erőszakos szél kócolja
bogokba csomózva csavarja
gondolatom sima fonalát
bonthatatlan szálak között
keresem kezdetek törött
idejét; képzelem kezed melegét
szél fújta álmomból ébredezve
átölelsz idődet szűken mérve
szerelmet adtam érte cserébe
Riba Ildikó: Szűk idő
Ruder Jana: Szeretem én...
Szeretem én a gyönyörű fákat,
a törzsből magasra nyújtózó ágat
s ahogyan rajtuk szelíden
ezernyi zöld levél megpihen…
Szeretem a karcsú fenyőket,
csúcsaik szinte a felhőkhöz érnek
s télen, mikor hó fedi a fákat
szebb látványt az ember nem is kívánhat…
Szeretem a hársfának törzsét..
hozzá bújok mindig, hogyha megpihennék...
mintha karjai gyöngéden átölelnének,
sok kis madár dala ott a legszebb ének…
Szeretem a juhart s a diót, a vadgesztenyét
s a világnak talán az összes erdejét ,
de a szomorúfűzt a legjobban... mégis…
mert egy kicsit benne vagyok én is.
2007.
Fotó: Ruzsa Dániel
Mátay Melinda Mária: Elbocsátó cetli-üzenet
Az A.E. kötetből
egy cetli kandikál:
’86, karácsony,
Ó, de mily messze már!
Habozok: tartsam még?
Tegyem vissza újra?
Nem tudom írásod
már olvasni rajta!
Elfelejtettem, oly
rég volt, a kódodat.
Hajh, hogy ittam anno
minden csodás szavad!
S Te majd negyven évig
itt bujkáltál velem.
De most, most vége van.
Én ezt befejezem.
Nem töprengek többé
kell-e még az emlék?
Már nem értem mi volt
az akkori versvég.
Kis haragtüzek még
meglobbannak bennem:
nem lettél kedvesebb,
féltőn óvóbb lelkem.
Sajna, nem így esett.
Se akkor, se máskor.
Ma nem őrzőm tovább.
Cetlid kukámba táncol.
Blank Judit: Tengerkék
Ólomlábakon járnak az évek,
Sáros bakancsok szívemre lépnek.
És a kék madár, oly messzire száll,
Elnyeli némán a látóhatár.
Megfogom neked! Már a karomon ül!
De mire felnézel…huss! Elrepül!
Keresem, várom, eltűnt nyomtalan.
Felhő úszik az égen hangtalan.
Esőcseppeket szórnak az egek
Lassan oszlanak a vad fellegek.
Félénk napsugár áthatol köztük,
Egy szivárványhíd ragyog fölöttünk.
És látod? Rajta ül a madár!
Te csak nevess! Majd a válladra száll!
Kékre festi rögtön az égboltot
Kacagnak ránk föntről a csillagok.
Kéklő végtelen, kéklő messzeség!
A távolság oly csábító, oly szép!
Elérhetetlen csodákról dalol,
Míg a béke szunnyad tán valahol.
Virágokat rajzolok a porba.
Béke-virágok. A szél elfújja.
Harmatból épült szeretet-házam
Felszívta a Nap, nagy most a károm.
Halk-szelíden morajlik a tenger
Benne Krisztust látom a kereszten.
Jóságos arca tiszta, mint az ég.
Mely kék lesz megint. Olyan tengerkék.
László Mészáros: Nézlek
Nézlek,
mosolyod kibontja álmom:
Szelíd mennydörgés a szívütés,
a kísértés tüskéin
kioltott madárfényből
kicsordul lassan
meleg tenyeredbe.
Ruder Jana: Sárga ruhában…
Ma is korán ébredt. Évek óta így van ez, megelőzi a felkelő napot. Ilyenkor belelép a papucsába, felteszi a kotyogót a tűzhelyre, aztán az ablakhoz lépve felhúzza a redőnyöket. Este sosem engedte le teljesen. Csak úgy lazán… hogy az utcai lámpás fénye kicsit beszűrődjön a szobába. Számára békés látványt nyújt így a szoba, könnyebben tud elaludni. Nem mintha félne a sötétben, de a beszűrődő fény mindig megnyugtatja. Volt idő, amikor minden este apró mécsest gyújtott, miután Árpád a felhők fölé költözött. A mécsesek fénye azt az illúziót keltette benne, mintha nem lenne olyan egyedül.
Amikor felhúzta a redőnyöket, az ablakpárkányra könyökölve várta a napfelkeltét. A kávét lassan, kortyolgatva itta, mindig tejjel és mézzel, ahogyan egykor az édesanyja is szerette. Odakünn már egyre nagyobbakat lépett az ősz. Szép színes ruhájukban várták az utolsó nagy keringőt a fák és a bokrok, mielőtt beköszöntenek a fagyos hajnalok. A Nap lassan, komótosan indult az útjára, különleges sárga színt keverve az égi palettára, hogy felszárítsa a reggeli harmatot. Amália mosolyogva nézte, amint a közeli dombok mögül felbukkant az égi melegítő. Kint az utcán is megindult a forgalom. Amikor az ősz hajú asszony megunta a nézelődést, visszabújt az ágyba és bekapcsolta a rádiót, ahol egy riportalany, az álmát mesélte el a hallgatóknak. Amáliának hirtelen eszébe jutott, hogy mit is álmodott. Fiatal lányként látta önmagát, és Árpáddal egy bálra készültek. Az édesapjától kapott gyönyörű rokokó tükörben próbálgatta a ruhákat. Élesen emlékezett arra, hogy a férje azt mondogatta „vedd fel a sárga ruhádat, abban vagy a legszebb”. Ahogyan ez az álombeli emlék felszínre tört belőle, az volt az érzése, hogy Árpád üzent neki a túlvilágról. Lekapcsolta a rádiót, és megigazította az ágyát. A régi gardróbszekrényben kezdett keresgélni. Egy kis ládikában meg is találta azt a régi ruhát, és a kalapot is, amit akkor hordott, amikor a húszéves érettségi találkozóra mentek Árpáddal. A ruhát a férje készítette, mert az asszony szinte sosem hordott élénk színeket. Emlékezett arra is, hogy egykori osztálytársai mennyire megcsodálták, dicsérték a ruháját, meg hogy milyen jól áll neki a kalap is, olyan benne, mint egy pillangó. Milyen csodálatos is volt az a nap, még a Duna vízét is megtaposták kicsit, hisz belegázoltak akkor régen… Mezítláb, találkozóra felvett elegáns ruhában, mind a huszonhárman. Azon az emlékezetes érettségi találkozón, ahol mindenki boldog volt, és örültek egymásnak. Fröcskölték a vizet, és nagyokat nevettek… , az egész osztály. Még egykori osztályfőnökük, Molnár Béla is részt vett a dunai fröcskölésben. Ez az emlékezés megszépítette Amália reggelét, de el is szomorodott egy pillanatra, hisz már olyan sokan elköltöztek az égbe, az egykori osztálytársak közül.
Ahogyan belemerült az emlékeibe, hirtelen ötlettől vezérelve, hozott egy döntést. Ma, ebben a sárgában megy el vásárolni a könyvesboltba. Nem kellett sokat javítani rajta, mert a szép sárga ruhán nem látszott, hogy eljárt felette az idő, és nem is gyűrődött meg a ládikában. Miközben felakasztotta egy vállfára, többször is megsimogatta. Aztán csöppentett némi illóolajat a gőzölős vasalóba, majd átgőzölte a ruhát. A kalapon sem kellett sokat dolgozni, mert régen, amikor a kalapdobozba tette, selyempapírral kitömte a fejrészénél, és így a kalap szinte tökéletes maradt. Amália ragyogott az örömtől, jó, és huncut ötletnek találta, hogy hetvenévesen sárgába öltözzön. Már túl volt azon, hogy érdekelje, mit mondanak az emberek. Most csak Árpádra gondolt… és az álomra. Valamiért ma fel kell vennie ezt a ruhát. Egy kicsit akadozott a cipzár, be kellett húznia egy hangyányit a hasát, de most is tökéletesen állt. A haját laza kontyba tűzte fel, és ráhelyezte a kalapot. Aztán odalépett az elé a tükör elé, ami azóta éke az otthonának, amióta édesapjától megkapta.
„Vajon mit mondana most édesapám”- gondolta. „Biztosan lebeszélne arról, hogy sárgában kimenjek az utcára. Micsoda őrült ötlet ”- mondaná…
Két évtizede múlt, hogy eltemette a szüleit, és Árpád is, már hat éve, hogy meghalt. Azóta egyedül él. Néha meglátogatja Hanna lánya, de csak ritkán. Amióta külföldön dolgozik, nem jut rá elég idő. Igaz, a technikának köszönhetően, sokat beszélgettek telefonon, és a számítógépen is jól eligazodik már, de az mégsem az igazi. A szomszédokkal is jól kijön, azonban mindenkinek megvan a maga dolga. A barátnője is elköltözött a gyerekeihez és az unokáihoz, a tengerentúlra. Néha órákon át csevegnek, de valami hiányzik. Jó lenne valakivel élőben beszélgetni, megosztani a gondolatokat. Javasolták neki az albérlőt, azonban ezt nem szeretné. Arra meg gondolni sem akar, kapcsolatot ápoljon valami férfival. Megosztani az otthonát, valaki idegennel. Még a gondolata is idegen… Elmenni, meg nem lenne jó… senkihez. Idősotthonba sem szeretne költözni . Még el tudja látni magát. Még szellemileg is toppon van, de tesz is érte. Sokat sétál, olvas, rejtvényt fejt és tornázik otthon. Titokban abban bízik, hogy Marci, az unokája, majd ideköltözik, ha befejezi az orvosi egyetemet. A fiatalember sokszor meglátogatja. Ilyenkor bevásárol, együtt főznek, puzzle –t játszanak, és még táncolni is szoktak a nappaliban. Ezek a lélekgyógyító pillanatok adnak erőt mindenhez!
Miután felvette a fekete cipőjét, elindult. Ahogy lépkedett az utcán, néha meglebbentette a sárga stólát, és mosolygott magában. Érezte, hogy a járókelők megfordulnak utána, látta, hogy a szembejövők még meg is álltak egy pillanatra… és kuncogtak. Nem is gondolták, hogy Amáliát ez egy cseppet sem zavarta. Önfeledt örömmel viselte a ruhát, mint egy pillangó, úgy lépett be a könyvesbolt ajtaján. Az eladók ismerték már az asszonyt, állandó vásárlójuk volt, s most még nekik is megakadt a szemük a sárga ruhás, kalapos hölgyön, aki egészen máshogyan szokott öltözni. A boltban csendben válogattak, nézelődtek az emberek. Praktikusan kialakított kis asztalkákhoz le lehetett ülni, volt lehetőség folyóiratok böngészésére is. Amália, sokáig időzött a természetről szóló könyvek között, de a szépirodalom is lekötötte. Leült egy kis asztalhoz, hogy beleolvasson a szép borítójú Mikszáth regénybe, amit már valamikor régen olvasott. Most jó volt feleleveníteni, bár „biztosan megvan ez az otthoni könyvespolcon is „ – gondolta. Egy férfi lépett be az ajtón. Magas, szakállas öregúr, bézs színű öltönyben. Ahogy a könyvespolcok között járt, olyan ismerősnek tűnt az asszony számára, főleg a férfi kézmozdulata. Aztán újra a könyvébe mélyedt. Valaha védőnőként dolgozott, nem volt sok ideje az olvasásra. Amióta nyugdíjas, falta a könyveket. Imádott rejtvényt fejteni, sakkozni. Egyik kedvenc időtöltésük volt Árpáddal.
Ahogy nézelődött, egy kék könyvet pillantott meg a polcon. mikor érte nyúlt, egy másik kéz is ugyanazt a könyvet választotta. Egymásra néztek.
Pár másodperc némasága után a férfi szólalt meg. „Bocsánat, hogy én emeltem le előbb, de szerencsére van belőle még itt a polcon. Elnézést kérek, de olyan ismerős az arca, és ez a ruha… emlékeztet valakire. „
Amália már akkor elmosolyodott, amikor a férfi a kezében tartotta a Tolsztoj regényt. Aztán ahogy mosolygott, a férfi is elnevette magát.
„Barakonyi Amália, hát tényleg te vagy? Ezer éve nem láttalak… nyolc évig együtt jártunk az általánosban, aztán négy évig mögötted ültem a gimnáziumban!” - szólt nevetve a férfi.
Amália asszony is örült a találkozásnak. „ Jó, hogy megismertél, Zoli, de hát hogy lehet az, millió rajtam a ránc… „ – kíváncsiskodott a hölgy.
„Ez a sárga ruha, meg ez a kalap… ez árult el leginkább. Egyszer már, vagy harminc éve a találkozón elbűvöltél vele… és egyáltalán nem vagy ráncos, illetve ami van, az mind egy egy emlék nyomvonala.
Gyere, fizessünk, és üljünk be egy kávézóba beszélgetni. Annyi mesélni valóm van, és időm is rengeteg. Sajnos már senki sem vár otthon. „
Amália asszony azonban mást gondolt. „ Megismertem a mozdulataidat Salakovics Zoli, de amikor megszólaltál, már semmi kétségem nem volt! Nagyon örülök neked, de nem ülünk mi be sehova, itt lakom a közelben… főzök én olyan finom kávét, hogy azt megemlegeted”
Miután fizettek a pénztárnál, egymásba karolva indultak tovább. Beszélgetéseik közben néha megálltak, nevettek, élénken gesztikuláltak. Észre sem vették, hogy az emberek szeme rajtuk pihent… és főleg azon az álomszép sárga ruhán…
Fotó: Györgyné Horváth - Mari - Sárgaruhás hölgy című alkotása.
A novella írását ez a festmény ihlette. A képet az alkotó engedélyével tettem közzé.
2021.
Blank Judit: A szeretet-virág
Ha az ember valami jót cselekszik, mindig kinyílik lelkében egy virág. A legszebb, ami valaha létezett: a szeretet-virága. Láthatatlan, mégis láthatod. Ott ragyog a tekintetében, a mosolyában. Pontosan tudod, hogy a mosoly neked szól. Csakis neked! Elég, ha az illető szemébe nézel, fénye tükrében meglátod azt a mélységekben rejlő megfoghatatlan csodát. Néha könnyek öntözik, néha napfény táplálja. A viharok elkerülik, mert a szeretet-virágot erősen védi a szívünkben lüktető rendületlen hit. A kettő ugyanis együtt jár. A szeretet-virág nem növeszt tüskéket, nincs szüksége rá. Szirmai csodálatosan átölelik a szívedet, s mint egy bársonyos simogatás, mint a legpuhább érintés fonják körbe életedet.
Lépteid nyomán mosolyognak a fűszálak, s mosolyt varázsol az emberek arcára. Igaz, csak pillanatokig tart, de az alatt a pillanat alatt mégis nagyon sok minden történik. Kilépünk a megszokott gondokkal teli hétköznapokból. Egy pillanatra érezzük, hogy széppé lehet varázsolni mindent, még az élet megpróbáltatásait is. S a pillanatok elillannak ugyan, de nem múlnak el nyomtalanul. Mindig bennünk motoszkálnak, s keressük, keressük azt a varázslatos mosolyt, melyet a szeretet-virág képes egyedül arcunkra festeni: a lélek-mosolyát. Minden arcot megszépít, minden ráncot meglágyít.
A környezeted boldog lesz, mert biztonságot adsz. Olyan leszel tőle, mint egy segítő kéz, mely téged, magadat tesz a legboldogabbá. A virágok pedig elszaporodnak szívedben. Jónak, szépnek látod tőlük az embereket, hiszen te magad is az vagy.
Ha borongós napok jönnek, a virág szirmai kissé megfakulnak, de tudjuk, hogy úgyis kisüt a nap hamarosan, s újból káprázatos pompájával fog ragyogni, s bearanyozza életedet! Csak növeszd, érleld lelkedben a szeretet-virágot! Egyszer csak látni fogod, mennyi csoda van az életedben! Külön-külön is mind olyan, amiért érdemes élni. A kövek, melyeken ügyesen áthaladtál…ha megbotlottál, felálltál. Újra és újra. A csordogáló patak melletted, mely szomjod oltotta, valahányszor megszomjaztál. S a fürge kis léptek mögötted, melyeket oly óvó szeretettel tanítottál járni már erős, felnőtt léptekké öregedtek. S te mindig mindenhol helyt álltál! Mindig egy színfolt voltál az emberek életében! A környezeted téged tart egy különleges csodának. Mert az is vagy! Hiszen szívedben ott nyílik, ott ragyog a szeretet-virág.
László Mészáros: Te és én
Ma nincs más,
te és én vagyok.
A puszta hallgatásban
te is én vagyok.
S mi leszünk, ha hagyod,
a menny sziromlevelére fagyott,
kis harmatrögök,
égi hajlatok
sírás és csönd között.
Radnai István:jelek és suttogások
csöndjével éleszt a hajnal
keresem a mutatókat az órán
a számlaphoz lapul az idő
hideg rázza hajnalt fűtött szobákban
sötétség
fekete angyalok röpülnek rajban
többen mint a fényes tollú varjak
ébresztő az őrültek házában
a fontos nők még piperészkednek
merre halad európa
még szárad az őrangyalok ruhája
a ds már döntött óceántól óceánig
szagát hozza a szél zagytároló
gátja szakad a polgárháború
a csíkozott égen fennakad
ötven csillag némelyik billen
és ez még a hajnal számolatlan
a vélemény törik az akarat
Riba Ildikó: Premier az operában
Az elit közönség összegyűl,
vörös szőnyegen pompázik
szépen öltözött hölgy és úr.
Ruhájukon látszik, életükben
a pénz nagy úr, mit megkívánnak
azért karjuk lazán kinyúl.
Esténként más cicoma dukál,
látszatra lankadatlan figyelnek,
örömtelen érzés, ámítás.
Első sor páholyában ékszer
csillan csillár fénysugarában,
ugyan kit érdekel dráma és dáma..
Csak ott lenni, hol jelen lenni
rang, dicsőség; érzés helyett
pénz beszél, övék a megtiszteltetés.
Riba Ildikó: Madarak
téli szélben ringatózó
erdő fái zúgnak
vándorló madarak
szenvedő sóhaján
fagyos fészek
magányra vált
síró csapatuk
messze száll
trillájuk tavaszra vár
rég hallott halott
szédítő szavak
emléke csalja
szemembe múlt
napok hidegén
könnyemet
Kép: Zulema Guerra alkotása
Ruder Jana: Brekkila
Nem is olyan régen történt, hogy a Nap igen nagy erővel szórta a sugarakat. A felhők messze jártak, valahol az óceánok felett, így aztán heteken át nem volt eső az ország délnyugati csücskében. Ott élt a kis Brekkila, a varangyos békalány, aki napok óta nem látott vizet. Kint lakott a faluszéli ház hatalmas kertjében. Jó dolga volt ott, mindig akadt élelem, és szomjas sem volt soha. Ám, most, mindent átírt a szárazság. Szúnyogokat is elvétve lehetett találni, és égetett a Nap, a föld pedig csontkeményre száradt. Testvérei mind át tudtak ugrálni a közeli parkba, ahol volt egy mesterséges tavacska, és ott megfürödtek, ittak, úsztak, de Brekkila nem tarthatott velük. Beteg volt a hátsó lába. Pár napja, éppen a diófán landoló levelibéka legénnyel beszélgetett, amikor Zolika rálépett a lábára. Nem vette észre a kis békalányt. Petrezselyemzöldért kiküldte az édesanyja a kertbe, és amikor hátralépett, megtörtént a baj. Ha látta volna, biztosan bekeni, bekötözi Brekkila lábát, talán még be is viszi a szobába, hogy ápolhassa, de sietett vissza a házba. Sürgős dolga volt, hiszen kezdődött a kedvenc rajzfilmje.
A békalány ismerte Zolikát, tudta, hogy teljesen véletlenül történt minden, nem gondolt rá nehezteléssel. Kiabált is neki, vonszolta is magát a kisfiú után, de az nem vette észre. Sírt a kicsi Brekkila, mert lába közben úgy bedagadt, vérzett, hogy már nem tudott visszamenni a kertbe, pedig ott még a szárazság ellenére is jó világ uralkodott. Öntözni is szoktak a gazdák, és a töklevelek alatt mindig sokáig maradt nedves a talaj, ami jó árnyékot adott. Amikor már elfogyott az árnyék, a szőlőtőkék alatt is kitűnő helyet talált bent a földben. De most bizony bajban volt… Ahogy teltek az órák, egyre éhesebb, szomjasabb lett, és a lába is nagyon fájt. Hiába próbálkozott, nem tudott visszamenni a kertbe, csak a ház előtt levő levendulabokrok alá sikerült elbújnia. Nem volt ereje mélyebbre ásni, már nem reménykedett abban, hogy a testvérei megtalálják. Hangot sem tudott kiadni. Lassan sötétedett, és egyre inkább úgy érezte befejezi a földi életét. Egy nagyon fényes csillagot látott az égen, gondolatban hozzá fohászkodott. „ Ments meg engem kicsi csillag, olyan jó lenne még élni , szúnyogokat, lárvákat falatozni, s inni , inni… esőben ázni és énekelni… „ becsukta a szemét, és arra gondolt, milyen jó volt, amikor még együtt ugráltak a szüleivel, testvéreivel. Egyszer csak érezte a szemhéja mögött, hogy valami nagy fényesség közeledik feléje. Ijedtében erőt vett magán és kinyitotta a szemeit. Ekkor már nem csak látta, de hallotta is, hogy valami zajos dolog közeledik hatalmas fénnyel. Szinte teljesen elvakította, aztán megszűnt a zaj. A fény is kisebb erővel világított, és a házban is kifényesedtek az ablakok. A levendula bokor fölött is volt egy nagy lámpa, azt is felkapcsolták… majd kinyílt a ház ajtaja. Zolika lépett ki, és szaladt oda az apukájához, aki a munkából és vásárlásból érkezett haza. Köszöntötték egymást, majd a kis legény segített neki becipelni a szatyrokat. Egy nagy ásványvizes pakkot is kivettek az autóból. Zolika megfogta a fogantyújánál, de ahogy lépkedett, az elszakadt. Kiesett egy műanyag palack, s olyan nagyot zuhant, hogy el is repedt amikor földet ért… a sok víz meg mind kifolyt, egyenesen a levendulabokor alá… Brekkila pedig kortyolta, kortyolta, és végre a víz lemosta róla a megtelepedett port. Úgy érezte, talán megmenekülhet, mert a víz reményt keltett benne… Zolika eközben mérgelődött saját magára, hogy milyen ügyetlen, de édesapja gyengéden megsimogatta a fejét. „ Ugyan, kisfiam… velem is sokszor előfordul, mert nem mindig tökéletes a ragasztás.„ Ez megnyugtatta a kisfiút, akinek a hatodik osztályos bizonyítványa is kitűnő lett, különösen a biológiát és a földrajzot szerette. Lehajolt a levendulabokorhoz, hogy felszedje a repedt műanyag üveget, és ott, megpillantotta Brekkilát. Azonnal észrevette, hogy beteg a lába. „ Hát te meg hogyan kerültél ide, kicsi béka… ? Jaj de fájhat a lábad, hát ki tette ezt veled? Ráesett valami? Csak nem az ásványvizes palack az oka? No gyere, majd én meggyógyítalak „ Kezébe vette, és bevitte a házba. A kis békalány mondott valamit Zolikának, aki sajnos nem tudott békanyelven, de nem is volt fontos. Tudta ő, mit kell tennie. Szülei segítségét kérve, egy régi akváriumban alakítottak ki neki biztonságos helyet, és gondoskodtak a táplálékáról. Tettek bele egy nagy tálat is, tele vízzel, víz így úszkálhatott, és volt lehetősége ücsörögni a behelyezett növények között. Aludni is tudott a kis barlangban, amit neki épített Zolika az édesapjával, az akvárium közepére. Brekkila nappal aludt, éjjel eszegetett. Nézelődött. Nem félt, tudta, hogyha meggyógyul, visszamehet majd a kertbe… és találkozhat a testvéreivel. Néhány nap múlva, amikor már nem volt dagadt a lába, és a sebek is gyógyulófélben voltak, Zolika szabadon engedte. Vidáman ugrándozva haladt a kert felé… Még visszanézett, és erős berekegéssel megköszönte, hogy meggyógyították, aztán már csak azt lehetett hallani, hogy a diófán levő levelibékával diskuráltak… Valószínűleg arról mesélt Brekkila, hogy hol töltötte az elmúlt néhány napot, meg hogy azért vannak jó emberek, akikre lehet számítani, ha a béka bajban van… A levelibéka is jó hírrel szolgált… mert az égen már tornyosultak a felhők…
2021, december.
Balogh Géza: Alekszej Jermilov: A varjú (Ворона) (műfordítás)
Szárnyait hátán összezárja,
S imbolygón ballag a vén varjú.
Teszi is ezt oly fontoskodva,
Bár gyakran – túlfeszíti a húrt.
Addig is, míg fúj a hideg szél,
Tehetné szolidan, s szerényen,
Akár az a kis szürke veréb –
Lám, ő sem tart semmire igényt,
Mint ez a nyirkos liget,
Alázattal várja a telet,
És végezetül, akár csak én,
Ki magától értetődőn lép.
Blank Judit: Az út végén
A szobában csend van. A két kis öreg ül egymás mellett és nagyokat hallgat. Mintha megállt volna az idő. Talán jobb is így, hogy megáll egy kicsit, nem siet olyan nagyon, mert holnap már, ki tudja...?
Ódon kis szobájukat megtölti a virágok illata. Nagyon szerették ezt ! Sok - sok virág díszelgett vázákban, cserepekben, s az öregek boldogan gondozták! Mint annak idején Annácskát, a kislányukat. Mennyit emlegetik ! Mennyi sok, kedves emlék zsongja őket körbe !
Csak néha -néha vonja be halvány fátyollal szemüket a félelem.
- Emlékszel ? Amikor Annácskát vártuk. Egyedül voltam itthon...
Társa reszkető keze feleségéét kereste. Hogyne emlékezne ! 1956 -ban várták kislányukat. Ő "veszélyes ellenforradalmár" volt, elvitte az AVH.
Mikor először látta Annácskát, már totyogott.Sosem felejti el azt a pillanatot!
Felesége és kislánya ünneplőbe öltöztek, mert megtudták, hogy őt hazaengedik ! Nemzeti szalaggal öltöztették díszbe a virágok cserepeit is, úgy várták haza!
Csak ölelte magához őket, mintha sosem akarná elengedni! Szemét most is elfutja a könny.
Néznek ki az ablakon. A cseresznyefa ágai hófehéren nyújtózkodnak az ég felé, ahonnan sűrű, apró hópelyheket szitálnak a felhők.
A hóban apró kis lábak nyoma látszik. Mintha Annácskáé lenne ! Vagy az unokáké.
Könnyeiken át, már mosolyognak. Hiszen nem változott semmi !
Mintha még Annácska udvaron felejtett játékait is látnák az ablakból !
A kihalt udvar naponta élettel telik meg, ahogy a két kis öreg ezredszer látja felnőni egyetlen kislányukat ! Aztán látják, ahogy szerelmesen , boldogan vőlegényéhez bújik. Göndör fürtjei vidáman röpködnek körülötte !
Minden változatlan. A nemzeti szalaggal átölelt virágok ,Szűz Anya képe az éjjeli szekrényen ,Krisztus képe a falon, a hitük , a szeretetük.
Csak a fényképek szaporodtak , és az emlékek.
Változatlanul fogják egymás kezét is , tudják , hogy ők már lassan útjuk végéhez érnek.
És ugyanúgy kérik a Jóistent is esténként , mint amikor szíve alatt egy másik kis szív is megdobbant akkor...
Azóta kérik , hogy vigyázzon gyermekükre , és vigyázzon minden kisgyermekre, és becsületes magyarra, bárhol is él a földön.
László Mészáros: Féltelek
Magamba rejtve is téged féltelek,
nem kell túléljem, és nem kell értened.
Talán a képzelet játszik csak velem,
talán a halál, vagy épp a szerelem.
Magával ragad a magaslat mélye.
Mint darabka cukor olvadó fénye,
végigcsorog egy félérett mosolyon,
hálót sző a szíven, padlón és falon.
Homlokon erről, de túl a lázakon,
eret szakítva süvít át vágyakon.
S míg fel-felpislogó lángokat dalol,
kibomlik halkan a csonka lét alól.
Mint a kisgyerek, gyertyával kezében,
csillagra vadászik, néma sötétben.
Arcod keresem, lépteid a porban,
megérint, lásd, de nem tudom, hogy hol van!
Talán az anyatej üzent rég hadat,
vagy egy örökül fogadott pillanat.
Lánca vagy, lánca... vége-nincs szemeknek,
én már nem tudom, azt hiszem, szeretlek!
Radnai István: csontkéz az égre
hinnéd az ősz a tavasz kihűlt szerelme
lehullottak a rózsás nyár lázas szirmai
profán kellékek megkoptak az aranyozott
levelek kicsorbult az öröklött nap tányérja
de a lelki harmóniák a kopott időben
mint felhangok szállnak a dallamok fölött
gregorián hajnali zsolozsma
harmatozzatok égi magasok
mint ónos ablakok várjuk a gyertya
lobbanását advent közeleg még nem ért ide
nézz körül a földön ide megjön a gyermek
hányan vannak a heródesek
fogynak az aprószentek
de mi várjuk rendületlen a fa alatt bölcső
a jászol ahogy illik gyűlnek a pásztorok
a rakétasüvítés nem az angyalok hangja
elvéreznek az úton a három királyok
de mi hittel várjuk rendületlen keresztények
nem rengetnek meg a tények talita kum
hadirokkant kelj fel fogd az ágyadat
mennyből az angyal a zárótüzet kerüld meg
minden ami profán ott vár az asztalon
remeg a gyomor mint újévi kocsonya
kisült a pulyka kékre főtt a ponty
a mákos guba itt gazdagon megszórva
hó hull az érkezőkre ahol halálra fagyott
egykor a második magyar hadsereg
ledőlnek a maradék fenyők az idegenné
lett kárpátokban nem jut aranydió
borzalom a csillagszóró
az otthonok romokban
de mi várunk és várunk rendületlen hittel