. Kiapadhatatlan záporoztak gyilkos fullánkjaik, idővel halkult a kelepelés, vakító robbanás vörös, narancs, sárga, zöld, kék és ibolyaszíne ragyogta be a teret. Hídként feszült néhány másodpercig a horizont keleti és nyugati pereme közt, majd eltűnt a fájdalmas tekintet elől.

– ... Szivárvány! Szivárvány halálország fölött! – sóhajtott keserűen az

emberi elme.

Szombathely, 1988

Lőrincz Mária Magdolna: Az ember komédiája - Festmény

 

Kamarás Ágnes: Ágak - Fotó

 

Puskás Katalin: Ősi szép - Fotó

 

Katalin Patai Szabó: Tavasz - Festmény

 

Péter Péter: Semmi

Nincs.
Csak árnya kísért az éjszakában.
Leszakadt ólmos fellegek sötétje
zilálja szét a beszűkült teret.
Az utakon fájdalom
fekete szurka csillan,
és didergő párás hideg
fúródik lassan a bőröd alá.

Őrjítő ez a csönd,
ez a semmi!

Betegen tántorognak a percek.
A kihűlt magány esője
permetezi arcod lázrózsáit.
Elhagyatva, egymagadban állsz
az út megszürkült porában.
Indulni kéne!
Hová? Merre?
Mindegy!
A sorsod már úgyis elrendeltetett.
Keresztre feszített álmaid elsírták titkukat.
Véres ruhádra kockát vetnek
a megkövült szívű hóhérlegények.
Az ártatlanul elitéltek
riadt értetlenségével
érkezel egy másik világba…
Érzed a terek átkos feszülését.
Nem tudod, mit keresel itt,
a számodra idegen tájban.
Kimarjult szemedben
a rettenet riadt madara verdes,
és megérlelődik benned lassan
a rémület.

Hová tűntek a gyönyörbe fúló
boldog ájulások,
az ölelkezések önkívüleben megérlelt csodái?
Céltalan élsz bele a meddő mindennapok
lepergő egyhangúságába.
Nincs többé fény,
leszakadt az ég.
Fázós, mezítelen csillagok
sápadt aranypettyei
szeplőzik fakó arcodat.
Bánattól hályogos szemedben
elvillan a múltad,
jelened sincs többé,
és messzire illan a jövő
az elködlő évek távolában.

És vállaidon a kínok köntösével
lassan elindulsz…
Igen, elindulsz…
de nem tudod hová…

Molnár József: Kottalapon

 I.

Az ablakban cserepek várják,
hogy kicsirázzon bennük a nap.
Amikor árnyék mögé búvik a délután.

II.
Szédül, hányinger kínozza
az átmulatott éjszaka után. Hiába.
Nem érez lelkiismeret furdalást. Boldog.

III.
A vasúti síneken lohol. Igen, versenyt
fut a széllel, hogy ki ér hamarább a megállóba.
Ahol már várja a lány. Elkésett.

IV.
Tegnap volt a századik nevetése
a műtét után. Soha nem hitte volna, hogy megteheti,
ott a műtőasztalon megfiatalodott. Tükör
előtt áll. Más néz vissza.
V.
Bhramsot hallgatja, majd Mozartot, Beethovent.
Nem tudja megunni, de aztán csönd veszi körül.
A nagy zeneszerzők meghajolnak.

VI.
Egész nap vakarózik, mosakodik… Mocskosnak
érzi magát. Pedig csak hazudtam este, reggel,
az nem árt, nem látszik meg rajtam.
Ágynak esik. Orvost hívnak.

VII.
A koncert közepén ébred. Mellette nagybőgő,
távolabb dob, középen hegedűk. Szimfonikus
zenekarban te leszel a fúvós, hallja falfehéren.
Isten tartja elé a kottát.

Ruder Jana:Hajnalodik...

Beosont a hajnal
az éjszaka szempillája alá
vergődik a sötét
töredező körmét
a napfényébe vájja-
hiába…
egyre lejjebb
ereszkedik az eső lába
koppanásra várva-
morgolódó fellegek közé
fényes ereket szór
a haragos égbolt szeme…
hallgatag a szél
ül  a fák levelén…
s’ lassan csordogál  a földre
a Teremtő hajnali könnye…

2014. július
Fotó : Ruzsa Dániel

Balogh Géza: Vladimír Nabokov: A paradicsomban (В раю) (műfordítás)

Árva lelkem halálod után
látni akarta alakod:
magamfajta természetbúvár
az édenben nem megszokott.
Ott a ligetben egy angyalka,
oly páva-kinézetű lény
szundikál, de én kíváncsian
zöld ernyőmmel érinteném.
Először azon gondolkodom,
újságcikket – róla írok…
de hiszen a paradicsomban
nincs is újság, sem olvasók.
És csak ott állsz, bénán, esendőn,
tán fel sem fogva helyzeted,
hogy arról az álmos lényről
kinek is mesélnék, kinek?
Hová tűnt a világ és a rózsák,
a múzeum s a madarak?
S nézed, nézed könnyeiden át
a még szokatlan szárnyakat.

Berlin, 1927.

Rusvay Balázs: A passiójáték-ballada

Légy írástudó, vaksi szolga,
ki szakállába dörmögi,
hogy nincs-hatalmát megtiporja
egy esztelen sehonnai.
Vagy királynak gúnyolja ki
pofád az Égi Megláncoltat!
Légy kardos, lándzsás római,
kinek hóhérok parancsolnak!

Lehetsz Pilátus tiszta kézzel,
hogy bámulhasd a köldököd,
vagy júdásként bolyongd az éjjelt,
mi harminc ezüstöt köpött!
Fenn angyalok, lenn ördögök.
A kettő közt keselyűk várnak
(S a kocka is ma jól pörög!)
rongyos csúcsán a Golgotának.

Lehetsz Barabás láncok nélkül,
hogy rikolthassák rút neved.
A Királyság, mely Égben épül
egy ünnepelt hőst elfeled…
Hajtsanak száraz, vad szelek
A Héttőrsebű Városon át,
s kerüljenek az emberek,
ahogy hajdan Ábel gyilkosát!

Légy arc az arctalan tömegben!
Hiába bújsz, ha rád mutat
egy néma őr a lándzsaheggyel,
hogy kereszt húzza válladat.
Vagy szórj fejére átkokat,
te asszonyszoknya mellől bátor,
köpködj, vagy rázd a farkadat
a kardok óvó árnyékából!

Légy árva, céda Magdaléna,
ki vaksötétig is kitart,
kit nem húz gyávák szakadéka,
mint azt, ki lopva elinalt.
Vagy légy te az, ki elinalt,
hogy háromszor még megtagadja.
Így nem hozol fejedre bajt,
s a püspököt majd Róma adja…

Légy bal lator, kacagd pokolra
a lelked: úgysincs istene!
Légy jobb lator, ki imádkozva
nagy útra indul most Vele!
Vagy légy tövise, nyílt sebe
az Ácsnak, aki halni készül!
De mennyországot vérzel-e,
vagy poklot hagysz ránk örökségül?

Péter Péter: Ablak a negyedik dimenzióra

Kissé nehezen vettem lélegzetet. Mintha valami összeszorította volna a tüdőmet. A levegő fülledt volt, és olyan érzés telepedett rám, mintha megrekedt volna a nyár, és egyáltalán nem akarna moccanni az idő. A távolban gyülekező sejtelmes fellegek szinte észrevétlenül kerültek a fejem fölé. Eltűnt a fény, és egyre mélyebbé vált a homály. Mire a házam elé értem már szinte esti sötétség uralta a tájat, és szétfreccsentek az aszfalton az első nagy kövér esőcseppek. Alighogy betettem magam mögött az ajtót, hatalmas fénylobbanás világította be a szobát, kísérteties naggyá növelve a tárgyak falra kivetülő árnyait, majd néhány másodperc szünet után hatalmas dörrenés rázta meg a környéket, és abban a pillanatban iszonyatos erővel szakadt le a fergeteg. Az ég sötét kárpitját szétszabdalták a villámok cikkcakkjai, és a levegő megtelt az ózon jellegzetes szagával. A lidérces fények felvillanásai szinte egybeolvadva vibráltak a szobában, és egyszer csak géppuskatűzként kezdte verni a tetőt a jég. Aztán hirtelen, mintegy parancsszóra, elcsöndesült minden, csak az esőcseppek monoton zenéjét lehetett hallani. Nemsokára az eső is elállt, kisvártatva ránk mosolygott a nap is, és kelet felé szivárvány íve ékesítette az ég azúrját. Csak a haragoszöld lombok nedves csillogása és a földet borító jégszemcséken szikrázó fények emlékeztettek a nemrég lezajlott heves égiháborúra. Felemeltem a telefonkagylót. Bepötyögtem a lottóiroda számát. Szerettem volna megtudni a nyertes számokat. A megszokott női hang helyett férfi jelentkezett:

 — Tessék, itt Horányi. 

— Bocsánat, téves — mondtam, és újra hívtam az iroda számát. 

— Tessék, itt Horányi. Nem értettem, mi történhetett, viszont valahogyan ismerősnek tűnt a hang. Mélyen búgó, kellemes, különös orgánumú férfihang volt. Aztán hirtelen villámcsapásként ért a felismerés: a csaknem húsz éve elhunyt költőtársam hangja, akinek néhány éve én szerveztem meg a poszthumusz szerzői estjét. Uramisten, ez lehetetlen! 

— Horányi Árpád?!

— Igen. 

— A költő?! 

— Igen. És köszönöm neked, hogy megrendezted a költői estemet.

 — Tudod, hogy ki vagyok? — kérdeztem, és éreztem, úgy szorítom a kagylót, hogy belefehérednek az ujjaim. 

— Miért ne tudnám — jött a válasz, míg szaporábban kezdett lüktetni ereimben a vér. 

— Úristen, Árpi, hiszen te már vagy jó húsz éve eltávoztál közülünk! 

— Igen, azóta itt vagyok az asztráltérben. 

— Hol? Az asztráltérben? És mit csinálsz ott?

— Azt, amit azelőtt. Írogatok. Szomszédom a Vellei Laci. Talán emlékszel még rá. 

— Hogyne! Ő előbb távozott el. És ki van még ott? — Hát a szüleim, nagyszüleim, sok más ismerőssel együtt. Új barátaim is vannak. Tudod, ebben a dimenzióban csak várakozunk, és folytatjuk a megszokott életünket, amíg nem léphetünk egy dimenzióval feljebb.

 — Atyaúristen! Mesélj, hogy éltek ott? 

— Amint már mondtam, egyszerűen folytatjuk a régi életünket. Itt nincs pénz, nincs kormány, nem kell táplálkoznunk, megvan mindenünk, amit csak kívánunk. Élünk egymás mellett békében, és várakozunk. — Nincs kormány, nincs semmiféle felsőbb vezetés? Égi se?

 — Nincs. Nincs rá szükség, és senki sem akar uralkodni a másik felett. Nem is tudna. 

— És bűnözők sincsenek? — Azok valószínűleg máshová kerülnek. Itt nincsenek. És itt nincs miért bűnözni. 

— Ez egy utópia! 

— Nem az. Ez egy másik valóság. Egy értelmesebb világ.

— Akkor nem is bántad meg, hogy odakerültél? 

— Nem. Mindjárt első pillanattól fogva körülvettek a rég nem látott rokonok, ismerősök. De most ne haragudj, le kell tennem, mert nemsokára kezdődik a felolvasó estem. Majd hívlak. Szia! 

— Szia! Letette a kagylót. Zúgott a fejem, és nem akartam sehogy sem elhinni, hogy ez megtörténhetett velem. Talán a vihar megnyitott valahogyan egy csatornát a túlvilágra? Egy rést, egy ablakot? Már semmit sem értettem. Fel akartam hívni egyik jó barátom, hogy elújságoljam neki a történteket, de hiába pötyögtem be a számát, a vonal egyszerűen megszakadt, lesüketült. Próbálkoztam mással is, az eredmény ugyanaz volt. 

Talán jobb is — gondoltam, úgysem hinnének nekem, azt gondolnák, megbolondultam vagy ugratom őket. Végül felhívtam újra a lottózó számát, amelyen az égi csatorna jelentkezett. Ez működött. Kicsengett, de nem vette fel senki. Hát mégis igaz? Nincs otthon Árpi, elment felolvasásra… Néhány óra múlva csengett a telefon. Felvettem a hallgatót. Árpi jelentkezett.

 — Na, hogy sikerült a felolvasásod? — kérdeztem.

 — Remekül, mint mindig. Azok, akik szeretik a műveimet, azok mindig eljönnek. Kértem mondja el egyik új versét. Megtette. Valóban új volt, nem ismertem; ilyen vers nem szerepelt a hátrahagyott repertoárjában. Minden kétséget kizárólag az ő szerzeménye volt, felismertem a stílusáról, jellegzetes szófűzéséről, szóképeiről. Később megkérdeztem, netán ismeri–e a két éve elhunyt feleségemet, akit én is csak azután ismertem meg, amikor ő már eltávozott közülünk. 

— Hogyne — felelte — itt van nem messze a szüleiddel és az édesanyjával. A szüleid révén ismertem meg.

 — És megtudnád tenni, hogy megkéred őt, beszéljen majd velem?

 — Természetesen. Egy pillanat és átkapcsolok. Hívom. Talán fél percet, ha vártam, és felhangzott a feleségem jól ismert hangja: 

— Haló! Alig tudtam megszólalni a meghatódottságtól. Elcsukló hangon jelentkeztem. 

— Ne sírj, itt vagyok, én vagyok az — mondta. 

— Ne aggódj, jól vagyok. Örülök, hogy beszélhetek veled. Örülök, hogy elmondhatom, kösz, hogy velem voltál utolsó perceimben is, és fogtad a kezem. Amikor testemet elhagytam, láttam, ott van körülöttem a család, és azt is láttam, megcsókolod a homlokom. Láttam a gyászotokat. Megértettem. Láttam, amint kimentél a folyosóra és folytak a könnyek az arcodon. Nem akartam, hogy szenvedj miattam, de mit tehettem? 

— Te ezt mind láttad? 

— Igen. Tudod, nem mindenki távozik azonnal. Én még napokig ott maradtam a térben lebegve, de ti nem láthattatok, mert a lélek láthatatlan háromdimenziós lények számára. Éreztem, nem akartál elengedni, és amíg az, aki legközelebb áll hozzánk, nem enged el, addig várakoznunk kell. 

— Bocsáss meg, nem tudtalak elengedni, hiába mondták. És éreztelek, hidd el! A gyertya, amit eloltottunk újra meggyulladt, a dolgok leestek a polcról indokolatlanul. A heverőn meglöktél, hogy nem férsz el tőlem, ahogyan sokszor megtetted éjszakánként. Határozottam éreztem a jelenlétedet… Nevetett. Azzal a gyöngyöző, jellegzetes nevetésével, amit úgy kedveltem.

 — És kösz, hogy készítettél egy szép verseskötetet rólam. De itt van édesanyád, adom őt, beszélj vele! — Szervusz, kicsi fiam! — hallottam anyám hangját. (Hiába múltam el hetven, én mindig csak a kicsi fia maradok. Az anyák már csak ilyenek!) 

— Szervusz, mama! — mondtam megilletődve, majd hosszasan elbeszélgettünk. Kértem, hívja ide apámat is. 

— Kint van a kertben, de kiviszem neki a telefont. 

— Szervusz, te csibész! — hallottam az apám hangját. Mindég kedveskedően csibésznek nevezett, ha valamiért büszke volt rám, vagy valami stiklit csináltam, ami jól sült el. Szinte láttam a mosolygós kék szász szemét. Beszélgettünk. Aztán hirtelen indokolatlanul megszakadt a vonal. Nem tudtam újrahívni az égi csatornát, akárhogyan is próbálkoztam. Ugyanakkor a földi állomások sem voltak elérhetőek a vezetékes telefonon. Csak a maroktelefon működött ebben a háromdimenziós világban, amelyben én éltem. Másnap kora reggel megcsörrent a készülék. Árpi volt. Sok mindenről beszélgettünk, főként az ottani életről, az irodalomról stb. A végén ecseteltem, milyen érdekes, hogy a nyertes lottószámokat akartam megkérdezni, és ez az égi csatorna jelentkezett be helyette.

 — A nyertes számokat? — kérdezte Árpád. 

— Azokat én is megmondhatom neked: 24, 52, 58, 61, 78. 

— Kösz. A számokat felírtam a telefon mellett állandó jelleggel ott heverő jegyzettömbbe. Amikor később a lottózó felé jártam, meglepetve láttam, hogy nem ezek voltak a nyerőszámok. Nem tudtam mire vélni a dolgot, de elhatároztam, ha már így alakult, az Árpi által adott számokat is meg fogom tenni a következő hétre. Hazafelé az úton elkapott egy nyári zivatar, nagy égzengéssel. Be kellett menekülnöm a Margaréta presszóba. Otthon meglepetés ért, az égi vonal megszűnt, helyette újra a lottózó jelentkezett a megszokott női hanggal. A telefonon helyreállt a régi rend, mindenki hívható lett. A magam részéről nagyon sajnáltam az események ilyenforma alakulását. 

Biztosan megint a vihar! — gondoltam. Az igazi meglepetés egy hét múlva következett be: az égi csatorna által megadott öt számot kihúzták a sorsoláson. A második nagy meglepetés akkor ért, amikor rájöttem, elfelejtettem bemenni a lottózóba, s megtenni azokat a bizonyos számokat. Úgy gondolom, senki sem róhatja fel bűnömül, hogy szinte dührohamot kaptam. Az egész történetben az volt a legfurcsább, senki sem volt, aki elhitte volna a nyertes számok történetét. Azt hitték, ugratom őket.  

Vasi Szabó János: Dentaku - A Csiplak arázi fejezet lezárása

IV. Kende jóllakottan leheveredett. Számumként ragadta el elméjét a kimerültség. Hiába ellenkezett, a fáradtság erősebb volt az akaratnál, tudata elmerült az álom sötét tavába: a vén Büyük és tanítványai a nyugati Devler Daglar 10 lábánál álltak, egy ősi romváros előtt. Kende oszlopokból álló, a leomlott betonfalaknál is régibb kőszentélyt pillantott meg. Fölismerte repedezett homlokzatán az Imha előtti kor rúna betűit. Lehajtotta a fejét, lassan vett erőt a fölindultságán. Vibrált a felirat a sivatagi légben: COLONIA CLAUDIA SAVARIA... De nem merte ráemelni a tekintetét. Szombathely, 1990-2014 10 Gigász-hegység

Lőrincz Mária Magdolna: Kozmikus teremtés - Festmény

Puskás Katalin: Cukiság - Fotó

Katalin Patai Szabó: Öregedés - Festmény

Riba Ildikó: Negyven éve 1984. január 14.

Negyven éve
hideg téli szombaton,
mire este lett elfáradtam
nagyon.
 
Furcsán mocorogtál,
gondolatban kérleltelek,
pont egy hónapod van még,
maradj nyugton, aranyom.
 
Hiába volt szép szó,
simogatás, makacs kismanó. 
Picuri babám, az idő szaladt,
s te nem hagytad magad.
 
Indulni kellett sietve, 
gyorsaságod kergetett.
Tűnődtem, vajon kisfiú, 
vagy kislány a kis csodám.
 
Tudtam, tündér leszel.
Kislány, szólt az orvos,
pöttöm barna hajú 
kisbaba.
 
Szaladtak az évek,
és felnőtt lettél, 
de nekem örökké
a kislányom maradsz.

Molnár József: Foltok és függönyök

Rotyog a lábosban az étel, fő a jó leves,
a sütőben mézes-mázos rétes hempereg,
glédában áll a kosz, romokban áll a ház,
a falak mállanak, ránk fér egy generál.

Az öreg férj dohog, szerződtünk, vállalom,
a büdös zoknikat ma még csak áztatom,
holnap a mosógép talán majd szív vizet,
s a szerelő nem húszezerrel integet.

A szomszéd ráér, valami falfúró zenét
hallgat, lehet, ezzel biztatja nejét,
másik fülembe hegedű sír, zokog,
most félig süket, vagy félig vak vagyok?

Ha tüsszentenek, elejtem a poharat,
ha nagyokat nyögnek, nem látok titkokat,
varrógépem előtt várom a számadást,
foltok és függönyök közt lesem a ráadást.

…Rojtossá vált álmaimban sem nyughatok,
feljön a Hold, kopott írógépem kopog,
vágyakból mondatokká érlelt szavak
dagadnak bennem, mint folyók, mint tavak.

Vershegyeket látok, rajtuk vad olvasók,
a pihenni vágyók, az újra kaptatók;
halakra várok, egy csónakban ülök,
napernyőm alatt lányként szédülök.

Pompás arany palotában életem,
királyok, hercegek, grófok, követek
lábam nyomában, nyílik a sok virág,
hemzsegnek egymáson a metaforák….

De jő az ébredés, s a valóság-mese:
ugat a postás, csekk ide-oda, Emese.
Mi az, mi a Nőt a földről felemeli?
Egy unoka, egy kacsintó Csoda, Geri!

Ruder Jana: Más vagyok

Én nem az vagyok akinek látszom
nem vagyok sem selyem, sem bársony.
Vagyok durva posztó, kemény vászon
tüskés bogáncs, s mint pók a hálón ,
úgy járok tétován élet és halál között,
mert bennem már az is felöltözött. 
Arra vár, mikor hajtom le végleg a fejem,
akkor már nem lesz kegyelem,
többé föl nem emelkedem!
Nem leszek ócska rongy sem már,
csak hamu, csak fű, csak sár...

2007.

Mátay Melinda Mária: Még mindig

A június őszi estébe tévedt,
a várt tavasz se volt.
Megtagadott virágok szirmain
keresem a hangot.

Eldobott cigaretta csókol
kivénhedt járdakövet,
cipőm sarka elkopott :
nagyon kerestelek!

Kihajoltam minden bérház
veretes korlátján :
talán elhoz
egy összetört reggel.

A hajnal ködfoltos
nappalokba bukott.
Kiáltani szerettem volna
Érted!

Az országúton
még mindig
két rongyos tornacipő topog :
szerettelek volna szeretni Téged.