Néha tud beszélni a hold,
s körötte az ég, levendulakék...
A diófa árnya ráhajol a házra
s hintaszékbe ül a lámpafény.
Bent a házban, egymáshoz
simulnak a könyvek,
kottát olvas az öreg gitár...
egy öreg hölgy szemét ellepik a könnyek
az óra meg csak jár, körbejár...
Ahogy lassan illannak a percek
elalszanak mind... a csillagok,
a hajnal lágyan csókot küld az éjnek
feljön a Nap, s ők minden boldogok...
2019. 07. 15.
Dolgozom eleget,
pénz keresek.
Igaz, csak keveset,
néha éhezek.
Foltos az álmom,
a semmire vágyom,
messze a hajnal,
muszáj-ébredek.
Indul egy új nap,
itt az új szükség :
a kell-ből kigyúrt
precíz-kényszeresség,
Várnak a csekkek,
a kávék, a kekszek,
a stresszemtől kábán
a netemre tesznek.
Nem, nem pihenek!
Feszülten figyelek.
Nyomom az annyit:
én is gép leszek!
Véremet viszik
az államkasszába,
béremet teszik
GDP-kosárba.
Mindenért fizetek!
A profitnak keresek!
Beleimmel tartok
hightech-hegyeket!
Szellemem árva,
nyugtatók ágya,
csodasorozatom
a tudatgyár álma.
Gyereket termelek,
szükségben nevelek.
Jelenlét sem kell,
el a lelkemmel!
Várnak a csekkek,
a kávék, a kekszek
sápad a hajnal
megjött a rák-dal.
Viszik a májam,
elkelt a mellem.
Abortált méhem
kísérleti tesztem.
Nincs idő érni,
sugárral kell élni,
temetésem is hoz
bevételeket.
Talán ha mégis
van az az Isten,
gyöngykapujában
dicsér majd engem!
Angyalok zengenek,
áldozatom látva :
mindenemet adtam
másokért szolgálva.
In memoriam Mocsár Zsófi
https://hu.wikipedia.org/wiki/Mocs%C3%A1r_Zs%C3%B3fia
Fekszik
az elmúlás porában
szemében
fekete évek,
csak
ujjaival markol a
pihenő
csöndbe.
Hagytalak
elmenni,
hagytam
elveszni
hamvas
arcod,
tudásod
tűnni hagytam.
Három
bakacsin éj év
sikolyát
suttogják a
humuszt
ölelő fák.
Öleléseid
eltékozoltam,
szeget
vertem felnőtt léted
tükörfényébe,
de
nem engedtem,
hogy
védd magad.
Fekszik
az elmúlás porában
szemében
fekete évek,
s
mégis elindul,
mint
akire várnak.
Tulipános
ládában hasal a múlt.
Harangjaink
megrepedtek,
nyelvünk
törött, s már
sohasem
leszel egész,
pedig
millió csöppnyi
alakban
itt vagy még.
Hiába.
Kevés.
Utánad
mennék.
Felcihelődöm,
elindulok,
mint
akire várnak.
Már
csak az Angyalt látom.
Ez
maradt nekem.
Dob-eső-zápor
pergeti a
szél
nádját, s velük együtt
mormolom:
csillagok
árvája,
apátlan,
fiatal
minden
bánatod itt hagytad,
s
nélkülem szegődtél a
komor
Égre csillagnak,
nekem
nem maradt más,
mint
karácsony idején a
Szív
gyújtotta percölelés.
Debrecen,
2019. január 30.
minden veszteség
fájdalombacsomagolt
Eleinte
észre sem vesszük, hogy vannak. Mármint veszteségeink. Pedig eszmélésünk
pillanatában elkezdődnek. Addig van a boldog lebegés, a lét és nemlét határán
létező lét fel nem ismerése, többnyire kellemes szendergés. Aztán érzel valami
szokatlan késztetést, egy képtelen indítást, amely minden, csak nem kellemes,
de már nem tudsz kiszállni, folytatnod kell, amit nem is te kezdtél el, gyúrod,
tolod, nyomod magad valahová, ahol egyre szorítóbb, egyre sötétebb, és
kínosabb, míg minden megvilágosodik, s előbukkan az élet. Így bizony! Sírva,
tiltakozva, levegő után kapkodva, rettentőn elfáradva -, miután sikerrel
átverekedted magad azon a szorító sötétségen, belekapaszkodsz abba a nőnemű
lénybe, aki olyan megnyugtató hatással van rád, hogy tudhatnád, ha tudnád, ő
lesz életed legnagyobb vesztesége.
Még
a béke szigetének érzem, vágyom az ölelésére, beleszédülök a karjába, és
szeretnék máris megsemmisülni, olyan jó vele. Elálmosodom, s boldog békés
álomba szenderülök.
Még
nem tudom, hogy az élet egy hatalmas csalódássorozat, mely apró léptekkel
araszol a halál irányába, hogy megszűnjek ismét, és átadjam helyem egy újabb
kíváncsinak, aki maga is csak a végén jön rá veszteségei sorozatára.
Első
nagy veszteségünk a boldog szendergés elhagyása. Mikor elindulunk, hogy megkeressük
az alagút végét, hogy meglássuk a felvillanó fényt. Ebben a rendszeresen
ismétlődő fényben érezzük az első asszony ölelését, akivel eddig is összeforrt
éltünk, akinek létünket köszönhetjük, aki már rég erre a csodás pillanatra
várt, s még ő sem tudja, hogy ezzel a pillanattal kezdődött el az ő életének
legnagyobb veszteséglistája.
Mi
nem tudjuk, csak érezzük, és biztosra vesszük, hogy ő a fedezete mindennek, ami
ez után következik, hogy ő lesz a nyugalom, amikor fáj a lét, ő paskol, ő
simogat, nyugtatgat, ha elkezdődik az emésztés fájdalma, ő cserél tiszta
váltást, ha végre megszabadulunk attól a szuroktól, melyet lenyeltünk útközben.
S
amikor már látom őt, aki a világon a legszebb, legjobb, legokosabb, következik
az újabb veszteség, meg kell szoknom, hogy ő, aki biztos, aki örök, időnként
elhagy. Mindig visszatér, folyamatosan az enyém, de tudomásul kell vennem, hogy
más is tartozik hozzá nem csak én. Az a hatalmas, vidám, erős és bölcs valaki
mellette, aki karjára vesz, ha anyámat már kimerítettem, aki megvéd minden
helyzetben -, egész életemben, ő, az apám. Lesz, vagy már van testvérem is,
tehát máris osztoznom kell anyám szeretetén, miközben érzem, hogy az anyai szív
olyan különleges anyagból van kivitelezve, hogy nyúlik, tágul, mindenki bőven
elfér benne, akit beölel.
Észre
sem vesszük, igaz, hogy gyakran fenékre ülünk, de már járunk, sőt, iskolába
járunk, minden ismeretet magunkba zárunk, okos felnőtt lett belőlünk. Elvégre
vár az élet minden örömével és szépségével. Kellemes minden perc, erőtől duzzad
a testünk, birkózunk és futunk, és kerékpározunk, és versenyzünk, de lábunk
megbicsaklik valamin, amiről eddig nem volt szó, s aminek neve: halál.
Szokatlan
jelenség, érthetetlen és érinthetetlen. Nem látod, nem tapintod, mert nem
személyes, nem látható, de elragad, eltűntet, megsemmisít. Olyan, mint a
bűvész, de róla tudod, hogy visszavarázsol, a halál nem teszi ezt. Akit
megérint, nincs tovább. Többé nem lát, nem érez, megszűnik lenni. Nekünk
viszont meg kell tanulnunk, hogy a halál van. Létező valami, mert ha
tevékenykedik, elveszítesz valakit azok közül, akik körülötted voltak eddig.
Többnyire olyanokat visz magával, akik már sokat éltek, de az is előfordul,
hogy balesetnél, tömegszerencsétlenségnél, elemi erők megnyilvánulásainál ragad
magával rokont, barátot.
Ám
ezek csak az esetleges dolgok. Az előfordulhatók. De vannak törvényszerűségek.
Amelyekre számítani kell, noha nem számítunk, mert erre soha nincs kész a
lélek.
Mert tudjuk ugyan -, mindnyájan tisztában
vagyunk vele, hogy aki öregszik, észrevétlenül veszít az erejéből, majd végleg
elgyengül, s meghal. Az ember el is fogadja, mint tényt, mert ha már nincs
öröme az életben, fárasztó élni. Ha fáj a test, körülvesz a magány, már nem
akarsz lenni sem.
De
a veszteség olyan élmény, melyet nem tűr el a lélek. Meghal az anyád, az apád,
férjed, testvéred, esetleg gyereked is, ezek olyan kínzó, mindent elsöprő
érzelmek, melyek szinte ledarálják, megsemmisítik a testet, a lélek pedig
lemerül, akár az akkumulátor. Minden veszteségnél a lélek sérül igazán, s az
rántja magával a szerveket, ettől adja fel a küzdelmet a test. Az erősebb,
szívósabb test -, különösen, ha fiatal, jobban tűri a sérüléseket, de a
törékeny, gyengébb szervezet kevésbé áll ellen.
Közben
persze az élet nem áll meg, tanulsz, dolgozol, szárnyalsz, mert vár rád az élet
minden csodája. Építesz jövőt, házat, hazát, szeretsz, szeretnek. Meg akarod
hódítani a földkerekség minden lehetőségét, szorgalmad, hited, erőd végtelen.
Tervezel, mert te olyan szerencsés vagy, hogy éppen nem vagy jelen ott, ahol a
halál tarol, vagy fiatalabb vagy, esetleg idősebb, egészségesebb. Minden
lehetséges.
A
hited még töretlen, miközben már tapasztalod, vannak véletlenszerű események,
melyekkel többnyire bajok formájában találkozol, melyek a te környezetedet sem
kímélik. Jönnek bajok, betegségek, sikerek -, utóbbiak egyre ritkábban -, s azt
tapasztalod, hogy hozzád is közelítenek. Már tudod: Egyetlen dolog a biztos.
Mindenki, aki születik meghal, s nem időrendben.
Egyszer
a halál nálad is megjelenik, s eltűntet örökre. A te életed, az enyém is,
mindenki másé így fejeződik be. Megelőzheti hosszú betegség, egy véletlennek
vélt gyors esemény, a végeredmény szempontjából ugyanaz. Természetesen a
folyamatos fizikai leépülés, gyengülés megfoszt minden lelkesedéstől.
Lehiggadsz, már nem tiltakozol, elfogadod az élet törvényszerűségeit.
Lehettél
bármilyen tehetséges, zseniális, mondhatnánk szerencsés, rövid, vagy hosszú
élet birtokosa, elfáradsz végül, feladod, és várod, vágyod a halált.
Veszteségeid oly mértékben megsokasodnak, keserűségeid, negatív tapasztalataid
mind olyan következtetés irányába vezetnek, hogy jobb lenne már átadni a
terepet a kezdőknek, a gyerekeidnek, unokáidnak, a lelkeseknek, a hittel
feltöltötteknek. Vegyék át a gondokat, s a gondolatokat ők. Bíbelődjenek a
bajokkal, oldják meg a feladataikat, fedezzék fel az új lehetőségeket ők. Már
nem érzed veszteségnek, ami nem neked szerzett örömöt, már tudod, hogy mindenki
csak átmeneti birtokosa a jelennek. Hiszen még a kabátgomb is itt marad. Behunyod
hát a szemed, és megpihensz az örökkévalóság egyetlen pillanatán.
A település a múlt század nyolcvanas éveinek jellegzetes terméke volt, földszintes kockaépületek, és négyemeletes lapostetejű sorházak. Ahogy a betonépületek közt haladtak, feltűnt Vilmosnak a korábbi építmények, a hangulatos városmag hiánya. Még az otthoni Sztálinváros és Leninváros építtetői is meghagytak egy központot, urbanizált csakraként funkcionáló helyet; de ez a homokszín kisváros egyenesen valamelyik Corbusier utód tervrajzasztaláról csusszant a hegyek ölébe.
Nem számolta, mennyi idő telt el, míg végre rátalált Piturka taxija a keresett házra, ami a város távolabbi, viszonylag konszolidált kerületében állt. Néhány satnya leander tengődött a földszintes, palatetős épület előtt. Erdei hosszan keresgélte a csengőt, ám nyoma sem volt ilyennek a kovácsoltvasból készült kapun. Egy bojtos végű zsinór lógott fölötte. Ezt hősünk türelmetlenül kétszer is erőteljesen megrántotta. A ház ajtaja résnyire kinyílt, majd teljesen kitárult.
Cserfalvi Igor elképedve állt a néhány soros lépcső legfelső fokán.
– Üdvözlöm a ház urát! Tán, emlékszik rám a tanár úr? Erdei Vilmos vagyok, a multikulturális konferenciáról... – de nem fejezhette be, mert az ősz férfi rekedten fölnevetett, széttárta a karját, s végre lesietett a vaskapuhoz.
Nyögve húzta el az útból a nyikorgó alkotmányt, szívélyesen üdvözölte a kollégáját.
– A magasságosra mondom, vénülök. Mindenről elfeledkezem. Fáradjon beljebb! – puritánul berendezett helyiségbe vezette Vilmost.
– Kér egy italt, Erdei úr?
Meg sem várva a választ elsietett, majd egy műanyag tálcán két pohárral és egy teli üveggel tért vissza. Erdei felismerte a gyenge szilvapálinka ízét. Cserfalvi leült vele szembe. Kissé remegő kézzel, de egy hajtásra kiitta a pohárka tartalmát.
A társalgás a kötelező udvariassági formulával, közömbös témával indult.
Ám, ha két néprajzkutató összetalálkozik, lehetetlen, hogy előbb vagy utóbb ne a „szakmára” terelődjön a szó. Akárcsak hónapokkal korábban, most is az idős férfi szónokolt. A sűrűsödő kortyintások hatására igencsak megeredt a nyelve...
– A hetvenes években alapították itt a szupertitkos Kutatóintézetet, a Nagy Konduktor ötlete volt a világvégén is túl egy lépéssel telepíteni, néhány év múlva a munkatársaknak fölépült köré ez a város. Kilencven után bezárták az intézményt. Ám Szájberhalom, ahogy a székely építők hívták –hivatalos nevén Cyber Deal –, itt maradt. A lakossága ugyanannyi főt számlál, mint a szocializmus idején. Se haláleset, se születés, se elvándorlás, se betelepülés nem volt azóta. Az ezredforduló után hívta föl rá a figyelmemet egy bukaresti kolléga. Tíz éve vettem ezt a házat, itt élek a szájberhalmiak közt. Figyelemmel kísérem az egyedi kultúrájukat, hagyományaikat, ami se a román, se a magyar, se a szász szokásokkal nem mutat egyezést, igazi unikum!
– De ez miben nyilvánul meg, mitől van így? Miért más itt az élet? – vetette közbe Erdei.
Cserfalvi úgy tett, mintha nem hallaná a kérdést; telitöltötte a poharát pálinkával, s szinte kiabálta a szavakat:
– Fiatalember! Értse meg, itt nincs emberi lépték! Ugyanazok a személyek, akik a nyolcvanas évektől bejegyzett lakói a városnak, ma is az utolsó emberig itt élnek. A taxis, aki magát idehozta, harminc éve
Piturka elvtárs. A szállón, ha jól sejtem, még mindig Popliceanu kisasszony a recepciós. Semmit se öregedett; mikor ideköltöztem, csaptam neki a szelet, de mintha a falnak beszéltem volna... Itt nincs emberi antropológia... Nincs emberi kultúra... Nincs emberi... szabadság sem... Hisz látta... nálunk így mennek a dolgok... – amikor a mondandójában idáig ért, a szó az ajkára fagyott. A mozdulat, amivel a poharát a szájához emelte, félúton elakadt. Kitisztult a zavaros pillantása, elkerekedett a szeme, fájdalmas hörgés hagyta el a torkát:
– Mit mondtam? Magasságos, rosszul szóltam. Alkoholos befolyás alatt álltam! Egy vén hülye vagyok!
Erdei megrendülve nézte az öreg rángatózó arcát. A kidagadó erekkel átszőtt reszkető keze a szék karfáját markolta. A komód tetején mintás terítő közepére helyezett régi tárcsás telefonhoz lépett.
– Cserfalvi úr, nem tudtam, hogy beteg. Azonnal fölhívom az orvosát, csak adja meg a telefonszámát!
– Orvos... Minek? Óh, egek! Végem van. Az a rohadt pálinka az oka. Viorela hányszor mondta: egyedül piálj Igor, akkor nincs ellenőrzés, s te csak nem vagy olyan bolond, hogy följelentsd magad.
Az udvarra nyíló ajtó fölé szerelt rézcsengő hangja szakította félbe a tudós őrjöngését. Erdei úgy kapott az ósdi kilincskar felé, mint vízbe esett ember a mentőöv után. A kar engedett az erőteljes nyomásnak, az ajtó kinyílt. Vilmos meglepetésére karcsú, feketehajú, középkorú nő állt odakint. Fehér köpenye és vaskos orvosi táskája arra késztette a férfit, hogy utat engedjen neki. A doktornőrámosolygott, majd egyenesen Cserfalvihoz sietett. Az öregember tekintetében félelem fénylett. A csinos hölgy megfordult – ismét elővette a lefegyverző mosolyát. Becsukta Erdei orra előtt a kis előteret a szobától elválasztó, addig nyitva hagyott ajtót. Vilmos idegesen járkált a szűk helyiségben. A szobából meghatározhatatlan hang szűrődött ki. Nem tudott ellenállni a kísértésnek: fülét az ajtó fényezett lemezéhez nyomva hallgatózott. Mintha odabentről halk nyöszörgést, majd elfojtott jajgatást hallott volna! Kitárult az ajtó, alig tudott elugrani mellőle, s a szépség lépett ki rajta. Udvariasan elköszönt és formás hátsóját tekervekilibegett a ház kapuja előtt várakozó csillogóan új Audi A4-eshez- Erdei a gyors orvosi beavatkozás feletti csodálattal és tudóstársa iránt érzett szánalommal a lelkében ült le az öreggel szemben, ám a változás még őt is meglepte. Cserfalvi Igor, mintha mi sem történt volna, a félig töltött poharat az ujjai közt tartva szólt hozzá:
– Tisztelt kolléga, ha nem csal az emlékezetem, a kulturális minták különbözőségének témakörét feszegettük az imént. Nos, szerintem ez az egész Cyber Deal sztori kissé föl van fújva.. Erdei Vilmos homlokán kövér csöppökben gyöngyözött a veríték, halántékán kidagadt az ér. A rémület, ami mintha a nyitva felejtett ajtón a fülledt levegővel áramlott volna be, fekete árnyékot vetett ember agyának sejtállományára...
Szombathely, 1989-2015
Rikolts a Földnek Szent Igent!
Kitárt karod a hit Uradnak.
Tánckar lelkedben a Látóhatár,
az Alföldön egyetlen biztos pont : Magad.
Hajadba holdsarlót igazgatsz,
fakad szivárványfolyó, tágul,
bokádtól az Édenig.
Lángpallossal a Kígyó vár:
Istenarcú!
Erőd elég a Csillagokig!
Anyám, s Nagyanyám teste virággá lettek
Isten csillagokkal megvilágított kertjében.
Felhők fölé zarándokolt lelküknek fényét,
apró mécsesek melegében érzem,
amikor esténként a szobámban égnek,
bennem ott ringatózik egy ének.
A hang, melyet gyermekként hallgattam, ma is átölel.
Néha magamon érzem a vigyázó tekintetet,
ilyenkor szelídebbé válnak a roskatag reggelek.
Harminc valahány éve, a Teremtő
ráncos kezével megsimogatott.
Anyává lehettem kétszer is.
Azóta felértékelődtek a nappalok.
Angyallelkük lett az éveknek,
virágszívűvé váltak az évszakok.
Ölébe fogadott az élet.
Szempillám mögött,
az aranyszegélyes emlékek,
utamon végigkísérnek...
(2015. 05. 02)
cudar kobold
magyal alatt
rám vigyorog
arcán gúny
szennyes leve
lassan csorog
ékszere égi
csillag millió
szelíd fénye
bódítón ragyog
szívem marokra
fogott fájdalom
Azon
tűnődöm jó ideje, mi is a szeretet? Honnan ered, miből táplálkozik, egyáltalán
mi ő? Fogalom? Tulajdonképpen egy érzésre gondolok, és ebben az esetben
fogalom. Láthatatlan, tapinthatatlan, ismeretlen, bár nem tettem érte semmit,
bennem jött létre. Ám, amint azonnal meg szeretnék ölelni valakit, aki
történetesen kiváltotta bennem, már érzelem. Méghozzá pozitív, amelynek mérete
a legmagasabb fokozattól -, a rajongástól indulva, az egyszerű odafigyelésig
érzékelhető. Ez a mindenképpen boldogító érzés -, mely történetesen az enyém,
bennem született, független mindentől, és mindenkitől. Azaz mégsem, mert a
tudatom máris tiltakozik, hogy őt kihagytam a megszületésből. Tehát a
tudatomnak, ennek a szintén láthatatlan, érinthetetlen valamimnek, az elmémnek
is van benne része, netalán megtudok általa valamit magamtól, magamról, másról,
és máris bennem az érzés. Mint az újszülöttben, aki ugyan mit sem sejt a
világról, mégis az első fájdalmas sírással azonnal odafordul, tapad ahhoz az
asszonyhoz, aki az övé, aki a biztonságot jelenti számára. Nem a bábához, aki
először érinti meg, sem az orvoshoz, aki alkalmasint nő, ő valami különös
ösztöntől hajtva már érzi, ki az, akinek karjában megszűnik minden, ami itt
kinn hideg, fájó, és elviselhetetlen, mert nála van, azaz ő maga a szeretet.
Nem
történt semmi más az életemben, amely a fenti gondolatokat hívatott volt
elindítani bennem, csupán annyi, hogy világra jött egy új lélek, akit az én
unokám most ölelt először a karjába. Én pedig itt a „porban” cirógatom,
ölelgetem ezt az új érzést, melyet a tudatom közölt velem. Sőt odaillesztem a
többi szeretnivalóm közé, lévén több unokám, dédunokám, akiket ez az újabb nem
rövidíthet meg, mert a szív, amely hihetően az érzelem központja, (vagy nem,)
olyan képlékeny, úgy nyúlik, tágul, hogy mindenkit beölel, magába fogad, legyen
az, gyermek, család, haza...
Most
viszont mégis erről a 3 kg. - os kis valakiről beszélek, akiről csak tudom,
hogy létezik, hogy egészséges, szépséges, és máris alszik. Még nem láttam, el
sem tudom képzelni, milyen, de már az enyém. Mármint a szeretet, amelyet máris
érzek iránta. Ez az én érzésem, kizárólag az enyém, és ez olyan különleges
élmény, hogy máris felszaladt a vérnyomásom, és a cukrom.
Ülök
ebben a kopott fotelban, amely lassan már az otthonom, és nem teszek semmi
mást, mint mosolygok. Elégedett vagyok, és boldog. Most úgy érzem, hogy ma az
élet szép, és örömteli. Kilencven évem
minden szeretetével fordulok a szép nevű Borka Sára felé, és kívánom neki az
összes boldogságot, amit a sors embernek kioszthat.
A pink színű betűkből kirakott Pensiunea felirat jelezte az ifjúsági szállóra emlékeztető lapos épület homlokzatán, hogy megérkeztek. Fülig érő szájjal fogadta a taxis a viteldíjat, koszos bézbólsapkáját megbillentve búcsúzott.
Vékony, fehér bőrű, harmincas nő állt a recepciónál. Csontos testén nem akadt egy gömbölyded pont, sápadt, aszketikus arcán a szeme alatt, a szája sarkában már megjelentek a szarkalábak. Kontyba feltűzött, hollófekete haja csak erősítette a vénlányos kinézetet, ám keskeny fekete szemében sötét tűz égett. A melle fölött ferdén fölcsíptetett lapkán ez állt: Viorela Popliceanu. Mély hangon szólította, németül kérte el Erdei igazolvány kártyáját. Kétágyas szobában szállásolta el, a WC és a zuhanykabin a folyosó végén volt. A férfi rátolta a farostlemezajtó riglijét, kinyitotta a fülledt helyiség ablakát, ám a gondozatlan udvar felől beáramló macskaürülék szagot beszippantva meggondolta magát, összehúzta a függönyt is. A szivacsmatrac a derekánál rögvest bemélyedt, ahogy elterült az egyik ágyon. Holnap felkeresem Cserfalvi Igort, a mai nap még alkalmatlan a terepmunka kezdetének. Kivette bőröndjéből a hazulról hozott ásványvizet, langy erecske csordogált végig az ajkán. Csak kókadozni bírt a melegben, remélte: este enyhül a hőség, s a büdös, akkor kiszellőztethet. Kiemelte a kofferből a vonaton elkezdett vékonyka, vörösben játszó borítójú Világállam könyvet. A címadó novella folytatását olvasta:
”... a leszállás elmarad. Az űrhajó orbitális pályán kering az űrben; egy,ormótlan, ütött kopott komp szállítja az utasokat a bolygóra, a kupolaváros kikötőjébe. Ott az egyenruhás személyzet szűkös váróterembe terel minket, majd rezzenéstelen arcú android fináncok átforgatják az útipoggyászt, végigpásztázták – lapos, műanyagházú letapogatókkal – a ruházatunkat. A fogadtatás nem volt túl szívélyes, mégis örömmel lépek ki a hatalmas hibrid város műfényébe. A széles sugárutat vadonatúj épületek, s nagy neoncsöves transzparensek kísérik.
A nyelv és a betűk idegensége, valamint a jókora holografikus arcképek ismeretlensége miatt nem tudom eldönteni, mi célból vannak ott. Az út szélén várakozó robot taxikhoz lépek, beülök a legközelebbibe. Beprogramozom a professzor címét és várom, hogy a gépezet a magasba emelkedve elszállítson. De, nem történik semmi! A tucatnyi járműből egy sem működik. Látom, amint a volt útitársak döbbenten mennek egyik gépezettől a másikig. Káromkodom cifrát, majd belátva, hogy ettől nem fognak megmozdulni a járművek – lehangoltan elindulok gyalog. A hajó könyvtárában kapott régi várostérkép a kalauzom. A meglepetéseknek nincs vége: befordulva az első keresztutcába, mellbevágó látvány fogad. Az űrkikötő makulátlan tisztasága után hihetetlen kontrasztként tárul elém az urbánus táj. Elképedve kerülöm ki a szürke toronyházak lábánál összegyűlt szeméthegyeket, ugrálom át a csordogáló szennypatakokat. Az épületek falának repedésében mohaszerű, kékeszöld növény burjánzik; elborítja az emeleteket, körülszövi az ablakokat, utóbbin a plexi vagy üvegborítás helyett csak lyukacsos papír feszül. Zizegéséhez a tokból kifordult nagy udvari lengőajtó nyikorgása ad kíséretet.
Rövidesen elfogy az utca aszfaltburkolata is. A hiányos kockakövek közt gyanús összetételű tócsák csillognak. Egy rozsdamarta, darabokra szedett sikló mögül embersor bukkan elő. Bezúzott kirakatú áruház előtt áll a tömeg, természetellenes mozdulatlanságban. Ezek a „lények” csakis robotok lehetnek, s gazdáik parancsára ácsorognak a bolt előtt. Föltámad a kíváncsiságom: a Világállam legtöbb bolygóján rég kivonták a forgalomból ezeket az elavult, emberszabású konstrukciókat. Odasomfordálok az ajtóhoz, s benézek a vállak fölött a helyiségbe. Mielőtt hozzászokhatna a szemem a homályhoz, az előttem álló – megszólalásig humanoid – robot jól irányzott karlendítéssel a gyomromba könyököl.
Kétrét görnyedve vágódok a kirakatnak.
– Nem tolakszunk előre! – recsegi a fémes, kioktató hang, bár gazdája arra sem méltat, hogy hátra forduljon.
Megszégyenülten tápászkodom föl. Dühöngő gondolatom a Robotika Törvénye körül kavarog, de tudomásul kell vennem: az enyémtől lényegileg eltérő kultúrába vetett a kíváncsiság.”
Az ősz fellépőruháján,
melltűként még ott a nyár...
Tompuló fénye,
lassan beleolvad
a szeptemberi éjbe...
Nem kiabál.
Tűz színű kötényén,
már egyre több a folt...
Itt hagyott virágaival
udvarát díszíti a Hold...
2014.
barna léces kis kerítés
határ szélén körbenéz
lába mellett búzavirág
pipacs nyújtja nyakát
köré fonja aranyszínű
kecses karját napsugár
lágy szellőben dallam száll
darázs derék mézért hajlik
versenyre kel smaragdfű közt
margaréta s tátika
melyik ontsa rá boldogan
szerelemillat hímporát
irigyen néz tarka lepke
tovaröppen meg sem áll
megpihenhet alkonyatkor
kerítés álmos szelíd oldalán
Kép: Klenota Abigél festménye
Éjszaka értem haza.
Gázok bűzét fújta felém
a szél.
Te ott álltál és
rám vártál.
Könny csillant
szemeden.
Jóságod vak volt,
szereteted méreg.
Megdermedt a szobám,
amikor ott ültél,
könnyeid jéglakatra zárták
nemlétező szívem.
Átgázoltam fejeden
a beláthatatlan felé –
Ordítottál a kétségbeeséstől,
a tehetetlenségtől,
a magánytól –
Aztán már csak álltál
a szárnyaszegett
csendben,
mint egy
hervadó,
szomorú,
Szűz Mária-kép -
Soha nem értetted,
hogy máshol járok,
és aranyló fénysugárban
látlak meg
örökkön újra,
hol Ég és Föld egybefolyt.
Az
este
kezéből
álom
csöpög:
sokadik
jelen.
Úgy
zuhansz
felfelé
a
múltamban,
ahogy
Angyal száll.
Ma
rozsdás
szivárvány
sikítozik
több
emberségért.
Neked teríti meg
ágyad is
Bömbölő sírásra ébredt. Kócos, barna kislány itatta az egereket a szembeni ülésen, vörösen égett arcának bal felén a tűzfolt. Érces hang torkolta le:
– Befogd a szádat, pulya! Megmondtam, nincs több perec.
Az anyja – a szűk farmernadrágból kibuggyanó hasú, nagymellű, karvalyorrú cigányasszony – adott neki egy sallert. Ettől a gyerek csak még inkább visítani kezdett, mire a nő is elvesztette maradék türelmét:
– A szar csípje ki a segged! Fogd már be a pofád!
E fülsértő kakofónia kiverte Erdei Vilmos szeméből az álmot. A fantasztikus könyv – Világállam című-, amit a szunyókálás előtt olvasott, az ülés alá esett. A lányka vadul kalimpáló lába miatt alig tudta fölvenni. Csak úgy áradt a szitok a szénszemű anyjából. A vicinális közben becsattogott a megyeszék helyre. A pályamunkásokkal együtt a hangoskodó utastársai is leszálltak. Itt legalább fél órát várt a szerelvény, a végéről vagonokat kapcsoltak le, könnyített teherrel lépték át a schengeni övezet határát. Bár a táj eztán is az Európai Unió területe volt, ám mintha láthatatlan falon haladtak volna át, nemcsak a fülledt levegő, hanem „maga” az idő is megállt volna, a koszos ablak előtt elvonuló, gaz fölverte táj, a poros falvak a múltból elővillanó képek. Hegyek komorlottak a távolban, aszfaltszínű, kövér fellegek koronázták csúcsukat. Akácligetek tarkították a dombos vidéket, a sínek mellett nagy táblán hirdette a kopott felirat: BINE ATI VENIT LA CYBER-DEAL!
A vonat megállt a vasútállomás földszintes épülete előtt. Erdei görgős bőröndje az első lépések után elakadt a betonjárda repedésében. A vasútállomás homlokzatáról tégláig koszlott a vakolat, a váróterem egyik szegletében ráccsal fedett kis ablak mögött a jegypénztár bújt meg, szemben vele a restaurant: do-hányfüstös talponálló. A kijárat pántjaiból kifordult ajtaja egy kátyús bekötőútra nyílt. A távolban a városka szélső házai délibábként vibráltak a hőségben. A restivel szemben taxi árválkodott, egy ütött-kopott Oltcit. A sofőr sehol. Erdei türelmesen ácsorgott a jármű mellett, bámulta a szélvédőt, az ablaktörlő vonalán túl felhajtott függöny formában rárakódott port. Közben előkerült a mokány, füstös képű taxis. Messziről szaglott a cujkától. Izzadó homlokát törölgetve kérdezte: Buna zivá! Unde ái merdzse?22Vilmos értetlen képét látva elvigyorodott: Versztét du? Aztán elkomorodott a barna fizimiska: Csak nem magyar vagy?
Hópehely hintázik fák ágain,
szél hárfája zeng jeges csápjain.
Hó alatt alvó mag félve lapul,
vár, míg új nap szeretve rásimul.
Türelme végtelen, ám ha siet,
csírájában veszít el vakhitet.
Ha kelsz reggel a tükörben én nézlek.
Az arcodat az arcommal megméred.
Mezők csendjén sír majd a fű alattad,
átok valál hogy szeretőd elhagytad.
Amerre mégy élet ott ne teremjen!
A gyermeked harmadnapra ne éljen!
Ha keresnél sose találj szállásra!
Ha nyugodnál sose találj hazára!
Napsütütte tóparton
táncol a nyár-
Virágszirmokon
kék pillangó duruzsol
tán szerelemről dalol...
Szép nyári éjszakákon
sok csillag jár
csendet szór a hold
csak a vén bagoly rikolt
fényre sötétség hajolt...
Kép: Sipos Ildikó
.jpg)
Lezárt
szemhéjak mögött
szétmálló hegyek,
a felhők
lassú,
nehéz
vonulása:
maradj, vagy indulj bárhová,
mindegy – ő
színültig csordult
már
.jpg)
Megjelent a Helyőrségben.
Tüskés
angyalok buktak le a földre,
amerre
röpültek háborúk lepték el világunk:
kárminpiros
tüzek gyúltak és felhasadt, rángott
a
pillanat, ahogyan egymás után borultak el
az
emberek, vér festette a rétet, borzalmas
bűz
terjengett délutánra és a holtak száma
csak
nőtt, miközben Isten kivonult térből és
időből,
hiába volt minden ima, az igazak száma
egyre
csak fogyott, émelyítően izzott a Nap,
a
detonációk egyre erősebben tépték szét az
élők
csontjait és szerteszét röpült minden,
miközben
hullámzott az égbolt, a világ elsötétült
és
szirénák zúgtak a messze távolban szüntelen…
Megszorult
a teremben a meleg levegő. (A légkondicionáló korábban felmondta a
szolgálatot.) Az Európai Unió Multikulturális Konferenciájára érkezett előadók
verejtékező arccal, pattanásig feszült idegekkel hallgatták a se vége, se hossza
köszöntőket, majd az unalomig ismert előadásokat. Ugyanazok az elcsépelt
szólamok, amik tíz, húsz éve szálldostak az „örök konferenciajárók” ősz szakálla
mögül. Csak a fiatalokat feszítette a kínzó szóláskényszer, hogy szétüvöltsék a
huszonegyedik század valódi problémáit, amiről hallani sem akart az EU
nagytiszteletű szociológus társadalma. A permanens gyanakvás légköre mételyezte
a konferenciát, a Ruhr-vidéki törökök a párizsi arabokra fújtak, a pomerániai
kasmír népesség a dorchesteri hindukat figyelte gyanakvással, kik maguk is a
dublini pastukat tartották szemmel, a nápolyi bantuk az oslói tuszikat, míg a mindenütt
jelenlévő kínai populáció képviselői ferde szemmel vizslatták az összes többi
résztvevőt. A vendéglátók érezhető tehertételként kezelték a Brüszszelből rájuk
osztott összejövetelt, s a tagállamokból összesereglett résztvevőit.
A
szünetet jelző gépi hang hozta el a klausztrofóbiás tünetekkel küszködők számára
a megváltást a sok szócséplés után. A saját levében főtt társaság – feledve
tudományos tekintélyét, jómodorát, letaposva az előtte álló sarkát, sőt, könyökkel
odább taszítva azt – kiverekedte magát az ajtón. Megteltek a Vértes-boglári
Konferenciapalota fehér műmárvánnyal borított folyosói a szédülten kóválygó,
vagy a hűsítőket iszogató férfiak és nők csoportjaival. Utóbbiak közé tartozott
az a két úriember, akik a folyosó távolabbi beugrójába húzódva kor-
tyolgatták
a bódító levet, s folytattak éles polémiát a globalizmus, a multikulturák
megoldatlan ügyeiről.
Erdei
Vilmosnak hívták a fiatalabbikat. Magas, erős testalkatú férfi volt.
Markáns
vonásai, rövid kefe frizurás haja inkább emlékeztette valamelyik kereskedelmi
tévés szappanopera sztárjára a kívülállót, mint egy ügybuzgó kutatóra. Győrből
érkezett, eltelve a fejlett nyugat-dunántúli régió polgárainak nagyképűségével.
Cserfalvi
Igornak hívták a beszélgető társát: alacsony, arányos felépítésű, őszbe
csavarodó hajú férfi. Tekintete azé a kutatóé volt, aki képes feláldozni az élet
pórias hívságait a Szent Társadalomtudományok szolgálatáért cserében. Távoli,
Erdei számára ismeretlen helységből érkezett. Viseltes öltözéke arról árulkodott,
hogy a közszférában dolgozik.
Vitájuk
a kulturális antropológusok megfigyelési lehetőségei körül kavargott. Ezen a ponton
megakadt a társalgás. Minden bizonnyal közrejátszott az is, hogy Cserfalvinak
fejébe szállt az ital, s mint egy elakadt videó szalag, egyre csak azt
hajtogatta:
–
Ne haragudjon, de ön téved! Megtéveszti a globalista sokszínűség, a mindenhol
fellelhető kulturális minták. Ugyanakkor a fősodortól elzárt közösségekben,
eltérő környezeti és történeti hatások miatt, kialakulnak azok a szokásminták,
amelyek az adott feltételekhez alkalmazkodva a kultúrák közötti különbségek
kibontakozásához vezetnek. Bécs és München multikulturális fénykörében, a
jómódú nyugati megyékben nem lehet érzékelni a különböző társadalmi csoportok,
rasszok együttéléséből kialakult egydiséget! A városom ott fekszik Európa
határán, a kultúra peremvidékén.
Ahogy
ön is jól tudja: a kultúra pediglen nem más, mint az az összetett egész, ami
magába foglalja a tudást, hiedelmet, művészetet, erkölcsöt, törvényt,
hagyományt, és minden más olyan képességét és szokását az embernek, amiket a
társadalom tagjaként sajátított el.
Mielőtt
Erdei válaszolhatott volna, felbúgott az ismerős hang, s a tanácskozás
résztvevői rendezetlen sorokban áramoltak a nagyterem éhes ajtószája felé.
Erdei
Vilmos nem találkozott többet a férfival; sem az ülések elnyújtott órái –
napjai – alatt, sem később, amikor a vasútállomás forgatagában bámészkodott.
De
Cserfalvi szavai ott fortyogtak agyának túlfűtött kazánjában. Elhatározta: nem
Európa metropoliszainak színes multikulturális világáról írja a közelgő disszertációját,
hanem az egykori Monarchia – most pedig az EU határán épült poros városka
populációjáról.
21 Ha a saját szemével kíván meggyőződni az állításom
igazáról, jöjjön el terepmunkára Szájberhalomra, szívesen látom...
