Puskás Katalin: Élvezve a nyarat - Fotó

 

Kertész Éva: Megvertem egy orvost

 

A cím igaz. Megtörtént. A drámát Nemlétező város Sosemvolt osztályán produkáltam egy fejvesztett nő szerepében, amikor már el kellett fogadnom, hogy pillanatokon belül elveszítem a társamat, aki negyven évig első helyet töltött be az életemben.

Pontosabban nem így igaz. Már hónapok óta tudtam, hogy be fog következni, de egyszerűen nem fogtam fel, hogy ez az a pillanat.

Az én szegény betegem maga is tisztában volt betegsége súlyával, hónapok óta higgadtan taglalta, milyen változások történtek a testében, hogyan halad előre a kór, semmi esélye nincs a túlélésre, tehát nem is megy orvoshoz, maga kezeli magát. Miután fájdalmai erősödtek, háziorvosunk -, kérésemre - beutalta az említett kórházba, s ő ragaszkodott hozzá -, két héttel a halála előtt, hogy kíséret nélkül menjen a belgyógyásszal tárgyalni.

Autóval engedtem útjára, de nagyon aggódtam, hogy baja esik, pontosabban minden miatt aggódtam. Utánamentem. Kár volt aggódnom. Nem is tiltakozott, amikor meglátott. Elsorolta milyen vizsgálatokat végeztek vérén a laborban, lehetséges, hogy megoperálják, és most van itt az ideje, hogy megtudja az eredményt. Siessünk ki a folyosóra, hogy mielőbb elcsípjük az orvost. Így tettünk. Támasztottuk a falat, amikor a folyosó végén felbukkant, akire vártunk. Bizonyára sok dolga lehetett, mert nagyon vágtatott, s még közelünkbe sem ért, amikor elkezdte kiabálni, közben a férjemre mutatva, hogy „Rossz hírem van, metastazis! ” és már el is tűnt a szemünk elől.

Megdermedtem. Láttam a férjemet apróra zsugorodni. Az én erős mindent tudó férjemet az utolsó szó a földbe döngölte. Istenem, még reménykedett ez a szegény! Biztató szóra várt. Arra, hogy a műtét még segíthet rajta. Otromba doktor úrnak tudnia kellett, hogy betege szakmabeli, s remélem, sőt bízom benne, tanítják az egyetemen, hogy a legrosszabbat gyengéden, tapintatosan illik közölni a halálba menővel. Elvégre nem a Markó utca ez itt, hanem egy gyógyító intézmény.

Visszakísértem szegényemet a kórterembe, lefektettem, és elindultam megkeresni azt a vadembert, akihez volt szerencsém csatlakozni. Ekkor már forrt bennem a düh.

Nem írom le, miket mondtam neki a négy fal között, csak a lényeget. Szedje össze magát, és kezdjen el hazudni, de nagyon fürgén, mert vesztünkre, a férjemnek arra a hitre van szüksége, amit most csak ő nyújthat. A reményét követelem vissza, azt, hogy meggyógyul, ha megműtik. Nem érdekel, mit hazudik, hogyan teszi helyre azt a tapintatlanságot, ami megtörtént, mert az én betegem abba fog belekapaszkodni, amit ő közvetít most felé.  Szegény árva feje visszament naivba, s arra a hajszálra vár, amit valaki, jelesül ő, kínál fel neki.

Mit mondjak? Tisztességgel hazudott, s még azt is elintézte, hogy a sebész megműtse, holott tisztában volt a várható eredménnyel.

No látod -, mondtam a férjemnek - később, még nincs veszve semmi! Van remény!

Nála nagyobb bizalommal embert még nem toltak be műtőbe. Az életét remélte visszaperelni.

Ébredését szűkölve vártam, ám tragikumba szédült a pillanat. Elbutult, bugyuta élőlényként került ki az altatásból. Üressé, idegenné vált számára a világ. Később felnőtt fiunkkal az intenzívről is kiloptuk, s az ajtó takarásában meggyújtottunk neki egy cigarettát. Nem tudta mire való. Ő, a lánc dohányos! Mégis az a pillanat volt számomra a legmegrázóbb, amikor rádöbbentem, hogy ismer engem, csak azt nem tudja, ki vagyok. Elveszett a személyisége. Nem bírtam tovább.

Vesztemre, vesztére, a belgyógyász is akkor ért oda megnézni felébredt-e már az emberem. Akkor löktem a falhoz, s kezdtem el ütni, csépelni, miközben számon kérően óbégattam: „Mit tettek vele?”

Becsületére legyen mondva szó nélkül tűrte az őrjöngésemet, a verést, s ma már tudom, hogy semmit nem követtek el. Csak a kór fürge volt, lépett egyet. 

Hát így esett. Ma már szégyellem, bánom. Tudom, hogy nem kellett volna. Arról is meg vagyok győződve, hogy a főorvos úr rájött a helyzet fonákságára. Ma már meg is követném talán. Miattunk ne cipelje élete végéig otromba tette terhét. De, az is lehet, hogy nem is érzi annak súlyát.

Katalin Patai Szabó: Fába véstem önmagam - Festmény

 

Molnár József: Vörös harangok

 

 

 

Reggeli fény-nyalábban, hol

rőzsét raknak a lángok,

hol hazafelé húznak a

boszorkányok,

sápadtak az arcok.

 

 

Hajnali meleg csend van.

Kint kéklő madarak

sátoroznak. A vörösbegy

előhúz egy hegedűt,

felcsillan a harmat.

 

 

A bezárkózó fű is előjön,

kíváncsian kibújnak

hóvirág lányok-ifjak,

idő-vének körül táncot

járnak,

a fagy még beköszönt,

 

 

de már a fázós

denevérek is

rálegyintenének,

forr a végtelen ének

a tavasz sátorában.

 

Valaki felsír, valaki nevet,

ha kéred, megmondom a

neved,

még hószirmokat is látni,

a hegycsúcs szirmokkal

játszik,

Isten Liszttel zongorázik,

felhős napunk vidám.

 

 

Az alvó költői kép

felébred,

vad méhek keresik

a hangot,

kinyílnak vörös

harangok,

csenget a szelíd

rét is.

 

Lőricz Mária Magdolna: AZ ÍRÁS - Festmény

 

Vasi Szabó János: Dentaku 1. rész

A Szerkesztőségünk feltesz ugyan politikai tartalmú írásokat, de nem kíván állást foglalni az azokban található dolgokkal kapcsolatban sem pro, sem contra. 

Történet a kínai szerverről

 

Anton, a Migráns Figyelő publicistája a világhálót böngészte. A párás nyári melegben tekintete a monitoron csüggött. A horda épp valahol Macedóniában csörtetett.

Anton, harmincas éveinek elején járó, vékony, magas, igazi „bölcsészforma” fiatalember volt. Neki és társainak köszönhette az internet közönsége a liberális kozmetikától mentes tényeket, a Figyelő tette fel a köztévé tudósításait a migránsok valódi énjéről, a feleségét gyerekestül a sínekre rántó szírtől, a győri vasútállomáson az anyja burnusza mellől a kamera felé köpködő, gyűlölettől izzó szemű arab kölykön, a szerbiai táborból gyalogló afgánok torokelvágó mozdulatán át, az Allahu akbar-t kiabáló botokkal, vasrudakkal verekedő megvadult tömegig.

 

Most, a Keletinél élőben is tapasztalhatta a magyar nép a valóságot, ám ez a nyár derekán még nem így volt, a hazai liberális propaganda überelte a nyugati sajtó fujjolását. Anton és a Figyelőnél dolgozó társai napszámra tapasztalhatták a világhálót uraló, Soros fiókák által generált káoszt. Támadásoknak volt kitéve ő maga is, a twitterjét és a fészbúkos oldalát hónapokig szüneteltette. Ám a politikai helyzet lassan a nácizók és rasszistázok ellen fordult, a nép haragjával együtt. Most jött el az ideje a visszavágásnak is. Hallgatólagos szövetség alakult ki a radikális jobboldaliakkal, össztüzük első számú célpontja az as–Siddiq (igazságos) Nick nevű, balliberális blogger. Siddiq volt a hírhedt „szégyenfal” egyik szervezője, ide kerültek a neten a migráns ellenes hozzászólók profiljai, ahol a megvezetettek ezrei köpködhették őket. A Migráns Figyelő, és más hazafias portálok szent kötelességüknek tekintették ennek a mocskos szájúnak a detronizálását. Épp fenn volt a csahos, azonnal odakapcsolt: akkor nem fasisztázott,

laza ars poeticát nyomott, hogy mit is akar valójában elérni. Az őszinteségi roham oka: szélsőjobbosok meghekkelték a felületét, kapott tőlük hideget-meleget, főleg a „szégyenfal” miatt. Nagyon lehangoló bejegyzés volt. A félelmetes dzsihádista profilképű lerántotta magáról a leplet: nem volt több mint baloldali értelmiségiből metamorfizálódott világmegváltó, akinek érvelése kimerült a gyalázkodásban, utcai demonstrációk szervezésében, de hogy mit tenne, ha a rosszsors a hatalomra juttatná, már csak ködös doktrínák szintjén lebegő elméleteket fabrikált.

Anton se volt a valóságban az a véresszájú alak, amit a virtuális világ konzervatív médiumában megjelenő kőkemény, hazafias publikációi sugalltak. Kedvenc írója a humanista Bradbury volt. Nem vetette meg az álomszerű sztorikat: a latin-amerikai mágikus realizmust, se a fantázia történeteket. Amióta Gabriella elhagyta – egy frankföldön dolgozó negyvenes szakácsért – egyre többet olvasott irodalmat.

Siddiq bejegyzéséről csalódottan a Reuters online oldalára váltott: napokkal korábbi összefoglalóban a horda a macedón-görög határon törte át a hevenyészett kordont. Közelképben Alexandrosz egyik hórihorgas utóda üvöltött hiába a benyomuló sokaságnak, de azok nem ismertek se Allahot, se embert. Szakállas fiatalember – valóban értelmes fizimiskájú – állt meg egyedül a parancsszóra, fejkendős társával együtt. Ám az alexandrosz-descendensnél végképp elszakadt a türelem vékony fonalának szála: tonfájával vállon csapta az ácsorgó arabot.

Nem volt nagy ütés, megrezzent a szakállas, ám arcára nem a horda egyedeinek gyűlölete ült ki, hanem fájdalmas elkeseredés. A nyugati tévés stáb a mellette ácsorgó fejkendős lányt kezdte venni, akit nem ért ugyan inzultus, ám amint ránézett a társára, nagyon szép arcán elködösült az egzotikus mandulavágású szem, könnye áradatként patakzott. Most érthette meg: ez a migráció nem az, amire számított; amit az embercsempészek ígértek a zsúfolt, poros táborban. (Azt nem tudhatta Anton: hogy Amirának hívták, matematika tanárnő volt az azóta rommá lőtt Palmirában; bátyja, Hasszán, mérnök a szír olajtársaságnál; szüleik, rokonaik meghaltak az első rakétatámadások egyikében.) Most ez a nagydarab, kétségbeesett dühében ordító, hadonászó európai katona a lelkéből vágott ki egy darabot; abból a részből, ami az induláskor még reménykedett a békés, emberibb életben. A sírógörcstől le kellett guggolnia, a kamera érzéketlenül követte, amint tenyerébe temette szépséges, könnyáztatta arcát.

Antonnak elege lett aznapra világhálóból, befalta vacsorára a dürüm maradékát, ivott egy ujjnyit az aszaltágyas szilvapálinkából, kollégája, Konráth Feri hozta a határról, Ásotthalomról. Ajándék volt a helyiektől, mert a Migráns Figyelő volt az első lap, ami megírta a kendőzetlen igazságot.

Nem jött álom a szemére, talán igaza van a kutatásoknak, hogy a túlzott komputerfüggés disszomniát képes okozni... Kutyaharapást szőrivel, tartja a közmondás, bekapcsolta a laptopot, valami szépirodalmi portált keresett, – az apró betűs szövegtől talán elálmosodik – természetesen konzervatív habitusút.

Meglepődött, hogy épp egy radikális jobboldali – a balliber definíció szerint: „kamu kínai szerveres” – portálon talált ilyet, a novella, ami „aktuális tartalomként” beugrott a képernyőre, sci fi stílusú volt. Bradbury óta szerette a lektűr ezen szeletét. A címe: Dentaku...

Kamarás Ágnes: Zirc - Arborétum - Fotó

 

Ruder Jana: Lebarnult

Lebarnult a nyár
hátán megkopott bőre
hámlik szótlan...

Riba Ildikó: Lánc

 

lánc-lánc bokalánc

megakadt a lassú tánc

kifinomult seftelés

mindenféle rendelés

terápiás kezelés

gyógyító szerelék

jöhetnél még várok rád

de hagyd otthon jóanyád

Mátay Melinda Mária: Részlet a hatvanasok fiatalkori misztériumaiból

Magukba imádták a halált:
nem tudták milyen Isten.
Csodálat illeti gőgöd, 
Ifjúság!

A Szocializmus szigetén 
rítustánc indul
estefelé:

Megtanultunk fulladni,
                          vért köpni,
tudjuk mi a magasvérnyomás
                           és a vérbaj,
végig üvöltöttük az
                           elmegyógyintézeteket,
sok bort ittunk
                          a semmiből. 
Marihuánát okádott a világ.
Túltermelési válság!
Olajválság!
Ideológiai válság! -

Mindent megért
egyszer az ember.
Minden elfogy
egyszer.

Lovagolunk Kairóba?

Puskás Katalin: Felhők násza - Fotó

 

Molnár József: Csonttérképen

Rabszíjból csüng vér-karom, csonttérképem

kifeszítve izzik vallató ágyon.

Más hasra lapulnék, ha lepne álom,

kórházi otthonom befesti képem.

Fájdalmam üvölt, gépkarok motoznak:

„Nem rejtettem el semmit!”, nagyra tátott

szájjal súgom a falnak; rég nem látott

iszony-uszonyos pókok sátoroznak.

Szél is vitte: kígyót s békát hazudnak,

tolóajtók a neonszürkületben,

vesztes ágyon törten mozgatnak kedvet.

Mész-éjszaka méh-sárga lázt benyeltem:

titkon a mennyhez szól fohászom: „Csendben

vigyen a hordár, ha itt már eluntak.”

Katalin Patai Szabó: Jóság - Festmény

 

Vasi Szabó János: A strukturalista és determinisztikus antropológia diadala 2. rész

Tompán világító, ovális lámpákból vánszorog elő a fény. Pergamenszínűre festi a helyiséget. Az asztal körül tizenkét komoly, komor ábrázatú férfi ül. Az asztalfőről az Első Parancsnok szemléli a Parancsnokok Tanácsának tagjait.

Amikor elhal a székek közt a suttogás, szólásra emelkedik:

– Tisztelt Parancsnoktársaim! Az esemény, ami miatt összegyűltünk, régóta vajúdó problémája az Első Szint vezetőinek. Ám eddig – humánus okokra hivatkozva szemet hunytunk fölötte. Hagytuk, hogy elfajuljanak az események. Önök tudják, miről akarok szólni! A Másik Világba levezető, mára egyetlennek megmaradt „út”, az alfanégyes felvonó lezárásáról. A döntésünk nagy horderejű, évszázadokra kiható következménnyel jár. Mielőtt határoznánk, kérem, hallgassuk meg új Parancsnoktársunk, Elh rövid történeti összefoglalóját. Elh, egyike annak a két ifjúnak, akik néhány hónapja Pah-al szálltak alá a Másik Világba, elnehezülő nyelvvel kezd a bemagolt előadásba:

2459. január 11. Föld. A „kivándorlás” kezdetének időpontja. A Tíz Csillaghajó indulásának a napja. Ötvenezer lelket szállító, hatalmas űrgépek hagyták maguk mögött a kozmosz első millió kilométereit. A galaxis távoli, NTC 3-as jelzésű csillagának bolygórendszere felé tartottak. Az út sok-sok év, ám a hajónként ötezer főnyi legénység inkább vállalta a kockázatot, mint az életet a Földön megalakult „Világállam” diktatúrájában. A csillaghajónk, a Prometheus a hetedik ebben az egymást csak a kozmikus lokátorokkal „látó” karavánban. A harminckettedik „földi” év múlt el, a Prometheus a megadott koordináták szerint haladt, amikor közeli csillagrendszer vonzásából kiszabadult üstökösraj keresztezte útját. Az egyik üstökösmag túl közel került a komputerek irányította űrhajóhoz. A Prometheus védőernyője részben megsemmisült. Ezzel egy időben robbanás rázta meg a Központi Energiatovábbító blokkal szomszédos szektorokat. Leállt a hét fénymotorból három, majd további kettő. Az automatikus vészjelző rendszer megkezdte a legénység ébresztését. Az ötezer űrhajós önfeláldozó munkája révén sikerült megakadályozni a robbanások láncreakcióját. Keserves munkával üzembe tudták helyezni az egyik hibás fénymotort. Ez kevés volt a csillaghajó eredeti sebességének az eléréséhez. A szükséges gyorsulásnak csak a töredékét sikerült elérni. Ilyen körülmények között értelmetlenné vált az asztronauták újbóli hibernálása, hisz ezek a készülékek nem működtek volna addig, amíg a Prometheus új, lelassult tempójával eléri az NTC 3-as csillagot. A helyzet kritikus volt, ám Newman György – később, az első Parancsnok – vezetésével társadalomtudósokból, orvosokból, ökológusokból és mérnökökből alakult kutatócsoport kidolgozta a Túlélés, az NTC 3-tervet. Ez nagy vonalakban a következőkből áll: a jövőben a csillaghajó irányítása a legfelső szint szuperkomputereinek és szűk körű – száz-százötven fős – tudós-technikus csoportnak a feladata lesz. Ez a csoport az évtizedek, évszázadok alatt folyamatosan megújul, kicserélődik. Méghozzá a Prometheus további öt szintjén létrehozott, mesterséges bioszférával kitöltött Másik Világ emberanyagából. A Másik Világ létrehozását két megoldhatatlannak tűnő probléma indokolta.

Először: ez a „világ” a jövőben az NTC 3-as bolygóját meghódító telepesek kinevelője lesz. Persze, csak demográfiai értelemben. Miért? Erre ad választ a Newman Utasítás másodikpontja. A közvetlen katasztrófa elhárításának pillanatában 4937 fő volt a legénység. Ez a szám, a kikerülhetetlen szaporulat hozzáadásával, már tarthatatlanná hatványozódna úgy ezerötszáz év múlva. Ennyire becsülték az út időtartalmát, amíg az űrhajó lelassult sebességével eléri az NTC 3 rendszerét.

Másrészt, számolni kellett az űrhajósok többségében kialakult, vészhelyzetet is okozható pszichikai hatással. Ami az életre szóló összezártság, s a megérkezés reménytelen távlatokba tűnésnek következményei voltak. A második pont ennek a konfliktushelyzetnek a drasztikus megoldását javasolta. Az indulástól számított 33. évben szavazásra bocsátották, s a legénységi viták után elfogadta. A több ezer férfi és nő önként hozzájárult ahhoz, hogy ők és utódaik az út végéig ezen öt, speciálisan kialakított szinten éljék meg a történelmüket.

De nem spontán társadalmi fejlődés során létrejövő történelmet, hanem az első szint által irányított másfél évezredet. Ezt az irányítást – immár négyszáz éve - úgy érjük el, hogy az elsőket is beleszámítva a Másik Világ minden egyes tagjának az agyában egy bizonyos tudati emlékezet visszacsatolást hajtunk végre. Aminek következtében a lakossági ntelligencia, tudás és tapasztalat-szintjét kora vaskori állapotban tartjuk. Ez a humánusnak nem nevezhető cselekedet azért szükségeltetik, mert még egy oly izolált közösség sem képzelhető el bizonyos természetes fejlődés nélkül, mint a mi Másik Világunk. Az első önkéntesek kései leszármazottai előbb-utóbb végigjárnák a nagy utat, a civilizáció fejlődésének lépcsőfokait. Azt elképzelni is nehéz, mi lenne ezer év elteltével annak az eredménye, ha környezetszennyező masináik sokasága árasztaná el csillaghajónk hatalmas, mégis korlátozott méretű belsőterét. Ez a másként megoldhatatlan problémaszükségelteti ma is a „zárlatot”, amit minden másik világbéli újszülött elméjében kénytelenek vagyunk végrehajtani.

A „műtét” eleinte orvosaink „Istenek” alakjában történő látogatásával, körülbelül száztíz éve telepatikus úton van végrehajtva. A „visszacsatolás” nem egyoldalú, visszafordíthatatlan folyamat – akkor teljesen értelmét veszítené -, azt szükség esetén fel lehet oldani. Így teszünk a legtehetségesebb gyermekek esetében is, akik felkerülnek hozzánk az Első Szintre, s a kötelező sterilizálás után, akár Parancsnokok is válhatnak belőlük. Az Első Szint munkatársai közt akadnak olyanok, akiket mentális és egészségügyi okból nem sterilizálhatunk. Velük a legutóbbi időkig nem volt probléma. Az elmúlt évtizedben több nemzőképes tudósunk tett „magánkirándulást”a Másik Világ biológiailag termékeny asszonyai közé. A gyermekeik többsége, kideríthetetlen okból, mutációval született, s minden mutánst – mert agyuk nem irányítható – annihilálnunk kell. A baj megelőzéseként felmerült az utolsó, az alfanégyes felvonórendszer lezárásának terve. Eztán csakis szintünk utánpótlását biztosító emberanyag felhozata-

lakor használnánk. . . Parancsnoktársak, megköszönöm a figyelmüket!

Befejeztem a beszámolót – a férfi letöröli homlokáról a verejtékcseppeket.

Az Első Parancsnok szigorú pillantása söpör végig a székek közt.

– Parancsnoktársak, ne húzzuk tovább az időt, szavazzunk! Ki van a lezárás mellett?

Tizenkét kéz emelkedik, rövidebb-hosszabb habozás után, a magasba.

– Köszönöm! Azt hiszem, ezzel a döntéssel megalapoztuk az Útból hátralévő ezer esztendő harmonikus történelmét. Még egyszer köszönöm. Az ülésünket berekesztem. Parancsnokok!Föl, vigyázz! Pihenj, folytassák tovább. . .

A fény élesen tűz Pah szemébe. Miért zavarja az aranyszínű ragyogás?

Társainak: Lih-nek, s a kis Enh-nek meg se kottyan. S nem ért még néhány más dolgot sem. Ám, ha ezekre gondol, szörnyű fájdalom hasít az elméjébe. Olyan erős, hogy még a Bluewady hűs hullámai sem tudják kitörölni azt onnan.

Szombathely, 1989-2015.

Ruder Jana: Kikericsek

Még kikericsek
szirmán bóbiskol a nyár
aztán elalszik...

2018. 09. 19.
Fotó: Ruzsa Dániel

Mátay Melinda Mária: A Sándor füttye

Sándor füttyentett,
s a múltból jelenbe illő,
kedves képet kapart elő.
Így született a vers-e.

Némi poli/tak/tikai tartalommal
stílusa felemelő
hetilapba tehető
gyöngybetűs szedet lett.

Az előszót a jelen
paragrafusa ütötte agyon,
az utószó mindezekhez
az ugyan-kit-érdekel jövő.

S míg a zárt szobák lámpafénye
világít e korban,
a siker tökéletes.

Riba Ildikó: Templom erdei tó partján

Erdő mélyén, bokrok ölén,
susogó fák között 
türkizben fénylő tó 
vize csendesen csobog.
 
Nem fecseg, csak mesél,
partja templomában 
szomjas-szomorú 
vándor megpihen.
 
Harangja nem kong,
nyelve elkopott rég.
Madár csőre ritmust
kopog köpenyén. 
 
Vihar verte torony
karcsú rései között
könnyű szél szalad, 
ujján hárfa dal fakad.

Kép: Zuly Guerra

Lőrincz Mária Magdolna: Fodor Ákos versére - Festmény

 

forgóajtó áll

a sivatagban. Aki

kikerüli: n i n c s

Molnár József: Hét mosoly

 

Porszem vagyok, hallgatok,

kezem, lábam nem mozog.

 

 

Süket vagyok, mint a vak,

nem szállnak a madarak.

 

 

Lennék levél fenn a fán,

tudnám, mi a ragyogás.

 

 

Lennék füvekben a vágy,

jövő-néma suttogás.

 

 

Leszek kattogó kerék,

körforgásban feledés,

 

 

fagyarcokban hét mosoly,

tündér-percben angyalod.

 

 

Lennék búvó nád, ahol

szél fúj át az álmokon.

 

 

Lennék sarló hold kezén,

suhinthatnék nevetést.

 

 

Leszek morcos fény-lidérc,

tajtékzó hab, árny-vitéz.

 

 

Leszek tőr és fájdalom,

szavakba font árpa, rozs.

 

 

Leszek szán s rénszarvasod,

csillag-rétes balzsamod.

Kamarás Ágnes: A Bene-patak - Fotó

 

Vasi Szabó János: A strukturalista és determinisztikus antropológia diadala 1. rész

Tökipompos Zsombor hajnalig a világhálón lógott. A gyorséteremből hozott hamburger ehetetlen masszává esett szét a mikróban, olyan szaga volt, mint az égett bakelitnek... Undorodva dobta a szemetesbe. A sör elfogyott, nem ártott volna az agytompító: a fészbúkon egy nyugger nyomta a szentbeszédet, menynyire célszerű volna a mai, fizikálisan nulla, drogoktól elhülyített fiataloknak pár hónap katonai kiképzés. A két éve elhunyt apja jutott eszébe; fiatalon focizott valamelyik őrségi csapatban, mesélte, hogy a seregben, az alapkiképzés utáni lazább hónapokban tíz kilót hízott, a leszerelést követően külön atlétikai tréninget kellett végigcsinálni, pedig a magyar foci akkor se a játékosok futómennyiségről volt híres.

Kitti oldalára szörfözve újabb bosszúság: annak a levakarhatatlan pakisztáni muszlimnak a sokadik virágcsokor megosztása gördült elé. Hónapok óta zaklatta a barátnőjét. Nem értette, Kitti mért nem törli a fickót az ismerősei közül?

Dühösen kapcsolt át az InterGalaktika honlapjára. Korábbi kritikán akadt meg a szeme, szerette a sci–fit, a szerző érdekes képekkel illusztrálta mondandóját, ám nem sok öröme telt benne: „A jövő morális kisembereinek kiképzése a jelen iskoláiban folyik. Mit is tenne Ebenezer helyében a tévé felnevelte, semmiféle erkölcsi érzékkel nem rendelkező, semmilyen valódi értéket befogadni nem tudó ifjúsági massza valamelyik egyede? Nem érezné különösebb szükségét a cselekvésnek, ugrani főleg nem ugrana, hiszen Niki csak a munkáját veszítette el, nem pedig az ülőhelyet akarja előle a buszon elfoglalni. Mit tenne? Pontosan ugyanazt, amit mindig; bambán bámulna, rágógumit csámcsogna, nyomkodná a mobiltelefonját, miközben sivár, rossz zene csörömpölne zagyván a fülhallgatójából.”24

Ez a fickó is a fiatalokat szapulta, itt minden a baj az „Y–generáció” bűne... Akaratlan került kezébe a szájberketyere, a világhálós marhaságnál az a szirupos Orbitsville játék is jobb volt.

– Pah százados, az Első Parancsnok hívatja! – a férfi arca érzéketlenül fehérlik.

Takarja a bő kabát,ám Pah felfigyel a kidudorodó fegyverre. Szótlanul követi a legfelső szintre. Az Első Parancsnok ajtaja fölött piros lámpácska pislog. A fotocellás érzékelő hangtalanul csúsztatja el a százados útjából az ajtót. Kísérője kint megáll, a folyosó falának veti a hátát. Félkörben nagyképernyős vízorok, alattuk bonyolult klaviatúrájú műszerfal veszi körül az Első Parancsnokot. A sötétben annyit ki lehet venni, hogy köpcös testalkatú ember. A széke fölött kigyúl az erős xenon lámpa. Az Első Parancsnok mereven nézi a századost. Régóta ismeri Paht, egyidősek, a Parancsnok fejét kevesebb ősz hajszál fedi, mint az előtte feszengő férfiét. Halk, nőies hangon szólal meg:

– Pah, te megszegted az Utasítás 30/1 és 30/8, valamint 52/3 –as pontjait!

Engedély nélkül, két ízben is megjártad a Másik Világot, beleavatkoztál a történelem folyamatába. Tetteid beláthatatlan következménnyel járhatnak!

Milyen indokot tudsz felhozni a mentségedre?

– Uram! – Pah főhajtással köszöni meg a válaszadás lehetőségét – Tettemet, miszerint HLB2-es antibiotikumot adtam be a lakosság egy részének a Másik Világ 11–es körzetét sújtó járvány végzetes következményeivel tudom megindokolni. Ez drasztikus népesség csökkenéssel járna az említett körzetben és a szomszédos szektorokban. A járvány pusztítása természetesen a katonai erőviszonyok felborulását jelenti. A térség meggyengülése felkeltené a 106-os és 121-es körzetek klán vezéreinek figyelmét, s azt nem kell részleteznem, hogy micsoda katasztrófa lenne most egy fegyveres konfliktus az egészségügyi szempontból labilis térségben.

– A magyarázatod elfogadom. De nem válaszoltál az 52/3 – as pont alapján felvetett vádra?

Összefutnak a ráncok az ősz férfi arcán. Sokkal idősebbnek tűnik a koránál. . .

– Az 52/3?

– Nem is sejted, százados? – kigyúlnak a képernyők az Első Parancsnok mozdulatára.

Dimbes-dombos vidéket mutat a kamera. Falut a 114–es körzetből. Egyre közelebbi felvételeket látnak: sárból tapasztott, nádfedeles, kör alapú házakat; a falu főterét a közepén lobogó máglyával. A tűz körül rongyokba öltözött emberek ácsorognak. Előbb csak az alakjuk, később különböző testrészeik lesznek kivehetőek. S már felismerhetőek az arcok: a természet viszontagságaival dacoló emberek ráncok barázdált ábrázata. A képernyő egy ősz hajú asszonyt mutat, aranyszőke, kék szemű teremtés áll mellette. Lih! Pah szeme furcsán fénylik.

A kamera végigpásztázta a lányt: a szemét, az ajkát, a vállát, a keblét, a derekát. Itt megáll a kép, kimerevedik. A karcsú derék, ami a férfi emlékezetében él, eltűnt: kigömbölyödött! A lány édes terhet hord a szíve alatt. A férfi térde megroggyan.

– Pah százados! Ismered a Törvényt. Választhatsz: letöltöd a kiszabott. . .

– Parancsnok! Itt nincs választás: apa vagyok!

Lih boldogan hajtja fejét a csontos vállra. Bár az „Istene” nem öltötte fel többé az ezüstszínben csillámló ruháját. Ha kérdezték nem tudott másról beszélni, csak a szomszédos királyság Harmandia széles sztyeppéiről, s Iwron szeles, hideg bérceiről. Mégis elhozta számára azt, amire kislány kora óta vágyott:

a békés családi tűzhely melegét és egy bolyhos, szöszke gyermek minden kincsnél többet érő látványát.

24Részlet Pete László Miklós Gyilkos szatíra Jean Ignace Gérard képeinek modorában című

kritikájából

Ruder Jana: Nyújtózik az ősz

Időnként messzire vitt utam
oda, ahova nem járnak sokan.
Erőm engedte, hogy szálljak,
de az éji csend eltörte
a képzelet-szárnyat...
elhagyott hangom sírt
a magány asztalán,
egy rozsdás falevél fonák oldalán.

Nyújtózik az ősz...
hosszan lelóg egy pókfonál,
ha majd a tél gallérjára száll,
megállok. Ideje már...

Szembenézek a sötéttel...
rám guruló közönnyel,
a megszokottság rongyaiban járva,
színeket tenyerem vonalaiba zárva
hagyom, hogy ölébe rejtsen a múlt.

De te emeld magasra fejed.
Arcodon ott van a jel.
Ne félj...
velem már nem vétkezel.


2010.

Riba Ildikó: Álom

Álom volt, varázslat.
Szerelmes csókod
gyönyörből  gyöngyöt
fűzött nyakamra.

Bőrömön ég még
lágy ajkad nyoma,
hiánya perzsel
vágyam oly ostoba.

Ma volt valósága:
holnapi múltam,
emléke eleven,
konokul visszavár.

Mátay Melinda Mária: Arve Moen : A Fagy (műfordítás)

Szerették egymást. Nagyon fiatalok voltak és szegények.

Esténként az utcákat rótták és fáztak. Fogták egymás kezét. Nem nagyon beszéltek. Valahol   mélyen, ott bennük legbelül, nagy-nagy csendesség honolt.

Nem mehettek a fiúhoz – nem mehettek a lányhoz. Étteremre nem telt. De minek is mentek volna oda. Ott az emberek olyan messze ültek egymástól, ki-ki magába gubódzottan a fehér asztalterítők fölött.

Sehol sem volt helyük odabent. Mentek hát az utcákon. Utakon fel, utakon le, kéz a kézben. A  szerelmet érezték.

Olykor-olykor megálltak, szorosan összebújtak és gyors csókokat váltottak kemény, zárt ajkakkal. Végtelenül csodálatos volt ez. Csak ennyi is.

„Fázol, kedvesem?”

Mindketten fáztak, csontig hatolt a fagy. De csak egymásra vágytak. A jót akarták.

Jobb volt együtt fázni, mint kinek-kinek egymagában a melegben.

Utcán fel és utcán le.

Fáztak, szerették egymást – sokáig.

Aztán egy nap már csak azt érezték, hogy fáznak. Nem látták egymást soha többé  ---.

Kép: Kis Szilveszter

Riba Ildikó: Semmi

szemtelen kalász
magasan tartja fejét
semmit érő lét

Balogh Géza: Natalja Koskina: Pillangó a tenyeremen (Бабочка на ладони) (műfordítás)

Már remegett, hogy elmerül
a végtelen kéklő égben,
csónak tenyeremre feküdt,
s hitte – életét megmentem.
A kétely gyakran mást ajánl:
a szivárvány vitorlákat
letéphetem – egy pillanat;
s elszállt – akár a boldogság.

2009.

Molnár József: Bársonyhalál - Kálnoky László: Pokol című versére

 

„Kincsem kiszórtam mind az ablakon,”
majd elfagy, mint a meg sem írt regényem,
nézem a pokol tornácán vakon,
hány ismeretlent éget el a szégyen.
Már életünkben máglyákat rakunk,
elégetjük rongy életünk mihasznán,
egy helyben toporogva rohanunk,
célunk a semmi elérése bambán.
Világ-börtönünkben foglyok leszünk,
börtönőrünk, a cinkosunk is vádlott,
a végítélet ellen tüntetünk,
már azt hittük, hogy minden tettünk áldott.
Most együtt fekszünk, büntetés s a bűn,
simogató bársonyhalál a tűz.

 

Katalin Patai Szabó: Pillanatfelvételek - Festmény Bene Józsefné szerkesztésével

 

Ruder Jana: Háromsoros

Hiányzik egy hang
ami aranyhímzés volt
lelkem brokátján...

 

Kamarás Ágnes: Magányos fa - Fotó

 

Kertész Éva: A rang, mint beteges vágyálom

 

 

1.       Első rész

                                                                      

Lassan, kényelmesen ballagott haza a temetőből a két asszony. Nem fáradtak el, nem várta otthon semmi tennivaló őket, megengedhették magunknak a kellemes sétát. Lenke is, Berta is saját gondolataival volt elfoglalva, egymáshoz sem szólva bandukoltak. Vitték magukkal a temető illattal és nedvességgel terhelt levegőjét, mely elegye volt a forró augusztustól elbóduló, meghervadó rózsák, liliomok és a frissen lehullt zápor felfelé igyekvő párájának. A hirtelen lezúduló eső felhője már eltűnt, a nap földi csillagokként szórta szét fényét az esőcseppeken. A növények minden levele ezüstös fénnyel, majd frissen festett zölddel fénylett. S amint távolodott közelükből az esőfelhő, helyébe kúszott egy széles, mindent átölelő szivárványszalag.

Lenke, aki Pestről volt itt Bertánál vendégségben, tűnődve megszólalt:

- Ők kik voltak?

- Nem tudom, a sok közül kikre gondolsz? Minden sírnál megálltunk néhány pillanatra, akiket valaha ismertem, tiszteltem, szerettem. Lassan mindenki odaköltözött, aki jelentett nekem valamit.

- Azokra gondoltam, akik olyan sok előnévvel rendelkeztek.

- Aha! Szóval, éppen őket szúrtad ki magadnak? Gondolom, pontosan a hosszúra sikeredett nevük miatt. Ők voltak Gyenesdiási Gyenes Gedeon és Irma a felesége.

- Volt valami különleges az életükben az előneveken kívül?

- Ha meggondolom, egyéb sem volt, csak különlegesség. Mondhatom, mindketten különleges lények voltak, természetesen teljesen eltérő módon. Ők testesítették meg számomra az állatorvosi lónak azt a típusát, akik mindent felvonultattak, ami arra a társadalmi rétegre jellemző -, ami sajátjuk volt, amiben élni tudtak, s amit én nem ismerhettem, mert soha nem forogtam a gazdagságnak, a kiváltságosságnak ilyen jellegű csoportjában. Természetesen abban a szituációban, amiben ismeretségünk létrejött, már nem volt látható az igazi pazar és pazarló élet, de sok mindent leszűrhettem belőle.

- Hogy kerültek a közeledbe?

- Előbb történt egy évvel, mint ahogy én idejöttem. Különben, úgy tudom, véletlenül.  Valami jelet kaphattak, hogy húzzanak el az otthonaikból, és mentsék, ami még megmaradt. Az ötvenes évek elején érkeztünk ebbe a községbe, és már itt találtam néhány előkelő embert, akiket a történelmi események száműztek otthonukból, miután az életüket kivéve mindenüktől megfosztották őket.

Neked is tudnod kellene erről, de miután ezzel a csoporttal nem jöttél soha össze, a jelek szerint nem érinthetett meg, amit hallottál róluk. Otthonaikból kilakoltatták őket, ami azonnal az állam tulajdona lett, berendezési tárgyaikkal, műértékeikkel, szerzett és öröklött értékeikkel együtt. Az a néhány ember, akiket itt találtam, megérezve, ami rájuk vár, időben és maguktól jöttek ebbe a faluba. Mondhatnám, előremenekültek. Így legalább valami kicsit menthettek abból, ami az övék. A többség, akinek nem volt erre módja, tömeges kitelepítésben részesült. Uradalmi pajták lettek a szálláshelyük, ólak szalmája az ágyuk, táplálékuk pedig az, amit megtermeltek a magyar talajon. Többségük a Hortobágyra került. Ők voltak a nép ellensége, a számtalan megbízhatatlan elem, akiktől megfelelő éberséggel kellett óvni, védeni a proletárdiktatúrát. Őket nevezték ki sötétben sompolygó ellenségnek. Árulóknak, akik létezésük minden pillanatában veszélyeztették a népi demokrácia létét.

Aki nem sértetten élte meg ezt az ideológiát, miként mi, meg sem értheti, fel sem foghatja. Látod, te magad megélted, de nem ismertél közülük senkit, legfeljebb egy-egy újságcikk lehetett számodra életüknek ez a morbid, szavakba nem foglalható szakasza. Én sem tudnám elképzelni, ha nem tudnám személyekhez kötni az eseményeket. Akikkel itt találkoztam, többen a felső valahány ezer közé tartoztak korábban, történelmi nevek viselői, történelmi személyiségek leszármazottai, magas beosztású értelmiségiek, a művész világ kiválóságai, egyetemi tanárok neves sebészek, földbirtokosok, gyárosok. Mindazok, akiket ki lehetett fosztani, és meg lehetett alázni. Ők legalább időben megszöktek a sors elől, át tudták menteni a múltból néhány darabjukat. Ám hozták magukban azt is, amiben felnőttek: neveltetésüket, modorukat, szokásaikat, kultúrájukat, életformájukat. Hallatlan fegyelmüket.

Folytatása következik

 

Lőrincz Mária Magdolna: Szín-játék... - Festmény