Gizi néni, csak ült az asztalnál, és nézett ki az ablakon.A regény, amit olvasott, nem tudta olyan nagyon lekötni a figyelmét. A tekintete a múltba révedt. Eszébe jutott, hogy milyen más is volt az élete, amikor még nem volt egyedül. A gyerekeknek szinte minden percben szükségük volt rá. A férje is akkor érezte jól magát, ha Gizi néni sürgött-forgott körülötte. Milyen nagy szeretetben és egymást tisztelve éltek hosszú évtizedekéig. Ha erre gondolt, mindig nagyon elérzékenyült.
Ilyenkor hófehér haján végigsimította vénülő kezét, s ettől a mozdulattól kicsit megkönnyebbült...
A gyerekek felnőttek, s külön élnek már, messze az anyai háztól. Béla megnősült, egy német lányt vett feleségül. Berlinben élnek. Az unokát Gizi néni még csak fényképen látta.
Van ugyan videofelvétel is a kis Karináról, de az idős asszonynak nincsen olyan gépe, amivel megnézhetné.
Talán, majd ha hazajön egy kevéske időre Andris, ő majd beszereli azt a gépet, amit már nem használ, mert vettek valami újabb szerkezetet, ami sokkal többet tud. Azt ígérte a gyerek, hogy meg is tanítja majd arra, hogyan kell bekapcsolni. De Andris is távol van már egy jó ideje, mert neki meg olyan a munkája, hogy sokat kell utaznia.
Egyedül Zsuzska az, aki aránylag közel él. A nagyváros alig hatvan kilométerre fekszik, Zsuzska mégsem jöhet sokszor. Egy szállítmányozási céget vezet, rendkívül körültekintőnek kell lennie, ha jól akarja csinálni. Magasak az elvárások, s ő meg akar felelni. Ma már egy jó állásért harcolni kell. Még nem ment férjhez, de együtt lakik valami jegyzővel, akit még be sem mutatott.
Gizi néni nem értett egyet az együttéléssel esküvő nélkül, de a mai világban annyi furcsaság van, hogy ezt már nem is tudja nyomon követni. A tv-ben is a sok film, amibe mindenki üt mindenkit. Az ember azt sem tudja már melyik a jó, s melyik a rossz ember. Miért nem vetítik az olyanokat, mint a Fekete város, vagy az Elfújta a szél. A rabszolgasors is milyen jó volt. Azt még együtt nézték az öreggel.
- Ej Géza! Miért hagytál itt engem – sóhajtozott a könyv fölé hajolva.
Egy villanásnyi időre még maga elé idézte a képet, amikor a férje örökre elment. Súlyos betegség győztesen landolt a szíven, ami aztán megszűnt dobogni.
Gizi néni magára maradt.
Olyan nehéz ez az egyedüllét. Levelek sem jönnek, hiába várta a postást.
Már nem divat így levelet írni. Azt is valami furcsa gépen küldözgetik egymásnak az emberek… még a postára sem kell elmenni. Béla azt ígérte, hogy bevezetteti a telefont, ha hazajön.
Gizi néni azt gondolta sokszor, talán meg sem éri már. Pedig ezt a csodát jó lenne még használni...
Egyetlen igaz öröme a virágoskertjében volt. Mindenféle virágok nyílottak ott, kora tavasztól a késő őszig. Aki arra járt megcsodálhatta a pompázatos virágrengeteget.
Csak azt bánta Gizi néni, hogy nem láthatták a gyerekei, bizony ő még mindig tevékeny.
Télen olvasni szokott, mert az olvasás a családban nagy kincsnek számított. A könyv pedig értéknek. Erre nevelte a gyerekeket, mert erre tanították valamikor Gizi nénit is.
Amikor azonban melegedni kezdett az idő, előkerültek a kerti szerszámok.
Az óvodások mindig Gizi néni kertjébe mentek, ha növényekkel ismertette őket az óvó néni. Az idős hölgy örömmel látta vendégül ilyenkor a gyerekeket.
A kis virágcsokrokat is jó szívvel nyújtotta át az apróságoknak.
Egy délután kissé elszunyókált a kanapén, csak ravaszdi kutyus erőteljes ugatása verte föl álmából. Kiment, az udvarra, hogy csitítsa az ebet, amikor döbbenten látta, hogy egy szakadt ruhás kisgyermeket ütlegel a falu egyik, az italozásáról elhíresült lakosa.
Gyorsan kinyitotta a kisajtót, és feléjük indult.
- Miért üti azt a kisgyereket Józsi? Engedje már el…!
- El akarta venni a pénzemet ez a gané! Üvöltötte a férfi -, de azonnal abbahagyta az ütlegelést amikor Gizi néni közelebb ért.
Megfogta a kisgyerek kezét és elhúzta a férfitől, akin látni lehetett, hogy most is ittas.
- Kitekerem a nyakadat, ha még egyszer meglátlak! – vetette oda még mielőtt a biciklijét tovább tolta volna. Mert felülni azért nem mert rá.
- Gyere kis galambom.! Ne félj nem bánt már ez a Józsi – simogatta meg a kisgyerek fejét. Aztán miért kellett neked ennek a haszontalan embernek a pénze? - tette fel a kérdést, még mindig simogatva a kisgyerek fejét.
A kisfiú nem válaszolt, de nagy barna szemeiből megeredtek a könnyek.
Meg volt ijedve nagyon. Gizi néni látta ezt és nem is faggatta tovább. Bevezette a házba és málnaszörpöt nyújtott feléje. De a gyermek nem nyúlt érte. Gizi néni a kis asztalra tette és hozott neki a diós süteményből is, amit még tegnap sütött. Mert hát sose lehet tudni, hátha valamelyik gyereke mégis hazajön.
Beszélt a fiúhoz, arra gondolva, hogy talán majd így megbátorodik. Azt látta rajta, már amikor a Józsi ütötte, hogy cigány. De az nem jelent semmit. Gizi néninek nem.
- Nem ismerlek téged. Pedig én minden gyereket ismerek ám a faluban, idevalósi vagy?
- Nem - törte meg a csendet a kisfiú, aki olyan tíz éves körüli lehetett -, a szomszéd faluban lakom. Csak anyukámnak el kellett jönni, mert meghalt az öccse, és most virrasztani kell.
- Egyél galambom. Jó szívvel adom. Én sütöttem - nyújtotta újra feléje a süteményt. – Nézek neked itt a szekrénybe egy kis nadrágot, mert látom a tiéd elszakadt. Biztosan ezzel a Józsival való dulakodásban repedt el.
- Nem. Már régóta ilyen cafatos. Nem varrta meg még az anyukám – válaszolt őszintén a kisfiú.
- Még a nevedet sem tudom…
- Orsós József a nevem. De mindenki csak Jocónak hív.
- Én is így szólítsalak? – mosolygott Gizi néni.
A fiú azonban csak a vállát rángatta. Teli szájjal nem beszélt.
- Most már elárulod minek kellett az a pénz, Jocó? - kissé félve kérdezte, mert nem akarta elijeszteni. Hadd egye meg azt a tésztát. Közben a nadrág is előkerült kis mellénnyel. Még Andrisé volt. Nehezen vált meg a gyermekei ruháitól, de szívesen adta mindig oda a kinőtt ruhákat az arra rászorulóknak.
- Nem kellett az nekem semmire. Nem én akartam elvenni, hanem ő akarta elvenni az enyémet. Anyukám a boltba küldött, mert nem hoztuk el a kis húgom cumiját. A cucója nélkül meg csak sír. Annyira kell neki. Főleg hogy most nem otthon vagyunk. - Olyan kedvesen mondta ezeket a szavakat, hogy annak őszinteségében egy pillanatra sem kételkedett az idős asszony.
Gizi néni nagyon megdöbbent.
Hát ilyet… biztosan italra kellett volna neki. Mert az az utálatos ital elveszi az eszét mindenkinek!
- Aztán megvan a pénzed?
- Meg hát! Nem tudta elvenni tőlem, mert én erős vagyok ám! - dicsekedett a gyerek, s most már nem volt benne olyan nagy a félelem.
- Csomagolok egy kis sütit, és majd otthon felveszed a ruhát. Most sietned kell, hogy megvedd a cumit nehogy sírjon az a kislány. Mennyi idős a kishúgod?
- Még csak kettő éves. De már olyan ügyes, tudja mondani a nevemet is - büszkélkedett a kis csillogószemű.
Közben Gizi néni keze munkálkodott.
Beletette a dolgokat egy zacskóba, és a gyerek kezébe nyomta.
- Tettem bele egy kis gyümölcs is. Nagyra nősz tőle!
- A nénit hogy hívják?
- Gizi néni vagyok. De sokan Gizi mamának szólítanak.
- Akkor én is így hívom. Köszönöm a finomságot - s még megtörölgette a száját, aztán az ajtóhoz lépett.
Gizi néninek valami kis fura bizsergés érzése támadt, amíg kikísérte a kapuig. Az öreg ravaszdi kutya sem csaholta már, látva, hogy nem ellenség, hiszen a gazdi beengedte, de azért szemmel tartotta, mert biztos, ami biztos.
Amikor eltűnt a látószögéből a gyerek, lassan beballagott a kis konyhába, hogy elmosogassa a poharat, meg a kis tányért.
Napokon át nem ment ki a fejéből a dolog. Hogy milyen csúfos is lett ez a világ. A tv-be sem érdemes nézni szinte semmit, mert mindig csak gonosz dolgokról hallani.
Már éppen a kiskertbe akart kimenni, hogy megnézze, lehet-e szedni a cukorborsót, amikor megint ugatott a kutya.
Kinézett az ablakon. Nagyon meglepődött, amikor meglátta, hogy a kis Jocó várakozik a kisajtóban.
- Hát te honnan pottyantál ide? - kérdezte, amikor eléje sietett, de hangja tele volt a viszontlátás örömével. Mert valaki újra rányitja az ajtót.
- Csókolom Gizi mama. Csak egy pillanatra futottam ide, mert mindjárt megyünk haza a busszal. Ezt a kis virágot hoztam. Köszönöm, hogy a múltkor megmentett. Anyukám is köszöni – még gyorsan adott egy puszit, aztán futott a megálló felé.
Gizi néni meg csak állt szótlanul. Hosszú évek óta most kapott először virágot.
2007.
