Blank Judit: Zakatol a vonat

 Péntek este van. „Nem is baj, hogy ma nem ér rá senki, elleszek a tv-vel meg a számítógéppel. Néha jólesik kicsit egyedül lenni.” Bekapcsolja a televíziót, szereti a sportműsorokat. „Ennek a meccsnek is vége van már, későn kattintottam ide.” Cél nélkül kapcsolgatja a tv-t, egyik adón sem talál kedvére való műsort. „Miért nem ér rá senki? Beülhettünk volna egy pohár sörre, vagy feljöhetett volna Marcsi. Biztosan nem tud elszabadulni otthonról.” – nyugtázza magában. 

      Még egy pillanatra látja az egyik adó reklámját. Egy kis villanyvasutat, ahogy zakatolva rohan a kis játékvonat a síneken. „Nekem is pont ilyen volt!” – fut át a gondolataiban a boldog emlék. S már át is járja az otthon emlékektől beporosodott levegője, a születésnapi torta édes illata, s anyja örömteli mosolya, amint apjával összerakják a síneket, elhelyezik a vasút melletti fákat és a kis alagutat. Hallja kis húga hangos visítását: „én isz akajok ilyen kisz vonatot! Nekem isz kell ilyen kiszvonat!” 

     Apja már évek óta a temetőben nyugszik. Anyjával napi kapcsolatban áll. Napi két mondat erejéig. Aztán gyorsan lerázza valami fontos dologra hivatkozva. Persze, anyja megérti…Másnap újra hívja, s ő megint…csak egy-két mondat, amire oda sem figyel. Mit is mondott utoljára? Tényleg, mit is? Talán azt, hogy elromlott a mosógépe. És nagyon fáj a lába. 

Zakatol a vonat. Most kisiklik, apja ügyes mozdulattal visszailleszti a sínekre. Anyja tálcán süteményt kínál. Ő teljesen elmerül a játékban, azért gyorsan bekap egy szeletet. Milyen finom! Kár, hogy most nincs ideje többet enni belőle! 

Megcsörren a telefon. Marcsi hangját hallja:

- Fel tudok menni egy rövid órácskára, Géza elment itthonról. 

- Gyere, várlak. 

     Nem érez örömöt a titkos találkozás gondolatára, de azért nekiáll rendet rakni. Gyorsan kiszellőztet, hogy az áporodott cigarettaszag kimenjen valamennyire. Minden a helyére kerül, vendégfogadásra alkalmas a szoba. 

     Csak az a kis vonat…Még mindig zakatol. Most sípol a mozdony. „Állomásra ért! Beszállás!” – hallja apja hangját, látja anyja ragyogó tekintetét. 

     „Elromlott a mosógépem. Fájnak a lábaim, nem tudok még a boltba se lemenni. És te, hogy vagy kisfiam? És te, hogy vagy kisfiam? És te, hogy vagy…” – pergő dobként hasítanak fülébe a mondatok. 

    Beül az autóba. Ha most elindul, 2 óra múlva anyjánál lehet. Szakad az eső, bekapcsolja az ablaktörlőt, aminek monoton hangja perceken belül átalakul a kis vonat zakatolásává. 

Sajnos nem tud gyorsabban menni, rosszak a látási viszonyok. És ezek a lámpák! Mindig pirosat fog ki! Ha a bűntudatnak és vágyaknak szárnyai kelnének, ő már otthon lehetne anyjánál, a gyerekkori kis szobában, ahol oly békésen szaladt a kis vonat! Jövőbe repítette, mely gyermeki szívvel, oly biztonságosan közeledett felé. 

     Egy óra múlva elállt az eső. Már nincs messze a kis városuk. Milyen régen járt erre! Látja már a hazai dombokat, melyek közül oly méltóságteljesen emelkedik ki a piros templomtorony. Az autó berregésén, a kisvasút zakatolásán át hallja a misére hívó harangok kondulását. Ő ünneplő ruhájában indul a misére, édesanyja büszke tekintete követi lépteit a kis kert kapuból. 

     Bekanyarodik a városukba. Ismerős utcák, ismerős házak közé. Nahát! Mikor építettek ide körforgalmat? Hová tűnt a sarokról az öreg Pálfiék boltja, ahová minden nap bejárt cukorkáért? 

Leállítja az autót a házuk előtt, melyen a sárga vakolat, bizony már búcsúzik a faltól. A muskátlik! Az ablakokban ott virítanak a muskátlik, anyja gondoskodó keze nyomát jelezve! A kis udvarból lassú léptekkel közelít a bejárati ajtóhoz. Jól megnéz mindent, kiváltképpen a virágokat, melyeknek illata átszárnyalja azokat az éveket, amióta nem látta őket. Semmihez nem fogható érzéssel fonta körbe az otthon levegője. 

     Halkan bekopog. Pillanatok múlva anyja törékeny alakja simul ölelő karjaiba. Mintha soha nem akarná elengedni.

Riba Ildikó: Csengettyű

Csengettyű cseng-bong,
udvarias kútágas
jeget bont.

Vándor éji madár
kútkávára messziről száll 
kuvik sivítva hívja párját.

Magányos szíve 
riadtan remeg 
megpihenő testére  
csillagfényben
nesztelen hópehely hull.

Szikrázó fénye 
sziluettjén aléltan kihuny.

Ruder Jana: Pünkösdi harangszó (Valóságon alapul, de zömmel fikció. )

 

Amikor a településre költöztem a hivatásom miatt, Józsit úgy ismertem meg, mint boldog embert.

      A falubeliek aztán elmesélték, hogy Józsinak nem sikerült az első házassága, a sok veszekedés, a felesége hűtlensége nagyon megviselte. Amikor a feleségétől elvált, megfogadta, hogy többé nem nősül meg. Sokáig tartotta is ezt az esküt, de a sors kereke másképpen forgott. 

      A második feleségével, Borikával egy virágüzletben ismerkedett meg, ugyanazt a cserepes begóniát akarták megvásárolni mindketten, de ahelyett, hogy vitatkoztak volna, ahogy az többnyire, az ilyen esetekben megszokott, mindegyik nagylelkűen a másikra testálta. Az üzletet elhagyva, még sokáig beszélgettek, amit aztán több hasonló eszmecsere követett. Rájöttek, hogy meg kell próbálniuk, együtt. Összeházasodtak és nagy egyetértésben éltek. 

      Egyetlen bánat vetett árnyékot a házasságukra, hogy már nem születhetett gyermekük, mert Borika is a negyvenes éveinek végét lépdelte, Józsi pedig elhagyta az ötvenet. 

      Szorgalmas, dolgos emberek hírében álltak. Nagy földeket műveltek és állatokat tartottak. A férfit mindenki csak a tejes Józsinak hívta, mert a fél település tőle vette a tejet. Felesége imádta a virágokat. Az ablakaiban muskátli erdőt nevelt, melyek különböző színekben ékesítették a hatalmas házat. Fákat ültettek, mert az asszony azt vallotta, hogy fákat minden évben ültetni kell, mivel azok adják az életet. Gazdagítják a portát. Tisztítják a levegőt…

      A virágoktól, a fáktól jobban csak Józsit szerette. Karöltve, büszkén mentek a vasárnapi misére. Ha elhunyt valaki a faluban, együtt kísérték az utolsó útjára. Szépen éltek, szeretetben, békességben. Egészen addig, míg egy májusi napon az asszony rosszul nem lett. A mentő szirénázva vitte el. Az utcabeliek kivonultak az utcára, hogy lássák, mi történt.

      Borika nem jött többé haza.

      Nem láthatta a gyönyörű cseresznyefákat, meggyfákat virágos csipkébe öltözni. Muskátlikat sem öntözhette meg soha már, s kedvenc virágának, a pünkösdi rózsának sem simogathatta meg többé a szirmait, pedig ez mindig kedvenc időtöltése volt. Tüdőembóliát kapott, olyan súlyosat, szinte azonnal meghalt.

      Józsi nem sírt a temetésen. A könnyei nem tudtak kifolyni a szeméből. 

      A temetést követően sokáig ki sem tette a lábát a házból.

      Semmi nem érdekelte, az ég világon semmi. Sem ember, sem növény, sem állat. Csak a pünkösdirózsabokrot óvta, nem hagyta, hogy a gaz ellepje.  Az italt választotta társnak a fájdalma tompítására. 

      Teljesen elzüllött. Az állatok egy része elpusztult, a többit lassan eladogatta, hogy italt vegyen belőle.

Kerülte az embereket, a misére sem járt többé.

      Egyetlen esemény volt, amit meglátogatott: Ha a gyerekek szerepeltek nyilvánosan, akkor azon mindig részt vett. Az első sorban ülve tapsolta meg a szereplőket. Egyik ilyen előadásunkon a Rigócsőr királyfit adtuk elő. Az eredeti mesét dolgoztam át kicsit, hogy színpadra vihető legyen, a gyerekek személyiségét, életkori sajátosságait is figyelembe véve. Több mesét dolgoztam így fel, vittem közönség elé ─ gyerekekkel.

      Józsi az előadás után odajött hozzám és érdeklődött, hogy ki kinek a gyermeke, mert ő bizony már nem ismeri őket.

       Elmondtam, s néha mosolyt fedeztem fel az arcán.  Aztán így szólt… ”Ha nekem lehetett volna gyermekem… az is most itt játszana a maga keze alatt. De látja? Az Isten mindent elvett tőlem…”

       Bánat ült a szemére újra, és a kezemet megszorítva távozott. Nagyon sajnáltam, együtt éreztem vele, de segíteni nem tudtam volna, mert senkit nem engedett magához közel. Azt mondták a szomszédok, hogy az almafa alatt ─ amit még a felesége ültetett valamikor ─, ott szokott üldögélni egy kis összeácsolt padon… és ott  siratta el szeretett asszonyát minden nap.

      A temetőbe is ritkán ment ki, inkább csak sötétben ballagott oda, amikor nem kellett találkoznia emberekkel. Amolyan csodabogár lett a tejes Józsi…

      A közelmúltban a gyerekekkel sétáltunk az utcán, örülve a szép májusi időnek, a fákat, a levelekben pihenő gyönyörű zöld árnyalatokat figyeltük meg, amikor Józsi jött velünk szemben.

      Erősen gyűrött ruhája tiszta volt.

      Megsimogatta néhány gyerek fejét aztán hozzám fordult.

      ─ Tudja kedves, most a misére megyek. Ez lesz az utolsó. Többet nem járok már oda se, igaz már régen voltam, de most muszáj.

      Válaszra sem várva ment tovább. Egy darabig még gondolataimat uralta, de aztán a gyerekekre kellett koncentrálnom…

      A minap a jegyzővel a megyeszékhelyen jártunk. Egy értekezleten vettünk részt. Neki volt egy kis maszek ügye is még, gondoltam megvárom a padon ülve. Néztem a víz csobogását, a szökőkút szépségében gyönyörködtem. Örültem, hogy pünkösd közeledik, lesz időm bepótolni elmaradt munkáimat.

      Aztán fura érzésem támadt. Mintha engem néznének, figyelnének. Néha van ilyen…

      A velem szemben, de tőlem kissé távolabbra levő padon, Józsit láttam, amint éppen feláll és a belváros felé veszi az irányt.

      A hazafelé vezető úton, megosztottam a jegyzővel a gondolataimat, miszerint érdekesnek találtam az esetet, mert hát mit kereshetett ott a Józsi, akiről köztudott volt, hogy az orrát sem dugta ki a faluból.

      Még nevettünk is, hogy talán valami asszony lesz a dologban. Amikor hazaértem szóltak a harangok.

      Néhány óra elteltével megcsörrent a telefon. A jegyző hívott, hogy egy jó szemüveg kell nekem, mert amikor én a Józsit láttam, a férfi már nem volt az élők sorában. Ittasan akkorát esett, hogy már nem lehetett rajta segíteni.

      Tehát nem láthattam. Döbbenten gondolok arra, hogy tényleg ilyen rossz lenne a látásom? Pedig szemüveg nem is kell, csak olvasásra… Ennyire hasonlított volna valaki Józsira?

      No azért a szemészetre elmegyek…

 2007.

Katalin Szabó Patai: Együtt az úton - Festmény

 

Kertész Éva: Létezel?

       

       

Ugye valóság az, hogy létezel Egyetlen Igaz? Ugye nem csak csapongó érzelmeim szülnek téged naponta újra, meg újra? Ne hagyj cserben, kérlek, de főleg ne haragudj, amiért állandóan faggatlak Felőled! Tudod, szükségem van ezekre az önmegnyugtatás végett. A bizonytalanságom végett. Sajnos, kétségeim örökké velem vannak, mert láthatatlan vagy, mert nem vagy egyéb, mint egy érzés. Hol erős, hol bizonytalan érzés.

      Neveltetésünk úgy tett tönkre mindent, hogy elvették tőlünk a Hozzád vezető utat, azt mondták, hogy nem létezel. Nem voltál elég korszerű. 

      A történelemnek abban az időszakában serdült a nemzedékem, amikor a gyermek fogékony mindenre, amit állandóan hall, amelyet elfogad, mert okos felnőttek mondják. Ez, az, az időszak, melyben a kor legnagyobb agymosása történt, a korábbi hiedelmek eltörlése, hogy megszülessen az új, szocialista embertípus. Létre is hozták, mi pedig itt lézengünk valós, és hamis ismeretek szorításában.

     Rám is rám tör ismét és újra az elviselhetetlen kételkedés. Sokszor vallatlak, lehet, hogy már unod is, de nekem szükségem lenne arra a bizonyosságra, amely belőled árad, s amely elől úgy suhansz el, hogy el ne érjelek. Noha bennem vagy…

Nehezen viselem, és tudnod kell -, és tudod is, ha vagy, - hogy újra és újra eluralkodik rajtam ez a kínos érzés. Lehúz és kimerít. Tudom ám, főleg érzem, hogy nem úgy ugyan, ahogyan tanították nekünk valaha, nem lehetsz hozzám hasonló, holott mások azt bizonygatják, hogy a saját képedre teremtettél volna. Eh! Nem lehetsz emberi, mert azt még elgondolni is rossz, ha itt körülnézek. De azért nagyon jó lenne, ha legalább a hajam megcibálnád néha, hogy „itt vagyok, légy nyugodt”

Értem én, hogy nem törődhetsz minden teremtményed minden pillanatával. Meg nem is az a dolgod, hogy egyenként bíbelődj velünk.

De kitől kérdezzek, ha nem tőled, magadtól?  Kell, hogy választ kapjak a kérdéseimre, s nincs senki, aki hitelesebb Nálad. Tudnod kell rólam, és tudom, hogy tudod is, engem a papok súlyosan zavarnak! S ha bármely vallás bármely prédikátora szólni kezd, pattanás nő a hátamon. Rengeteg. Mert nem hiteles számomra egy se! Oly pátoszos, olyan művi, szinte hihetetlen, hogy nem kell nekem. Szabályosan ingerel, aki hivatásszerűen beszél Rólad. Már az is megfordult a fejemben, lehet, hogy elkeveredtem, és valahol máshol kéne téged keresnem. Más vallásokban. Valahol keleten.

Mégis érezlek. Magamban visellek, Veled veszem körül magam. Kibélelem veled magam. Mert benne vagy a legkisebb fuvallatban, a váratlan simításban, a megfáradt érintésben. A csendben, a magányban, a napsugárban, az esthomályban. Te láthatatlan! Mindenhol vagy, és sehol nem látlak. Mégis Hozzád szól a hála és a dicséret, mert enyhül a fájdalom, és elhagy a keserűség, és lohad a harag és a dac, és helyette beköltözik lelkembe a türelem. 

Ismerem nagy műveltségű fizikusok, matematikusok, természettudománnyal foglalkozók, sebészek véleményét, akik vallják, hogy te vagy az egyetlen tervező, megvalósító és irányadó a nagy egészben, mely elkezdődött az első nagy bum-mal. Kutatásaik, megfigyeléseik tanúsítják, hogy ugyanott, ugyanolyan gyorsasággal ugyanúgy forog a mi földünk az idő óta, csak lehűlt közben. De maradt ugyanolyan távolságra a naptól, és a holdtól, és minden más bolygótól, és minden bolygó egymástól -, legfeljebb néhány szögnyi eltéréssel, semmit sem változtatva azon a távolságon, mely eleve elrendeltetett, hogy sem távolabb, sem közelebb ne kerüljenek, mert így biztonságos. Létünk, létem maga is csoda, mint minden teremtményedé, mely évmilliók óta ismétlődik minden nemzedékben, csak közben felhalmozódott annyi tudás körülöttünk, hogy már meg is meri kérdőjelezni az ember a létezésed.

Az emberiség fejlődésének ezen a lépcsőjén tehát Neked köszönhetem ismereteimet is, melyekre szert tettem. Miként neked köszönhetem azokat az új érzéseket, melyek nélküled nem érintettek volna meg, de meg sem születtek volna.

 Neked köszönhetem első vajúdásom, és a következők szép, szörnyű élményét, kínját, de általad született meg az, az új, különleges érzés, melyet nem ismertem korábban: az aggódó szeretet, a szerelem nélküli rajongás, a gondoskodás és felelősség minősége, a soha el nem múló szeretet gazdagsága. Általad tudom, hogy a szív elméletben bővül, és tágul, nyúlik, gumihoz hasonlóan, és mindenki elfér benne, mindenkit magába vonz, óv, védelmez, dajkál. Nem az, az izomköteg, mely a vért pumpálja az erekben, hanem az, az érzelem mennyiség, amely aggódik, és óv, mint a jó anya. Mert nem anya, aki nem minősít, nem csiszol, nem gátol, még akkor is, ha sír a lelke. És az sem jó anya, aki nem tudja elengedni a gyermek kezét felnőve, mert egyszer magára marad az a gyermek, s más kezét fogja, másba kapaszkodik, más hangját hallja, várja, s meg kell élnie az ő életét.

Általad tudom, hogy a szeretet egyfajta melengető érzés, mindent elrejt, beburkol, mint egy hatalmas meleg takaró, nem bizonygat, és nem vádol. A szeretet elnéző és gyengéd, és határozott, és biztonságos.

Anélkül, hogy érezném, tudom, hogy benne vagy minden gondolatomban, és mozdulatomban, minként minden cselekedetemben, mert te vagy a fék, miként te vagy a gát is, te vagy, akiért nem követjük el vétkeinket, akiért nem okozunk szándékosan keserűséget és bánatot másoknak, akiért ott segítünk, ahol módunkban áll. Mert éretted élő a tisztesség és a jóakarat. Anélkül, hogy tudnánk. Mert beépültek életünkbe a fékek és a gátak, mert visszatartó erő a te létezésed, és előre lendít, ha kell, miként meg is tart. Őrizz meg engem magamnak magadban!

 

M. Fehérvári Judit: Vers

 

 

e nap legyen az álmoké

gyermekkorom napja

focizzunk együtt a zugban

ahol visszapattan a labda

és cigánykereket jár az utca

 

mellettünk kutyáink simulnak

körbe-körbe táncolnak

boldogan csóválják a farkuk

ha megszerzik a gömbünk

nyálasan is labda a labda

 

semmitől sem félünk boldogan

játsszuk a nevenincs melódiánkat

míg a réten gyöngyöket lehel a pára

apáink kiáltanak legyen elég mára

és feltapadnak a csillagok is az ég fodrára

Lőrincz Mária Magdolna: Év évre hull - Festmény

 

Molnár József: Bársonyhalál

 

 

 

Kálnoky László: Pokol című versére

 

 

 

„Kincsem kiszórtam mind az ablakon,”

majd elfagy, mint a meg sem írt regényem,

nézem a pokol tornácán vakon,

hány ismeretlent éget el a szégyen.

Már életünkben máglyákat rakunk,

elégetjük rongy életünk mihasznán,

egy helyben toporogva rohanunk,

célunk a semmi elérése bambán.

Világ-börtönünkben foglyok leszünk,

börtönőrünk, a cinkosunk is vádlott,

a végítélet ellen tüntetünk,

már azt hittük, hogy minden tettünk áldott.

Most együtt fekszünk, büntetés s a bűn,

simogató bársonyhalál a tűz.

Kamarás Ágnes: Levelekkel teleszőtt... - Fotó

 

Vasi Szabó János: Fakó vidék 5. - Befejező rész

– Visszatérve Thulcandra második inváziójára: a Tejút központi bolyvilágának Úrnőjét meditáció közben látomással kereste meg a Fény Ura. Szent révületében megpillantotta ezt a távoli sártekét, egy kezdetleges fényvilágot, mely botorul dacolni mert a DARS-sal, s akkor épp e tette szörnyű megtorlását nyögte... A vég órája előtti utolsó percben jöttek a szabadítók, planétánkon a flóra és a fauna gyakorlatilag megsemmisült, s hiába volt minden nagylelkű segítség: bolygónk örökké szürke, puszta világgá vált...

– Szóval az a rusnyaság... egy a szabadítók közül?

– Igen, s mivel a formika katonák nem hagyhatják el űrhajójuk közvetlen környékét, egy parancsnokkal hozott össze a sors. De indulnunk kell Andrea, hogy időben visszaérjünk az Árpád-család településére. Emesének át kell adnom Európa Állam főkoordinátorának üzenetét.

– Rossz hírt kaptál? Láttam az arcodon – a férfi megcsókol, játékosan összekócolja a hajam, ám a kedveskedés ellenére érzem: erővel nyomja el a fájdalmas fintort.

– A Tejút peremvidékén ismét megjelent a DARS. Elpusztítottak egy egész bolyvilágot... A Fény Szövetség élet-halálharcban áll velük, a segítségünket kérik.

– A miénket? De mit tud ez a kiszipolyozott Thulcandra nyújtani azoknak a

– szuperlényeknek?

– A DARS új szövetségest talált, megnyerte a támadáshoz egy másik dimenzió iszonyú lényeit. Ezek a láthatatlan – leginkább az iubarokra emlékeztető – valamik a hiperűrben élnek, térugráskor hatalmukba kerítik a védtelen formika csillaghajókat, s abban a félelmetes nemlét világban elpusztítják azokat! A megtámadott bolyvilág segítségére siető flotta is erre a sorsra jutott – egy űrhajó kivételével. Ezen emberek is tartózkodtak. Felfoghatatlan módon „megérezték” a hiperűrben leselkedő halálos veszélyt, s időben jelezték a csillaghajó irányítóinak... Csak az emberek voltak erre képesek. A másik három fajból hiányzik a mentális előrelátás, ami vészjelzőként „működésbe lép” a hipertér démonainak a megjelenésekor. Az új csillagarmada egységeihez embereket kérnek és Thulcandra nem tagadhatja meg a szabadítóinak kérését. A főkoordinátor utasítása szerint minden családszövetség köteles kijelölni tizenöt önkéntest – természetesen gyermektelen férfiakat és nőket...

– De hát az Árpád-családban az időjárásgyári katasztrófa miatt nagyon kevesen maradtak.

– Háborús időkben nincs apelláta.

– Akkor ez azt jelenti, hogy te is?

– Igen. A családszövetség vezetője nem tehet kivételt a gyermekével sem.

– Emesének meghalt a férje, s a nagyobbik fia; kegyetlenség azt kérni tőle, hogy feláldozza minden családtagját!

– Vezetőnek lenni nem előjog, gyakran kínos kötelességek sora. Számunkra, hozzátartozóknak szörnyű volt apám, s Etel bátyám tragédiája. De gondolkozz: ők odaát egy boldogabb dimenzióban már egyesülhettek a fénnyel!

Andrea, ne feledd, mit tanultál a Fény Templomában: csak a portested halandó, a lélek halhatatlan!

– Kelen, rám nem gondolsz? Mi lesz velem nélküled...

Vadul repít a sikló a horizont felé. Alattam vágtat az ezüstszürke róna, felettem a vaníliaszínű ég. Csak az érthet meg, aki már elveszített egy a szívéhez közel álló embert...

...Kelen, és a sok száz thulcandrai újonc, tegnap hajózott be. Csak a közeli hozzátartozók juthattak be Európa Állam Egyes Számú Űrkikötőjébe: mégis ezrek állták körül a biztonsági zónán túl a nagy, fehéraranyként fénylő csillaghajót. A távolból néztem a nyílegyenes sorokban masírozó formika századokat, s az alacsony kitinpáncélos tömegből kifehérlő űregyenruhás sudár férfiakat és nőket. Pillanatra, mintha Kelent is megláttam volna: remélem ő volt az a magas férfi, aki felénk fordulva intett utószor, mielőtt beleveszett a formika űrhajó hangárkapujának feketeségébe. Mellettem hangosan felzokogott valaki, Emese asszony volt. Vékony, erekkel átszőtt kezébe temette arcát. Akkor el voltam telve a bánatommal, most jut eszembe: először láttam sírni egy jövőbéli embert...

Szombathely, 1995-2015

Ps:

Itt szeretném megköszönni Pete László Miklós nagylelkű gesztusát:

vendégszövege nélkül vesztett volna erejéből ez a hosszú történet.

Ruder Jana: A fekete erdő lánya

Hol volt, hol nem volt, mert bizony egyszer volt egy nagy ország, abban pedig egy különleges erdő! Ebben az erdőben minden fa fekete volt. Még a levelek is feketén nőttek a fákra, talán éppen ezért, nem is nagyon jártak ide az emberek. Féltek a sötéttől. Az erdőhöz legközelebb eső városból is csak egyetlen egy ember mert az erdőbe menni. Midina, a kis árva lány. Ő nem félt a fekete fáktól és levelektől. Sőt, nagyon szerette őket. Amikor szomorú volt, vagy nagy öröm érte, szaladt is az erdőbe, és átölelte a fákat. Mesélt nekik arról, hogy milyen nehéz sora van, mert nem szereti senki. Vesszővel ütik, ha lassabban csinál meg valamit, amit ráparancsolnak. Amióta meghaltak a szülei, az apja testvére vette magához, és annak a felesége sokszor még enni sem adott neki. Csak a saját gyerekeit szereti. Nekik még kalácsot is süt, amiből Midina csak a végét kapja meg, amiben nincsen semmi töltelék, és többnyire kicsit égett is. A legnagyobb fájdalma az volt, hogy eladták idegeneknek a szülei házát, pedig nagyon szeretett volna abba visszaköltözni, hisz már nagylány. Tudna gondoskodni magáról. Mivel az erdőt kerülték az emberek, a fák a teremtő segítségével szabadon nőttek, nem csonkította meg őket senki. Sok madárnak adott otthont erdő. Jól el tudtak bújni az ágak között, és az odúkban. Azonban nem csak madarak, hanem mókusok, őzek, szarvasok, rókák, és nyulak is találtak maguknak menedéket a sűrűben. Mindig leltek valahol elemózsiát. A fekete erdő olyan volt, mint maga a békesség. Ezért is szerette úgy Midina is. Úgy érezte, ő tulajdonképpen már a fekete erdő lánya. Itt szabadon lélegezhetett és békesség, meghittség vette körül. Nőtt az erdő közepén egy fenyőfa. Fekete volt annak is minden tűlevele, és kiemelkedett az erdőből, olyan magasra nőtt. Alatta csak fehér színű virágok nyíltak. Az volt bennük a különleges, hogy csak éjszaka bontottak virágot, s mint a kis lámpások, úgy világítottak. Folyamatosan nyíltak, még télen is. Ilyenkor nem is nagyon ment a fenyő közelébe egyetlen állat sem. Egyedül a nagy fakopáncsot nem zavarta a fény. Inkább gyönyörködött benne, s az sem titok, hogy szerette a fenyő magját csipegetni. Este azért jött mindig a fához, mert ilyenkor nem jártak a szarkák. Azok gonoszak voltak, mindig elzavarták Vinnát, a nagy fakopáncsok legkisebbikét. Vinna jó lelkű, különleges madár volt. Összeszedte a rovarokat, melyek kárt okoztak volna a fákban, és jó barátságban volt mindenkivel. Mindig arra figyelt, kinek segíthetne. Ismerte Midinát is, és nagyon sajnálta, hogy mennyit kell szenvednie, s szeretet nélkül kell élnie. Történt egyszer, szenteste közeledtével, hogy a leányzó éppen a fekete erdőbe tartott, hogy átölelje a fákat, és nekik elpanaszkodja a bánatát. Mert mindig fázik… nincs egy jó meleg kabátja, és a csizmája is több helyen lyukas. Elmesélje, milyen jó volt régen, amikor a szüleivel együtt várták a kis Jézuska eljövetelét, sütöttek tököt, meg finom ropogós kenyeret, diós kalácsot és a kemence melegénél sosem fázott. Együtt milyen jó volt, mennyit beszélgettek, énekeltek, diót tisztítottak, a felfűzték a fákra a madaraknak. Könnyes szemmel panaszkodott a fáknak, azok meg hallgatták, néha suttogtak valamit, s kicsit hajlongtak tiszteletük jeléül. Éppen a fákon kopogtatott Vinna a fakopáncs, és hallotta, mit mesélt a lány. Nagyon szeretett volna neki segíteni, valami ajándékot adni… sokat gondolkodott, hogy mit is adhatna. Aztán eszébe jutott, hogy a nagy fenyőfa alatt ott vannak a szépséges fehér világító virágok. Egyet lecsippentett a csőrével… és vitte is Midinának. A lány pedig boldogan vette a kezébe. Alig, hogy az ujjaihoz ért, azonnal azt érezte, hogy már nem is fázik. Nagyon megörült a virágnak és köszönte is a fakopáncsnak. Legnagyobb megdöbbenésére Vinna megszólalt. Emberi nyelven beszélt.

„Csak ezt a kis apróságot tudtam adni neked szép leányzó. Azt szeretném, ha sosem lennél szomorú. „

„Nagyon köszönöm neked madárka, hogy örömöt szereztél nekem. Már nem is fázom! Megmelegít ez a kedves virág! Hol találtad? Amióta megérintettem, értem amit mondasz nekem. Bizonyára varázsvirág lehet „

„Én már régóta értem a beszédedet Midina, de talán ez a virág segít abban, hogy értsük egymást. Egy nagy fenyőfa alján nyílnak a virágok. Gyere velem, megmutatom. „

Igaz, már sötétedett, és Midinának haza kellett volna már menni, nehogy a nagybátyja felesége elverje, mint ahogy annyiszor tette, de most valami azt súgta neki hogy csak bátran menjen a madárral. Nem is kellett sokáig gyalogolnia, máris megpillantotta a hatalmas fenyőt, s alatta már éppen nyiladozó virágokat, melyek elkezdtek világítani.

„ De gyönyörűek vagytok! Istenem de szépek „ - odalépett és megsimogatta őket.

Abban a pillanatban megnyílt a nagy fenyő törzse, s mint egy házba, be lehetett lépni.

„ Gyere kislány! Lépj be az új otthonodba…szólt a fekete fenyő - Van itt minden, amire csak szükséged lehet. Étel, ital, meleg ruhák, fekhely. Amikor úgy érzed, hogy bántanak, megsértenek, igazságtalanok veled a nagybátyád házában, gyere ide. Itt meglesz mindened. Hisz már régóta te vagy ennek a fekete erdőnek a lánya. Ismernek az állatok, a növények… nem kell mást tenned, csak egy fehér virágot kell megérintened. „

Amikor belépett a fenyő belsejébe,egy lépcső vezetett fel is, és le is. Jó meleg volt benne. Láthatta, hogy a fenyő igazat mondott. Minden volt ott, amit csak ember kívánhatott. Leült az asztalhoz, és evett a sonkából, s diós kalácsból. Ivott a friss vízből. Érezte, hogy csoda történt, és ettől a pillanattól kezdve, már nem volt szomorú. Megköszönte a fakopáncsnak az ajándékot, a fenyőnek a gondoskodást. A kezében levő kis virágot ráakasztotta a nagy fenyő ágára, hadd világítson ott, mint egy gyertya, hisz karácsony van. Aztán hazasietett, bár szívesebben maradt volna már most az erdőben. De szüksége volt még pár napra, hogy megváljon ettől a lelketlen, kegyetlen családtól. A nagybátyja házában verést ugyan most nem kapott, de vacsorát sem. Ez azonban nem szomorította el, hisz tudta, hogy van már meleg, szerető otthona, hisz Ő a fekete erdő lánya, akit szeretnek a fák, bokrok, madarak… és a többi állatok.

Íródott 2021 december- Józsa Mara adventi mesenaptárába.

Kép: Pixaby 

Blank Judit: Isten tenyerén

Bágyadt karjaival ölel át az őszi alkony amint a temetőbe lépek, s mint a sírok mellett a vén tölgyfák, akik csendesen lehelik barna csókjukat az emlékezésre, az elmúlásra, s Isten adta örök szeretetük lágyan ringatva hullatja apró makktermésüket a megfáradt leveleikkel együtt az élők megnyugtatására. Mert megnyugtatóak a tölgyfák a sírok körül! Az örök élet, a létezés szépsége, s a végtelen szeretet hull lábaink elé a terméseikben. 

Pillanatra kiengedem lelkemet testem bezárt börtönéből, s érzem, ahogy szárnyal, összefonódik az elhunytakéval, s keresi azt, amit máshol nem talál. Csak itt. Ahol minden emberi érzés oly szelíden fér meg egymás mellett Isten tenyerén pihenve, melyet fáradhatatlanul simogat a nyugalom, béke szellője. Ahol nem keressük izgatottan a jövőt, nem firtatjuk a múltat, hiszen örömeivel és esendőségével itt lengedez körülöttünk. Itt, ahol a béke szárnyán szunnyadnak a megfáradt lelkek, s a megfáradt lelkekben szunnyad a béke, a belenyugvás, a megnyugvás.

Apró kis mécsesek világítanak az „örök világosság fényével.” Érzem a félig égett gyertyák melegét, hallom halkuló sercegésüket, majd látom még a keskeny kis füstcsíkokat, melyek elhamvadásuk után még szállnak egy darabig az ég felé. Mint ahogyan a tölgyfák is az ég felé nyúlnak. Csak élettelen leveleiket küldik a földre, ők tovább nyújtózkodnak Isten országa felé. Mutatják az utat nekünk, embereknek, kik oly gyakran másfelé keressük azt, s el is hisszük, hogy megtaláltuk egy-egy rövid zsákutcában. Pedig a természetben mindig ott rejtőzik az igazság, a bölcsesség és a béke.

Hajlott hátú idős emberek jönnek virágokkal és kis öntözőkannával kezükben. Némán mozog az ajkuk. Talán imát mormolnak? Vagy szeretteiknek mesélnek múló életükről? 

Az összetartozás, az emlékezés a szépségét, fájdalmát elszórja lelkemen, ahol most szintén apró mécsest gyújtok. Érzem, hogy felmelegszem tőle. A kis pislákoló lángocska hol fellobban, hol kialudni készül. 

Lassan leszáll az est. A sötétség jótékonyan betakarja a földi élet nyomorát, csak a gyertyák fényei világítanak rendületlenül. Egy régóta készülődő könnycseppet morzsolok el szemem alatt, némán hull egy elbarnult tölgylevélre. 

Gyertyák fényében úszik a temető. Messze világítanak a sötétben. A világ fölött Isten sóhaja száll.

Riba Ildikó: Égi ecset

titokban tángáltam
szomorú szíved
szótlan suhanj
létemnek legyél mankó 

félig törött támasz
vigaszul pingálj puha
érintéssel égi ecsettel
szelíden szép szavakat

Lőrincz Mária Magdolna: Szirma hullt - Festmény

 

Vasi Szabó János: Fakó vidék - 4.rész

 

– Andrea, kedvesem... Engedd magadhoz a fényt!

Hasonló emóció, mint az „időrengés” során: a testetlenség érzése egy fekete térben. De most új érzés társul hozzá: a magány... Mielőtt kétségbeesnék, felfigyelek a csillámlásra, ami fényszálak erdejeként halad felém. Tudom, hogymnincs kezdete, s nem lesz vége soha. A koromszín semmi szétfoszlik, aranyló hálóvá bomlik a világ, ám a hálóból áradó sugárzás nem vakít és nem az érzékszerveimre hat, hanem a... lelkemre. Lassan közelít, s én nem érzek mást csak megnyugvást, ahogy akkor illik, amikor elér, magába olvaszt az önzetlen empátia s a végtelen szeretet.

Fájó a visszatérés a való világba. Hisz az a másik maga volt a beteljesülés, nagyobb érzés a katarzisnál! Reszketve kapaszkodom Kelen karjába.

– Mi történt velem?

– Magadba fogadtad a fényt, és ő elfogadott téged.

– Ez egy keresztelő szertartás volt?

– Tessék? Hát így is mondhatom, igen, végleg hozzánk tartozol!

A Fény Templomának „szomszédságában” – úgy fél kilométerre – emelkedik a tartományi Közigazgatási Hivatal épülete. Kelennek itt van randevúja

valamelyik bürokratával. Az Árpád-családszövetség vezetőjéhez, Emese aszszonyhoz érkezett az „időtörésem” előtti nap a videofon hívás: bekéretik a fiát a tizenkettes számú bolyvárosba. Kelen szerint ez mindig plusz feladattal jár – nem kapkodta el az utazást.

Leülök egy kőpadra a hivatal előtti szoborparkban. A Fény Templomában tapasztalt emóció elég okot ad a töprengésre... Köröttem míves fémtalapzatokon különböző művészettörténeti korok alkotásai, legtöbbször azok sérült torzói láthatók. Örömmel tölt el, amikor felismerek egy-egy antik görög, reneszánsz kori, barokk vagy kubista stílusú szobrot. Közeledő lépések zavarnak meg, mögöttem, a gyöngykaviccsal felszórt sétány felől hallatszik. Kelen gyorsan végzett. Kíváncsian fordulok meg. Nem messze, Donatello alkotásra emlékeztető lovas torzó előtt megpillantok egy köpcös alakot. Fémes, zöld ruházatot hord, ami pikkelyszerűen több darabból áll össze. Kuroszava filmjeiben a szamurájok viseltek ehhez hasonló maskarát. Jobban szemügyre véve még alacsonyabbnak tűnik, mint azt első látásra gondoltam. A sisakja így ülve is a fejem magasságában van. A tetőtől-talpig „páncélba” öltözött alak közben megérezheti, hogymfigyelem, mert lassan felém fordul; esetlen mozdulattal hátraarcot csinál...A látványtól elsikoltom magam! Ez a valami, nem ember... Ízelttestű, cölöplábú, féltucat karmos végtagú, tenyérnyi nagy osztott szemű szörnyeteg. A huszonegyedik századi rémfilmeken edződött elmémnek is sok ez a lény; undorítóbb a Légy gusztustalanul átalakuló főhősénél is! A visítás áradatként ömlik, a rovarszerű iszonyat pedig ilyen hangokat ad ki:

- Krrrkkk rrrrkkkk.... – vagy hasonlót.

Félelmem nagyobb annál, hogy új keletű emlékeim közt ráleljek: honnét ismerős ez a fülsértő reszelés. A rémület csillapodik annyira, hogy felengednek görcsbe rándult izmaim, felpattanok a padról és síkfutókat megszégyenítő sebességgel tűnök el a helyszínről.

A Közigazgatási Hivatal lépcsőin rohanok bele Kelenbe. Ziháló tüdővelbújok meg a karjában, a kifulladástól elcsukló hangon mesélem a szoborparkban történteket. Kelen tekintete – ami a szokottnál is komorabb – elfelhősödik.

– Hát már meg is jöttek? A légkörfigyelők nem jelezték az érkezésüket, bár, lehet, hogy a Holdbázison szálltak le...

– Nem érted, Kelen? Ott a parkban megtámadott egy méteres, kitinpáncélos

rovarszörny! Te pedig csak a Holdbázisról tudsz beszélni?

– Andreám! Az nem rémség, hanem egy a formikák népéből: ősi, intelligens

faj. Remélem, nem vágtál hozzá semmit.

– Intelligens faj? Kelen, te már megint elhallgattál előlem valamit!

– Gyere, üljünk le oda... Tudom, kellemetlen erről beszélni, de amikor sokkot kaptál a Tudás Házában, a „történelmi film” nem ért véget, csak az...erélyes közbeavatkozásod félbeszakította.

– Hogyan? Akkor mi történt?

– Nem nyerhettük meg azt a háborút, láttad milyen pusztítást vitt véghez a

DARS néhány csillaghajóval!

– Mi lett a vége?

– A DARS megnyerte a háborút...

– Mégsem igázták le Thulcandrát? Megváltoztak?

– Andrea, te nem tudod, mit beszélsz? Az a faj jelenti a legkegyetlenebb fenyegetést, ami a fényvilágokat érheti! A galaktikánk előtti őskáosz szülte.

Egy faj, aki kiirtotta civilizációjából a szeretetet, akit nem irányít más, mint a pusztítás őrült vágya és más értelmes létformák leigázása. Uralkodni akarnak a létező világmindenség felett. Egyes asztrohistorikusok szerint ők voltak a genezis utáni kozmoszban az első öntudatra ébredt faj. Múltjuk irdatlan mélységű kút, tudásuk felülmúl majd mindenkiét ebben a galaxisban. Sajnos, a hatalmuk az idők során oly nagy lett, hogy telhetetlen gőgjükben szembefordultak a Jóság Urával is...

– Tehát nem ők egyedül uralják az űrt?

– Nem. Van egy szintén régi – évek millióival mérhető – Szövetség, ami dacol a DARS roppant haderejével. Az előbb már megneveztem őket: fényvilágok! Három faj alkotja a Szövetséget: a humanoid hispidusok népe, a,félhumán formikák, s a teljesen idegen anyagszerkezetű, inhumán iubarok.

Ők is felfedezték a csillagok közti utazás titkát, s mert mindjüknek meggyűlt a baja a DARS-al, –rájöttek, hogy külön-külön elvéreznének a harcban – egyesültek és súlyos áldozatok árán kikényszeríttették a csillagközi,békét. Azóta is fennáll ez az erőegyensúly. A konfliktus akkor újul ki, amikor egy semleges naprendszerben eléri egy faj a tudás azon szintjét, hogy uralni tudja a magenergiát, s megteszi az első bátortalan lépéseket azűrben. Ekkor a DARS – akinek állandó, kielégíthetetlen az éhsége a fejlődés bizonyos szintjét már elért rabszolga fajok után – lecsap, és legtöbbször sikerrel jár, mert a fényvilágok békés expanziója sokkal lassúbb és körülményesebb az Ellenség villámgyors hódításainál. Thulcandrának talán szerencséje volt – máig vitatkoznak ezen a teológusok és a filozófusok– ugyanis az első támadás túlságosan is elpusztította planétánkon az infrastruktúrát ahhoz, hogy az a sátáni népség letelepedhessen, s megkezdje bolygónk kiszipolyozását. Meg kellett várniuk, míg az emberiség kilábal a szörnyű válságból. Addig itt hagyták helytartónak a Feketepalástú Embert, aki megtalálta fajunk söpredékében a készséges kiszolgálóit. DeThulcandra gyorsabban talpra állt, mint számították és a Henrik vezette felkelés elűzte a DARS bábjait! Ezért volt olyan gyors és rettenetes a megtorlás. Bolygónk – s vele együtt a homo sapiens – a végpusztulás órájába lépett, amikor megjelent a hiperűrből a formikák flottája... Tudnod kell: a fényvilágok csillagarmadája a teljes körű munkamegosztás elvén alapul. A hispidusok népe – mely szelíd, a fegyverektől irtózó faj – adja a mérnökök, a technikai személyzet zömét; az iubarok, ezek a felfoghatatlan energialények szolgáltatják a csillagmeghajtást; s magát a hadsereget a formikák harcos népe. Ők univerzum szerte számtalan bolyvilágban élnek, az utánpótlásuk majdnem kifogyhatatlan. Gúla alakra hasonlító társadalmi hierarchiájuk azon alapul, hogy a dolgozók tömegei önként alávetik magukat a vezetők akaratának, a vezetők viszont mindenben a „gúla” csúcsán trónoló jótékony despota, a „boly anya”irányítása szerint cselekednek. Talán ennek köszönhetik megmenekülésüket a Gonosz Hatalom ármánykodásaitól, ráadásul a formika trilliók meglehetősen korlátolt gondolatait az egyén helyett a közösség boldogulása, a teljes önzetlenség tölti ki. A DARS elleni háborúkban is ez az önfeláldozó hősiesség hozta meg számukra a győzelmeket.

M. Fehérvári Judit: Tíz dzsiszei- Festmény: + Mocsár Zsófia

 

Viaduktokról
zúduló könnycseppek nem
látják az Eget.

Fénytelen élet,
búcsúcsókot sosem hajt.
Szoborárván rí.

Verbalizálom
az irgalmatlan frázist:
nincs többé Lányom.

Könyvszerelmen túl,
csosszan a lélek is, mert
gyászol egy betű.

Előszó híján
a teremtő is zokog.
Pihen az ÉN-TÉR.

Vonattemetők
elterelt pályáin túl
siklik a bonckés.

Dobban a lüktet
lüktet a dobban gyászol
az elhagyott láng.

Savas a szájíz
vastag porréteg gyomor
nagyokat reccsen.

Két vaksötét fény
undorodva cikázik
a fényes mennyben.

Meghurkolt kötél
lélegzetfájó álma
fejfa-merevség.

 

Katalin Patai Szabó: Elmúlás - Festmény

 

Molnár József: Az emlékezet

Borges olvasása közben
két gyönyörű láb
felcsúszó szoknyája alatt
rózsa-végtelen.

Az emlékezet mélységeit
járni a legveszélyesebb,
mondja barátom, aki halott.

Néha felmászok a vasúti
tartálykocsik hátára,
hogy lássam,
milyen fénnyel égek.

A fák magasában
megszédülök:
de innen lezuhanni
nem lehet.

Szellők pagodájában 
döngő lépteket hallok.
Egy sárkány lélegzetében
felismerem múltam:
kardom lesújt.

Kamarás Ágnes: Jeltelen sír - Fotó

 

Blank Judit: Mikor eljön az este

Mikor eljön az este, s alkonypír búcsúcsókját küldi
És a tegnap óta szőtt édes álom foszlik szerte-szét
Bús fűszálak fakó selymét egy harmatcsepp díszíti
Majd csendben lehull, hogy betakarja sárguló falevél.
Őszi rózsa lágyan ring az október-végi szélben
Esőáztatta kis fején szelíden mereng csillagfény
Tán tűnődik a múlton, vagy tán a jövőn éppen
Tán csak az Isten figyel komolyan egy felhő peremén.
Mikor eljön az este, s a Földre ráhajol feketén
Csönddé válnak a zajok, sóhajjá a kiáltások,
Szívemből egy könnycsepp megpihen az Úr bársony-tenyerén
Magány-árnyak őrzik komoran, mint néma óriások.
Mint néma óriások, kik között apró porszem az ólomsúlyú lét
Néha pajkosan nevetnek, néha kacéran táncolnak
De elmúlnak mindig, és szürke köddé válik a semmiség.

Mátay Melinda Mária: Családi kiskarcos

Szemtől szemben
fázunk fogvacogva
mi ketten,

az árva gyermek,
s az eszmélő felnőtt,
aki lettem:

nem volt a volt.
Az egókban
önzés tarolt,

az vagyok,
aki ott se volt,
a láthatatlan, pontnyi folt,

szegény kellék csupán
összetört családom
dísznek-asztalán.

Az voltam, a-ki
nem eléggé
fontos ne-ki.

S nekem ők a minden!
A tündéres boldogság,
kiket teljességnek hittem!

S jövőm jászolának
reménymelegében
bíztam, hisz ígértem!

Lelkem és fantáziám
csodáival építettem
hidam a hiány fölött.

Szivárvány szélforgóként
keringtem csillogón
a semmik között.

De nem bánom ma sem
e karcos káprázatot!

Álmomban betakart,
átölelt, szeretni hagyott.

               

Riba Ildikó: Varjak

Őszi ködben, szűrt napfényben
fák ágain, levelek helyén
varjak állnak, megrezzenek, 
károgva messze szállnak.
 
Rövid röptük után temető
kerítésen, sírok dombján 
újra nyugalmat találnak,
néha hallani rekedt daluk.
 
Hideg kőre letérdelek,
koszorút igazítom, 
s gyertyát gyújtok,
gyenge fényébe bámulok. 
 
Emlékeim polcán matatok,
hozzátok szólok,
választ nem kapok,
elképzelem mit mondanátok.
 
Látom magam összetörten, 
homlokodat pusziltam,
suttogva kérdeztem: 
végre megfelelek neked?
 
Szóltam: add utoljára 
kis kezed, könnyeim
között simogattam.
Hidegét ma is érzem.

Ruder Jana: Néma az alkony

Néma az alkony
bagoly árnyéka mozdul
fáradt a szél…

A fák fölé lassan
estruhát húz az ég.
Én még ülnék
e szelíd csendben
mert itt hallom
ahogy lélegzik az Isten...

Ülnék még
az est küszöbén
de a néma alkony peremén
mély alázattal
magához szólít egy emlék...

2012.
Fotó: Ruzsa Dániel