M. Fehérvári Judit: [Meddig fújhatom a csöndet]
%20(1).jpg)
Meddig
fújhatom a csöndet,
meddig
a hallgatást? Lélekvirágos
lufivá
nőve ki értetné meg
szívem
legmélyebb titkát?
Meddig
mondatom még el, örök
sötétség
lepte el lelkem, mikor
egyetlen
lányom kómaországban járt?
Véletlenek
sora, akár süllyedő hajók
deszkái
kísérték e földi útját, s tudom,
kitől
kapta el a végzetes agyhártyagyulladást.
Nem
érek vele semmit, ő éli a földiek
hétköznapjait,
míg én nem tudom, mi
a
rosszabb egy évben a Szenteste, a karácsony,
születés-és
névnapok, vagy anyának lenni,
mikor
a gyermeked immár nyolcadik
esztendeje
valahol a selyemfényben ölti magára
az
elképzelhetetlen halotti maszkot.
Meg
nem festett képek és díszletek,
mi
maradt belőle és egy gyermek,
kit
soha nem ölelhetett senki.
Elvérzett
ő is a múltban, akár a
gigászi
fekete felhők hagyják el
hatalmas
zápor után az éjszaka
testét.
Már idegenné lettem önmagamnak is,
annyira
nem ismerem a jelent. A múltban
felejtett
arcom, kacagásom rozsdás
felhőfoszlányokká
vált, miből nem
rajzolódik
ki az a huszonöt év,
mikor
Zsófi volt a lányom, s édesanyja én.
Meddig
fújhatom a csöndet,
meddig
a hallgatást? Lélekvirágos
lufivá
nőve ki értetné meg
szívem
legmélyebb titkát?
Molnár József: Befalazott istenszobrok
„Minden halált az ember sajátjaként
él meg.”
Tested
tűfelhői között bámulod az eget.
(Állsz,
és bámulod a felhőket).
Hiszed,
szárnyalnak veled a gondolataid,
miközben
ólom súllyal nehezedik rád,
a
„nincs hova menekülnöd az elmúlás elől.”
Becsukod
a szemed, és a pillanat homályában fekszel a valami/semmin.
Néhány
percig (meg)tart e lebegés, és a belső világod csodálatában elmerülve,
észre
sem vennéd, ha meghalnál, (meghalsz te is), akár a percek.
Ekkor
hátad mögött zakatoló tegnapok írnak füledbe
hülyén
hitehagyott rablóéneket,
az
álnok csattogás kibírhatatlan közönyében lapulsz,
miközben
átmegy rajtad az élet vonatkereke,
(És
még mindig csodálnád a befalazott ég tartógerendáit,
ha
hinnéd, van tovább!)
Felállsz.
Bevered
a fejed.
Nagy
nyögések árán sikerül talpadra állnod.
(Bár
szorít a cipő).
Ekkor
gyémántharangokat kongat a szél.
Talán
temetnek.
Koporsókat
látsz,
bennük
befalazott istenszobrok,
akik
nyújtózkodnak az élet után.
„Mi
dolgod még itt a földön?”
Rád
rohadnak a csillagok.
Vasi Szabó János: Fakó vidék - 2. rész
Újabb látomás: Párizs az Eiffel-toronnyal, és a Diadalív, előtte a végtelen sugárút tömve emberekkel, akik most nem nyüzsögnek; mozdulatlanul, csendben figyelik az eget, ahonnét egy fekete gépkolosszus ereszkedik alá.
Négy lángoló betű: DARS...
Az iszonyat kerít hatalmába, ezt alátámasztandó következnek a levegőből felvett képek. Az USA keleti partján égő városok, Közép-Oroszország hamuval takart iparvidéke, a Jangce kiszáradt medrét körülölelő kopár, néptelen táj...
Az öntőforma számokra vált: 9,11,33...
A csodával határosan épen maradt Reichstag üvegkupolája alatt, a Bundestag üléstermében a kiemelt pulpituson ősrégi, aranyozott szék áll. Egy nagyon öreg ember ül a trónszéken, görnyedt vállán fekete bársony palást. Arca,mint a békáé, szőrtelen, előre nyúlt és lapos, a ráncoktól alig látszik a bőre, szája sarka remeg az előrehaladott demencia jeleként, ám savószínű szeme élettel teli, két pokolkő, ártatlanok vérétől lángoló tűz, ősi tekercsekben megírt kegyetlenség. Bal kezében alabástrom bot, rajta két egymásba tekeredő kígyó, az egyik ezüstből, a másik aranyszínű, mögötte hatalmas kifeszített címer: téglából rakott gúla tetején a lapján álló háromszög, benne a szem...
A nagyvárosok romjain szánalmas bódé erdő sarjad és nyomor, reménytelen nyomor... De a Föld szerencsésebb szegleteiben új települések emelkednek, iparvidékek, népes centrumok az egyenlítői Afrikában, Amazóniában, Dél- kelet-Ázsiában és Szibériában. Az Ember új tavaszának rügyfakadása, s hiába a Feketepalástú Ember megannyi csatlósának ármánykodása: a megtisztult levegőt milliók ajkáról fakadó kiáltás zengi be: SZABADSÁG! A lelkesedés erőszakot szül, fegyvertelen embereken taposnak át a Sötét Rend hordái; hiába milliárdok vágya, ha a tüntetések, sztrájkok szervezetlen regionális fellángolások csupán, amiket mindig megtorlás követ.
Ekkor születik Európában egy fiúgyermek, Henrik nevezetű. Azon a kontinensen látja meg a napvilágot, amely évszázadokig egyet jelentett a jóléttel, civilizációval – ám akkor éhínség és járványok tizedelték a minaretek árnyékában élő népét. Henriknek sem vagyon, sem testi-lelki elpuhultság nem akadályozhatta tündöklő pályáját.
Okos, tehetséges vezető válik belőle, idővel kezében futnak össze egy világméretű felkelés szálai, ügyesen irányítja a történéseket. A lázadás szervezetten és a meglepetés erejét kihasználva zajlik le. Mivel uruk eltűnik a zűrzavarban, a Sötét Hatalom pribékjei elfutnak, vagy átállnak Henrik oldalára. Aki a győzelem után arról a helyről szól a tömeghez, ahonnét korábban a Feketepalástú Ember dörögte világgá a fenyegetéseit. Henrik szavaiból nem a gyűlölet süt, hanem a szeretet és a megbocsátás, a békés aranykor ígérete sugárzik. Az öntőforma vöröslő rézzel telik, új a szó: THULCANDRA.
Azt senki sem sejti, hogy ezidőtájt a Sziklás hegység csúcsai közt, ahol a Feketepalástú Ember talált menedéket, egy szerkezet kezdi meg a működését. Láthatatlan jelsor szakítja át az űr téridőfüggönyét, s a megfoghatatlan messzeségben egy másik gépezet veszi a hívást: a Tejút csillagspiráljának peremén a magányos kék porszem-bolygó elűzte a DARS által kinevezett báb urát! A Naprendszer határán ismét megnyílik az űr, mérföld hosszú fekete gépmonstrumok haladnak át a térkapun; néhány villanás és ott vannak a türkiz színű vízvilág bolygó körüli pályáján. De most nem az ámulattól megbénult homo sapiens várja őket, hanem a kivívott szabadságtól megittasult, öntudatos faj. A földi technika legmodernebb lézerfegyverei sem állhatnak ellent a galaktikát meghódító faj, a DARS iszonyú arzenáljának. Ionágyúk forralják föl a tengereket, kobaltbombák szabdalják a kontinenseket és még szörnyűbb téridő-dezintegrátorok csapásai sújtják... Itt megtorpan a történet: látom, amint egy ilyen rettenetes fegyver lesújt Európa szívére a Duna vonalában; városok és embermilliók tűnnek el a mindent felfaló fekete örvénylésben; s ez az iszonyat, mely kifordítja, önmagába omlasztja a teret, időrengések százait okozza a múlt masszív felületén. Egy ilyen „időrengésnek” köszönhetem, hogy ebbe a szürke kiszikkadt világba kerültem! Kétségbeesés és heves önsajnálat önt el: két kézzel tépkedem a fejemről az átkozott gépezet elektródáit. Erős férfikezek szorítanak a székhez, tűszúrást érzek a karomban, s a befecskendezett szer közömbös álomba kerget.
A következő napok összefolynak az emlékeimben. Talán nyugtatókkal kezelnek, nem tudom. Be nem teszem többet a lábam a Tudás Házába! Kelen vállalja magára az okításomat. Apránként választ kapok a legtöbb kérdésemre; legyen olyan földhözragadt kíváncsiskodás, mint a szürke növényzet problémája...
Ez a mutáns fűfajta a háború után fejlődött ki, a flóra nagyobb része – a legtöbb állat és rovarfajjal együtt – elpusztult a viharos gyorsasággal váltakozó légköri hatások miatt. Ezt a szegényes növényvilágot csak két, az ember által megmentett, a zordabb életfeltételekhez alkalmazkodóvá tett kultúrnövény egészíti ki. Az egyik törpe – inkább bokor nagyságú – gyümölcsfajta, a másik rőtszín ga-bonaféle. Utóbbit megmutatta Kelen, amikor siklójával elvitt a Közép-Duna tartomány székhelyére, a tizenkettes számú bolyvárosba. Ahogy a levegőből lepillantottam a széltől hajladozó végtelen vörös mezőre, a nosztalgia rögtön az alföldi táj gabonatábláit juttatta eszembe... De erről majd később.
Voltak komoly, antropológiai ihletésű kérdéseim: ennek az új Földnek, vagy, ahogy ma nevezik: Thulcandrának a társadalmi felépítése, kultúrája izgatott leginkább.
A társadalom alapja a családszövetség. Nem az én korom vérségi alapon álló homogén szervezete. A DARS pusztítása utáni emberiségnek túl kevés épen hagyott lakhely maradt a bolygónkon, s a homo sapiens létszáma is drasztikusan – kétszázmillió főre – lecsökkent. Ezért a háború után megalakult világszövetség az alapvető életfeltételeket sem biztosító vidékekről áttelepítette a népességet a szerencsésebb kontinensekre. Ez az oka annak, hogy itt Közép-Duna tartományban, ugyanabban a közösségben, mongoloid vagy negroid vonásokat épp úgy felfedezni, mint európait. Jó példa erre az Árpád-szövetségben Li és népes famíliája. Az őseik minden bizonnyal a Sárga folyó vidékéről származtak, ám a megváltozott természeti és időjárás viszonyok mára sokat elmostak a külső testi különbségekből: Li sápadt bőre, zöld szeme, világos haja akár Kelené is lehetne!
Az állam alapja a családszövetség. Így van ez mind közigazgatási, mind szociológiai szempontból egyaránt. A családszövetségek laza együttese ad ki egy bolyvárost, ezt a meglehetősen szellős településformát. Ezek a városok alkotják a tartományokat, a tartományok pedig kontinentális alapon az Államot. Amikor megjegyeztem, hogy civilizációs struktúrájuk erősen hasonlít néhány egykori rovarfaj – méhek, termeszek, hangyák – társadalmi építményére; oly furcsán meresztette rám a szemét, hogy nem feszegettem tovább a kérdést erről a kommunisztikus államformáról.
Először meglepett – bár az erősen csökkenő népesség megmagyarázza – az általános munkakötelezettség. Egy személynek több szakmában is jártasnak kell lenni, s ez alól a nők sem kivételek. Pénz nincs, itt úgy látszik, működik a társadalmi újraelosztás. Patrónusom családja a tartomány egyik „időjárásgyárát” üzemelteti. (A munkamegosztást is családszövetség alapon szervezik.) De besegítenek a szomszédos agrárszövetségnek is. Az elmúlt négy évben felmentést kaptak a más irányú elfoglaltság alól, ennek egy súlyos üzemi baleset volt az oka, ami az időjárásgyárban történt és az Árpád-család számos tagját megölte vagy megcsonkította. A halottak közt volt Kelen édesapja és bátyja is...
A családszövetség vezetője választott személy. Ő képviseli az érdekeiket a bolyváros tanácsában. Népszavazás útján választják a tartomány és az állam parlamentjének képviselőit. Ma az Árpád-családszövetség vezetője Emese asszony, Kelen korán megözvegyült édesanyja.
A kultúráról kérdezősködve több ponton is a férfi értetlenségébe ütköztem.
Ilyen volt a művészi és hasznos problematikája. Kelen nehezen értette meg: lehet valami művészileg örökbecsű alkotás, de nem célszerű! Irodalom kapcsán állandóan az Alapkönyveket emlegette; színház, hangversenyek helyett a tizenkettes számú bolyváros pompás stadionjának sportvetélkedőit emelte ki. A filmművészetet pedig – lehet, készakarva – folyton összekeverte a központi holofalképernyő adásaival. Csoda, hogy kezdeti megrökönyödésem kevés híján őrjöngésbe csapott át?
Inkább az ünnepeik után érdeklődtem: szintén meglepő eredményre jutva.
Amíg az „én időmben” a természetben élő ember gyakran az évszakok változásaival a mezőgazdasági munka állásával kötötte össze jeles napjait – addig ebben a megkopott, denaturált világban, ahol az évszakokat kiegyenlítették, s a pár fennmaradt kultúrnövény egész évben terem, más alkalmakat kerestek az ünneplésre. Mert ünnepelni kell, az ünnep jó dolog, összehoz rég nem látott barátainkkal, nyugalmat ígér a testnek és békét a léleknek. A legnagyobb örömnap a születésé, s a legszomorúbb a temetés, egy vészesen fogyó faj tagjának a halála. De a legszebb – legalább is szerintem – a Szerelmesek Napja! A feszített munkatempóban dolgozó, nagy távolságokra szétszórt közösség fiataljai ezen a napon találkoznak, s kötnek legtöbbször sírig tartó kapcsolatot. A Szerelmesek Napja sok tekintetben emlékeztet az én korom szeretet ünnepére, a Karácsonyra is, hiszen az idősebbek ezen a jeles alkalomkor kisebb ajándékokkal kedveskednek a közvetlen hozzátartozóknak, vagy a szívükhöz legközelebb állónak. A lassan egybemosódó szerelem és szeretet nap a kevés rögzített, állandó ünnep közé tartozik. Ez érthető: a másik két nagy eseménynek – a születésnek és a halálnak – szerencsére előre meghatározhatatlan az időpontja. Keresztkérdésemre – mikor van ennek a csodás ünnepnek a napja – Kelen a füle tövéig elvörösödik. Isme-retségünk óta először kerül zavarba, csak kérlelésre nyögi ki a választ:
Folytatása következik
Mátay Melinda Mária:Jo Nesbø : Betegen (Di Derre,norvég)(műfordítás)
Szia, egy kikötőből írok
Mélyen idelent délen
Már nem az vagyok, kit ismertél
Ha még emlékszel
Hogyan éltem
Nem szeretlek úgy, ahogy akkor mondtam egyszer
Azt gondoltam, jobb ha tudod
Betegre várnod magad miattam nem kell
Betegen, betegen, betegen
A szerelemmel
Nincsen se tervem se lakcímem
Reményem sincs, de nem is sóvárgok már
Csak egy hajó vagyok, siklom a pirkadatban
Hol egy új nap, ismeretlen kikötő vár
Búcsúzom, alá is írtam
A nevemet még tudod
Én voltam, ki hajóra szállt, betegen nevedtől
Betegen, betegen,betegen
A szerelemtől
Hallom másnak adtad ígéreted
Amit egykor nekem
A gyűrűm az ördögnek doptam
Írok, hogy elmondjam
Rabláncok nélkül jól vagyok
börtönömből szabadultan
szabad vagyok.
Egy kikötőből írok
De késő van, s tintám elfogyott
A láncaim lehulltak, hajnalban
Messzire indulok
Oda, hol csodás-bársonyos a nappal
S a magányos Vénuszt bámulom
Mikor lefekszem este
Betegen, betegen, betegen
Betegen,betegen,betegen
Betegen,betegen,betegen
A szerelemmel
Mátay Melinda Mária fordítása
Riba Ildikó: Szirmok vágya
Gondolatban gyertyát gyújtok érted
elfelejtelek ahogy tegnap kérted.
Vörös levelű bokorágon hintázó
szirmok vágya csókra várva nem nyílik.
Fagyos szerelmétől könnyek között
fukar földre lábamhoz aléltan hullik.
Magyal alatt angyal bújik, táncot jár.
Csendes dalt dúdolgatva engem vár,
fázón bújik, betakarja holdsugár.
Ruder Jana: Karácsony éjjelén...
Összezsugorodott zajok pislogtak
lábujjhegyen járt a szél
csillagokig érő csendben
három angyalka zenélt…
Fenyőágon gyertyalángja
meleg fényű szeretet
csengő hangja szólt szelíden:
kis Jézuska született
2011.
Képen: Jánosné Duics munkája látható
M. Fehérvári Judit: Két triptichon verse Puskás Katalin: Légörvényben című fotóival
Triptichon szürkületben
Aki bújt aki nem megyek
és látom ahogyan a múlt
becsúszik a zugba a kettős
villanyoszlop közé ahol a
hétfejű királylány huszonnégyfejű
sárkányokat eszik és hallom szívem
dobbanását mert lehet az ágyam alatt
lakó fehér egér most jön utánam hogy
felfaljon ha kimerészkedek nem jó
ez a játék hiszen én rettegek és sehol
egy kerítés ami megvédene mikor
kiölti rám kígyónyelvét a jelen
*
Aki bújt aki nem megyek
meglapulok akár a gyíkok a
kert végi moha alatt és hinni
akarom hogy nem esek el a harcban
mert rendíthetetlen vagyok tüdőm
hólyagos ösvényein a levegő most
nem kanyarog néma vagyok akár
a holtak a sírok alatt és elpityeredem
olyan szomorú ez a nap mikor temetőkre
és halálokra gondolok pedig csak
játszunk de ez a bújócska nem
pörgő csiga nem futhatok haza
*
Aki bújt aki nem megyek
olyan vékony vagyok hogy csúfolnak
miatta de cérnametélt testem a két
oszlop között gördül és tudom egy
darabig nem veszik észre hova rejtőztem
pedig gyanús lehetne ez az egyetlen
tárgy a füves-gazos zsákutcában és
hőssé avanzsálom magam csak lenne
már vége ennek a napnak a királylány
fogai már széttépték a tűzokádó testét
és jóllakottan szunyókál mellettem
míg én már moccanni sem merek
M. Fehérvári Judit
Triptichon sötétben
tovaringnak múltidéző
történések akár fáradt nők
csípői az élet terhei alatt
ragyogásuk megsebzik az évek
emlékeim vasra verve hályogos
szemű lassú zsoldosok
hullamerev relikviáim
lehúzzák az évek ami maradt
széthullott mondattöredékek
hallgatásba zárt remények
az irgalom megfáradt
bójái között
*
testem már libenne egy pillanatba
át a kapun hol nincsenek
fájdalomrózsák s a pirosló
ízületeim lendülete megállhatna
akár egy végső pillanat
de nem engedi távozni a jelen
nehéz így élnem
azt hiszem halott a lelkem
és lassan követik sejtjeim
miközben lyukas cilinderből
bűvészként előhúzom az
ég karimáját hintázni rajta verejtékes
*
aki bújt aki nem megyek
botom a könyököm alá tűröm
lehetne akár az ingem de pusztán
a csontjaim kárognak hatvan leszel
megéred nem éred megkaptad az
élettől a kapufád azt vették el
tőled mitől emberré lettél érzed
a repdesés szökellő ritmusát
szárnyaid nem bontod többé
helyed a síkban tűhegyni loccsanás
lelkedben holtak izzanak szüntelen
barkabánba ütközött a jelen
M. Fehérvári Judit
Debrecen, 2022. szeptember 22.
Molnár József: Agyagtáblákra írt titkok verse Lőrincz Mária Magdolna Duett című festményével illusztrálva
Maga köré az ember barlangokat ácsol,
hogy
türelemmel kivárja a jégkorszakot,
maga
köré az ember vízeséseket sző,
hogy
a lezúduló folyók alá állhasson,
és
gyönyörködhessen benne,
maga
alá az ember, aki gyáva és
nagyratörő,
fegyvereket pattint,
eleinte
kőből,
maga
köré az ember állatokat terel,
előbb
a pusztába, később az ólba,
maga
köré az ember hajókat épít,
hogy
a vízen is tudjon járni,
hogy
az égben is tudjon járni,
maga
köré az ember természetet ácsol,
és
csak később találja fel
a
sivatagi csendet,
maga
köré az ember begyűjti
a
gyűlölet csíráit, amelyből kinő
a
féltékenység vérrel megöntözve,
maga
köré az ember jó vallásokat kér
fentről,
de ami fent, úgy lent elve
nem
érvényesül,
maga
köré az ember bölcs előre
látással
agyagtáblákra ír titkokat,
hogy
legyen mit összetörni,
maga
köré az ember templomokat
épít,
hogy legyen hova menekülnie,
maga
köré az ember börtön-chippeket
forraszt,
hogy mobilabb legyen,
maga
köré az ember isten-gazdagságokat
épít
isten nélküli helyeken,
maga
köré az ember fekete lyukat ácsol,
legyen
hova elbújjon besúgói elől,
maga
köré az ember gúlákba
rendezi
tévedései falait,
de
amit estére felhúz,
reggelre
leomlik.
Vasi szabó János: Fakó vidék - 1.rész
Eláll a lélegzetem az ámulattól. Füstszínű a fű, a közút – minden.
Felrobbant a paksi atomerőmű? Nesze kormány, kellett az orosz atom? Őrült gondolatok cikáznak elmémben: az ütközés utáni sokk hatása alatt állhatok? Karambol! Nem látok semmit közel s távol, aminek neki ütközhettem volna. Sőt, az autót se látom; kezdek megbolondulni... Mégis erőműrobbanás lehetett. Terroristák? Vagy a vihar? Láttam elég dokumentumfilmet; derék hurrikánnak kellett lenni ahhoz, hogy kitépjen az ülésből és kilométerekkel odább hajítson a járműtől... Akkor mi történt? Zavaros gondolatok bugyrából ismét előkerül a szó: Óz... Nem! Nem vagyok bolond; agyrázkódásom nincs, nem érzem rosszul magam. Legjobb lesz gyalog elindulni Dél felé az úton. Merre van Dél? Nem látom a napot: komor felhőfátyol terül szét az égbolton. Az út nem az a hepehupás, kopott aszfalttal burkolt csoda, amin eddig jöttem; tapintásra a simára csiszolt betonra emlékeztet, és nyílegyenesen szalad a horizont felé. Nem filózok tovább, megigazítom a ruházatomat, és elindulok az egyik irányba: az orrom után. Mióta gyalogolok? Kikészült a lábfejem a körömcipőtől. Leveszem, s mert az út betonja túl hideg, a bokáig érő fűben gázolok tovább. Kislány koromban élveztem azt a simogató érzést, amit a harmatos fű nyújt a meztelen talpnak. Derűs hangulat kerít hatalmába; okom nincs sok rá. Lenne min elgondolkodnom: mitől szürke-fehér a táj? Nyomasztó a csend, sem távoli gépek zaja, sem rovarok döngicsélése, sem madarak csivitelése nem hallik. Ez egy denaturált, ráadásul színvak világ... Megvan! Karamboloztam – még odaát a Földanyán – meghaltam, s ez itt köröttem valami pokoltornáca féleség, a’la Dante Alighieri. Elég! Ki vagyok ütve... Ez nem a túlvilág: ott nem fájnak a lábak, s a gyomor sem korog. Mielőtt kétségbeesnék, csillámlásra leszek figyelmes. Messze van, de az úton a látóhatár pereme felől közeledik. Csalóka a sík vidéken a távolság, öt-tíz percet saccolok, míg ideérhet. Addig igyekszem elfogadhatóvá tenni az öltözékemet. Leteszem a cipőt a betonra, megpróbálom combközép alá húzni a szoknyát, sikertelenül – igaza van Jutkának: megnőtt a fenekem – mell fölött is be tudom gombolni a blúzt, nem veszek levegőt. Nincs épp puritán stoppos kinézetem... Eddig jutok a monológban, amikor rémisztő hang sivít föl, ezüstös villanás közepett egy fémszerkezet száguld el fölöttem. A légáram majd a fűre dönt.
Magasságos! Mi volt ez, egy rakéta? Tolnában nincs katonai lőtér. Újabb hangrobbanás. Megáll a szerkezet messze előttem; lassan visszatolat. Jeges kéz markolja a szívemet: nem használ senki ilyen masinát a huszonegyedik században. Megáll mellettem a csillogó repülő. Lapos korong alakja van, a beton fölött lebeg fél méterre. Mi tartja ott? Hátra húzódik a korong tetején az átlátszó üveg – vagy műanyag – búra. A legrosszabbra: zöld marslakóra, nyolckarú polipszörnyre számítok, helyette egy meglepett férfiarc bámul rám. Tulajdonosa ügyesen kimászik az ülésből, s leugrik a korong széléről. Legalább két méter magas, széles vállú, szűk derekú, inkább csontos, mint izmos alkatú fiatalember. Sápadt arcbőre ránctalan, nagy barna szemében kíváncsi jóindulat fénylik, – ezt remélem – rövid, sötétszőke hajába széles ősz csík keveredik, ezzel, meg a hórihorgas termetével, inas végtagjával koravénnek hat. Összerezzenek a mély búgó hangjára, amint ismeretlen nyelven megszólít:
– Vászmühte frájlán?
Nem értem. Német zöngéje van. Angolul próbálkozom, mire egy másik, talán francia nyelven kérdez:
– Kjüeszé kötu szerszé? Perszon nötatten?
– Sajnálom, nem értem! Beszél angolul? – kétségbeesésemben magyarul szólok, mintha az értelem szikrája lobbanna az álmatag barna szemben!
– Mehogyun ütü, honu gyüvé ütü ráé?
– Na, nem! Ez már sok!
Széttárom a karomat, sűrű fejrázással jelzem, hogy egy szót sem értek az onogur szövegből. Ekkor gyalázatos hangon kezd rikácsolni. Ijedten ugrok hátra, sikítanék, de hozzám lép, s keményen megszorítja a karomat.
– Krrkprrrkk... – a reszelő hangjára hajazó nyekergés nem a férfi szájából jön, az csukva van, ám felfedezem a nyakán az apró sebészi beavatkozás nyomát.
Nem vagyok műszaki zseni, de szerintem miniatűr hangszóró féle van beültetve közvetlen a gége alatt – és most fedezem fel azt a műanyag szerkentyűt, amit a fülében hord. Nagyanyám hallókészülékére emlékezetet. Jobb kezével felemeli a kibomlott hajamat, s ahogy a fülemre néz, rajta a meglepetés sora: fölkiált! Nem értem a férfi elképedését: hallószervem semmivel se nyújt kevésbé esztétikus látványt, mint például Claudia Schiffer fülecskéje. Miközben berzenkedek, belenyúl szürke kezeslábasának zsebébe és hosszúkás dolgot emel ki.
Bal keze tartja az arcomat, s a jobb a fülembe nyomja a szerkentyűt. Csillagokat látok a kellemetlen szúró érzéstől.
– Hé, mit művel, ez fájt!
– Üdvözöllek! Kelennek hívnak. Ki vagy? Festett piros a hajad?
A meglepetéstől elkábultam, nem emlékszem a pillanatra, amikor számomra is érthető nyelven szólt.
– Így születtem. Neked, miért csíkos a kefefrizurád? Ez a divat? Andreának hívnak, Pestről jövök, újságíró vagyok.
Elkomorodik a férfi, talán a kissé pimaszra sikerült bemutatkozásomtól.
Összeráncolja homlokán a tejfehér bőrt, s így szól:
– Pest? Újságíró? Szent Atyám! Gondolhattam volna: a ruha, a haj, a beszéd! Szegény lány, egy újabb időárva... – magába mormolja az utolsó szavakat, ám a kissé drasztikus úton fülembe juttatott szerkezet felerősíti.
Nem kapok választ az elmúlt órák őrült eseményeire.
– Jöjj, Andrea! Elviszlek a családomhoz.
Mi történik velem? A férfi andalítón mély hangja egyszerre szeretetteljes és szánalommal telt, vagy a fáradtság ezen a szerencsétlen napon teljesen levert a lábamról, gyöngít el annyira, hogy elfogadom a kinyújtott karját, s hagyom,hogy besegítsen a jármű kényelmes ülésébe. Körül se nézhetek, a búra a fejünk fölé csúszik, s a korong szélsebesen repülni kezd a látóhatár felé. Kelen a csodás kormánya nincs gépezetet egyetlen kézmozdulatával irányítja. Ki sem néz az elsuhanó unalmas tájra; szemét a fedélzeti számítógépre emlékeztető szerkezet monitorára szegezi. Nincsenek rajta betűk, a színek, geometriai formák, változó vonalak kuszasága közt a férfi mégis elboldogul. Annyira felfoghatatlan, idegen az egész... Epeként ömlik a keserűség, most tudatosul a történtek megmásíthatatlan ténye: ez a világ érthetetlen, egészen más, mint amiből idecsöppentem. Talán örökre eltűntek a szeretteim, a barátok. Tudatom eddig megóvott az őrülettől, szabad utat enged az érzelmeknek, ha nem szégyellném a férfi előtt, elbőgném magam! Nem vagyok fizikus, se filozófus, hogy helyzetemre megnyugtató magyarázatokat gyártsak. Dermesztő igazsággá kristályosodik: minden, amit gyermekkorom eszmélése óta ismertem, köddé vált, ott maradt abban a másik elveszített világban... térben... vagy időben?
Búcsúzóul a huszonegyedik századi otthonomtól, citálni kezdem Ludovitz Menáhem költő, volt iskolatársam rövid, formabontó versét. A címe: Ateista dal...
„Előttük állok a hideg tűzben, csupaszon, ahogy megszülettem hajdan.
Bízom a ficsúr-mosolyú Éjszaka nyálas jóindulatában.
Márvány testem égi tájként ragyog: óh, mámor lehullt glóriája!
A szívem üres folt, rámutat a Magány füstkarika ujja.
Az Idő keze matat csípőmön, húsomba mar, s szólít búgva:
Vesd le lelked, mutasd magad! Egyedül vagy szegény árva...”
„Egyedül vagy szegény árva...”
Az utolsó mondat, amire emlékszem, lágyan átölel a búfelejtő álom.
Párnák közt ébredek. Rossz álmom volt, izzadt a hálóruhám, csapzott fürtjeim az arcomhoz tapadnak. Amint felemelem a fejem, egy porcelánbaba arc tekint vissza rám. Gyermekien sima arcbőr, keskeny ajak, kissé lapos orr, széles, mandulavágású szem: távol-keleti fizimiska. Annak tűnik, ám ki látott ilyen sápadt viaszszínű, zöld szemű, szürke hullámokba omló hajú kínai lányt? Egy szerkentyűt hord a fülében, s hosszú, márványszerűn eres nyakán felfedezem a már korábban látott kis hangszórószerűséget. Első kérdésem a férfit keresi:
– Hol van Kelen?
– Üdvözöllek, Andrea! Kelen rögtön itt lesz, de előbb le kell adnia a jelentést. Én Li vagyok.
A lány kicsi virágkehely ajka egész más szavakat formáz, mint amit a fülembe helyezett tolmácsgép – számomra is érthetően – sugároz. A felismeréstől elszáll a fásultság: ismeretlen világban, idegen ágyon fekszem, és azt sem tudom:
– Hol vagyok?
– Nyugodj meg, Andrea! Kelen, amikor visszatér, elmond mindent. Egyébként Európa Állam Közép-Duna tartományában vagy. Ez itt pedig az Árpád családszövetség gyógyító háza...
Összezavarodott elmém köd ülte táján felfénylik egy-egy szó, s ezek a szavak kérdésekké állnak össze: Közép-Duna tartomány? Árpád család? Ezek az átkozottak valamilyen droggal tömtek tele, amitől teljesen bezsongtam! Képzeletem sötét bugyrából élőtörő gondolat. Hatására rövid idő alatt
határozott mozdulatsort végzek el: felülök, belebujtatom lábamat az ágy alól kikandikáló papucsba, eltolom az útból a törékeny Lit, s a függönnyel takart boltíves kijárathoz sietek.
– Andrea! Gyenge vagy a sokktól, kérlek, maradj az ágyban!
Szegény lány a karomba csimpaszkodva próbál megállítani, de a százhetvenöt centi magas amazon-testemet ez a légies, madárcsontú teremtés nem tudja visszatartani. Az ajtóban Kelen szikár alakja állít meg. Csodálkozva rám néz, majd szigorúan Lire; hozzá intézi a dorgáló szavait:
– Mi történik itt? Megmondta az orvos, hogy Andreának pihennie kell az idősokk után!
– Sajnálom, de nem tudtam visszatartani: amint felébredt a hipnózisból, már rohant kifelé. Túl erős a mentális ellenállása, talán a megrázkódtatást is jobban viseli, mint az eddig kezelt múltbéliek...
A nyivákoló hang, a blabla szöveg sok nekem: ujjammal a férfi széles mellkasára bökök, dühösen követelem a magyarázatot.
– Elegem van a mellébeszélésből Kelen úr, polgártárs vagy akárki! Elmondaná az igazságot? Mi történt velem kinn a pusztán? Hol vagyok most: a Földön, talán egy másik bolygón? Nem érdekel, milyen sokkhatástól óvnak! Értse meg, attól megyek a falnak, hogy idegen köröttem minden, és nem értek semmit! A harag, ahogy kikiabálom, elmúlik. S jól látom: a férfi nyugodt, melankolikus tekintete elérzékenyül?
– Rendben. Öltözz át, Andrea! Li, Andreával a Tudás Házába megyünk.
Csípős szél karistolja az arcomat. A kora őszi napokat idézi inkább a borús ég és a hűvös levegő, mint az augusztus végét, ami az utolsó „normális” emlékemben él. Kelen hosszú lábával akkorákat lép, hogy alig győzöm tartani vele az iramot. Füves területen vágunk át egy alacsony, lapos tetejű épület felé. Csodálkozva keresek más építményeket is a közelben, ám csak távoli kockaházat fedezek fel. Ez a település nem szenved a túlzott urbanizációtól. De nemcsak az épületek ritkák, egyetlen emberrel sem találkozunk addig, amíg be nem lépünk a „Tudás Házába”.
Idős férfi fogad. Kísérőm néhány szót vált vele, s már be is tessékel egy szobába. A helyiség nem túl bizalomgerjesztő: talán húsz négyzetméteres ablaktalan lyuk, bútorzata egy állítható támlájú ülőalkalmatosság, mellette forgatható lábon műszerfal és az EEG-vizsgálatról ismerős fejre csatlakoztatható elektródák.
Belesüppedek a székbe, az öreg a halántékomra meg a koponyám különböző pontjára erősíti a készülék elektródáit. Közben Kelen megnyugtatónak szánt szavait hallgatom.
– Andrea, a készülék fájdalommentesen működik. Ne ijedj meg akkor se, ha érzed elmédben az ellazulás kényszerét; röviddel azután idegen képeket fogsz látni. Egy történelmi... filmnek fogd fel, igen, azt hiszem így mondták a te idődben. A gép telepatikus úton érintkezik veled, megmutat mindent, s válaszol a ki nem mondott kérdésedre is. Érted, amit mondtam? Csak bólints!
Mintha a Világhíradó nyitóképe peregne lelki szemeim előtt. Európa, Amerika, Ázsia ismert metropoliszai. Aztán minden eltűnik, s megjelenik egy rozsdabarna öntőforma. A vájatai talán betűk, két hosszú sorban. Akár egy ódivatú propaganda filmben: olvadt-sárga fém csorog végig rajtuk, s amint kitölti, felizzik a szöveg:
„L’AN MIL NEUF CENS NONANTE NEUF SEPT MOIS
DU CIEL VIENDRA UN GRAND ROI DEFFRAIEUR”
Mátay Melinda Mária: Zűrzavar-szeptember
Szeptember van
és tombol
a nyár -
Harmincnégy fokban
vonatok
ütköznek sorban –
A fű kiszáradt
a magyalosban,
s az űrből is látni
mily tikkadt
kókatag e táj –
Izzó levegőt
szívnak a fák,
napkitörés
újrázza magát :
forrong a káosz,
alaktalan határa
egyre nagyobb –
Sóhajt egy tó,
s a lelke halott.
És perzsel az ég
egyre melegebben –
Atomháborúról
írnak a netben –
Már meg se nézem
hova tart a világ!
A csendbe burkolódzom,
megérintek
egy közeli fát –
Önvalóm kuckójában
őrzöm a békét,
töretlen,
hiszem a szépet!
S a világ
köröttem
egyre vadabbul
rázza
kényszeres akaratát:
álhírekbe mártott
hazug befolyásolásban,
túlélőversenyes
hatalommániában
rombol a mában –
Pedig
mennyi a báj
egy katicabogárban!
S a hófehér tollban,
mi küszöbömre száll:
angyalok szelíd
jeleit rendezi sorban,
míg égi trillába kezd
a tavaszbajnok
cinegemadár.
Ruder Jana: Más vagyok
Én nem az vagyok akinek látszom
nem vagyok sem selyem, sem bársony.
Vagyok durva posztó, kemény vászon
tüskés bogáncs, s mint pók a hálón ,
úgy járok tétován élet és halál között,
mert bennem már az is felöltözött.
Arra vár, mikor hajtom le végleg a fejem,
akkor már nem lesz kegyelem,
többé föl nem emelkedem!
Nem leszek ócska rongy sem már,
csak hamu, csak fű, csak sár...
2007.
Riba Ildikó: Új út
Rögök között,
hantok hátán
hánykódva ágak
alatt alászáll-
Föld sebei:
új utak,
riasztanak fészküktől
messze madarakat.
Fecsegésük félelem,
sárba fordul léttelen
kicsi teste
törött szárnya fájdalmán
felsikolt búcsúdala-
Dózer döngölte
kerék nyomán
gyötri néma halál.
Riba Ildikó: Kés
Bágyadt napsugarú őszi reggelen
könnyed mosollyal mondtad nekem:
soha sem akartuk hogy te
megszüless, gyermekem.
A kés kezemből csörrenve hullott,
csak néztem rád dermedten,
közben a filmem pergett:
magányos életem.
Folytattad mondatod, de azt
már nem hallotta szívem,
súlya kőszikla volt,
s alatta a halott én magam.
Sokszor jutnak eszembe fájó szavaid,
s annyiszor sajognak sebei.
Nem gyógyul, alattomosan
kapaszkodik belém.
Ruder Jana: Áldott...
Úgy emeltél fel,
hogy sosem értél hozzám
áldott Nap süt rám...
***
négy és hetvennégy
esztendő, ma szobámban
kettő gyertya ég...
2016. 08. 16.
Mátay Melinda Mária: In memoriam Banka
„A szerelem nem múlik,
mi hagyjuk el”,
fűszálat ropogtatunk és
csodáljuk magányunk gyönyörűségét
összeboruló fák alatt.
Banka mellém ül,
tölt egy kicsit a sörömből:
„Vannak dolgok, amiket
egyszerűen nem bírsz
végig csinálni”.
Vannak,
akiknek most tágul a világ –
Test a testben köszönt ránk a reggel,
ordítva préseljük összébb és összébb az időt-
„Ne bánd!
Ezt a hangaszálat
Neked adom!”
Minden lépésünk
megöl egy kutyatejet.
„Te tudtad, hogy
a tegnapunk múlt?”
Ártatlan rácsodálkozásban
bámuljuk törekvőn,
ahogy a tapasztaltak
a franciaágyaikat kidobálják
az ablakaikból
és szitkozódnak,
ha nem törik össze mindjárt.
A lokálguruk
mindent értő
magyarázó-kommentekben
ropják hozzá
önkelletőiket
és generációs
specifikum-mátrixokat
tákolnak
az értetlenségünkből.
Mi
magunk
vagyunk.
„Ezt a verset
Neked írtam.”
Karácsonykor megint
az utcán leszünk-
„Isten sír, nézd,
zokog az eső!”
Amott a járda szélén,
a babakocsiban talán
a mi gyerekünk gügyörész-
A busz eltakar mindent és
újra érezzük, hogy lépünk.
Máshol a Te országod.
Itt nincs miért élned!
Mindentudón
rám mosolyog:
„Tedd fel,
szomorú-tövises
koronám!
Most már a Tied -
A Jó Isten áldjon
legyen
örökkön Veled!” –
Emlékszel?
Itt tartana még?
A régvolt tengerek sója,
a folyók olajos kékje,
a nyári nyárfák izzó susogása,
a fenyvesek örökzöld
gyantaaromája,
a nyest nyomán járó halk tobozzizzenés? –
Ez az utolsó
tündöklő égi kék –
Banka int :
„ Itt az új játék,
vigyázz magadra!” –
Az alkony
rejtelmes fényeiben
most ő
a nagy bíborbuborék-
Ebben a hónapban lépett a tizennegyedik életévébe az Allegória Portál
https://www.youtube.com/watch?v=9RC6IKfY9Ew
A fotó Németh Jenőné Saci alkotása, aki tizenöt esztendővel ezelőtt megvásárolt egy dizájnt, s az egész portál költségeit ezek után közösen fizettük. Hatalmas potál volt a www. allegoria. hu néven, amely lassan a politikai viták miatt túlnőtt rajtunk. Miután joomlában volt, semmi sem maradt utána. Ezt a mostani formátumot Szinay Balázs tervezte, majd Kőhalmi Levente vette át a dizájner szerepét, alig tizenhárom éve.
Rengetegen meghaltak az esztendők során, sokuk a legjobbjaink közé tartozott. A saját Lányom is a kifejezett kérésemre kérész néven részt vett a munkánkban.
Németh Jenőné Saci kiválása óriási trauma volt, s ma is az. Ha nincsen Riba Ildikó, a portál is megszűnt volna. A videón látható emberek közül mára sajnos, csak én maradtam a portálon...
Sokan, nagyon sokan itt hagytak bennünket, ám, vannak, akik kezdettől itt vannak, s a mai napig publikálnak: Balogh Géza, Hevesi Éva, Molnár József, Kamarás Ágnes, régebben Dávid Józsefné néven, Lőrincz Mária Magdolna, Puskás Katalin, a múltban Huszár Katalin néven, Riba Ildikó, Vasi Szabó János, s én is. Elnézést kérek azoktól, akik kimaradtak!
Megéltünk néhány antológiát, két netes folyóiratot, egy találkozót, s rengeteg más élményünk is volt, így közösen.
Örömmel mondhatom tehát, a jelenlegi Allegória szerzőit üdvözölve: Boldog Születésnapot Allegória!
Ditta
M. Fehérvári Judit: Triptichon sötétben
tovaringnak
múltidéző
történések
akár fáradt nők
csípői
az élet terhei alatt
ragyogásuk
megsebzik az évek
emlékeim
vasra verve hályogos
szemű
lassú zsoldosok
hullamerev
relikviáim
lehúzzák
az évek ami maradt
széthullott
mondattöredékek
hallgatásba
zárt remények
az
irgalom megfáradt
bójái
között
*
testem
már libenne egy pillanatba
át
a kapun hol nincsenek
fájdalomrózsák
s a pirosló
ízületeim
lendülete megállhatna
akár
egy végső pillanat
de
nem engedi távozni a jelen
nehéz
így élnem
azt
hiszem halott a lelkem
és
lassan követik sejtjeim
miközben
lyukas cilinderből
bűvészként
előhúzom az
ég
karimáját hintázni rajta verejtékes
*
aki
bújt aki nem megyek
botom
a könyököm alá tűröm
lehetne
akár az ingem de pusztán
a
csontjaim kárognak hatvan leszel
megéred
nem éred megkaptad az
élettől
a kapufád azt vették el
tőled
mitől emberré lettél érzed
a
repdesés szökellő ritmusát
szárnyaid
nem bontod többé
helyed
a síkban tűhegyni loccsanás
lelkedben
holtak izzanak szüntelen
barkabánba
ütközött a jelen
2022.
