Blank Judit: Neked szól!



Ha fagyos téli estéken megcsillan a hó a dermedt fákon, s szikrázó jégcsapok őrzik a tél könnycseppjét a házak ereszén, s csillag milliárdok kövezik ki ragyogva a végtelenség kapuját, tudd: neked tündökölnek a csillagok, téged gyönyörködtetnek makulátlan szépségükkel a szunnyadó fák, a csüngő jégcsapok! 

Ha napsugár küldi a földre aranyló, éltető fényét, s vidáman játszanak vele a pajkos árnyékok, s erőt merítenek a gyenge virágok a növekedéshez, tudd: neked ragyog a napsugár, téged vidítanak a fák titokzatos árnyék-játékukkal, neked nyílnak a virágok az út szélén. 

Minden neked szól, minden érted van!

Ha egy öreg koldus nyújtja feléd reszkető kezét, alamizsnáért, egy szívből jövő mosolyért, egy emberi szóért - neked szól. 

Ha jövőjét vesztett fiatal kallódik, s anyja szemében az aggódás könnycseppje csillan: neked szól! Mert a te apád, a te anyád, a te gyermeked életét tartja kérges kezében a múlandó idő, melyben ott vergődik levegőért kapkodva minden anya gyermeke, akár elszálltak az évek felette, akár bimbózik még csak, mint a kora tavaszi fák. 

Ha látsz egy bús harmatcseppet a zsenge fűszálon, ahogy ráhinti első sugarát a felkelő nap, ezernyi örömöt és fájdalmat csillant meg vékony kis szára – neked szól! Mint minden, ami körülötted él, mozog, történik. Lelked kis darabján pereg minden élet és gondolat a téged körülölelő világban, s te is egy kis darabja vagy a téged körülölelő világnak. Egy értéke, egy kincse. 

Ha csendes estéken meghallod az anyaföld sóhaját, és néma kiáltását az őt belepő gazok alól – tudod, hogy neked szól. Mert te hozzá tartozol, s a gazok, gyomok közt is meglátod szépséges testét, meghallod fájdalmas szívdobbanását, s tudod: érted dobban, neked ragyog – neked szól!


Ruder Jana: Kockás



apró ruhámon
nincs se csipke se fodor
kis virág vagyok

egy a sok közül
ki fejét, bár lehajtja
fényről álmodik

2016. 02.


Riba Ildikó: Télapó



Csillagúton távolról
csengettyűhang szól. 
Szűz havon szán suhan, 
bakján piros ruhás apó.
 
Mellette segítő kis manó:
gyeplős kezén kesztyű, 
fejét kucsma takarja.
Rénszarvas fogatán
ajándékcsomagok halma.

Ahova érkezik Télapó
lesz nagy vigalom,
nevet kicsi és nagy,
virgácsot sehol sem hagy.


Riba Ildikó: Gyöngysorom



Boldogságunk morzsáit
gyengéd kezekkel 
színek szerint 
sorba válogatom.
Selyem szálra 
számolatlanul fűzöm,
gyöngysorom 
nyakamra csatolom. 
Rádgondolással lágyan
morzsolgatom elmerengve, 
hunyt szemmel 
szemedet keresve.


Ruder Jana: Haikuk



Semmi sem kell úgy
Mint a békegalambok
Szárnysuhogása
*
     *
Adventi fények
Melegítik a lelket
Rideg estéken…
*
       *
Azt, ami úgy fáj
Nem mondhatom el soha -
Versekbe szövöm


Mátay Melinda Mária: A Mesterem



A halál peremén 
az örök-változatlan 
hullámzik és szeret. 

A hétfátyoltáncú időben 
teremti önmagát a létezőkben, 
szemlélve, hogy közös minden egy. 

Ő a Mesterem. Az Isten. 
Élni tanít a véges 
végtelenítettben. 

Huszonegy grammnyi húsba 
tuszkolt jussom a kulcsa, 
mi világokon átvezet. 

Most itt van még dolgom. 
Látnom kell mint 
szelídülnek a szörnyek, 

hogy szökkennek szárba 
életvirágai a vad örömnek, 
s tesz erőssé, szabadít fel 

a régvolt fájdalom. Szeretni 
tanít a Mester. Szeretni  
mindhalálig, kitartón, nagyon. 

Tapasztalni a teljességet 
a töredezett padozaton: 
hogy minden mind-egy, vég nélküli, 
s a létezésünk sose volt hatalom. 


Balogh Géza: Anasztázia Haritonova: A juharról vörösen száll…(Красное падает с кленов...) (műfordítás)



A juharról vörösen száll
Sárgán hull a karcsú nyírről.
E vékony levél-szőnyeggel
Kicsiny házikóm növelem.
Mókus után fára mászom,
Félálomban teát iszom.
Tányérkák a fali polcról
Mosolyognak rám – bíztatón.
Ez a békesség oly csodás –
Óvjad szépségét – hallgatás.
Apró, unalmas sohasem –
Egyre több és több vagy nekem.


2004.
/Halála után publikált/



Blank Judit: Tengerkék



Ólomlábakon járnak az évek,
Sáros bakancsok szívemre lépnek.
És a kék madár, oly messzire száll,
Elnyeli némán a látóhatár.

Megfogom neked! Már a karomon ül!
De mire felnézel…huss! Elrepül!
Keresem, várom, eltűnt nyomtalan.
Felhő úszik az égen hangtalan.

Esőcseppeket szórnak az egek
Lassan oszlanak a vad fellegek.
Félénk napsugár áthatol köztük,
Egy szivárványhíd ragyog fölöttünk.

És látod? Rajta ül a madár!
Te csak nevess! Majd a válladra száll!
Kékre festi rögtön az égboltot
Kacagnak ránk föntről a csillagok.

Kéklő végtelen, kéklő messzeség!
A távolság oly csábító, oly szép!
Elérhetetlen csodákról dalol,
Míg a béke szunnyad tán valahol.

Virágokat rajzolok a porba.
Béke-virágok. A szél elfújja.
Harmatból épült szeretet-házam
Felszívta a Nap, nagy most a károm.

Halk-szelíden morajlik a tenger
Benne Krisztust látom a kereszten.
Jóságos arca tiszta, mint az ég.
Mely kék lesz megint. Olyan tengerkék. 


Blank Judit: Falovacska



Soha nem érzett vágyak kerítették hatalmába, melyek olyan elemi erővel törtek elő, hogy szinte már elviselhetetlen volt.

Talán a frissen esett hó tette, talán a karácsony közeledése. Mindenesetre, ahogy végig nézett a városon, mely már ünneplőbe öltözött, hogy méltó legyen a Megváltó születésnapjára, a hófehér varázs könnyeket csalt szemébe. Erre a patyolat tisztaságra vágyott egész életében! Sokáig gyönyörködött az idei első hóban. Szerette a telet annak ellenére, hogy a rozoga fészert, amiben lakott, még fűteni sem nagyon lehetett. Mégis, ez a szűzies tisztaság, mely hang nélkül terült a városra, boldogsággal töltötte el.

Mostanában lesz 5 éve, hogy egyetlen unokája megszületett. És ő még nem is látta, soha! Nem is nagyon szokott gondolni rá! Ha egyszer így alakult az élete, hát legyen így! Tudta, hogy sokat hibázott, és tudta, hogy soha nem hozhatja vissza azokat az éveket, mikor még tudott volna változtatni, illetve tudott volna másik utat választani. Ő akkor az egyszerűbbnek tűnőt, a könnyebbnek ígérkezőt választotta.Az egyetemi évek után hamarosan megnősült, de annak ellenére, hogy kollokviumai és szigorlatai mind jelesre sikerültek, mégsem fejezte be, a gyors pénzkeresés és meggazdagodás vágya hajtotta.

Kocsmát nyitott. S innentől fogva nem volt megállás. A bevételt leeresztette a torkán.

Kisfia 6 év körül volt, amikor felesége elvált tőle. Utána nagyon ritkán találkozott vele, de akkor mindig meghitten beszélgettek, játszottak.Egyszer karácsonyra faragott neki egy lovacskát. Mennyire örült a kisfia! Mindenhova magával vitte, s szabadjára engedett fantáziájában hol táltos paripaként szállt a felhők felett, hol versenyparipa volt, hol pedig csak jó barátja, aki mindig vele van.

Elmosolyodott az emlékekre.Most éppen ennyi idős lehet a kis unokája. Hogy is hívják? Mit is mondtak? Mi a neve?Mennyire szeretné látni! Magához ölelni, játszani vele, mint annak idején az apukájával tette. Az ő kicsi fia már apuka! Bizonyára boldog édesapa!

Sokáig tűnődött rajta, majd úgy döntött, hogy karácsony előtt még felkeresi őket. És visz a kisfiúnak egy falovacskát! Talán így karácsony táján megbocsátanak neki a sok éves hallgatásért. Talán a Megváltó ünnepe megsejteti velük, hogy mi játszódik le most benne. Talán…talán még helyrehozhat valamit.

Kikészített egy öltönyt, ami még viszonylag tisztának mondható, s egy kabátot, melyen kevesebb volt a szakadás.

Elindult a templomba. Kemény hideg volt, nehéz volt a járás. „Csinálok egy falovacskát” – mondogatta magában. „De régen voltam az Isten házában!” – tűnődött.”Talán engem be sem engedne…”

A falovacska s a születendő kis Jézus képe tündökölt előtte a hófehér tisztaságban. Nem is vette észre, hogy a hideg –csalta könnyek az arcára fagytak. Alig várta, hogy odaérjen, s térdet hajtson az oltár előtt. Ó, mennyi mindent fog elmondani az Úrnak!

A templom ajtajában földbe gyökerezett a lába. Zárva volt! Hogy lehet ez? Miért pont most van zárva?

Lerogyott a földre, hátát a falnak támasztotta. Biztosan nem sokára kinyitják. Biztosan mások is szeretnének imádkozni. „Beszélgetni szeretnék az Úrral. Szeretném megköszönni neki, hogy ma reggel ellátogatott hozzám, pedig oly hosszú ideje nem is gondoltam rá! Éreztem, ahogy megérint, láttam, ahogy rám mosolyog!”

„S a falovacska! Hazamegyek, s elkészítem! Olyan szépet, de olyan szépet, hogy az én kis unokám sem teszi majd le a kezéből egy pillanatra sem! Mint az apukája 30 évvel ez előtt!” – köszönöm, Istenem! – suttogta, s keresztet vetett.

Krisztus képe és a falovacska képe felváltva mosolyogtak rá. Hol a jászolban látta a kis Jézust, hol a keresztfán. „Értem is halt meg. Értem is..” – motyogta magában.

Csendben szállt le az éj. az égből hófehér pelyhek táncoltak, s betakarták a várost, betakarták a lábnyomokat, s betakarták a sok szennyet.

Aztán jött a hajnal jég-csillogással, s lelke fényárban ragyogott Krisztus tenyerén.


Mátay Melinda Mária: Közös felelősség



Verstelen.
Rímtelen.
Kép-telen!
Kémlelem:

Atomrobbanás?
Mit Neked?
Mit nekem?
Gyors halál.

Szenvtelen.
Gyásztalan.
Irdatlan!
Irtva van.

Ember nincs.
Vége sincs.
Utolsó rianás.
Szüntelen gyilkolás.

Nincs mérték,
nincs határ.
Ki a jobb?
Mindegy már.

Mindenki
egyformán
átvált, mert
falhoz áll.

Közös tudatunk
utolsó mélye,
emberiségünk
lényegi rése,

Kiált kétségbe,
felnyög az égre,
mihelyett inkább
magába nézne!

Megértve végre,
hogy mi mind : az egy!
Világunk éke:
tudatunk fénye,

együtt fejlődve,
emelve érte,
kaphatunk esélyt,
reményt a mért-re!

Hintám előre,
majd hátra billen:
most ugrani kell!
Tenni! Mert esély
itt már több nincsen!


Ruder Jana: Egyedül



Gizi néni, csak ült az asztalnál, és nézett ki az ablakon.A regény, amit olvasott, nem tudta olyan nagyon lekötni a figyelmét. A tekintete a múltba révedt. Eszébe jutott, hogy milyen más is volt az élete, amikor még nem volt egyedül. A gyerekeknek szinte minden percben szükségük volt rá. A férje is akkor érezte jól magát, ha Gizi néni sürgött-forgott körülötte. Milyen nagy szeretetben és egymást tisztelve éltek hosszú évtizedekéig. Ha erre gondolt, mindig nagyon elérzékenyült. 

Ilyenkor hófehér haján végigsimította vénülő kezét, s ettől a mozdulattól kicsit megkönnyebbült...

A gyerekek felnőttek, s külön élnek már, messze az anyai háztól. Béla megnősült, egy német lányt vett feleségül. Berlinben élnek. Az unokát Gizi néni még csak fényképen látta.

Van ugyan videofelvétel is a kis Karináról, de az idős asszonynak nincsen olyan gépe, amivel megnézhetné.

Talán, majd ha hazajön egy kevéske időre Andris, ő majd beszereli azt a gépet, amit már nem használ, mert vettek valami újabb szerkezetet, ami sokkal többet tud. Azt ígérte a gyerek, hogy meg is tanítja majd arra, hogyan kell bekapcsolni. De Andris is távol van már egy jó ideje, mert neki meg olyan a munkája, hogy sokat kell utaznia.

Egyedül Zsuzska az, aki aránylag közel él. A nagyváros alig hatvan kilométerre fekszik, Zsuzska mégsem jöhet sokszor. Egy szállítmányozási céget vezet, rendkívül körültekintőnek kell lennie, ha jól akarja csinálni. Magasak az elvárások, s ő meg akar felelni. Ma már egy jó állásért harcolni kell. Még nem ment férjhez, de együtt lakik valami jegyzővel, akit még be sem mutatott.

Gizi néni nem értett egyet az együttéléssel esküvő nélkül, de a mai világban annyi furcsaság van, hogy ezt már nem is tudja nyomon követni. A tv-ben is a sok film, amibe mindenki üt mindenkit. Az ember azt sem tudja már melyik a jó, s melyik a rossz ember. Miért nem vetítik az olyanokat, mint a Fekete város, vagy az Elfújta a szél. A rabszolgasors is milyen jó volt. Azt még együtt nézték az öreggel.

- Ej Géza! Miért hagytál itt engem – sóhajtozott a könyv fölé hajolva.

Egy villanásnyi időre még maga elé idézte a képet, amikor a férje örökre elment. Súlyos betegség győztesen landolt a szíven, ami aztán megszűnt dobogni.

Gizi néni magára maradt.

Olyan nehéz ez az egyedüllét. Levelek sem jönnek, hiába várta a postást.

Már nem divat így levelet írni. Azt is valami furcsa gépen küldözgetik egymásnak az emberek… még a postára sem kell elmenni. Béla azt ígérte, hogy bevezetteti a telefont, ha hazajön.

Gizi néni azt gondolta sokszor, talán meg sem éri már. Pedig ezt a csodát jó lenne még használni...

Egyetlen igaz öröme a virágoskertjében volt. Mindenféle virágok nyílottak ott, kora tavasztól a késő őszig. Aki arra járt megcsodálhatta a pompázatos virágrengeteget.

Csak azt bánta Gizi néni, hogy nem láthatták a gyerekei, bizony ő még mindig tevékeny.

Télen olvasni szokott, mert az olvasás a családban nagy kincsnek számított. A könyv pedig értéknek. Erre nevelte a gyerekeket, mert erre tanították valamikor Gizi nénit is.

Amikor azonban melegedni kezdett az idő, előkerültek a kerti szerszámok.

Az óvodások mindig Gizi néni kertjébe mentek, ha növényekkel ismertette őket az óvó néni. Az idős hölgy örömmel látta vendégül ilyenkor a gyerekeket.

A kis virágcsokrokat is jó szívvel nyújtotta át az apróságoknak.

Egy délután kissé elszunyókált a kanapén, csak ravaszdi kutyus erőteljes ugatása verte föl álmából. Kiment, az udvarra, hogy csitítsa az ebet, amikor döbbenten látta, hogy egy szakadt ruhás kisgyermeket ütlegel a falu egyik, az italozásáról elhíresült lakosa.

Gyorsan kinyitotta a kisajtót, és feléjük indult.

- Miért üti azt a kisgyereket Józsi? Engedje már el…!

- El akarta venni a pénzemet ez a gané! Üvöltötte a férfi -, de azonnal abbahagyta az ütlegelést amikor Gizi néni közelebb ért.

Megfogta a kisgyerek kezét és elhúzta a férfitől, akin látni lehetett, hogy most is ittas.

- Kitekerem a nyakadat, ha még egyszer meglátlak! – vetette oda még mielőtt a biciklijét tovább tolta volna. Mert felülni azért nem mert rá.

- Gyere kis galambom.! Ne félj nem bánt már ez a Józsi – simogatta meg a kisgyerek fejét. Aztán miért kellett neked ennek a haszontalan embernek a pénze? - tette fel a kérdést, még mindig simogatva a kisgyerek fejét.

A kisfiú nem válaszolt, de nagy barna szemeiből megeredtek a könnyek.

Meg volt ijedve nagyon. Gizi néni látta ezt és nem is faggatta tovább. Bevezette a házba és málnaszörpöt nyújtott feléje. De a gyermek nem nyúlt érte. Gizi néni a kis asztalra tette és hozott neki a diós süteményből is, amit még tegnap sütött. Mert hát sose lehet tudni, hátha valamelyik gyereke mégis hazajön.

Beszélt a fiúhoz, arra gondolva, hogy talán majd így megbátorodik. Azt látta rajta, már amikor a Józsi ütötte, hogy cigány. De az nem jelent semmit. Gizi néninek nem.

- Nem ismerlek téged. Pedig én minden gyereket ismerek ám a faluban, idevalósi vagy?

- Nem - törte meg a csendet a kisfiú, aki olyan tíz éves körüli lehetett -, a szomszéd faluban lakom. Csak anyukámnak el kellett jönni, mert meghalt az öccse, és most virrasztani kell.

- Egyél galambom. Jó szívvel adom. Én sütöttem - nyújtotta újra feléje a süteményt. – Nézek neked itt a szekrénybe egy kis nadrágot, mert látom a tiéd elszakadt. Biztosan ezzel a Józsival való dulakodásban repedt el.

- Nem. Már régóta ilyen cafatos. Nem varrta meg még az anyukám – válaszolt őszintén a kisfiú.

- Még a nevedet sem tudom…

- Orsós József a nevem. De mindenki csak Jocónak hív.

- Én is így szólítsalak? – mosolygott Gizi néni.

A fiú azonban csak a vállát rángatta. Teli szájjal nem beszélt.

- Most már elárulod minek kellett az a pénz, Jocó? - kissé félve kérdezte, mert nem akarta elijeszteni. Hadd egye meg azt a tésztát. Közben a nadrág is előkerült kis mellénnyel. Még Andrisé volt. Nehezen vált meg a gyermekei ruháitól, de szívesen adta mindig oda a kinőtt ruhákat az arra rászorulóknak.

- Nem kellett az nekem semmire. Nem én akartam elvenni, hanem ő akarta elvenni az enyémet. Anyukám a boltba küldött, mert nem hoztuk el a kis húgom cumiját. A cucója nélkül meg csak sír. Annyira kell neki. Főleg hogy most nem otthon vagyunk. - Olyan kedvesen mondta ezeket a szavakat, hogy annak őszinteségében egy pillanatra sem kételkedett az idős asszony.

Gizi néni nagyon megdöbbent.

Hát ilyet… biztosan italra kellett volna neki. Mert az az utálatos ital elveszi az eszét mindenkinek!

- Aztán megvan a pénzed?

- Meg hát! Nem tudta elvenni tőlem, mert én erős vagyok ám! - dicsekedett a gyerek, s most már nem volt benne olyan nagy a félelem.

- Csomagolok egy kis sütit, és majd otthon felveszed a ruhát. Most sietned kell, hogy megvedd a cumit nehogy sírjon az a kislány. Mennyi idős a kishúgod?

- Még csak kettő éves. De már olyan ügyes, tudja mondani a nevemet is - büszkélkedett a kis csillogószemű.

Közben Gizi néni keze munkálkodott.

Beletette a dolgokat egy zacskóba, és a gyerek kezébe nyomta.

- Tettem bele egy kis gyümölcs is. Nagyra nősz tőle!

- A nénit hogy hívják?

- Gizi néni vagyok. De sokan Gizi mamának szólítanak.

- Akkor én is így hívom. Köszönöm a finomságot - s még megtörölgette a száját, aztán az ajtóhoz lépett.

Gizi néninek valami kis fura bizsergés érzése támadt, amíg kikísérte a kapuig. Az öreg ravaszdi kutya sem csaholta már, látva, hogy nem ellenség, hiszen a gazdi beengedte, de azért szemmel tartotta, mert biztos, ami biztos.

Amikor eltűnt a látószögéből a gyerek, lassan beballagott a kis konyhába, hogy elmosogassa a poharat, meg a kis tányért.

Napokon át nem ment ki a fejéből a dolog. Hogy milyen csúfos is lett ez a világ. A tv-be sem érdemes nézni szinte semmit, mert mindig csak gonosz dolgokról hallani.

Már éppen a kiskertbe akart kimenni, hogy megnézze, lehet-e szedni a cukorborsót, amikor megint ugatott a kutya.

Kinézett az ablakon. Nagyon meglepődött, amikor meglátta, hogy a kis Jocó várakozik a kisajtóban.

- Hát te honnan pottyantál ide? - kérdezte, amikor eléje sietett, de hangja tele volt a viszontlátás örömével. Mert valaki újra rányitja az ajtót.

- Csókolom Gizi mama. Csak egy pillanatra futottam ide, mert mindjárt megyünk haza a busszal. Ezt a kis virágot hoztam. Köszönöm, hogy a múltkor megmentett. Anyukám is köszöni – még gyorsan adott egy puszit, aztán futott a megálló felé.

Gizi néni meg csak állt szótlanul. Hosszú évek óta most kapott először virágot.


2007.


Riba Ildikó: Színpadon



sütkérezz álnosztalgiád
álfényében felmagasztosult
érzelmeid színpadán

jövendőd hajt virágot
hazugságaid hímporán
felemás fellengzős
talmi dicsőségből

aláhullva múltadon
szennyes víz hömpölyög
hordalékot halmoz
megnyugvás helyett


Radnai István: lábjegyzet a képeslapon

 


 









tornyok feketék és egy rom

csillagóra lebeg a falon mered

emlékezetül együgyű szűz korom

de időtlen vándorolnak a szentek

 

 

ha próféta lehetnék és bizton

tudnám a pesti romok még ma is állnak

de remélem holnap remélem titkon

új háború nem robbant hidat a halálnak

 

 

egyetlen rom és a hídon is szentek

állnak gyalogolok a Moldva is szinte áll

sietek értem már üzentek

 

 

szívemet már sehová se húzza

mint az eső amely kopog és eláll

lenni muszáj ha valaki megúszta

Ruder Jana: Fagyott



Fagyott fűszálak
között, gyöngyöket keres
a felkelő nap...

2017.11. 28.


Riba Ildikó: Játékod



játékodnak végre vége...
nézz magadra kérlek
felhőként foszladozik
múlt évek virágillata

veszni hagyott reményed
léted sarkában porcica
kéretlen kedve szerint
szellő sóhaja görgeti
 
tested terhe nem enged
leomló vitorla nyomása
recsegő hajó halála

Kép:Dr.Krekó Imre alkotása


Mátay Melinda Mária: Tanács



Barátom!
Nem kell mindig írni!
Van az úgy, hogy jobb
csak sírni, sírni, sírni.


Blank Judit: Soha, sehol



Anyánk csendes szavát suttogják a fák,
Gyermekünk mosolyát őrzi napsugár.
S a bárányfelhőn, mely úszik felettünk,
Apánk büszke tekintete követi léptünk.
 
Soha, sehol nem muzsikál így a szél!
S édes álmokat sem repít falevél!
Csak itt, e gyönyörű Kárpát Hazában,
Hol mézillat száll a fehér akácban.
 
Hol a füsti fecske szalmafészket rak,
S Badacsony hátából édes must csorog.
Hol szőkén, szelíden szalad a Tisza,
S kék keringőt dalol halkan a Duna.
 
Hol az alkony vérszínt táncoló fénnyel
Fürdik némán a Balaton vízében.
Hol könnyes fohászt tép szét minden hajnal,
Légy áldott, s boldog a Hazádban, magyar!


Blank Judit: Zakatol a vonat


 Péntek este van. „Nem is baj, hogy ma nem ér rá senki, elleszek a tv-vel meg a számítógéppel. Néha jólesik kicsit egyedül lenni.” Bekapcsolja a televíziót, szereti a sportműsorokat. „Ennek a meccsnek is vége van már, későn kattintottam ide.” Cél nélkül kapcsolgatja a tv-t, egyik adón sem talál kedvére való műsort. „Miért nem ér rá senki? Beülhettünk volna egy pohár sörre, vagy feljöhetett volna Marcsi. Biztosan nem tud elszabadulni otthonról.” – nyugtázza magában. 

      Még egy pillanatra látja az egyik adó reklámját. Egy kis villanyvasutat, ahogy zakatolva rohan a kis játékvonat a síneken. „Nekem is pont ilyen volt!” – fut át a gondolataiban a boldog emlék. S már át is járja az otthon emlékektől beporosodott levegője, a születésnapi torta édes illata, s anyja örömteli mosolya, amint apjával összerakják a síneket, elhelyezik a vasút melletti fákat és a kis alagutat. Hallja kis húga hangos visítását: „én isz akajok ilyen kisz vonatot! Nekem isz kell ilyen kiszvonat!” 

     Apja már évek óta a temetőben nyugszik. Anyjával napi kapcsolatban áll. Napi két mondat erejéig. Aztán gyorsan lerázza valami fontos dologra hivatkozva. Persze, anyja megérti…Másnap újra hívja, s ő megint…csak egy-két mondat, amire oda sem figyel. Mit is mondott utoljára? Tényleg, mit is? Talán azt, hogy elromlott a mosógépe. És nagyon fáj a lába. 

Zakatol a vonat. Most kisiklik, apja ügyes mozdulattal visszailleszti a sínekre. Anyja tálcán süteményt kínál. Ő teljesen elmerül a játékban, azért gyorsan bekap egy szeletet. Milyen finom! Kár, hogy most nincs ideje többet enni belőle! 

Megcsörren a telefon. Marcsi hangját hallja:

- Fel tudok menni egy rövid órácskára, Géza elment itthonról. 

- Gyere, várlak. 

     Nem érez örömöt a titkos találkozás gondolatára, de azért nekiáll rendet rakni. Gyorsan kiszellőztet, hogy az áporodott cigarettaszag kimenjen valamennyire. Minden a helyére kerül, vendégfogadásra alkalmas a szoba. 

     Csak az a kis vonat…Még mindig zakatol. Most sípol a mozdony. „Állomásra ért! Beszállás!” – hallja apja hangját, látja anyja ragyogó tekintetét. 

     „Elromlott a mosógépem. Fájnak a lábaim, nem tudok még a boltba se lemenni. És te, hogy vagy kisfiam? És te, hogy vagy kisfiam? És te, hogy vagy…” – pergő dobként hasítanak fülébe a mondatok. 

    Beül az autóba. Ha most elindul, 2 óra múlva anyjánál lehet. Szakad az eső, bekapcsolja az ablaktörlőt, aminek monoton hangja perceken belül átalakul a kis vonat zakatolásává. 

Sajnos nem tud gyorsabban menni, rosszak a látási viszonyok. És ezek a lámpák! Mindig pirosat fog ki! Ha a bűntudatnak és vágyaknak szárnyai kelnének, ő már otthon lehetne anyjánál, a gyerekkori kis szobában, ahol oly békésen szaladt a kis vonat! Jövőbe repítette, mely gyermeki szívvel, oly biztonságosan közeledett felé. 

     Egy óra múlva elállt az eső. Már nincs messze a kis városuk. Milyen régen járt erre! Látja már a hazai dombokat, melyek közül oly méltóságteljesen emelkedik ki a piros templomtorony. Az autó berregésén, a kisvasút zakatolásán át hallja a misére hívó harangok kondulását. Ő ünneplő ruhájában indul a misére, édesanyja büszke tekintete követi lépteit a kis kert kapuból. 

     Bekanyarodik a városukba. Ismerős utcák, ismerős házak közé. Nahát! Mikor építettek ide körforgalmat? Hová tűnt a sarokról az öreg Pálfiék boltja, ahová minden nap bejárt cukorkáért? 

Leállítja az autót a házuk előtt, melyen a sárga vakolat, bizony már búcsúzik a faltól. A muskátlik! Az ablakokban ott virítanak a muskátlik, anyja gondoskodó keze nyomát jelezve! A kis udvarból lassú léptekkel közelít a bejárati ajtóhoz. Jól megnéz mindent, kiváltképpen a virágokat, melyeknek illata átszárnyalja azokat az éveket, amióta nem látta őket. Semmihez nem fogható érzéssel fonta körbe az otthon levegője. 

     Halkan bekopog. Pillanatok múlva anyja törékeny alakja simul ölelő karjaiba. Mintha soha nem akarná elengedni.


Riba Ildikó: Csengettyű



Csengettyű cseng-bong,
udvarias kútágas
jeget bont.

Vándor éji madár
kútkávára messziről száll 
kuvik sivítva hívja párját.

Magányos szíve 
riadtan remeg 
megpihenő testére  
csillagfényben
nesztelen hópehely hull.

Szikrázó fénye 
sziluettjén aléltan kihuny.


Ruder Jana: Pünkösdi harangszó (Valóságon alapul, de zömmel fikció. )


 

Amikor a településre költöztem a hivatásom miatt, Józsit úgy ismertem meg, mint boldog embert.

      A falubeliek aztán elmesélték, hogy Józsinak nem sikerült az első házassága, a sok veszekedés, a felesége hűtlensége nagyon megviselte. Amikor a feleségétől elvált, megfogadta, hogy többé nem nősül meg. Sokáig tartotta is ezt az esküt, de a sors kereke másképpen forgott. 

      A második feleségével, Borikával egy virágüzletben ismerkedett meg, ugyanazt a cserepes begóniát akarták megvásárolni mindketten, de ahelyett, hogy vitatkoztak volna, ahogy az többnyire, az ilyen esetekben megszokott, mindegyik nagylelkűen a másikra testálta. Az üzletet elhagyva, még sokáig beszélgettek, amit aztán több hasonló eszmecsere követett. Rájöttek, hogy meg kell próbálniuk, együtt. Összeházasodtak és nagy egyetértésben éltek. 

      Egyetlen bánat vetett árnyékot a házasságukra, hogy már nem születhetett gyermekük, mert Borika is a negyvenes éveinek végét lépdelte, Józsi pedig elhagyta az ötvenet. 

      Szorgalmas, dolgos emberek hírében álltak. Nagy földeket műveltek és állatokat tartottak. A férfit mindenki csak a tejes Józsinak hívta, mert a fél település tőle vette a tejet. Felesége imádta a virágokat. Az ablakaiban muskátli erdőt nevelt, melyek különböző színekben ékesítették a hatalmas házat. Fákat ültettek, mert az asszony azt vallotta, hogy fákat minden évben ültetni kell, mivel azok adják az életet. Gazdagítják a portát. Tisztítják a levegőt…

      A virágoktól, a fáktól jobban csak Józsit szerette. Karöltve, büszkén mentek a vasárnapi misére. Ha elhunyt valaki a faluban, együtt kísérték az utolsó útjára. Szépen éltek, szeretetben, békességben. Egészen addig, míg egy májusi napon az asszony rosszul nem lett. A mentő szirénázva vitte el. Az utcabeliek kivonultak az utcára, hogy lássák, mi történt.

      Borika nem jött többé haza.

      Nem láthatta a gyönyörű cseresznyefákat, meggyfákat virágos csipkébe öltözni. Muskátlikat sem öntözhette meg soha már, s kedvenc virágának, a pünkösdi rózsának sem simogathatta meg többé a szirmait, pedig ez mindig kedvenc időtöltése volt. Tüdőembóliát kapott, olyan súlyosat, szinte azonnal meghalt.

      Józsi nem sírt a temetésen. A könnyei nem tudtak kifolyni a szeméből. 

      A temetést követően sokáig ki sem tette a lábát a házból.

      Semmi nem érdekelte, az ég világon semmi. Sem ember, sem növény, sem állat. Csak a pünkösdirózsabokrot óvta, nem hagyta, hogy a gaz ellepje.  Az italt választotta társnak a fájdalma tompítására. 

      Teljesen elzüllött. Az állatok egy része elpusztult, a többit lassan eladogatta, hogy italt vegyen belőle.

Kerülte az embereket, a misére sem járt többé.

      Egyetlen esemény volt, amit meglátogatott: Ha a gyerekek szerepeltek nyilvánosan, akkor azon mindig részt vett. Az első sorban ülve tapsolta meg a szereplőket. Egyik ilyen előadásunkon a Rigócsőr királyfit adtuk elő. Az eredeti mesét dolgoztam át kicsit, hogy színpadra vihető legyen, a gyerekek személyiségét, életkori sajátosságait is figyelembe véve. Több mesét dolgoztam így fel, vittem közönség elé ─ gyerekekkel.

      Józsi az előadás után odajött hozzám és érdeklődött, hogy ki kinek a gyermeke, mert ő bizony már nem ismeri őket.

       Elmondtam, s néha mosolyt fedeztem fel az arcán.  Aztán így szólt… ”Ha nekem lehetett volna gyermekem… az is most itt játszana a maga keze alatt. De látja? Az Isten mindent elvett tőlem…”

       Bánat ült a szemére újra, és a kezemet megszorítva távozott. Nagyon sajnáltam, együtt éreztem vele, de segíteni nem tudtam volna, mert senkit nem engedett magához közel. Azt mondták a szomszédok, hogy az almafa alatt ─ amit még a felesége ültetett valamikor ─, ott szokott üldögélni egy kis összeácsolt padon… és ott  siratta el szeretett asszonyát minden nap.

      A temetőbe is ritkán ment ki, inkább csak sötétben ballagott oda, amikor nem kellett találkoznia emberekkel. Amolyan csodabogár lett a tejes Józsi…

      A közelmúltban a gyerekekkel sétáltunk az utcán, örülve a szép májusi időnek, a fákat, a levelekben pihenő gyönyörű zöld árnyalatokat figyeltük meg, amikor Józsi jött velünk szemben.

      Erősen gyűrött ruhája tiszta volt.

      Megsimogatta néhány gyerek fejét aztán hozzám fordult.

      ─ Tudja kedves, most a misére megyek. Ez lesz az utolsó. Többet nem járok már oda se, igaz már régen voltam, de most muszáj.

      Válaszra sem várva ment tovább. Egy darabig még gondolataimat uralta, de aztán a gyerekekre kellett koncentrálnom…

      A minap a jegyzővel a megyeszékhelyen jártunk. Egy értekezleten vettünk részt. Neki volt egy kis maszek ügye is még, gondoltam megvárom a padon ülve. Néztem a víz csobogását, a szökőkút szépségében gyönyörködtem. Örültem, hogy pünkösd közeledik, lesz időm bepótolni elmaradt munkáimat.

      Aztán fura érzésem támadt. Mintha engem néznének, figyelnének. Néha van ilyen…

      A velem szemben, de tőlem kissé távolabbra levő padon, Józsit láttam, amint éppen feláll és a belváros felé veszi az irányt.

      A hazafelé vezető úton, megosztottam a jegyzővel a gondolataimat, miszerint érdekesnek találtam az esetet, mert hát mit kereshetett ott a Józsi, akiről köztudott volt, hogy az orrát sem dugta ki a faluból.

      Még nevettünk is, hogy talán valami asszony lesz a dologban. Amikor hazaértem szóltak a harangok.

      Néhány óra elteltével megcsörrent a telefon. A jegyző hívott, hogy egy jó szemüveg kell nekem, mert amikor én a Józsit láttam, a férfi már nem volt az élők sorában. Ittasan akkorát esett, hogy már nem lehetett rajta segíteni.

      Tehát nem láthattam. Döbbenten gondolok arra, hogy tényleg ilyen rossz lenne a látásom? Pedig szemüveg nem is kell, csak olvasásra… Ennyire hasonlított volna valaki Józsira?

      No azért a szemészetre elmegyek…

 2007.


Kertész Éva: Létezel?

       




       


Ugye valóság az, hogy létezel Egyetlen Igaz? Ugye nem csak csapongó érzelmeim szülnek téged naponta újra, meg újra? Ne hagyj cserben, kérlek, de főleg ne haragudj, amiért állandóan faggatlak Felőled! Tudod, szükségem van ezekre az önmegnyugtatás végett. A bizonytalanságom végett. Sajnos, kétségeim örökké velem vannak, mert láthatatlan vagy, mert nem vagy egyéb, mint egy érzés. Hol erős, hol bizonytalan érzés.

      Neveltetésünk úgy tett tönkre mindent, hogy elvették tőlünk a Hozzád vezető utat, azt mondták, hogy nem létezel. Nem voltál elég korszerű. 

      A történelemnek abban az időszakában serdült a nemzedékem, amikor a gyermek fogékony mindenre, amit állandóan hall, amelyet elfogad, mert okos felnőttek mondják. Ez, az, az időszak, melyben a kor legnagyobb agymosása történt, a korábbi hiedelmek eltörlése, hogy megszülessen az új, szocialista embertípus. Létre is hozták, mi pedig itt lézengünk valós, és hamis ismeretek szorításában.

     Rám is rám tör ismét és újra az elviselhetetlen kételkedés. Sokszor vallatlak, lehet, hogy már unod is, de nekem szükségem lenne arra a bizonyosságra, amely belőled árad, s amely elől úgy suhansz el, hogy el ne érjelek. Noha bennem vagy…

Nehezen viselem, és tudnod kell -, és tudod is, ha vagy, - hogy újra és újra eluralkodik rajtam ez a kínos érzés. Lehúz és kimerít. Tudom ám, főleg érzem, hogy nem úgy ugyan, ahogyan tanították nekünk valaha, nem lehetsz hozzám hasonló, holott mások azt bizonygatják, hogy a saját képedre teremtettél volna. Eh! Nem lehetsz emberi, mert azt még elgondolni is rossz, ha itt körülnézek. De azért nagyon jó lenne, ha legalább a hajam megcibálnád néha, hogy „itt vagyok, légy nyugodt”

Értem én, hogy nem törődhetsz minden teremtményed minden pillanatával. Meg nem is az a dolgod, hogy egyenként bíbelődj velünk.

De kitől kérdezzek, ha nem tőled, magadtól?  Kell, hogy választ kapjak a kérdéseimre, s nincs senki, aki hitelesebb Nálad. Tudnod kell rólam, és tudom, hogy tudod is, engem a papok súlyosan zavarnak! S ha bármely vallás bármely prédikátora szólni kezd, pattanás nő a hátamon. Rengeteg. Mert nem hiteles számomra egy se! Oly pátoszos, olyan művi, szinte hihetetlen, hogy nem kell nekem. Szabályosan ingerel, aki hivatásszerűen beszél Rólad. Már az is megfordult a fejemben, lehet, hogy elkeveredtem, és valahol máshol kéne téged keresnem. Más vallásokban. Valahol keleten.

Mégis érezlek. Magamban visellek, Veled veszem körül magam. Kibélelem veled magam. Mert benne vagy a legkisebb fuvallatban, a váratlan simításban, a megfáradt érintésben. A csendben, a magányban, a napsugárban, az esthomályban. Te láthatatlan! Mindenhol vagy, és sehol nem látlak. Mégis Hozzád szól a hála és a dicséret, mert enyhül a fájdalom, és elhagy a keserűség, és lohad a harag és a dac, és helyette beköltözik lelkembe a türelem. 

Ismerem nagy műveltségű fizikusok, matematikusok, természettudománnyal foglalkozók, sebészek véleményét, akik vallják, hogy te vagy az egyetlen tervező, megvalósító és irányadó a nagy egészben, mely elkezdődött az első nagy bum-mal. Kutatásaik, megfigyeléseik tanúsítják, hogy ugyanott, ugyanolyan gyorsasággal ugyanúgy forog a mi földünk az idő óta, csak lehűlt közben. De maradt ugyanolyan távolságra a naptól, és a holdtól, és minden más bolygótól, és minden bolygó egymástól -, legfeljebb néhány szögnyi eltéréssel, semmit sem változtatva azon a távolságon, mely eleve elrendeltetett, hogy sem távolabb, sem közelebb ne kerüljenek, mert így biztonságos. Létünk, létem maga is csoda, mint minden teremtményedé, mely évmilliók óta ismétlődik minden nemzedékben, csak közben felhalmozódott annyi tudás körülöttünk, hogy már meg is meri kérdőjelezni az ember a létezésed.

Az emberiség fejlődésének ezen a lépcsőjén tehát Neked köszönhetem ismereteimet is, melyekre szert tettem. Miként neked köszönhetem azokat az új érzéseket, melyek nélküled nem érintettek volna meg, de meg sem születtek volna.

 Neked köszönhetem első vajúdásom, és a következők szép, szörnyű élményét, kínját, de általad született meg az, az új, különleges érzés, melyet nem ismertem korábban: az aggódó szeretet, a szerelem nélküli rajongás, a gondoskodás és felelősség minősége, a soha el nem múló szeretet gazdagsága. Általad tudom, hogy a szív elméletben bővül, és tágul, nyúlik, gumihoz hasonlóan, és mindenki elfér benne, mindenkit magába vonz, óv, védelmez, dajkál. Nem az, az izomköteg, mely a vért pumpálja az erekben, hanem az, az érzelem mennyiség, amely aggódik, és óv, mint a jó anya. Mert nem anya, aki nem minősít, nem csiszol, nem gátol, még akkor is, ha sír a lelke. És az sem jó anya, aki nem tudja elengedni a gyermek kezét felnőve, mert egyszer magára marad az a gyermek, s más kezét fogja, másba kapaszkodik, más hangját hallja, várja, s meg kell élnie az ő életét.

Általad tudom, hogy a szeretet egyfajta melengető érzés, mindent elrejt, beburkol, mint egy hatalmas meleg takaró, nem bizonygat, és nem vádol. A szeretet elnéző és gyengéd, és határozott, és biztonságos.

Anélkül, hogy érezném, tudom, hogy benne vagy minden gondolatomban, és mozdulatomban, minként minden cselekedetemben, mert te vagy a fék, miként te vagy a gát is, te vagy, akiért nem követjük el vétkeinket, akiért nem okozunk szándékosan keserűséget és bánatot másoknak, akiért ott segítünk, ahol módunkban áll. Mert éretted élő a tisztesség és a jóakarat. Anélkül, hogy tudnánk. Mert beépültek életünkbe a fékek és a gátak, mert visszatartó erő a te létezésed, és előre lendít, ha kell, miként meg is tart. Őrizz meg engem magamnak magadban!

 


M. Fehérvári Judit: Vers

 




 

e nap legyen az álmoké

gyermekkorom napja

focizzunk együtt a zugban

ahol visszapattan a labda

és cigánykereket jár az utca

 

mellettünk kutyáink simulnak

körbe-körbe táncolnak

boldogan csóválják a farkuk

ha megszerzik a gömbünk

nyálasan is labda a labda

 

semmitől sem félünk boldogan

játsszuk a nevenincs melódiánkat

míg a réten gyöngyöket lehel a pára

apáink kiáltanak legyen elég mára

és feltapadnak a csillagok is az ég fodrára











Molnár József: Bársonyhalál

 





 

 

Kálnoky László: Pokol című versére

 

 

 

„Kincsem kiszórtam mind az ablakon,”

majd elfagy, mint a meg sem írt regényem,

nézem a pokol tornácán vakon,

hány ismeretlent éget el a szégyen.

Már életünkben máglyákat rakunk,

elégetjük rongy életünk mihasznán,

egy helyben toporogva rohanunk,

célunk a semmi elérése bambán.

Világ-börtönünkben foglyok leszünk,

börtönőrünk, a cinkosunk is vádlott,

a végítélet ellen tüntetünk,

már azt hittük, hogy minden tettünk áldott.

Most együtt fekszünk, büntetés s a bűn,

simogató bársonyhalál a tűz.

Vasi Szabó János: Fakó vidék 5. - Befejező rész




– Visszatérve Thulcandra második inváziójára: a Tejút központi bolyvilágának Úrnőjét meditáció közben látomással kereste meg a Fény Ura. Szent révületében megpillantotta ezt a távoli sártekét, egy kezdetleges fényvilágot, mely botorul dacolni mert a DARS-sal, s akkor épp e tette szörnyű megtorlását nyögte... A vég órája előtti utolsó percben jöttek a szabadítók, planétánkon a flóra és a fauna gyakorlatilag megsemmisült, s hiába volt minden nagylelkű segítség: bolygónk örökké szürke, puszta világgá vált...

– Szóval az a rusnyaság... egy a szabadítók közül?

– Igen, s mivel a formika katonák nem hagyhatják el űrhajójuk közvetlen környékét, egy parancsnokkal hozott össze a sors. De indulnunk kell Andrea, hogy időben visszaérjünk az Árpád-család településére. Emesének át kell adnom Európa Állam főkoordinátorának üzenetét.


– Rossz hírt kaptál? Láttam az arcodon – a férfi megcsókol, játékosan összekócolja a hajam, ám a kedveskedés ellenére érzem: erővel nyomja el a fájdalmas fintort.

– A Tejút peremvidékén ismét megjelent a DARS. Elpusztítottak egy egész bolyvilágot... A Fény Szövetség élet-halálharcban áll velük, a segítségünket kérik.


– A miénket? De mit tud ez a kiszipolyozott Thulcandra nyújtani azoknak a

– szuperlényeknek?


– A DARS új szövetségest talált, megnyerte a támadáshoz egy másik dimenzió iszonyú lényeit. Ezek a láthatatlan – leginkább az iubarokra emlékeztető – valamik a hiperűrben élnek, térugráskor hatalmukba kerítik a védtelen formika csillaghajókat, s abban a félelmetes nemlét világban elpusztítják azokat! A megtámadott bolyvilág segítségére siető flotta is erre a sorsra jutott – egy űrhajó kivételével. Ezen emberek is tartózkodtak. Felfoghatatlan módon „megérezték” a hiperűrben leselkedő halálos veszélyt, s időben jelezték a csillaghajó irányítóinak... Csak az emberek voltak erre képesek. A másik három fajból hiányzik a mentális előrelátás, ami vészjelzőként „működésbe lép” a hipertér démonainak a megjelenésekor. Az új csillagarmada egységeihez embereket kérnek és Thulcandra nem tagadhatja meg a szabadítóinak kérését. A főkoordinátor utasítása szerint minden családszövetség köteles kijelölni tizenöt önkéntest – természetesen gyermektelen férfiakat és nőket...


– De hát az Árpád-családban az időjárásgyári katasztrófa miatt nagyon kevesen maradtak.


– Háborús időkben nincs apelláta.

– Akkor ez azt jelenti, hogy te is?

– Igen. A családszövetség vezetője nem tehet kivételt a gyermekével sem.

– Emesének meghalt a férje, s a nagyobbik fia; kegyetlenség azt kérni tőle, hogy feláldozza minden családtagját!

– Vezetőnek lenni nem előjog, gyakran kínos kötelességek sora. Számunkra, hozzátartozóknak szörnyű volt apám, s Etel bátyám tragédiája. De gondolkozz: ők odaát egy boldogabb dimenzióban már egyesülhettek a fénnyel!

Andrea, ne feledd, mit tanultál a Fény Templomában: csak a portested halandó, a lélek halhatatlan!

– Kelen, rám nem gondolsz? Mi lesz velem nélküled...


Vadul repít a sikló a horizont felé. Alattam vágtat az ezüstszürke róna, felettem a vaníliaszínű ég. Csak az érthet meg, aki már elveszített egy a szívéhez közel álló embert...

...Kelen, és a sok száz thulcandrai újonc, tegnap hajózott be. Csak a közeli hozzátartozók juthattak be Európa Állam Egyes Számú Űrkikötőjébe: mégis ezrek állták körül a biztonsági zónán túl a nagy, fehéraranyként fénylő csillaghajót. A távolból néztem a nyílegyenes sorokban masírozó formika századokat, s az alacsony kitinpáncélos tömegből kifehérlő űregyenruhás sudár férfiakat és nőket. Pillanatra, mintha Kelent is megláttam volna: remélem ő volt az a magas férfi, aki felénk fordulva intett utószor, mielőtt beleveszett a formika űrhajó hangárkapujának feketeségébe. Mellettem hangosan felzokogott valaki, Emese asszony volt. Vékony, erekkel átszőtt kezébe temette arcát. Akkor el voltam telve a bánatommal, most jut eszembe: először láttam sírni egy jövőbéli embert...


Szombathely, 1995-2015


Ps:

Itt szeretném megköszönni Pete László Miklós nagylelkű gesztusát:

vendégszövege nélkül vesztett volna erejéből ez a hosszú történet.

Ruder Jana: A fekete erdő lánya



Hol volt, hol nem volt, mert bizony egyszer volt egy nagy ország, abban pedig egy különleges erdő! Ebben az erdőben minden fa fekete volt. Még a levelek is feketén nőttek a fákra, talán éppen ezért, nem is nagyon jártak ide az emberek. Féltek a sötéttől. Az erdőhöz legközelebb eső városból is csak egyetlen egy ember mert az erdőbe menni. Midina, a kis árva lány. Ő nem félt a fekete fáktól és levelektől. Sőt, nagyon szerette őket. Amikor szomorú volt, vagy nagy öröm érte, szaladt is az erdőbe, és átölelte a fákat. Mesélt nekik arról, hogy milyen nehéz sora van, mert nem szereti senki. Vesszővel ütik, ha lassabban csinál meg valamit, amit ráparancsolnak. Amióta meghaltak a szülei, az apja testvére vette magához, és annak a felesége sokszor még enni sem adott neki. Csak a saját gyerekeit szereti. Nekik még kalácsot is süt, amiből Midina csak a végét kapja meg, amiben nincsen semmi töltelék, és többnyire kicsit égett is. A legnagyobb fájdalma az volt, hogy eladták idegeneknek a szülei házát, pedig nagyon szeretett volna abba visszaköltözni, hisz már nagylány. Tudna gondoskodni magáról. Mivel az erdőt kerülték az emberek, a fák a teremtő segítségével szabadon nőttek, nem csonkította meg őket senki. Sok madárnak adott otthont erdő. Jól el tudtak bújni az ágak között, és az odúkban. Azonban nem csak madarak, hanem mókusok, őzek, szarvasok, rókák, és nyulak is találtak maguknak menedéket a sűrűben. Mindig leltek valahol elemózsiát. A fekete erdő olyan volt, mint maga a békesség. Ezért is szerette úgy Midina is. Úgy érezte, ő tulajdonképpen már a fekete erdő lánya. Itt szabadon lélegezhetett és békesség, meghittség vette körül. Nőtt az erdő közepén egy fenyőfa. Fekete volt annak is minden tűlevele, és kiemelkedett az erdőből, olyan magasra nőtt. Alatta csak fehér színű virágok nyíltak. Az volt bennük a különleges, hogy csak éjszaka bontottak virágot, s mint a kis lámpások, úgy világítottak. Folyamatosan nyíltak, még télen is. Ilyenkor nem is nagyon ment a fenyő közelébe egyetlen állat sem. Egyedül a nagy fakopáncsot nem zavarta a fény. Inkább gyönyörködött benne, s az sem titok, hogy szerette a fenyő magját csipegetni. Este azért jött mindig a fához, mert ilyenkor nem jártak a szarkák. Azok gonoszak voltak, mindig elzavarták Vinnát, a nagy fakopáncsok legkisebbikét. Vinna jó lelkű, különleges madár volt. Összeszedte a rovarokat, melyek kárt okoztak volna a fákban, és jó barátságban volt mindenkivel. Mindig arra figyelt, kinek segíthetne. Ismerte Midinát is, és nagyon sajnálta, hogy mennyit kell szenvednie, s szeretet nélkül kell élnie. Történt egyszer, szenteste közeledtével, hogy a leányzó éppen a fekete erdőbe tartott, hogy átölelje a fákat, és nekik elpanaszkodja a bánatát. Mert mindig fázik… nincs egy jó meleg kabátja, és a csizmája is több helyen lyukas. Elmesélje, milyen jó volt régen, amikor a szüleivel együtt várták a kis Jézuska eljövetelét, sütöttek tököt, meg finom ropogós kenyeret, diós kalácsot és a kemence melegénél sosem fázott. Együtt milyen jó volt, mennyit beszélgettek, énekeltek, diót tisztítottak, a felfűzték a fákra a madaraknak. Könnyes szemmel panaszkodott a fáknak, azok meg hallgatták, néha suttogtak valamit, s kicsit hajlongtak tiszteletük jeléül. Éppen a fákon kopogtatott Vinna a fakopáncs, és hallotta, mit mesélt a lány. Nagyon szeretett volna neki segíteni, valami ajándékot adni… sokat gondolkodott, hogy mit is adhatna. Aztán eszébe jutott, hogy a nagy fenyőfa alatt ott vannak a szépséges fehér világító virágok. Egyet lecsippentett a csőrével… és vitte is Midinának. A lány pedig boldogan vette a kezébe. Alig, hogy az ujjaihoz ért, azonnal azt érezte, hogy már nem is fázik. Nagyon megörült a virágnak és köszönte is a fakopáncsnak. Legnagyobb megdöbbenésére Vinna megszólalt. Emberi nyelven beszélt.

„Csak ezt a kis apróságot tudtam adni neked szép leányzó. Azt szeretném, ha sosem lennél szomorú. „

„Nagyon köszönöm neked madárka, hogy örömöt szereztél nekem. Már nem is fázom! Megmelegít ez a kedves virág! Hol találtad? Amióta megérintettem, értem amit mondasz nekem. Bizonyára varázsvirág lehet „

„Én már régóta értem a beszédedet Midina, de talán ez a virág segít abban, hogy értsük egymást. Egy nagy fenyőfa alján nyílnak a virágok. Gyere velem, megmutatom. „

Igaz, már sötétedett, és Midinának haza kellett volna már menni, nehogy a nagybátyja felesége elverje, mint ahogy annyiszor tette, de most valami azt súgta neki hogy csak bátran menjen a madárral. Nem is kellett sokáig gyalogolnia, máris megpillantotta a hatalmas fenyőt, s alatta már éppen nyiladozó virágokat, melyek elkezdtek világítani.

„ De gyönyörűek vagytok! Istenem de szépek „ - odalépett és megsimogatta őket.

Abban a pillanatban megnyílt a nagy fenyő törzse, s mint egy házba, be lehetett lépni.

„ Gyere kislány! Lépj be az új otthonodba…szólt a fekete fenyő - Van itt minden, amire csak szükséged lehet. Étel, ital, meleg ruhák, fekhely. Amikor úgy érzed, hogy bántanak, megsértenek, igazságtalanok veled a nagybátyád házában, gyere ide. Itt meglesz mindened. Hisz már régóta te vagy ennek a fekete erdőnek a lánya. Ismernek az állatok, a növények… nem kell mást tenned, csak egy fehér virágot kell megérintened. „

Amikor belépett a fenyő belsejébe,egy lépcső vezetett fel is, és le is. Jó meleg volt benne. Láthatta, hogy a fenyő igazat mondott. Minden volt ott, amit csak ember kívánhatott. Leült az asztalhoz, és evett a sonkából, s diós kalácsból. Ivott a friss vízből. Érezte, hogy csoda történt, és ettől a pillanattól kezdve, már nem volt szomorú. Megköszönte a fakopáncsnak az ajándékot, a fenyőnek a gondoskodást. A kezében levő kis virágot ráakasztotta a nagy fenyő ágára, hadd világítson ott, mint egy gyertya, hisz karácsony van. Aztán hazasietett, bár szívesebben maradt volna már most az erdőben. De szüksége volt még pár napra, hogy megváljon ettől a lelketlen, kegyetlen családtól. A nagybátyja házában verést ugyan most nem kapott, de vacsorát sem. Ez azonban nem szomorította el, hisz tudta, hogy van már meleg, szerető otthona, hisz Ő a fekete erdő lánya, akit szeretnek a fák, bokrok, madarak… és a többi állatok.


Íródott 2021 december- Józsa Mara adventi mesenaptárába.

Kép: Pixaby 


Blank Judit: Isten tenyerén



Bágyadt karjaival ölel át az őszi alkony amint a temetőbe lépek, s mint a sírok mellett a vén tölgyfák, akik csendesen lehelik barna csókjukat az emlékezésre, az elmúlásra, s Isten adta örök szeretetük lágyan ringatva hullatja apró makktermésüket a megfáradt leveleikkel együtt az élők megnyugtatására. Mert megnyugtatóak a tölgyfák a sírok körül! Az örök élet, a létezés szépsége, s a végtelen szeretet hull lábaink elé a terméseikben. 

Pillanatra kiengedem lelkemet testem bezárt börtönéből, s érzem, ahogy szárnyal, összefonódik az elhunytakéval, s keresi azt, amit máshol nem talál. Csak itt. Ahol minden emberi érzés oly szelíden fér meg egymás mellett Isten tenyerén pihenve, melyet fáradhatatlanul simogat a nyugalom, béke szellője. Ahol nem keressük izgatottan a jövőt, nem firtatjuk a múltat, hiszen örömeivel és esendőségével itt lengedez körülöttünk. Itt, ahol a béke szárnyán szunnyadnak a megfáradt lelkek, s a megfáradt lelkekben szunnyad a béke, a belenyugvás, a megnyugvás.

Apró kis mécsesek világítanak az „örök világosság fényével.” Érzem a félig égett gyertyák melegét, hallom halkuló sercegésüket, majd látom még a keskeny kis füstcsíkokat, melyek elhamvadásuk után még szállnak egy darabig az ég felé. Mint ahogyan a tölgyfák is az ég felé nyúlnak. Csak élettelen leveleiket küldik a földre, ők tovább nyújtózkodnak Isten országa felé. Mutatják az utat nekünk, embereknek, kik oly gyakran másfelé keressük azt, s el is hisszük, hogy megtaláltuk egy-egy rövid zsákutcában. Pedig a természetben mindig ott rejtőzik az igazság, a bölcsesség és a béke.

Hajlott hátú idős emberek jönnek virágokkal és kis öntözőkannával kezükben. Némán mozog az ajkuk. Talán imát mormolnak? Vagy szeretteiknek mesélnek múló életükről? 

Az összetartozás, az emlékezés a szépségét, fájdalmát elszórja lelkemen, ahol most szintén apró mécsest gyújtok. Érzem, hogy felmelegszem tőle. A kis pislákoló lángocska hol fellobban, hol kialudni készül. 

Lassan leszáll az est. A sötétség jótékonyan betakarja a földi élet nyomorát, csak a gyertyák fényei világítanak rendületlenül. Egy régóta készülődő könnycseppet morzsolok el szemem alatt, némán hull egy elbarnult tölgylevélre. 

Gyertyák fényében úszik a temető. Messze világítanak a sötétben. A világ fölött Isten sóhaja száll.


Riba Ildikó: Égi ecset



titokban tángáltam
szomorú szíved
szótlan suhanj
létemnek legyél mankó 

félig törött támasz
vigaszul pingálj puha
érintéssel égi ecsettel
szelíden szép szavakat