Mátay Melinda Mária: Születésnapomra

A test
az időben él.
A lélek
a végtelenbe
nyíló
pillanat:
a Van.

Ruder Jana: Száz éve mit gondolt az Isten?

Már nyílnak az orgonák,
a lila akác is pompában áll.
Fénylik a reggel.
Madárdalt dajkál az öreg tujám.
Bennem a sóhajtás, akaratlanul is
Imára kulcsolja kezem...

Milyen lehetett a hajnal, akkor...
Sok szirmot hintettek-e a fák
Koszorút fontak -e a csillagok
Csilingelt-e akkor gyöngyvirág?

Dalolt -e a nap ott a magasban,
vagy könnyet hullatott az ég?
A patakok szóltak -e a szélnek,
hogy csendesedjen el a messzeség...

Száz éve mit gondolt ki az Isten?
Földre küldött egy kék csillagot
huszonhat éve már, hogy visszavitte
Azóta az égbolton ragyog!


Most nyílnak az orgonák,
A lilaakác is pompájában áll...
Fényes a reggel.
Madárdalt ringat az öreg tujám...
Bennem a hála ... Csillagom!
Imára kulcsolja kezem...


2016. április 16.

Riba Ildikó: Síró falevél

néma üzenet

síró falevél

el nem mondott

szavaidat elvitte

a szomorú szél

forgatja néha

lomhán lomposan

máskor rohanva

tétován töredezik

fájdalmas sebeket

szaggatva

fanyar illata

átjárja őszi hűs levegőt

míg révülten rugdosom

vastag leplét

bennem elmúlás

dala zenél

korgó szívem

fáradtan dobog

nem játszanak

benne pajkos angyalok

fák kopasz ága közt

csalogatnak csilingelve

rám nevető  csillagok

M. Fehérvári Judit: Lehetne, akár prekolumbián…

 

 

 

 

Hajnalban forgolódom, nem jön a megnyugvás, az álom,

hullócsillagok cikáznak az augusztusi égbolton, ablakom

tükör, visszaveri csóváik és kívánnék valami képtelenséget,

de nem lehet, már más időkben bolyongok és szépen bedobozolok

mindent, amit versekbe szednék: hét gyermeket,

akiket az inkák az ezernégyszázas években áldoztak fel,

az is lehetséges, száz esztendőt tévedek, de

együtt helyezték őket végső nyugalomra a mai Peru

területén, a Cuzco-völgyben, miközben arany és

ezüst szobrocskákkal és lámafigurákkal vették körbe őket.

Három és tizenkét éves kor között voltak csupán, s

most én temetem egy résbe ezeket a megfojtott

lelkeket, kik közül egyet messzebb vittek, s még több

díszes tárgyat helyeztek köré. Látom a szenvedéseiket,

s nem tudom, miért kellett idő előtt eltávozniuk,

és mégis, milyen szertartás része volt ez az egész?

Egy másik polcon inka és azték szüzek koponyái fednek be

egy hatalmas hegyoldalt. Élő testükről nyúzták le

bőrüket, melyeket a papjuk magára öltött így kívánva

népének jólétet, és van egy polcom az azoknak is,

kik véresebb dolgot is műveltek. A bőséges kukoricatermés

miatt folyt az éltető piros… Obszidián kések vagdosták ki

az emberek szívét, hogy a Napot, s Holdat így bírják

mozgásra hitük szerint, miközben esőért esedezett

cserepes ajkuk vagy jól elraktározom azt a kétszáz inka fiút és

leányt, aki azért szenvedett ritikus halált, mert  meghalt a király.

Éljen az új király… Még a maják voltak a legkíméletesebbek

időnként kútba fojtottak embereket, így ünnepelve a szent

ünnepeket. És eltettem néhány csontot is a koponyaoltárról

temettem el őket, kiknek karját és combját jóízűen elfogyasztották

az önmagukat istenfélőnek nevezett civilizált emberek.

Jól esik most filmet vetíteni a régen elfeledett korokról, történelem a táj,

prekolumbián. Hozzá úgy simulok, mint kihegyezett ceruzámhoz

a tiszta táj, az üres papír, melyen a szavak szárnyaszegett madárkák

suta lábaik a hóban a messze-messze Andokban élelemért kiáltanak, akár

ez a vers a legszebb mondatnál haldoklik éppen, s nem lesz belőle

soha, csak néhány gondolatfoszlány az életemből, mi a végéhez közelít.

Nincs más, csak keserűség, magány és néhány megszentelődött pillanat,

mi vezeti lelkem ebben a hiányokkal tele éhségben egy ép vers után,

ami nem halottakról zeng litániát, hanem az élet fenségét hirdeti.

Hajnalodik lassan. A csönd a lelkem feszíti szét. Szívemen lakat. A

kulcsát már a túlpartról őrzik. Nem bánom. Szeretem, hogy bármikor

úgy dönt Isten, értem küldi őrangyalát, de addig el kell mondanom,

miért éltem, hittem, szeretettem, reméltem, de most erre képtelen vagyok…

Szavak nélkül nem számítok magamnak sem sokat, de nem jön az

a pillanat, amiért élnem érdemes, hogy emléket állítsak annak, ki

legdrágább nekem: az egyetlen halott gyermekem. Most szomorúak a

sorok is, közéjük is beköltözött a veszteség. Félrebeszélek. Lázálommá

vált a mai nap is. Vagy talán mégsem? Ima, körhinta, forgatag mind,

mind itt keringenek a fejemben, akár eltévedt bolygók Isten hatalmas

kertjében, s, ha találkozunk végül, mosolyogva röppennek a parti

sirályok a hófehér mólóról a végtelenbe, s te a Mennyország kapujában

állsz majd nem evilági örömkönnyekkel őzikemosolyú szemeidben.

Nem számít többé az inszomnia, sem az infláció, járványok, háborúk,

családom lesz ismét, mit kegyetlenül elvett tőlem is a sors, így lehetnék,

akár a prekolumbián civilizációban egy ember, kinek kivágták a nyelvét,

elvették a lelkét, és már egy másik életre készülve egyre csak vár…

 

M. Fehérvári Judit

 

Debrecen, 2024. 08. 24.

 

 

Lőrincz Mária Magdolna: A sokadik emlék - Festmény

 

Katalin Patai Szabó: Fasor - Festmény

 

Puskás Katalin: Nyári szerelem - Fotó

 

Kamarás Ágnes: Befejezni a napot szépen... - Fotó

 

Kertész Éva: Suttogva sem...

 

A barackfa ágai a földet súrolták. Úgy lehúzta őket a töméntelen mennyiségű gyümölcs, hogy az érettebbje már a földön hevert. A nagy termésnek köszönhetően kényelmes, szép kis játékház alakult ki a sátorszerű képződmény alatt. A valamikori lányka ezt bérelte ki amint észrevette, ide húzódott be babájával. Ott vigasztalta elmélyedten az ő síró gyermekét, simogatva, suttogón.

          - Ne sírj már te kis balga! Ne legyél már ilyen nyafka! Nem érzed, hogy cirógatlak, dajkállak, szeretgetlek? Nincs semmi baj. Most nincs, de tudod ugye, hogy mindig szót kell fogadnunk, mert illik tudnunk, hogy mi a helyes, és mi nem! Igen. Illetlen dolgokat nem szabad tennünk. Az, nagy szégyen lenne, és senki nem szeretne többé. Ha megtudom mik azok a nem szabad dolgok, azonnal megtanítom neked is, s akkor minden rendben lesz. Utána nem kell félni. Kérlek, jó legyél, míg elmegyek. Addig aludj szépen itt az árnyékos helyen az ágyikódban. Ne menj sehova engedély nélkül! Tudod, hogy aggódom érted, és féltelek.

 

A történet régen esett meg, van már annak hetven éve is, hogy az én Zsófikámmal megtörténtek a dolgok. Igaz, hogy nem tegnapi eseményekről lesz szó, de a gyerekek akkor is gyerekek voltak. Szükségük volt a tilalmakra, mert a tilalmak jelentették számukra a biztonságot. Amit megtiltottak a nagyok, abból a gyereknek csak baja eshetett, tehát maguktól tudták, jobban járnak, ha engedelmeskednek.

Akkoron még nem zárkóztak el egymás elől az emberek, mint manapság, pontosabban egyáltalán nem zárkóztak. Minden kapu nyitva állt mindenki előtt, és ha nem követtek el valami gyalázatos dolgot, mindenhol szívesen látták mindenki gyerekét. Sőt, némi finomságot mindig nyomtak a kezünkbe. Tudták is, mit várnak el tőlük, meddig mehetnek el, mikor kell otthon jelentkeznünk.

 

Az utca gyerekei bandában gyülekeztek minden délután Zsófiék kapuja előtt. Innen lesték nagy érdeklődéssel, mikor ül ki Gál Bella az ablakba. Mert ez a nagylány nem egyedül nézelődött ám! Mellette üldögélt egy csodakutya. Errefelé, csak jól fejlett korcsokkal találkozott az ember gyereke, mert a kutyát házőrzésre nevelték, és az udvaron lakott. Bella mellett pedig egy apró, fényes szőrű öleb kuporgott egy kosárban, és még párna is volt alatta. Hát hogyne furdalta volna a gyerekeket a kíváncsiság, hiszen ilyet sohase láthattak. Még az a hír is elterjedt eleinte, hogy nem is valódi a kutya. De aztán csak rájöttek, hogy forog a feje, mozog a füle és a farka, és néha vakkant is, csak aprókat. Tehát igazi, csak kicsi.

 

Gál Belláék Zsófiék szomszédságában éltek egy nagy barna házban. Ő gyakran odament Bellához, ha a szokásosnál korábban kikönyökölt az ablakba, hogy közelről láthassa a kutyust. Annál is inkább, mert neki nem volt kutyája, noha nem is nagyon áhította, hogy legyen, de ez más volt. Érdekes, és aranyos, apró, mint egy játék, gomb szeme csillogott, mint a gyöngy, egyszóval ilyet ő is szívesen elfogadott volna magának. Meg is kérte egyszer a lányt, hogy adná ki neki a kutyát az ablakon, hogy, dajkálhassa. De ő elzárkózott ettől. Azt mondta, ha bemegy hozzájuk, szívesen leteszi neki a földre, akkor annyit játszhat vele, amennyit akar. De ki nem adja. Persze, hogy bement! Azóta többször megtörtént, hogy engedélyt kért otthon, és átjött kutyázni.

 

Egyik nyári napon, amikor a nap már igen magasan járt az égen, és megcsillantotta a fehér felhők fölött minden sugarát, felfigyelt rá, hogy Gál Béni bácsi előkészítette a cifra fogatot, és elkocsizott valahová a család. Furdalta nagyon a kíváncsiság a kis Zsófi minden porcikáját: Hova mentek Gálék, meddig maradnak, de legfőként az, hogy magukkal vitték-e a kutyát?

Azt természetesen nem említette otthon, hogy Gálék elutaztak, csak megkérdezte, átmehet-e hozzájuk. Az első és a hátsó kapu is zárva volt, és most olyasmit tett, ami neki tilos volt. Felmászott hátul a jól ismert alacsony deszkakerítés tetejére. Ami nem is volt egyszerű. Kicsi is volt hozzá, és bizonyára tapasztalatból tudta, hogy a kerítés rozoga, korhadó lécein óvakodva közlekedhet csak. Hogy feljebb kerüljön, lábával kellett kitapogatnia a jól ismert sérüléseket a deszkán, amelyekbe beillesztgette szandálja orrát. Így vigyázott a biztonságára egyre feljebb kerülve az alacsony kerítés tetejére, s amint ott hasalt, hogy bebillenjen az udvarba, egy hatalmas férfikéz simogatni kezdte a hátát, fenekét. Ideje sem volt megijedni, már be is segítette az udvarba, nevén szólította, és azt mondogatta, tőle nem kell félni, ő nem bántja. Legyen nyugodt, ha kell, majd ő hazakíséri. Csak előbb menjenek be az istállóba, nézzék meg a kiscsikót. Zsófi tudta ugyan, hogy Gáléknak nincs most kiscsikója, mégis bement vele az istállóba. És bár valóban nem volt semmilyen állat odabenn, és nem is érezte magát ott jól, maradt. A bácsi pedig tovább simogatta. Maga sem tudta mi történt, tény, hogy mire kívül került az ól ajtaján, megszerezte azt a tapasztalatot, amelytől minden szülő meg akarja óvni a kislányát.

 

Öt évének minden rafinériáját latba vetetette, hogy meggyőzze magát, amiért most nyögdécsel az udvar sarkában, meg sem történt. De minél tovább üldögélt, egyre nagyobb mértékű megalázottság, egyre nagyobb szégyenérzet kerítette hatalmába, amely a hányinger, a keserűség, és a bűntudat vegyülete, melyet egyedül elviselni képtelennek bizonyult. Éretlensége folytán azt sem értette mi történt vele, de azt igen, hogy valami torz, valami abszurd és szégyenletes.

 

A kedves bácsi, akit soha nem látott korábban, nyomtalanul eltűnt, a kis Zsófi sem maradt a sarokban, de miután félelme is rátört, hogy rossz kislánynak tartják majd, megroggyanva vonszolta magát haza, hogy bebújjon babája mellé a sátrába, barackfája oltalma alá.

El akart rejtőzni, egyedül akart lenni, meg akart semmisülni, hogy az esemény, amit átélt eltűnjék, hogy felszabadulhasson a lelke. S ekkor érte egy újabb megrázkódtatás: a fa, az ő barackfája, barátja oltalmazója, ott állt előtte megtörten, összeomolva, pontosan úgy, mint ő. Úgy mondták a nagyok, hogy megszakadt. A rengeteg termést nem bírta el. Középen széthasadt a törzse.

 

A gyermek beleöregedett a ténybe, hogy elvesztette a menedékét, a babája is oda, mindezek tetejében tele volt az udvar felnőttekkel. Mindenki segíteni akart. A fán. Óriási csúzli formájú fákkal támasztották alá bánatosan lógó ágait, hogy felemeljék, hogy beérhetne rajta a sok éretlen barack. Mindenki a fával foglalkozott, csak ő érezte akkora súlyát a magánynak, hogy egész teste reszketett tőle. A felnőtteknek szinte fel sem tűnt, hogy ott ténfereg közöttük, vele most nem foglalkoztak. Szegény kis lelke pedig vágyakozott egy ölelés, egy érintés után. Egy vigasztaló szó után. Éltető kapcsolat után. De észre se vette senki, mintha láthatatlanná vált volna. Elbújt hát az egyik fal felé támasztott mosóteknő alá. Ott kuporogva derült ki számára, hogy ami ma történt, arról soha senkivel nem szabad beszélni. Ez titok. Akkora titok, hogy erről nem illik beszélni. Mert ez szégyen. Nagy szégyen! Ez az, amiről suttogva beszélnek a nagyok. De nem a kicsikkel!

 

Jaj, a babám, a kisbabám! Őt is összetaposták ezek a nagy csizmás emberek. Lesz-e még abból baba? Ó de sok a baj! Már nyöszörgött is kínjában. Összegörnyedve szipogott a teknő rejtekében, tele kétellyel, és kétségbeeséssel. Kinek suttogja el -, ki hinné el neki, - ha elmondaná is, ami történt?  De mi lesz vele? Ki vigasztalja meg ezek után? Ki öleli, ki szereti? Ki simogatja?  Kivel bújjon össze egy jó meleg takaró alatt, hogy elsuttogja neki, ami vele történt? Hiszen ő szégyellni való lett!  Rosszat cselekedett! Vele ezen túl nem áll szóba senki! Nőtt a félelme, nőtt benne az aggodalom.

Ott maradt megtörten, megdöbbentő élményétől megviselten.

 

Nem mondta el később sem senkinek. Nem mert szólni róla. Nem tudott szólni az elmondhatatlanról. Lelkében eltemette a fát, a biztonságot adó barackfát. A menedékét, ahol meséket álmodott, s ahol valósággá vált számára a mese. Lassan elfeledte a simogató csalót is. Megtépázott kislány lelkét viszont, mellyel teknő alá bújt félelmében, nehezen sikerült elcsitítania.

 

 

M. Fehérvári Judit: A lándzsarózsa éneke és a szemérmes mimóza válaszdala

 

Megjelent a Helyőrsé.ma oldalán

 

Akkor azt kérdeztétek, miért írok verseket.

A válasz hirtelen bennem rekedt.

Csak arra az indiai platánra tudtam

gondolni Mezőhegyesen, aki leguggolt

hozzám és átölelt, hogy erőt meríthessek

egykoron marhavérrel borított hitéből,

mert a vers bebábozódott lepke az Amazonas

mélyén, s pillangóvá érvén bontja ki szépségét,

hiszen magasan suhan az esőerdők fáinak

csúcsa fölött, s Condorként szárnyal az Andok

hófödte ösvényein… Széttárt karjaival simogatja

az emberi szíveket, és attól lesz erősebb,

ha boldogságot lát, ha minél több napfényt

érez, s szétáraszthatja a nagy folyók mentén

mindazt a fájdalmat, mit a lelkekből gyűjtött.

Olyan ez, mint a pozitív mágia:

a bűvész számba veszi varázskalapja tartalmát,

és felröppent egy hóangyalt, ki a békesség

galambjává szelídül. A költemény piroscsőrű

villanás a földeken, a fekete lyukak mögötti

fény a galaktikákban, a boldogság háromszáz-

hatvanöt napnyi mosolya két szívkamránkban,

s betűhalmaz a papírlapon.

Összegyűrheted, kisimíthatod, napfényatlasszá

válik mindig, ha fellapozod.

 

Vasi Szabó János: Thulcandra C.S. Lewis emlékének - Puszta ország 2. rész

 

A falu összefüggő házsora után pár száz méter gazos terület húzódik, majd föltűnik az első kalyiba. Életemben nem láttam ilyet! (Pedig kocsival többször is átutaztam Bronxon és Haarlemen.) Körülbelül tíz négyzetméter alapterületű építmény, ablaka kisebb egy WC szellőztetőjénél, néhány sor tégla jelenti a lépcsőt, s a falból kiálló görbe vasrúd a korlátot. A viskó előtt egy felfordított teknőn százéves öregasszony üldögél. Piszkafa keze hosszú pipát szorongat, megbékélve a világgal pöfékel, s amikor lelassítunk mellette, mosolyba ránduló aszott szájából elővillannak a hírmondónak maradt fogai. Rozner felröhög mögöttem, de Tamás komor pillantása elhallgattatja.

A következő nagyobb épület. A málló vakolatú vizes falak, a törött ablaküvegek, a pántjából kifordult kerítésajtó nem valami biztató látvány. Csengő nincs, Tamás határozottan belép a kaviccsal felszórt udvarra. Antal, vállán a bekapcsolt Panasonickal, követi. Jómagam, bár most semmilyen roham nem tör rám, remegő térddel lépek utánuk. Féltucat mezítlábas, mosdatlan gyerek szalad elő a ház mögül, rongyos trikóban, koszfoltos rövidnadrágban feszítenek. Egyikük félreérthetetlen mozdulattal mutatja Tamásnak, hogy mit kér, amint meglátja a kamerával belépő Tónit, hátrakapja a kezét. Előkerül néhány asszony és egy középkorú férfi. Az ember érezhető italszagot áraszt, a szeme sem szemtengelyferdüléstől kancsalít. Barna arcát forradások csúfítják.

– Tévések? Mi a szart akarnak? Tűnjenek a picsába! Nem hallották? Húzzanak a búsba!

– Maradj veszteg, Józsi! – a házból magas, rövidre nyírt hajú, értelmes képű férfi lép elő, láthatón józanabb állapotban van a rokonánál.

– Elnézést kérek, de kissé megviselték az öcsémet az elmúlt napok eseményei. Miben segíthetek?

– Karajosékat keressük – Tamás hangjában nyoma sincs a félelemnek.

– Akkor jó helyen járnak, Karajos Boli István vagyok. Gondolom, a gyűlésről jöttek...

– Igen, a Flekk Magazin munkatársai vagyunk. Olvasóink objektív tájékoztatása megköveteli, hogy mindkét felet meghallgassuk. Elmondaná, mitől mérgesedett el a helyzet?

– Nézze, uram! Akármit mondtak maguknak odaát, mi nem vagyunk gonosztevők. Jó, néha a pohár fenekére nézünk, de így van itt mindenki: a magyarok éppúgy, mint a cigányok. Nincs munka, a téesz tönkrement, a városban leálltak a gyárak, mi maradt? Amióta új polgármestere van a falunak, ha köszönünk, elfordítják a parasztok a fejüket. Putrilakóknak gúnyolnak, a kocsmában kötözködnek. Nem igaz, hogy mi kezdjük mindig!

Múltkor a falusi kölykök elkapták a kis Krisztofert, állítólag lopott tőlük.

Agyba-főbe verték: nézzék!

– Krisztofer, gyere ide! Mutasd a hátad, a fejed!... Írják meg, hogy mi itt nem garázdálkodunk, csak mások vagyunk, és élni szeretnénk! Értik?

Élni!.

Elakad a hangja, könnyek peregnek véreres szeméből, s mintha vezényszóra történne: sírni kezd mindenki, a gyerekek, az asszonyok, még a teljesen mata Boli Józsi is... Rozner körbejáratja a kamerát, Tamás elégedetten csukja össze a jegyzetfüzetet.

Vöröslik nyugaton az ég alja, mint összevarrt seb mentén a heg. Alábbhagyott a forróság. Tóni egy régi Demjén slágert dúdol. Tamás felém fordulva megkérdi:

– Nos, a mi tanoncunk, ha jobban lesz, milyen sztorit kerekítene ki a mai naptörténéseiből? – a finom irónia mellett kiérzem hangjából a vizsgáztató szigorú kíváncsiságot. Nagyot nyelek a válasz előtt.

– A helyi érdekek konfliktusán kívül, az események szociálpolitikai hátterét domborítanám ki. A munkanélküliség okozta mentálhigiénés problémák...

– Tamás élesen szakít félbe.

– Rossz nyomon jársz, kollegina! Mielőtt kimentél Amerikába, valóban itt kellett volna kezdeni, ám az önkormányzati választás óta más a helyzet. A háromdombi eseménynek etnikai izgatás színezete van. Korábban nem lehetett volna ilyen dühödt tömeget összekürtölni, pedig a Karajos Boli családot akkor sem Isten báránykáiként emlegették. A rasszizmus itt izzik a levegőben, és a kormány tűri ezt! Betiltották a Gárdát, ám az országban nyíltan hungarista szervezetek alakulnak. Ezektől elhatárolódnak a kormánypártok, de ha szavazat kell, épp olyan gyűlöletkeltő propagandát terjesztenek, mint a radikálisok. Ma Háromdomb, holnap Eger, holnapután: Budapest? Itt most a cigányok, máshol a menekültek, nemsokára mi következünk: a zsidók! – elhallgat, csöndben ülünk mi is.

A fényszóró sugara reménytelenül belevész az alkonyi országút csíkjába.

Aida bevonulása sem méltóságteljesebb, mint reggel kezdéskor a munkanapom. A portás – aki egy hónapja meg sem akart ismerni – előre köszön; a férfiak se a dekoltázsom vizslatják, hanem tiszteletteljesen bólintanak belépésemkor; a kolléganőkről nem is beszélek...

A háromdombi tudósítás egyszeriben híressé tette a Molnár Tamás és Köves Andrea neveket. Rozner Tóni felvételeit leadta a CNN Kelet-Európával foglalkozó műsora. Egyre másra jelentek meg a méltatások a nagy liberális lapokban, a másik oldal is megszólalt: voltam tehetséges ifjú reménységtől kezdve botcsinálta elsőcikkesen át hazaáruló, hibbant kurváig minden. A viharok elültével Szomory úrtól, a főszerkesztőnktől megkaptam a papírt a véglegesítésről. Fürkészőn meredt rám a karvaly orrát keretbe fogó szürke szeme, amikor a szerződés mellé odaadta egy borítékban a „prémiumról” szóló átutalást. Hórihorgas, vállban kicsit görnyedt, öltönyös alakja, a hetvenes évek óta megtartott Dustin Hoffmann frizurája – a Krammer kontra Krammer című filmben látott ősz változata – a szélsőjobboldal állandó céltáblája volt. (Állították: „szabadkőműves kapcsolatai” révén került a lapnál vezetői pozícióba.) Tény, nem tudták megemészteni a Flekk régi jobboldali olvasói, hogy évekkel korábban a tulajdonosváltás után a magazin átállt a „sötét oldalról” – Molnár kolléga szavajárása szerint – a jók közé. Szabadkezet adott a publicistáknak, ritkán hallottuk mély, rekedtes hangját.

– Andrea, maga előtt szép karrier áll. Ha ez a rezsim bukik, az országos médiumok ismegnyílnak majd a tehetsége előtt. Ne tékozolja el! Türelem, és hagyja figyelmen kívül a fasiszták gyalázkodását!

A magas árak és a méregdrága albérlet mellett jól esett az elismerés anyagi formája is, nem csak a figyelmesség. Délután a szerkesztőség apraja nagyja bent marad kis potya pezsgőre. Tóni szeme már keresztbe áll, Jutka a szokottnál hangosabban vihorászik, még Szomory úr is megenged pár érdes kormány fricskát, a kínai kifőzdéből hozott nasi okán a bross tartja össze a merészen kivágott felsőmet. Egyedül Tamáson nem látszik a derű, pohara teli, a laptop monitorára szegezi tekintetét, nyáron is tejfehér bőre ráncokat vet a homlokán, néha a körmét rágja, majd vadul veri a billentyűzetet. Mámorosan hajolok fölé, szimatolva rám pislant:

– Kollegina, illik a rúzsodhoz a Chanel Chance. Pardon, kicsit sokat láttat a „kirakat”: Összébb húzom mellemen a blúzt, a gépre mutatok, Tamás a legnézettebb közösségi oldalon „szörfözik”.

– Érdekes a téma?

– Inkább bosszantó, már megint Pétanque: meggyőzhetetlen vaskalapos

konzerv birka – sokat hallottam erről a jobboldali bloggerről. Tamás többször kritikusan hozzászólt egy-egy megosztásához, a világhálón csörtéik az aktualitásuk miatt igen népszerűek.

– Hadd lám, mi történt? Még mindig emzéperiksz a nickneved? – a férfi fintorogva felém fordítja a monitort:

– A vége az érdekes...

Pétanque:... Az Iszlám Állammal való összevetés röhejesen buta.

Molnár József: Halhatatlan szerető

 

 

           Inspirációk Simone De Beauvoir olvasása közben

 

 

„Meddig él az ember, ha halhatatlan?”

 

I.

 

   Ott fekszik az ágyban, eleinte észre sem veszi. Ő elnéző mosollyal nyugtázza, kérész életűnek nevezi, őt, a nagy színésznőt, akinek hatalmas sikere volt este a színházban Rosalindaként.

Ez nem fontos, mondja a halhatatlan, de mivel még mindig nem hiszi, hogy az, bizonyítékként a torkát vágja...

 

A lecsordult vér szélesedő patakokban hull a szőnyegre... A vérzés, ahogy jött eláll.

   - Hiszel már nekem? - kérdezi az asszonyt, akinek szüksége van a halhatatlanságra, s talán a férfira is:

   - Mesélj magadról.

   - Majd ha megszeretsz, mondja a férfi,

közben mosolyog a szája, és már csak egy forradás jelzi az iménti "tréfát."

 

   Valamit titkol előttem, véli Rosméri, de majd kiszedem belőle. Ekkor már meztelenre vetkőzött a tükörszobában, hány van belőlem, kérdezi a számtalan arctól, kik visszanéznek rá: Mind meg fogtok halni!!! - förmed rájuk dühösen, és a titkokkal telt férfi karjaiba vágyik:

az kisétál az ajtón.

 

II.

 

   Szavak találnak szavakra, test a testre. Rosméri magába szívja a férfit, majd elengedi. És hiába várja. Nélküle nem tud létezni!

 

Elengedte a sikert, a dicsfényt, a karriert.

Már napok óta Fuché szemével lát. Mit neki filmszerződés, mit neki a világ összes színpada, ha nem borul rá többé a férfi, ha nem takarja be a hallhatatlanság mindent

látó szemével.

 

 

 

 

III.

 

   Nincs olyan, hogy valamit megkapsz, és örökké tiéd. El fogod engedni, ráunsz, mert megöregszik melletted; meghal, vagy másra vágyik. Másra vágyott már kezdetektől fogva.

 

A hatalom megszerzéséért meg kell küzdened, míg megszerzését meg kell védened. Kétszáz évig harcoltam egy városért, amelyet végül meguntam. Rájöttem, már más kell. Nagyratörő terveim teljesültek, meghaltak, akiket szerettem. Itáliát francia és német marcangoló kezek tépik. Felmegyek a német-római császárhoz, elmondani, hogyan lesz a világ ura.

 

IV.

 

   Irigyelnek, mint aki a szerencse birtokosa. Világot látok, elmegyek Spanyolországból, a kikötőkben arannyal, ezüsttel megrakott hajók; Cortez kiirtott indiánjainak verítéke. Mégis üres a kincstár. A vallásháborúk sosem érnek véget. Ma sem halok meg, a mártírok mosolyogva égnek. Károly az igazság súlya alatt megöregedett egy perc alatt, a császári korona billeg a fején. A tervek arra valók, hogy kivérezzenek.

 

   1660. Felégett falvak. Canada földjén járok, évekig egyedül. Újra érzem, hogy élek. Cavier mániákusan keresi a kínai kapcsolatot, egy átjáró folyót, mely hírnevét a magasba röpíti. Közben Montreálba „ugrok” élelemért, mire visszatérek, győz a skorbut, a legyőzhetetlen hit porrá égett. Győzködésemre fregattra szállunk, zátonyra futunk.

 

V.

 

   Tanulás, iskola, tudásvágy, mind felesleges, ha túl kevés az élet rád eső darabja. Armonella tündöklő madár, ki folyton egy jobb és igényesebb világról énekel. Megszerettem, vagyonom az övé. Cabriol, „hű” szolgám bosszúszomjas, elárul, mert kigúnyoltam, játszottam vele. Nőm belehal az igazságba.

 

Mert az igazság öl. Ahogy a túl magas lépcsők, és ha nem magadban hiszel. Csak magadban bízz! Bertold hisz a munkásokban. Hatalmat, függetlenséget adna nekik, csak az időpontra vár, amikor mind egyszerre fellázadnak. Az lesz az igazi forradalom. Túl sok a közös vonásunk, s ha ezt észreveszi, kéri, hogy segítsek. Nem bánom.

   - Te majd beszélj a munkásokkal! Rád hallgatnak, mondja, és igaza van. Újra élek!

 

 

   De mit ér a szó, még kinyomtatva is. Mindenkinek más a véleménye. Eggyé kell olvasztani azt, ami a miénk! Félek, túlélem őket.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Riba Ildikó: Függvényes

két konok szinusz és egy kotangens

szögfüggvény makogó megoldása

között nem ártana pihenés

végén vonj négyzetgyököt 

sem húr sem érintő ne szelje

ketté körbe írt tépett életed

megoldó képlettel többszörösen

bárhogy is rendezed egyenleted 

ismeretlenét csak te fejezheted ki

mikor végre mered egyszerűsíteni

orgonaszó mély regiszterében

csendülnek csupasszá lett szavaid

Ruder Jana: Mondd, ki gyógyítja meg a Földet?

Nem beszél, nem kiabál, csak sóhajt,
nem mondhatja el szóban, hogy mit óhajt
talán csak azért, mert nem hallja meg senki
Néha mordul, mozdul, a forrongást hányja ki

Csak forgolódik, fákat, erdőket nevel
sivatagokat simít, hatalmas hegyeket emel
óceánok , tavak , folyók, vízét cipeli
Emberek okozta könnyeit befelé nyeli...

Millió vérző sebbel, lyukakkal, hegekkel
próbál megbirkózni az emberéletekkel,
testében hordja az élőket, s holtakat
évezredek óta tűri a fájdalmat, kínokat,

mert kardok, puskák, ágyúk, és nehéz bombák,
de vegyszerekkel is a szívét gyilkolják.
Fuldokol a bűztől, nehéz a légzése
a sok hulladéktól alig van ereje...

Néha láthatóan kétségbe van esve
sír növény és állat, a reményt keresve
Ember, ha beteg vagy, hullatod a könnyed
de mondd, ki gyógyítja meg a Földet?

(egyszerű kis vers... a Föld napjára)

2017. 04. 22.

Mátay Melinda Mária: A nap híre

Ebben a napszakban
a legjobb
férfit fogyasztani.
Mit?
Férfit?! 
Hm.
Jól hangzik:
férfit fogyasztani……
Fagyasztani?
Nem,nem!
Fogyasztani!
Mi?
Nem férfit?
Hogy kefirt?
Hogy
kefirt fogyasztani?
Hm…

Végül is,
mindegy.

Lőrincz Mária Magdolna: Emlék - Festmény

 

M. Fehérvári Judit: Nyári akvarellek

Illusztráció: + Mocsár Zsófia Alexanda lepedőfestmény

Megjelent a Helyőrség.ma oldalán

 

 

a hullámzó hőség

beleizzasztja a tájba

a nyár parazsát

nem hamvad csak ájulásig

szomjúzik a táj

túzcsóvák nyaldossák

a házak falát

kazánná fűtik szobám

ágyam kicsúszik alólam

akár egy elvétett loccsanás

 

 

vörösre sminkeli arcom

úgy mossa hajam a sárga

korong és akár egy vaku

világít szemembe a fény

 

 

felpúposodik a járda és aortája

reccsen bakacsin halál

fújja az emberiség végét

megsebzett bolygónk

lélegeztető készülékre

szorul és sminkje is

lehullik róla ahogyan

maszatos arca esőért

zokog

Puskás Katalin: Párosan szép... . Fotó

 

Kertész Éva: A néma utas

 

 

 

A kora délelőtti órában meglehetősen sokan várakoztak a megállóban. Kellemesen simogatta a napfény a felszállni készülőket. Még nem sütött tolakodóan, inkább hízelgően cirógatta a kigombolt ingekből előbukkanó tarkókat. A szép fiatal nő nem tolakodott, inkább félreállt kissé, megvárta, míg lökdösődés nélkül beilleszkedhet a felszállók sorába. S amikor sikerült fellépnie a lépcsőre, ferdén oldalazva igyekezett bejutni a kocsi belsejébe. Karját folyamatosan védelmezőn kosara köré emelte. Vállán hevederrel biztosított kosár, olyasmi, amiben egészen apró gyereket szoktak utaztatni. A babából egyébként semmi nem látszott. Gondos kezek könnyű fehér gézzel takarva biztosították védelmét a gyorsan erősödő napfénytől.

Sokan szálltak fel a megállóban, a nő nehezen haladt, inkább araszolt a hátsó ülések egyike felé. Néha megfogta egy-egy ülés fogantyúját, de egyik kezét mindenkor óvón apró utasán tartotta. Már csaknem elérte az üres helyet, amikor jobbról, a foglalt helyek felől egy goromba hang vágta mellbe:

- Mit tolakszik itt? Úgy nyomul, mintha nem lenne elég fiatal! Magának még jó a lába nyugodtan állhat! A gyereke, úgy látom, biztonságban van.

Mindenki a hang irányába fordult, látszott, hogy az utazók kilendültek nyugalmukból, mondhatni megrendültek ezen az otrombaságon.

A hölgy nem reagált a közönséges megnyilvánulásra, de látszott, hogy hálásan fogadta a sarokban ülő fiatalember szívélyes mozdulatát, amellyel felkínálta neki a helyét. Óvatos mozdulatokkal csúszott be az ablak mellé, ahol már nem kellett tartania hirtelen kanyaroktól, gyors megállásoktól. Amint elhelyezkedett, enyhén megemelte a fehér takarót, bekukkantott alá, majd gyengéden, elégedett arccal visszahajtotta az alvóra.

Tudomást sem vett a személye által kiváltott vitáról, amely már-már veszekedésbe torkollott. Úgy el volt merülve a helyfoglalással, s az ölében pihenővel, hogy fel sem tűnt neki az a társalgási forma, amely miatta alakult ki, s már részt vett benne az utasok többsége.

- Mért fáj magának, ha más is leülhet egy trolin, ami aztán valóban mindenkié?

- Különösen, ha már korábban letette a seggét.

- Hogy merészel egy idős emberrel ilyen hangon beszélni? Én már leéltem életem javát!

- Fölösleges mondania hölgyem, lerí magáról. Sajnos, a stílus, amit képvisel, mást tükröz. Mondhatnám, korszerű. Nem szeretném, ha a gyerekeim magától tanulnának jó modort!

- Maga csak ne oktasson engem! Én már ötvenhatban is tudtam, hol a helyem.

- Emberek! A hölgy ötvenhatban is tudta, ezen a vele egykorú ütött-kopott trolin is tudja, tehát mindenkor ügyesen helyezi el azt a roppant illedelmes testrészét. Csak azt nem értem, miért fáj neki, ha az is helyet keres a világban, aki nem élt Krisztus előtt?

- Kérem szépen uraim, és hölgyeim! Igaz, hogy nagy a hőség, s az idősebbek ezt különösen nehezen tűrik, de viselkedjenek már úgy, mintha Budapesten élnénk. Nem vagyunk bozótlakók!

- Csak ne sértegesse, uram, a bozótlakókat! Azokba annál sokkal több érzelem szorult, hogy sem azon civakodnának, ki bújjék nagyobb lapulevél alá! Sajnos, ezt az újmódi stílust az újmódi kultúrával tettük magunkévá. Itt már annyi a magyar nemes, hogy szinte senki nem olvas, annál többet néz tévét. Az pedig, amit a televízió manapság közvetít, egyenesen az ember tragédiája.

- Miért? Maga talán nem örül annak, hogy a társadalom minden tagja szemléltető oktatást kap naponta csalásból, aljasságból, kegyetlenségből?

- A trágár beszédről nem is szólva!  Íme, az eredmény. Már az idősebbek is indulatosabbak, és sajnos közönségesebbek, mint korábban!

Az érintett hölgy, aki nem vett részt a vitában, közben többször betekintett a fehér lepel alá, és szeretettel vegyes megelégedettséggel vette tudomásul, hogy ölében minden rendben. Egyszer némi mocorgást észlelhetett, de megnyugtatóan magához szorította a fejecskét, s ettől a mozdulattól ismét alvás következett.

Az indulatok lassan elnyugodtak, az utasok is cserélődtek, de mivel a végállomás következett, az emberek rendezgették ölükben táskáikat, s szerencsére már nem foglalkoztak egymással. Egyszer csak halk vakkantáshoz hasonló hang hallatszott a hátsó sor felől. Vagy inkább apró vinnyogó kutya jelentkezése. Ez a hang fájdalmas üzenet, nyafogás, és a kényelmetlenség bánatos kifejezéseként tört elő. Az utasok felkapták a fejüket. Mindenki hátra fordult. A fiatal nő leemelte a karjában ringatott csomagról a takarót, s egy fehér gézzel sűrűn bekötözött kutyus vált láthatóvá, amint melléhez simul, belelapul a karjába, amely most a biztonságot jelentette számára. Orrocskája fénytelen, miként a szőre is, két apró szeme álmos, kábán pislog, csak hegyes kis fülei jelzik, hogy éledezik.

A leszálláshoz készülődő kevés utas mindegyike meglepődve, különös gyengédséggel fordult a nagy beteg, bekötözött állat felé. Amikor leszálltak a buszról, nem széledtek szét, egy emberré tömörülve vették körül a kutyát és gazdáját. Mindenki tudni akarta, mi történt az apró állattal.

- Mi baja ennek a kis szegénynek?

- Sérült kicsi kutya.

 - Mi történt vele?

- Úgy véljük, nem kellett többé a gazdájának, és hihetően kidobta valahonnan.

- Micsoda embertelenség!

- Egy védtelen állattal ezt művelni!

- Nesze neked, jó emberek!

- Milye sérült?

- Két lába eltörött, tele van zúzódásokkal. Most operálták.

Elszállt minden méreg, bosszúság, türelmetlenség, s mintha a béke fehér galambja olajágat dobott volna közéjük, mindenki elérni, megsimogatni, kárpótolni igyekezett az árva kis ebet az elszenvedett sérelmekért. Mindenkitől kapott egy kedveskedő mondatot. Ő lett a középpont.

- Nagyon aranyos vagy!

- Te szegény kis elhagyatott!

- Gyógyulj meg hamar!

          - Jó gazdira akadtál, tudod?

A fiatal nő állt közöttük ellágyult arccal, meghatottan, s megigazította vállán a hevedert, melyre az volt írva: Állatvédő szolgálat.

Jól hallhatóan megszólalt:

- Szeretne valaki önök közül gazdája lenni az én kis védencemnek?

Mire elhangzottak az utolsó szavak, egyedül állt a karjához lapuló kutyával. Csend volt körülötte. Uram Isten Csobolyó? Itt senkinek sincs annyi pénze, hogy magához öleljen téged?