szomorú remete
élete reménytelen
elvét mindent
amit csak lehet
fa odvában tölti
zord szavú telet
meleg ellen kap
óvatos enyhet
eledele csekély
csípős csalán főzete
szegénysége szúrós
keserű kenyere
Riba Ildikó: Remete
Mátay Melinda Mária: Vannak napok ….
Vannak napok,
amikor……
már nem számít,
hogy féltünk.
Vannak napok,
amikor….
Te jössz.
Blank Judit: Pipacs
Ott a Balaton parton állt szelíden, közvetlenül a víz mellett. Biztosan a szél tévedésből hozta ide, távol a pipacs mezőktől. Több virág nem volt körülötte, mégsem volt magányos. Rámosolyogtak a napsugarak, lepkék, méhek udvarolták körbe, és mellette tették le plédjüket a strandolók. Reggelente nézte, hogyan köszönti a felkelő nap az enyhén fodrozódó vizet. Köszöntötték őt is. Lágyan arany fénnyel ölelve:
- Jó reggelt kis pipacs! Szép napunk legyen!
A kis virág csak állt némán, néha fejecskéjével integetett egy elsuhanó szellőnek, néha piros szirmai tündöklő fényben úsztak, vagy könnycseppek gyöngyöztek piciny fejecskéjén.
Hajnalban hallgatta, ahogy csónakjukkal vízre szállnak a halászok. Hallgatta, ahogy az evezők lágyan csobbannak a vízen, szerette ezt a hangot. Aztán figyelte a strandolókat. Egy duci kislány fagyiért nyafogott, egy szeplős kisfiú sírt, mert elveszett a homokozó lapátja, egy borostás férfi dünnyögött, mert nem elég hideg sört kapott.
Ő csak állt, némán és méltóságteljesen. Néha szomorúan lehajtotta fejecskéjét, néha kivirult, gyenge kis testével békét sugárzott. Szerette volna odakiáltani az embereknek: „ ne csüggedjetek! Lesznek még szebb idők! Csak bízzatok!”
Mindig derűt varázsolt az arcokra:
- Jé, nézd! Egy pipacs! Hogy került ez ide? Sirályok szálltak a tó fölé, éhesen köröztek, zsákmányt kerestek. Ilyenkor tántorgott el előtte a részeg kőműves, aki fennhangon köszöntötte is:
- - Jó estét virágszálam!
A kis pipacs illedelmesen bólogatott piros fejecskéjével.
Lassan kezdte becsukni szirmait. Még meg-megrebbent kis teste, ahogy félálomban ringatta a balatoni nyár. És a kis pipacs álmodott. Egy békés, szép világról. Halk evezőcsobbanásról, sirályokról, méhekről, gyerekekről, szeplősekről és ducikról, álmodott a részeg kőművesről, álmodott a napsugarakról, ahogy boldog táncot járnak a vízen. Álmában is tudta, hogy együtt mindez, az ő kicsiny hazája…
Egyik reggel különös dologra ébredt. Olyan érzése volt, mintha valaki figyelné, nézné. Óvatosan körülnézett, nem látott senkit. Halk köhécselést hallott egészen a közeléből jött a hang. Még mindig nem látott senkit. Ismét hallotta a halk köhécselést.
- Hol vagy? Ki vagy? – fordította fejecskéjét lassan a parti fák felé, mivel a kora reggeli szellő éppen az víz felől, az északi part felől fújt. És ekkor megpillantott egy fehér szirmú kis virágot.
- Te köhögtél? – kérdezte udvariasan.
Az újdonsült kis virág szirmaival enyhén biccentett kicsit, alig észrevehetően.
- Igen- felelte szégyenlősen.
- Megfáztál talán? – érdeklődött a kis pipacs, miközben szívét olyan érzés kerítette hatalmába, melyet még nem érzett soha.
- Neem. Nem hiszem. Mi margaréták nem szoktunk megfázni.
- Ó, hát te vagy a Margaréta? Milyen szép neved van! Én Pipacs vagyok.
Margaréta udvariasan megbiccentette kis fejét, fehér szirmai boldogan libbentek meg a játékos szellővel. „Tudom,” mondta volna, de inkább elhallgatta nagy tudományát. Még magocska korában repítette a jótékony szél szüleivel, testvéreivel együtt, mikor ő megpillantotta Pipacsot, és egy hirtelen mozdulattal elvált mag-családjától és lepottyant Pipacs mellé a fűbe. Azóta várta izgatottan, hogy előbukkanhasson és Pipacs észrevegye.
- Milyen jó, hogy itt mellettem keltél életre! – súgta örömmel.
A felkelő nap szemérmesen elbújt egy bodros bárányfelhő mögé, de aranyló sugarával még megcirógatta a virágokat, melyeknek fején boldog könnycseppként ragyogott a hajnali harmat.
- Szép a világ - súgta Margaréta.
- Szeretlek – válaszolta Pipacs.
A Balaton békés almazöldjén néma táncot jártak a hajnali sugarak. Csak egy varjú károgott méltatlankodva a virágok felett.
- Kár, kár, butaság!
Úgy tűnt, a világ nem sokat törődött az öreg varjúval, aki éppen a századik esztendejét taposta, és fogalma sem lehetett már milyen is a szerelem. Az éppen eltűnő Hold, aki köszöntötte még a Napot álmosan búcsúzott a magyar tengertől, még utoljára megnézte magát a sima víztükörben, majd rámosolygott a virágokra, mielőtt végleg aludni tért.
Vadkacsa úszott a vízen enyhe fodrokat rajzolva maga körül, míg a parton halkan zümmögtek a munkára váró méhek, s velük zümmögött a vén idő.
László Mészáros: Későre jár
Későre jár, de még megrezzennek
a messzeség lezárt szemein
átnedvesedett pillák.
Talán csak madárraj, vagy a távolság
türkiz hullámaira száradt tintafoltok.
Mozdulatlan szárnyak árnyéka
dorombol a bordás havon.
Lüktető csöndben Időtlen vonulás
közted és köztem a holnap.
Átkutatja a magány kopott zsebeit.
Minden félretett sírásunk
isten kivilágított vitrinébe veszett.
lakatlan izzás:
Egy elgáncsolhatatlan pillanatban
hajadba temetett arcom homálya
megbékül mosolyoddal.
vihar jön, esik. Elejtem magam,
s fekszem, fekszem hanyatt a földnek.
Vézna, veszendő fák közé szorult zuhogás
hallgatózza, ahogy még egyszer
beledobban a szív.
László Mészáros: Káprázat
Tekintetem kisiklik válladon.
Már nem hallgathatom el
a torlaszok félbetört ragyogását.
Pillantások kereszttűzében
az elragadtatás sebhelyeit.
Túlhordott álmok hintajátékát
a káprázat csipkerojtjain.
Az üres reggelek feszes villámhúrjait.
Ma minden fénytörés feloldoz,
minden utcakő tehozzád taszít.
Minden szó ártatlan,
és súlyos mint a visszahullt kavics.
Mátay Melinda Mária: Az első gyermek (átirat)
Redvás alagsorban hánynád
le
magad.
Alattad véres lepedőd.
Undorodsz a kábaságtól,
a kíntól,
a testedtől,
képkockafagyott
pillanataid
szégyenétől –
Anyád azt mondja
muszáj,
kicsi vagy.
Tanulod
cserbenhagyni
magad.
Tejködös nappalokban
reszketsz
a látomásaidban-
Méhed negyvenfokos
melegével
ringatnád
örök-szerelmesen ---
És megköszönöd, hogy elvették.
Ruder Jana: Álmomban
Anyám
csipkét horgolt
fehér pólya szélére
ölében gyermeket ringatott –
dúdolt egy dalt,
zörgő avarra lépve
árnyalatokról álmodott…
Apám
szemében akkor
magasra nőtt a képzelet
a homokozó mellé
kis kaputól távol
téglából házat épített…
kertre látó ablak
s a szelídgesztenyés …
óracsörgés
anyám halkuló dalától
erősödik a fény
ébredezem…
szememmel
a halványuló képeket
keresem…
fehér pólya szélén
sír a horgolt csipke …
2009.
Riba Ildikó: Mámoros
mámoros szél kavar
ajkamon zavar
hajam csupa csatak
fehér fagyban
reszketek magam
jégszelet szakad
vágja virágszárakat
ujja kaparja
torkomat lázasan
könnyem potyog
arcomon kopog
sötétben imbolygok