Májusi eső
aranyat ér? szélvihar
gyökeret kitép.
Faágon törött fészek,
madárfióka nem él.
Riba Ildikó: Májusi...
Ruder Jana: Kipattant egy bimbó...
Hallgat a szél,
a sápatag hold
sem leskelődik
az égi tengeren,
elnémult a végtelen.
Kipattant egy bimbó,
egy apró...
Még alig él,
napfényre vágyik szüntelen,
harmatot inna,
hogy majd szép legyen.
Vándor, ha erre járnál,
lépj hozzá szelíden-
simogasd szemeddel,
ne érintsd kezeddel...
A hold a széllel
majd együtt dalol,
s örömükben
csillagot sírnak ott fenn
az égi ösvényeken...
2008.
Mátay Melinda Mária: Orgona lombja
Heten mellette,
heten utána
mennek.
Gyönyörű koporsóm
lángvirágú nyár :
temetnek.
Halottak kísérnek.
Orgona lombja
borul rám.
Balogh Géza: Júlia Petrusina: A macskakölyök (Котёнок) (műfordítás)
A macskakölyök a nyirkos lépcsőházban
Nem várt több meleget, fázósan vacogott,
Reményét vesztve, már meg sem kísérelte
Elkapni árny játékát – morc és elhagyott.
De hirtelen égetően forró kezek
Melengetik, ölelik és kicsiny szíve
Majd kiugrik az örömtől – az életnek
E gyengéd morzsájától – mi utolérte.
Elé rohant… de a hiú reményt keltő
Simogató ember eltűnt, egyszerűen
Nem értette – a szeretetet nem illő
Fukarul és morzsaként osztogatni.
Miért mesélem ezt neked? A verseket,
Mint ékszereket, lakat alatt őriztem,
Már nem reméltem és meg sem kíséreltem
Vágyni és szeretni, de te becézgető
Szavakkal hívtál és didergő szívem
Felmelegítetted forró leheleteddel,
Aztán magamra hagytál és továbbálltál,
Sem megérteni, sem vállalni – nem tudtál.
Menj, igazad van! Változtatnunk már nehéz,
De tudd, hogy lehetett volna másként…
Végül is, én megkísérlem, hogy ne legyek
Egy elhagyott, tört életű macskakölyök.
Vasi Szabó János: Orbitsville avagy a kettészakított-világ effektus23 - Philip K. Dick emlékére
Tökipompos
Zsombor az Egyesült Energetikai Zrt informatikusa a fejére húzta a
szájberketyerét, ujjait beleillesztette az érzékelőkkel átszőtt kesztyűbe, oldalára
ragasztotta a büntitapaszokat. Ha elrontott valamit a játék során, ettől harminc
Volt feszültségű áram csípte meg a bőrét. A cégnél az egész napos hajsza és
megalázkodás után jó volt kicsit tombolni az iraki – líbiai? szíriai? afgán? gázai?
– fronton. Kedvence az FGM-148 Javelin antitank keresztben állt a hátán, a
Gepárd M6 Hiúz (hogy a nemzeti érzés se maradjon ki) az oldalán lógott, a pisztolytáskában
egy Beretta a jobb lábát verdeste, baloldalon a tokban a kommandóskés. A
valóságban lépni se tudott volna ennyi teher alatt...
Letelt
az egy óra dzsihadista-gyilkolászás, az okosteló csengőhangja jelezte, hogy
ideje befejezni a mókát. A barátnője, Ecsedi Kitti megígérte, hogy felugrik hétórára
egy laza menetre. (Nem mondhatta le, a lány fél évig dolgozott Utrechtben, múlt
héten jött haza nyári szabadságra, azóta – ha rajta múlik – le se szállt volna
a fiú derekáról.) Ahogy kilépett a lövöldözős virtuális játékból, a zajszint az
állandó értékre csökkent a lakótelepi szoba-konyhás bérleményben. (Az EEZ biztosította
a vidéki kollégának.)
Balról
Farizéknél állt a szokásos bál; a kebabos, Abdul Fariz pofozta az asszonyt.
Szerencsétlen nőnek most épp a fejkendője csúszott le a közértben, nem sietett
visszahúzni, amúgy is izzadhatott rendesen a sűrű hollófekete hajkorona alatt.
Délben harminckilenc fok volt árnyékban a flaszteren. Pechjére Abdul unokaöccse
a bolttal szemben dílerkedett: első dolga volt jelenteni Fatima illetlenségét.
Jobbról
Radics Pista bá’ bejárónője vinnyogott. Két éve halt meg a felesége.
Sárközi
Mari – ötvenes, kövér asszony – járt föl hozzá főzni és takarítani, s mivel az
öregúrnál hetven felett is keményen állt a cerka, ellátta az egyéb asszonyi teendőket
is. A baj csak ott volt, hogy Mari néni azon nők közé tartozott, akik nem
tudtak csöndben maradni gyentülés közben.
Bimbambimbam
szólt a csengő – utálta ezt a hangot, de a céges bérleményben nem cserélhetett
ki semmit. Kitti állt az ajtóban, a sudár nyírpazonyi lány. Fél fejjel volt
magasabb Zsombornál – ez mindig zavarba hozta a srácot –, amúgy darázsderekú,
feszes mellű, szénszemű csinos nő, közel a harminchoz.
–
Cső, Zsombi! Az évfordulónkra – elfeledted ugye...– hoztam valami meglepit, egy
új cuccot a ketyerédbe. Kinn ez a legmenőbb játék, teljesen élethű, azt
mondják. De ennek ára van ám, tökikém... Hűtöttél be Amstelt?
Kilencig
kavartak, aztán letusolt a lány és elsietett a barátnőjéhez, Cintiához.
Este
tízre kaptak időpontot a műkörmöshöz a belvárosi plázában. A szexen kívül csak
a kozmetikus és a szolárium hozta lázba Kittit. (Bár Zsombor nem értette, mire
föl a csoki cső függés egy kreolbőrű nőnek?)
A
fiú egy darabig szemezett a pendrive-al, aztán előkereste a szájberketyere alkatrészeit.
Késő volt ugyan, de a kíváncsiság ördöge – és a játékszenvedély – nem hagyta
nyugodni.
A
szokásos promóciós anyag képsora zúdult a retinájára: JÁTÉKFÜGGÖ VAGY? NEM
JUTSZ HOZZÁ A NAPI ADAGODHOZ? A HELLIS GAME SZAKEMBEREI BIZTOSÍTJÁK A KELLŐ
DÓZIST! LETÖLTHETŐ DEMÓK, FILMEK, PATCH-EK EGY CSOMÓ SCREENSHOT: BEBÖKNI!
DIKTÁLUNK!
ELLENŐRIZD:
http:// www.hellisgame.eu
Aztán
végre a játék logója is összeállt: ORBITSVILLE: DE VERDEELDE WERELD EFFECT.
Három
férfi feszeng a félhomályos, szűk helyiségben. Ezüstszínű egyenruhát viselnek,
vállukon fekete csík a rangjelzés. Ketten szőke, tejfehér bőrű, délceg ifjak. A
harmadik őszes hajú, markáns vonású, sovány, de izmos férfi. Vállán a három
vörös stráf élesen elüt ruhájának fémesen csillámló szövetétől. Pah százados
barna szemét a megszeppent beosztottjain legelteti. Keskeny szája mosolyra
húzódik.
–
Csak semmi izgalom, Joh és Elh! Még két percig ereszkedünk, s azután kitárul
előttetek is az Ajtó és az ismeretlen világ, amit eddig csak a monitorok üvegén
keresztül láttatok. Mikor először jártam ott, sok éve, elbódultam az ámulattól;
úgy izgultam, mint a Vizsgabizottság előtt álló kisdiák.
Tehát,
nyugalom fiúk!
A
fény árnyakat fest a falra: két hórihorgas, gyér ruházatú, barna bőrű, fekete
hajú férfi kétdimenziós vetületét. Árnyékkarjukból jól kivehetően mered elő a
kések foltja. A ritkás levélzet mögött rejtőznek, biztosak a dolgukban: az áldozatnak
erre kell jönnie.
Lih
szinte repdes a boldogságtól. A legszebb ruháját öltötte magára. Frissen mosott
haja vidáman lobog a szemből jövő légáramlatban. Formás, bronzszínű lába
szaporázza lépteit. Keblére szorítja kézfejét. Türkizkék szemében a szerelem és
megmagyarázhatatlan imádat fénye csillog. A csodálatos fényárban tündöklő, ezüsthajú
és ruhájú istenség elé siet! Aki meggyógyította a kishúgát, és a falu többi
betegét, akinek az erős férfikezéből itta a Bluewady hűs vizét, s kit immár hét
napja tiszta szívéből, a falu főterén lobogó tűznél forróbban szeretett!
Ahogy
előbukkan a tompán szürkéllő műanyag szikla mögül, a két leselkedő férfi
összenéz. Véreres szemükben mohó vágy szikrája lobban. Hangtalanul nyílik szét
a bozót, s a mezítelen talpak suhannak az áldozat után. A lány kifinomult hallása
az utolsó pillanatban észleli az egyik apró kavics roppanását. Hátranéz; néhány
másodpercig földbegyökerezett lábbal áll. Amikor a támadók – látván, hogy
fölfedezte őket - ordítva rohanni kezdenek feléje, feloldódik a dermedtsége, sarkon
fordult és sikoltva szaladni kezd előlük. A gazella termetű lány kecses futása,
ha lehet, még inkább felhergeli az üldözőit. Vadul rázva a késeket csörtetnek
utána. Szűk ösvényen tart a hajsza. Lih szíve a torkában dobog.
Lassul
a futása. Közelről hallja üldözőinek lihegését. Csak a Mennyei Kaput érje el!
Ez minden vágya, addig legalább kétszáz méter kapaszkodó van hátra. Megcsúszik
az itt tükörsima talajon. Térdre esik, rögtön talpra áll, s maradék erejével
szalad tovább. Egy lépés távolság sincs köztük. Szőrös kar kapkod utána. A
dagadó izmok megfeszülnek. A vastag ujj szinte érinti a bőrét. A lány felér a
Jelenés Helyére. Mint a nyíllal sebzett antilop szökell egy utolsót, a fémfal előtt
elterül. Diadalmas vigyor ragyogja be az üldözők arcát. Lelassítják léptüket, s
megállnak az eszméletlen nő mellett.
Egyikük
lehajol, hogy lehúzza a ruháját. Félelmetes hangot ad a fal! A szellemek
ármádiája surrog, majd a férfiak rémületére szétnyílik a szikla, s a félhomályból
három istenség lép elébük. Ez már sok a hadfiak idegeinek. Fegyverüket, s
minden magukra aggatott, rabolt holmit elhajigálva eszeveszetten menekülnek le
az ösvényen. Egymást taposva, a síkos földön elvágódva gurulnak alá.
Lih
főfájásra ébred. Érzi: homlokán hűsítő kötés feszül. Miután összeszedi magát,
felemeli a fejét, s körülnéz. A Jelenés Helyét nem látja. Kopott akácligetekkel
gyéren benőtt, másfél mérföld széles szavanna terül el körötte. Itt-ott moha
lepte különös formájú fém és műanyag dombok emelkednek ki a síkságból.
Baljóslóan
magasodik fölébe a koromfekete Égmennyezet íve. Bizonytalanság és a félelem
lesz úrrá a lányon. . . Az „Isten” karját érinti meg az ujja! Rémülten elkapja
a kezét, föltérdel, s az előtte guggoló lény felé hajlong. Ő egészen emberi nevetést
hallat, vállánál felemeli, s amikor a lány tekintete összeforr a barátságos
pillantásával – megszólal:
–
Tudom, mit akarsz mondani! Azt hiszed, Isten vagyok? Nem igaz. Szólíts Pah-nak!
–
Uram, Istenem! –földöntúli boldogság ragyog a lány arcán.
Megszólította
őt. Megtörtént álmainak, vágyának beteljesülése! A Pah ruhájából szüremlő
fénykoszorút fon a lány alakja köré. A férfi jól látja: Lih szeméből csillogva
szaladnak le a könnypatakok, tűzpiros ajkánál találkoznak, s a belőlük áradó
folyam tovább hömpölyög az egészségesen telt, érzéki állán és a
nyakánál
több ágra szakadva elhal keblének bronzszínű dombhajlatai közt. Ősi erő vonzza
a lányt az „Isten” markáns arca felé. S ajka összeforr az ajkával, teste eggyé
válik a testével, lelke összeolvad a lelkével.
–
Ez meg mi a szar? – Tökipompos Zsombor úgy kapta le a szájberketyere-modern
hegesztőpalást és infrakamerás távcső klónjára emlékeztető –fejrészét, mintha
áram futott volna át rajta.
–
Jól kicseszett velem a tirpák csaj, bünti az elfelejtett évfordulóért!
23A
cím tisztelgés Bob Shaw Orbitsville trilógiája és Brian W. Aldiss Non stop
(magyar
kiadásban:
Amíg világ a világ) című regénye előtt.
Mátay Melinda Mária: Titanic dal
A drámának vége, kedvesem,
tőrébe dőlt a tragikum.
//: Otthagyta véres színpadát
és hűsölni ment a publikum. ://
Ó, hiába minden, Titanic!
Alámerülni nem lehet.
//: Perzsel a nap, sekély a víz,
elolvasztotta a jéghegyet. ://
Felszínes most minden, ami mély,
de őszre a mély felszínné lesz,
lesz még Razzia, lesz lágy kenyér,
s akad barát ki keresztbe tesz…
S midőn majd télen leszáll az éj,
jéggel a lék is megjön, ne félj!
Ruder Jana: Egy barátom emlékére ( háromsoros)
Kór tart rabságban-
Kertemben hatvanhat kis
bóbitát fújok...
2020. 04. 26.
M. Fehérvári Judit: Egészen más
Megjelent a Partium Folyóiratban
„Hallottam
a beszélgetők beszédét, a kezdetről és végről szóló beszédet,
De
én nem beszélek se kezdetről, se végről.”
(Walt
Whitman)
Szeretem
a jó mondatokat.
A
rosszakat is. Bennük van
mindenek
kezdete, vége és
végzetünk
is. Olyanok ők, mint
a
mérgezett folyók. Nem tudhatod,
mikor
és mi került beléjük,
de
a színes szavak tumorai
jóindulatúak,
s a mólóról láthatod,
hogyan
ficánkolnak bennük a halak.
Körhinta
és vattacukorformájúak,
illatuk
van és mézeskalácsházikót
építenek
a csillagok alatt. A gonoszság
azbeszttel
borítja be a Napot, s így szórja
a
mételyt nap nap után. Átlátszóak: a sebész
most
metszi át a fémet, hogy a foszkő minél
messzebbre
hajózzon el, s lám, mellénk
ül
a béke, s hófehér kagylókkal szórja be
a
partot.
*
A
halálról gondolkodni olyan hiábavaló
és
merész is: rémálmokkal tele és megváltó
szeretetben
fürdő másvilági folyó. Hajók kötnek
ki
partjainál, a rakományuk néhány feledésbe
merült
ölelés, csók, virágcsokor, régi séták
emléke
a parti fövenyen, s az a tény, hogy az
elmúlás
születésünkbe kódolt üzenet, s gyermekként
még
poncsóval is vacogós nyári délután, mikor
árnyak
nőnek a házak falán, mert közeleg az este.
Az
eltávozás az álmokkal kezdődik, de a nappal
hatástalanítja
az éjjeli detonációkat, a levegőért
való
hörgéseket, horkantásokat, s azt a pillanatot,
mikor
mozdulni sem vagy képes és szavakat sem
formálnak
ajkaid. Majd a legelső fénycsóva óriási
napelemmé
hajtogatja ki életszárnyaid és napsugarak
győznek
le kalitkákat, hiszen a remény sétapálcája
a
mindenség fonákja, ahol Isten szemében számtalan
Tér
és Idő születik, így hamarosan új hajók kötnek ki
a
fűsátrak mellett a tengerről ideutazó laposkövek fölötti
jövöben.
És hosszúra növesztett haját dagálykor mossa
csillogóra
a móló.
Ruder Jana: Mese a tarka pillangóról...
Hol volt hol nem volt, volt egyszer egy tarka
pillangó.
A
pillangó egyik szárnya megsérült, amikor megszületett. Ahogy nőtt növekedett, s
kezdte megismerni a világot,lassan elfeledkezett a sérült szárnyáról, s
boldogan repkedett a virágok között. Szép sárga
és vörös rózsákra,
liliomokra, színpompás nyári orgonákra.
Egy napon egy vörös rózsa szirmán pihent, amikor a rózsa a kelyheibe
szorította, és a legvörösebb szirmával szinte megégette a kis pillangó, amúgy
is sérült szárnyát..., amikor kiszabadult, visszarepült a pillangóházba, ahol
hosszú ideig gyógyítgatta sebeit. Az ablakokat sem nyitotta ki, a virágokra sem
volt kíváncsi. Szomorú volt. Így éldegélt, csak messziről figyelte a lepketársakat, amint boldogan repkedtek.
Félt, nem mert újra a virágok közé menni. Történt egyszer, hogy a kertben az
emberek ünnepeltek. Szép zene szólt, erre figyelt fel a kis tarka pillangó.
Kinyitotta a lepkeház ablakát, de még csak egy kis résnyire, úgy hallgatta a
zenét. Amint így szemlélődött, egy kék
rózsát pillantott meg a sok tarka virág között. A rózsa egészen más volt, mit a
többi virág. Szirmainak kéksége és egyedi illata arra sarkalta a kis pillangót,
hogy nyissa ki a lepkeház ablakát egészen. Minden nap kicsit többet nyitott ki
belőle, s rózsa is egyre többször nézett a pillangóház felé...
Szinte
hívta, hogy repüljön hozzá. Egy szép napsütéses reggelen a kis tarka pillangó
kirepült újra...egyenesen a kék rózsához. Heteken át minden nap megtette ezt az
utat, mert a kék rózsa hívta.s ringatta a szirmain . Bármilyen rossz is volt az
idő, ők ketten minden nap egy kis időt együtt töltöttek. A pillangó más virágra
nem repült többé, csak a kék rózsát szerette. A többi virágot észre sem vette,
ahogy azt sem, hogy minden nap egy kicsit több lett a szárnyain a kék szín.
Lassan elvesztette eredeti tarkaságát, miközben a rózsára figyelt. A kék rózsa azonban már más pillangók után
vágyott, megunta a kis lepkét, már nem várta, nem hívta, s nem ringatta...
Szirmai
egyre hűvösebbé váltak, napról napra kevesebb időt töltöttek együtt, mert
érezte a kis pillangó, a kék rózsa hűvösödő, távolságtartó sóhajtását. Amikor a szárnya szinte teljesen kék lett,
megértette, hogy a rózsának már nincsen szüksége rá.
A
tarka virágok azonban egyre erőteljesebben hívták, de már nem akart a virágok
közé repülni. Lepkeházának ablakát újra bezárta, s csak egy kicsi rést hagyott
rajta, hogy ne legyen sötétben. Figyelte
kékké vált szárnyait, nézte, ahogy a kék összes árnyalata megpihen rajta. Nem volt szomorú, de tudta, hogy ez a lepke
már nem az a pillangó, aki valaha volt...
Egy
napon harangszóra lett figyelmes. Kikukucskált az ablakon és látta, hogy egy
különlegesen szép virág nyílt ki a kertben. Egy hófehér harangvirág. Csendesen
húzódott meg a kert egyik sarkában. Fejét lehajtotta, mint aki sír...
A
kékké vált pillangó elindult, hogy közelebbről is megfigyelhesse. Az égen sötét
felhők gyülekeztek és megeredt az eső. Nagy, erőteljes cseppekben zúdult a
földre... A kis pillangó nem jutott el a különleges, hófehér
harangvirághoz. Az eső nagyon átáztatta
a gyenge szárnyakat. A kertben levő
virágok figyelték, ahogyan lassan lemosódik róla a kék szín…
A
harangvirág pedig a nap felé emelte fejét…
- Kérlek, süss fel… szárítsd meg a kis
pillangó szárnyát, hadd éljen még…most, amikor
visszakapta az esőtől az igazi színét. Újra a régi lehet...
A
Nap pedig rámosolygott a szerény, de jó lelkű harangvirágra…s gyógyító meleg sugarait a pillangóra irányította…
Kertész Éva: Menthetetlenek - 5. rész
Most
hazamegyünk, és új életet kezdünk!
-
Oké.
Otthon
már remegve várta őket Erna. Beszámoltak mindenről, aztán mentek, és
takarítottak, és főztek, és tették, amit eddig is kellett volna. Másnap este,
amikor már túl voltak a vacsorán, nézték a TV-t, Árpi megszólalt.
-
Öreg, ócska itt minden. Még a nagymamától ránk maradt holmik.
-
Igen. Tehát természetesen kopottak a bútorok, és rondák a falak. Annyi pénzük
sohasem volt a szüleinknek, hogy újat vehettek volna. Hiába takarítod, hiába
szépíted, erre milliók kellenének. Ha a sajátunk lenne, ugyanis. De mi meg se
vettük, amikor mindenki azt tette.
-
Ráadásul Ernához járunk fürödni! Még a gondolatától is irtózom. Ahányszor
átmegyek hozzá, érzem a bosszúságát, a kinézését. Ráadásul jogos is! Naponta
hárman fürdünk az ő vizét fogyasztva. És a melegvíz! No, ebből elég, járjunk
egyet!
Lépkedtek
egymás mellett a keskeny utcán, ahol a felhevült házak még mindig ontották ki
magukból a meleget A nyolcadik kerületben még eget is ritkán lát az ember,
legfeljebb, ha a nyakát töri. Lehangoló volt az egész útvonal. A lámpák
imitt-amott égtek. Pontosabban csak ott, ahol nem verték le a semmittevők. Most
éppen csendes az utca, bizonyára megy a TV-ben valami sorozat. Árpi fellépett
egy lépcsőre, s hívta húgát, igyanak egy üdítőt. Ekkor látta a lány először a
gépet. Máskor is találkozott már hasonlóval, de soha nem gondolta magáról, hogy
egyetlen perc alatt beleszeret, s ez lesz élete veszte.
*
Ma
még irtózva tekintett rá, mert meglátta öccse szemében azt az ismeretlen fényt,
amiről nem tudta, hogy micsoda, de annyit megérzett, hogy nagy bajt hoz rájuk
egyszer. Tudta, hogy odalép mindjárt ehhez a rabló masinához, s még kérni sem
merte, hogy ne tegye, csak figyelte bűvölten, hogy mi történik. És, nyert! Abba
kellett volna hagyni a játékot, mert ezen lehet venni anyunak gyümölcsöt
holnap, de ez a büdös kölyök már ismét feltette a nyert összeget, s ismét neki
dolgozott a szerencse! Istenem állítsd meg a gépet, romoljon el, legyen már
végre valami, ami megállítja! Árpi folytatta, mert semmi nem jött közbe, és már
túlságosan belejött a nyerésbe, és bár tudta, hogy mindjárt vége a sikernek,
mert kivétel nélkül minden alakalommal ez történt, ismét bedobta a pénzét, és
most is nyert. Most érzett rá a lány, miért játszik az öccse. Szünet nélkül
azért játszik, hogy egyszer legyen végre annyi pénze, amivel mindent megold
majd. A szép otthont, a fürdőszobát, a fogsort az anyjának, a hiányzó saját
fogait, az autót a bicikli helyett, a saját boltot a kenyér szeletelése és
díszítése helyett, az egész rohadt életet, mert nincs más lehetőség a
kitörésre. Végre vesztett! Vesztett, de nem annyit, amennyit nyert, sokkal
többet. Annyival többet, hogy még a Laura pénze is elment az adósságba.
Némán
ballagtak haza. Árpi teljesen kimerülve, és összetört lélekkel ballagott nővére
mellett, aki nem tett szemrehányást, csak azt számolgatta, mivel kedveskednek
holnap anyának, hogy fizetik ki a taxit, amivel hazahozzák, és miből élnek
fizetésig.
Némán
mentek haza, egyikük sem szólalt meg, de gondolataik a gondjaikról szóltak.
Vasi Szabó János: Dentaku - Álomkép
A
hadnagy arca szinte hozzáért az övéhez, de Pokrony József rá sem hederített a
másikból sugárzó gyűlöletre. Azt is némán tűrte, hogy ráerőszakolják a kényszerzubbonyt.
Lehunyt szemmel próbált ismét, utoljára koncentrálni...
Két
arc jelent meg előtte: Csábi Titanilla fájdalmas, halottá merevedet vonásai és
Zsíros Szaniszló kéjtől fénylő, sátáni ábrázata! 20
Kemény
János hadnagy jóllakottan tolta el magától a tányért. Keményné Farkas Sára
aznap is kitett magáért: nincs Donomágiában még egy háziasszony, aki a szokásos
szójakoncentrátum fejadagból ilyen finom vacsorát tudna készíteni.
Kemény
János teli hassal, - egy fárasztó nyomozást lezáró kihallgatással eltöltött
munkanap után – kimerülten aludt el.
Első
álomfázis: mélyálom
fehér
dunna alatt a táj
barna
csupasz karú fák
hópelyheknek
szalutálnak
jéggé
fagyott nyári harmat
csilingelő
jégcsapok
bennük
légbuborék vacog
Dideregve
olvasom a feliratot. Hideg van! Fagyott világ vesz körül. Kékülő ujjaim végig
tapogatják. Hatalmas jégharang. Hang nem jut ki belőle, én sem. Lehet – nem is
akarok. Varázslatos jégvirágminták ékesítik csupa ablak fagyszobámat. Dérterítő
az ágyamon. Kristálydíszes, síkos szőnyegen taposok mezítláb. Egyedül vagyok!
Második
álomfázis: REM fázisú álom
Olvasom,
és újból olvasom a feliratot. Nem értem. Mélyhűtőből kihúzott fejem kocka;
szikrázó hegyes dárdák – egykor göndör, fekete hajtincseim –, ha letörnek,
kopaszodom. Mégis, itt érzem jól magam! Nem tart sokáig... Emlék nyaldossa
körbe jégmárvány koponyámat. Segítség! Mint tiszta víztükörben, egy pillanatra
megláttam önmagam.
Fájt!
Gyémánttűk ridegségével szúr a szívembe a gondolat: szabadság...
Harmadik
álomfázis: mélyálom II.
Nagyot
szippantok a metszőn tiszta levegőből. Keblem bal felén a fagyott motor mozogni
kezd. Meleg lét pumpál szerteszét az ereimbe.
Negyedik
álomfázis: REM típusú álom II.
Éleset
találtam. Piros csepp bugyog elő, amint hozzáér opálszínű kezemhez.
Érzem,
hogy tennem kell! Fehér porrá sercen a jég, amint lassan vésni kezdek.
Elfeledettnek
hitt betűkkel karcolom tele üvegszobámat. ropog a hó, elhalt gally reccsen
egyarcú
itt minden
tékozló
a legtöbb évszak a nagy Évben
csupán
egy: furcsa pásztora a nyájnak
minden
sajgó sebet betapaszt
mire
felderül az élet, s eljő a meleg tavasz
Ötödik
álomfázis: éberálom
Reszketés
fut végig a testemen. Langyos zápor áztatja arcom. Ijedten nézek szét: védett
otthonom pusztulását látom. A szikrázó ékszerdoboz lassan sárcsomóvá görnyed.
Fönt tiszta az ég. Más színű ez a kék! Süti a bőrömet!
Hűvös
verejtékcsöppökbe öltözve veselkedem neki a hegyoldalnak, aminek lábánál
egyszemélyes kis világom megbújt. Új hazámban minden méter veszéllyel les rám.
Csupasz vagyok. Fekete hajtincs göndörödik a szemembe.
Bátorítóan!
Fenn
állok a szakadék peremén. Innen mindent látok! Átsüvít a borzongás a lelkemen.
Egész mezítelen lényem reszket.
Könyörgök
a Legnagyobbhoz: változtasson szürke pocsolyává, mint mögöttem – lent - a
közelmúltamat. Legyek inkább megalkuvó maszat: csak ne lássak! Mit?
A
lábam és a horizont közt, a négy égtáj felé szétterülő jégharangok
milliárdjait.
Ébredés
Kemény
János hirtelen ébredt fel lidérces álmából.
Felesége
szorgalmasan csomagolt, az utolsó simításokat végezte, mielőtt kilépne a lakás
vékony farostlemez ajtaján.
Kemény
lomha mozdulatokkal hányta magára az előre kikészített ruhákat, majd
megreggelizett. Búcsúzkodás nélkül lépett a toronyház tovasiető lakókkal zsúfolt
folyosójára.
Idegesítő
álmát a hűvös reggeli levegő kifújta elméjéből, aktatáskáját lóbálva merült el
Donomágia sugárútjának hullámzó emberfolyamában.
Szombathely,
1989-2016
20Részlet
Vasi Szabó János Donomágiában lemegy a nap (Dunatükör 2015/1) című novellájából.
Molnár József: DÜBÖRGŐ - + Seres László: Rémálom című versére
+ Seres László
Rémálom
Mintha álmodnám...
a trón színarany,
a karzat mély-lila brokát.
Bársonyszékek, tűzvörös
szőnyegbe süppedt lábnyomok,
almazöld ufók, földöntúliak.
Fenn nyájterelő kolomp,
lenn morajló hangorkán,
szuszogó, rágó, nyelő,
cafrang-fényes rangkórság,
a házban főúti-mód dukál.
Törvényre emelt önméltóság
keresztjére feszül,
s a bűn alól feloldoz,
mint az Isten.
Mintha álmodnám...
küszöbön túl minden más.
Rácsok, beton-védvonalak,
kilincstelen tölgyfa ajtók,
cifrázott rozsdás-(t)rendek,
hol minden lépcső barikád.
Süketelnek a vakablakok,
testüket óvó ősbölények,
kik nem látják, ez a világ
gőzölgő kondér-szegénység,
hajléktalanok, kígyózó sorok,
újságba csomagolt fagyhalál.
Rémálom ez. Kinn is, benn is,
mikor a lélek, ...a lélek alszik,
Jó lenne felébredni már.
Molnár József: DÜBÖRGŐ - + Seres László: Rémálom című versére
Az egyén saját felelőssége tudatában alszik - mélyen.
Agyát s elméjét borítja sötétség, mely
fátyoltáncú-lépteken közeleg, s ki azt mondja,
ő a megváltó!
Szeme sem rebben...
Hiszel neki, miért ne tennéd?
Ezt szajkózza a szellemarcú
tükörkép
is, meg a kövérre hízott aranyludad,
mely visszhangozza hamis szavad,
ezt dobálja rád szennytől ékesen,
a 3 d-be zárt hiper-modern világ,
a jóllakott, jólfésült
halottasház,
s a rádtaposott csigaház alján
feszítővassal a kézben
ezt szajkózod te is,
bár véres a tenyered,
s hülyére vett fejed,
kint kéjes kéneső hull
vak szemeidre,
szeretteidet a végelgyengülés
kínozza valamelyik kórházi
ágyon a nincs-utcában,
ezt szajkózza a rommá züllött
éjszakai álom,
ő a megváltó!,
s ha egyszer halált sugárzó
felhőid alól kitépnek végre,
mehetsz tovább bégetni
a dübörgő üres fejek
szimfóniájába.
Ruder Jana: Valahol mégis
Most csak csendben siratlak.
Hazudnék magamnak,
ha azt mondanám, az idő gyógyír lehet.
Engem csak a bolondok értenek.
Várok egy jelet :
valahol mégis létezel.
Talán a felhők fordulásában,
vagy a zene szövetében.
Ott, ahol nincs kézzelfogható bizonyítéka
a lélegzetvételnek.
Ahol a bolygók közötti áramlásban
áttetsző minden árnyék.
Ahová, ha feljutnak az emberi sóhajok,
színes buborékká szelídülve
keringenek az univerzum homlokán,
hogy majd megpihenve az angyalok ruháján,
imádsággá nemesüljenek.
Engem csak azok értenek,
kiknek lelkében megcsontosodott a bánat,
az ízét is érzik… annak a hiánynak,
amit nem pótolhatnak földi Balik és Kréták,
táncoló lepkék, pezsgős vacsorák.
Lassan üszkösödik bennem a hang,
szétfoszlanak a képek.
Küzdök ellene , nem tűnhetnek el végleg.
Várok egy jelet,
valahol mégis létezel.
Talán az esőcseppek erejében,
vagy a kavicsok összekoccanásában.
Már csak csendben siratlak.
Valahol mégis létezel.
Hazudom magamnak.
2015. július. 31.
Lőrincz Mária Magdolna festménye adta az ihletet a vers megírásához
Mátay Melinda Mária: Ülök a tavaszban
Ülök a
tavaszban.
Szelíd nyárfapihék
szállnak
a magasban,
árad a pompa,
madártrilla
hallik,
s az egyszerű
fűszál is
selymesen
hajlik,
és halk bókot súg
a százszorszépnek:
szeretni foglak, drága,
amíg csak élek!
Nem számít
mi volt,
hány harapása fájt
a télnek,
mindegy is
mi lesz,
mi összetartozunk :
s a sorsunk
szeretni
kötelez!
Ülök a
tavaszban,
susog a
harmatfényű rét,
millió fűszál
igézi szerelmesen
a kedvesét,
sóhajtja
e szédítő
varázsigét,
amitől
oly könnyű,
időtlen
és határtalan
a lét :
szeretni szép!
Ez az
mi nem mulandó,
ott van
minden
rügyfakasztó
örök alapalakban,
a gyöngéd
életakaratban,
s már nem számít
mi volt,
mi lesz,
az itt és mostban
érzi
a lélek
az isteni lényeget!
Kívül az időn
és túl a téren
karol át,
ölel mosolyra
a földi
jelenésben.
Vasi Szabó János: Donomágiában lemegy a nap, avagy visszatérés az Ilja Varsavszkij-konvektorba - befejező rész
A
lakásban az első útja a beépített szekrényhez vezetett; úgy emlékezett, hogy
aznap a huszadik óra után lesz víz a csapokban, s a pirulákat csak folyadékkal
tudta lenyelni. Előkapta hát az átlátszó zöld elixírt tartalmazó kancsót, s egy
poharat telitöltött a tartalmával.
Méreg
vagy nem méreg, mindegy! Kirobogott a konyhába. Ott a polcról levette a
nyugtatókkal teli dobozt, s a tenyerébe öntötte a fehér tablettákat. Visszabotorkált
a fürdőszobába: a tükörből őrületben égő tekintet meredt rá... Előbb a folyadékból
húzott egy nagy kortyot...
...
Valami iszonyú tört az elméjére! Lába kiperdült alóla, elvágódott a sima járólapon.
A szeme elé kapott, kiejtette a poharat a kezéből, de a műanyag csat- tanására
sem tért észhez. A színek elektromos szikraként cikáztak fájdalmában lehunyt
szemhéja mögött. Hasogatás kúszott végtagjaiba, ám ez közelébe se ért a kínnak,
ami az agyát feszítette, szinte szétrepesztette!
Valami
kegyetlen, ősi dolog ez... – futott át a még éber tudatán –... mégis méreg volt
az a lötty...
Abbamaradt
a gyötrelem, majd – mint amikor a csöndes szobában bekapcsolnak egy rádiót –
dallamosan búgó hang töltötte ki az elméjét...
Köszöntelek,
Testvér! Nem tudhatom, név szerint ki vagy: az biztos, hogy későbbi kor gyermeke.
Ha ismered a Titkos Tudomány történetét, akkor hallhattad a nevem: Albertus
Magnus. Nem hallucinálsz! Az ital, amit az Utasítás szerint készítettél, az
elmédben kioldott egy ősi csomót... Nem sejthetem, hogy a te idődben milyen
fejlett az élettan tudománya? Fölfedeztétek–e már a „hidat”, ami egykor a nagy
és kisagy közt ívelt láthatatlanul, ám az elmúlt év tízezredek alatt – idegen
hatások által – leromboltatott? Csak néha sikerül a tudatnak átjutni a keletkezett
szakadék fölött: most egy ilyen pillanatot élsz át! Ez az új adottságod, mely
többé el nem vehető tőled, képessé tesz az élő és élettelen anyag által
kibocsátott parányi éterikus jelek fölfogására. Agyad érzékeli az elmúlt napok
élettani maradványsugárzását; ezek a jelek az elmédben képekké sűrűsödnek, s ha
időben érkezel, a közelmúlt eseményei úgy peregnek le lelki szemeid előtt, mint
a jelen pillanatai.
Testvér!
Ha értetted az Üzenetet, meglelt képességedet használd jó célra, hogy az váljék
emberi fajunk dicsőségére! Az adás, mely révén a Terra egy bizonyos pontjáról
elmédbe érkeznek a szavaim, most véget ér. Az útbaigazítást megkaptad, élj
sokáig emberséggel, boldogul!
Pokrony
eszelős tekintettel ült a fürdőszoba kövén. Az elméje, mely az előbb még
csordultig volt töltve a Hang által elmondottakkal, üresen kongott. Aztán
nagyot nyögve föltápászkodott. Lomhán magára vette a kabátot, a sálat, a sapkát
és mintha túlvilági erő húzná elindult, le a liften, át az üvegfalú folyosón, az
utcán: a OLSZLYT irányába.
Korán
besötétedett, az utcán egy lélekkel sem találkozott. Ha jár arra valaki, a
városra ereszkedő sűrű szmog úgyis eltakarta volna.
A
Levéltár az esti órában kihalt volt. Zárva találta a hatalmas főkaput. A falból
kiálló fém klaviatúra – normális emberagy számára – titokként őrizte a nyitó számsort.
De Pokronynak elég volt kicsit összpontosítani, máris „látta” a biztonságiak
főnökét, amint jóval a munkakezdés előtt beüti a megfelelő számokat. Ujja
hajszálpontosan követte a több mint fél nappal korábban ott lévő ujj mozdulatait.
A kapu könnyedén csúszott el az útjából. Tudta, senki sincs az épületben, mégis
lábujjhegyen lopakodott fölfelé. A szíve vadul kalimpált, amikor elérte a megfelelő
emeletet. Borzongva dőlt a hideg falnak. Szemét lehunyta, kétségbeesetten
koncentrált...
...S
akkor szép sorban kigyúltak a folyosó lámpái. Összerezzent az elméjébe tóduló
fénytől, ám rögtön megnyugodott, amint „meglátta” magát fölszédelegni, s
belépni a komputer osztály ajtaján. Rövidesen távozott onnan. Pár perc múlva kivágódott
az osztály ajtaja, Csábi Titanilla sietett utána, hanyagul begombolt köpenye
alól elővillant a formás combja, kezében nagy sárga papírlapot lobogtatott.
Talán kiáltott is valamit, aztán megtorpant. A lépcső felől egy kövér alak
tűnt
fel. Bár a lány arcára kiült a csalódottság, odalépett hozzá, s átadta neki a lapot.
De a férfi ennyivel nem érte be, hosszan magyarázott – majd, látva a lányon az
elutasítást, és a távozás szándékát – váratlanul megragadta a csuklóját!
Titanilla
ellenkezett, s mintha sikoltott volna! A fickó befogta a száját, s a közeli toalett
helyiségbe rángatta...
Abroncsként
szorította az összpontosítás Pokrony József fejét, minden erejét fölemésztette;
elgyengülve csúszott le a folyosó padlózatára.
...Kisvártatva
a férfi kilépett a helyiségből és becsukta maga után az ajtót. A lépcső előtt
betűrte ingjét a nadrágba, s még egyszer körülnézett. A folyosó, szerencséjére,
néptelen volt. Egy villanásnyi időre „találkozott” Pokrony és a férfi
tekintete, aztán az illető vigyorogva lesétált.
József
még mindig térdelt, nyújtóznia kellett, hogy elérje az ajtó kilincsét.
Nem
akart benézni, ám nem lehetett kikerülni a kiáramló gyenge sugárzást.
A
lány ott feküdt a kövezeten: gyűrött köpenye kigombolva, bugyiját letépte róla
az a szadista alak, a haja csapzottan terült szét. A szeme azt a másodpercet
–
a téboly pillanatát – rögzítette, amikor meggyalázott gazdája örökre felhagyott
a világ gonoszságának tűrésével!
Pokrony
nem emlékezett rá, mikor ért haza. Megtermett, fehér köpenyes férfiak várták a
lakásában és még valaki... Az agyába ültetett chip idejekorán jelezte a
különösen felindult lelkiállapotát, de őrei megvárták, amíg a Levéltárból hazatántorog.
Az okára rövidesen választ kapott: az orvos mögül Kemény hadnagy lépett elő.
Indulattól összeszorított ajakkal szűrte a szavakat:
–
Unalmas klisé, hogy a tettes mindig visszatér a bűntény elkövetésének helyszínére.
Kételkedtem az ügyességében Pokrony; figyeltük minden lépését, ám azt mégse
hittem, hogy ilyen elemi hibát követ el. De ezzel a dilizéssel a végén sikerült
kihúzni a nyakát a hurokból. Mint elmebeteget, át kell engednem az Egészségügyi
Szolgálatnak. Azért higgyen nekem: a maga helyében inkább a gyors és biztos villamosszéket
választottam volna, mint a kérlelhetetlen agyturkászokat!
A
hadnagy arca szinte hozzáért az övéhez, de József rá sem hederített a másikból
sugárzó gyűlöletre. Azt is némán tűrte, hogy ráerőszakolják a kényszerzubbonyt.
Lehunyt szemmel próbált ismét, utoljára koncentrálni...
Két
arc jelent meg előtte... Csábi Titanilla fájdalmas, halottá merevedett vonásai
és Zsíros Szaniszló kéjtől fénylő, sátáni ábrázata!
Szombathely,
1988-2015.