Blank Judit: Megbocsátás



Ma kint a szabadban jártam, a szél-borzolt fák közt
Nyugalom-méhek döngicséltek csendes, szép zenét,
És ágak közt megbújtak, zöld lombokban lapultak
Rám szálltak apró szárnyaikon, szép béke-mesék.
Éreztem a természet titokzatos illatát
Melyben tűnt percekre Isten sóhaja illant át.
Itt jártam. És láttam sok ezernyi szép csodát
Naplementét, és est-csókolta, lágy sziromhullást,
Szívemnek gyógyírt: csend átszőtte égen alkonypírt.
Kecses tündér-táncot lejt a szellő a lelkemben,
Minden gondot elűz, s egy könnycseppben, a szememben
Ébred a megbocsátás. Megértés, megbocsátás.
És harag helyett kérek irgalmat, s Istenáldást.


Riba Ildikó: Vihar



szellő volt karod
orkánerő dagasztott
vihar lett szárnyad


Mészáros László: Kedvesem



Látod-e vajon te is, Kedvesem?
A néma éj kifakadt véraláfutása
csöppen el vörösen, s alkonyi ingben
feszengő, szőke nyárfasor tovapattant gombja,
egy maréknyi Holddarabka hámlik
a lúdbőrös homály átégett mellkasán.
Langy kenyérillatba gabalyodott szél
hengergőzik harmatcseppsörétes gyepen,
s a távolban, mint üres töltényhüvelytarló,
gyárudvar bástyáin szikrázva füstölög a dér.
Csalánbilincs csörög a pályaudvar bokacsontjain,
a sínek, mint vén bárzongorista meredt ujjai,
a röpke csönd akkordját fogják félszegen,
de üveges vagonszemek metszik zakatolva,
tördelik a teret, míg a nyirkos szénrögök
egytől-egyig halott fényei kísértenek
a vakfehér sorompó szemöldökráncain.
Elhagyott egérfészekkel szemeznek a kukoricatövek,
sudár csípőjükön a dézsma csőre töltve fityeg.
Én is távolodom, de érezlek, egyre csak közelebb,
ahogy karodba fogódzom álmosan, betegen,
és húsleves aranylik forrón egy közös tűzhelyen.


Blank Judit: Angyal szállt le



Angyalka már jó ideje csetlett-botlott a nagyvárosban. Hol egy dudáló autó elől ugrott el, hol egy rohanó fiatal lökte fel, hol pedig egy öregasszony kiabált vele, amiért véletlenül nekiment a szatyrának.

Megfigyelte, hogy általában hajlott háttal járnak az emberek akkor is, ha semmi nincs a kezükben. Szemöldöküket összevonva, mintha mindig valamiféle rosszallást sugallnának. „Vajon, mi a bajuk?” – tűnődött magában.

-Minek áll az utamba? Nem tudna arrébb ácsorogni?! – rivallt rá egy durva hang. Bizonytalanul tett pár lépést, hogy távolodjon a durva hang gazdájától.

Odébb, egymás szavába vágva veszekedtek az emberek. Elhűlve nézte őket, meghökkent az eddig sosem látott türelmetlenségen, mely övezte őket. Tekintete megakadt az eldobált cigaretta csikkeken és egyéb szeméten.

Menekülni szeretett volna!

-Uram! Miért küldtél engem Magyar Honba? Csupa vér és könny közé! Az emberek tüskéket hordanak a testükön, azokkal bántják egymást! – tárta szét a kezeit.

-Kérlek, kérlek, engedd meg, hogy hazatérjek! Melletted a helyem és a többi angyal közt! – kérlelte az Urat, aki bíztatón mosolygott rá egy göndör bárányfelhő mögül.

-Előbb tanulj, és láss a világból Angyalka! Nézz mélyen az emberek szemébe, és meglátod majd azt, amit mások nem látnak. Ezt a más valamit kell megláttatnod velük is! – felelte az Úr.

-De hát…

-Bízz magadban, veled vagyok! – zárta rövidre az Úr, s eltűnt a bárányfelhő mögött.

Angyalka elkeseredve ment ki a városból. Ahogy a rétre ért, érezte a fűszálak selymes simogatását. Soha, sehol nem érezte még ilyen cirógató, finom selymét a rétnek! Leült egy csobogó patak mellé. Behunyta szemét, s nem gondolt semmire. Csak a patak csobogását hallgatta, s loccsanását, ahogy erőteljesen, mégis gyengéden visszazuhant a part menti kövekről. Színes pillangók röpködtek a virágok fölött, megadóan tárták ki szirmaikat, s finom, mézédes illatukkal köszöntötték a pillangókat

Angyalka hallgatta meséjüket. A pillangókét, a virágokét, a kristálytiszta patakét és a fölé hajoló fákét.

A patak vízében megpillantotta göndör fürtjeit. S egyszer csak furcsa, de kellemes hangokat hallott. Ütemes kopogás félét, melyeket lágyan sodortak magukkal a csobogó hullámok. Mintha milliónyi szívdobbanást hallott volna! Az almazöld fodrokban szíveket pillantott meg. Lüktetve, dobogva, összefonódva, s a habok jóságosan ringatták őket. Ősi magyar szívek! „Ó, de gyönyörű!” – nézte őket Angyalka, s megjelentek előtte azok a szomorú, vagy feldúlt, boldogtalan arcok, hajlott hátú emberek, akikkel találkozott. Az ő szíveik is ott dobogtak a patak tükrében.

Szeméből nagy könnycseppek gördültek elő, s potyogtak a patak kristálytiszta vízébe. Körülöttük fodrozódni kezdett a víz, majd apró gyöngyökké válva eltűntek a sodrásban.

Visszament a városba az emberek közé. Ugyanaz a látvány fogadta. Elégedetlenkedés, zsörtölődés, tolakodás, türelmetlenkedés. Tüskés kezekkel érintették egymást.

Nagyot sóhajtott. Sóhaját aranyló fény kísérte, s burkolta be az embereket. S ekkor Angyalka meglátta azt a „valami mást”, melyet az Úr mondott neki. Egyik ember homlokára az volt írva: elküldtek a munkahelyemről, nem tudom eltartani a családomat.

Angyalka nagyon sajnálta.

A másikra az volt írva: nem tudom kifizetni a számláimat, elveszítem az otthonomat.

Nagyon-nagyon sajnálta.

A harmadikon ez állt: gyógyíthatatlan beteg vagyok.

Angyalka mélységesen sajnálta.

Minden elégedetlenkedés, zsörtölődés mögött Angyalka olyan szívszorító fájdalmat fedezett fel, hogy majd beleszakadt a szíve!

„Megértelek. Mesélj!” – súgta némán szelíd mosolyával a mellette álló idős bácsinak. És az idős bácsi mesélni kezdett. Jólesett, hogy valakinek elmondhatja, ami a szívét nyomja.

„Megértelek. Mesélj!” – fordult a következőhöz, majd megint a következőhöz. Rengeteg élettörténetet, fájdalmat ismert meg.

Angyalka fáradhatatlanul hallgatta a történeteket. S mindegyik után aranyló fényt sóhajtott, mely körbefonta az embereket.

Lassan, ez a fény szétáradt Magyar Honban. A tüskék lehullottak, kezük érintése simogatóvá vált. Az arcokon a bizalom mosolya áradt szét, szívükbe újra beköltözött a Hit.

Angyalka ismét felkereste a csobogó patakot. Elkeseredésnek, fáradtságnak nyoma sem volt benne! Gyönyörködött a víz fodraiban, hallgatta a méhek zümmögését.

-No, Angyalka, most már eleget láttál, haza jöhetsz. – szólt hozzá az Úr.

Angyalka mosolyogva nézett fel rá.

-De Uram! Én itthon vagyok! Magyarok közt a Kárpát-hazában!

-No és a könny és vér és tüskék?

-Már értem őket. Szeretnék örökre a magyarokkal maradni! Egyetlen népnek sincs ekkora szíve, mint nekik! Egyetlen népnek sincs ennyire keserű könnye, mint nekik! Egyetlen népnek sem fájnak ennyire a tüskék, mint nekik! Uram! Én szeretnék emberré válni, s szeretnék itt maradni! Én ide tartozom!

Az Úr jóságos arca ismét eltűnt egy arra úszó bárányfelhő mögött. Csak a nap ragyogott talán ezerszer szebben, mint valaha…

Angyalka belenézett a patak tiszta vízébe. Göndör fürtjei helyett ezüstös hajkorona keretezte arcát, szemei körül apró szarkalábak jelezték az idő múlását, az emberi létben. Rámosolygott tükörlépére. „Bízz magadban! Veled vagyok!” – hallotta az Úr szavait.

S látta az aranyló fényt is, mely átölelt minden embert.

Mintha angyalok lennének.


Riba Ildikó: Hallgat



hallgat az ég
hallgat a sötétség
hallgatok én

nyúló némaság
helyettem csalfán
búsan beszél


Mészáros László: Kezed


 

Egymásba feledkezve a kezed és kezem.
Hajnali kertek deres sörényén
elidőző, eleven csillagszilánkok
pulzálnak szemeid kékjében.
Táncoló lovak vonuló lehelete fölöttünk az ég.
Szomjas tükrében talán egymásra ismerünk.
S a mozdulatlan teremtésben
kirajzolódnak a mindenség körvonalai:
a kezed és a kezem.

./.


Felnevetni, aztán sírni. 
Jéggel, tóra verset írni.
Földön fekve, hűlt kezekkel
esküdni, hogy Isten sem kell.

Kenyér helyett követ törni,
friss morzsáit felsöpörni.
Elfutni és visszavágyni,
kiabálni, kiabálni.

Elhinni, hogy nem tud fájni
madárt űzve, farkast várni.
Tudva, hogy már nem lesz holnap,
együtt ugatni a Holdat. 

Odakint sem, bent sem lakni,
száraz gallyból oltárt rakni.
S rejthetetlen nyugalommal
körbeültetni zöld gyommal.
 
Fejszét élezni a vágynak,
hazavinni kopjafának.
Tüzes szerelmet vallani,
bánt a lángja, beoltani.

Krisztustövissel szemünkben
nézni, ami régen nincsen.
S végleg magunkra maradva
belesimulni a fagyba.


Mátay Melinda Mária : Álmomban hétszínkék



Hétszínkék 
csodaszőrű 
kuvaszt
simogattam.
Az övé volt.
Előttem járt.
Megmutatta a
soha nem látott 
csillagtüzeket.

Határtalan kötélen
ringtam –
Szívemben
az éter
nesztelen
rezegett.

Birodalmában lebegtem:
mesejátékként szitált
az atomeső.
Tudtam,
az idő
hátoldaláról
nevetek rá.

„Egyedül 
érkeztem meg
hozzád.
A többiek 
a hintánál 
maradtak.”

A fal nélküli
szoba
félhomályából
rám mosolygott
talányosan,

és  
nem bírtam 
hinni: ő Isten.


Riba Ildikó: Igazság



lehunyom szemem
szorosra zárt
pilláim mögött sziporkázó
féktelen fények villóznak
rajzolt köreik között kérdezem
létező igazság miért
fáj nekem
miért festi sötét égre
még sötétebb jeleit
vigasztalan magánya
társtalan vággyal
miért bánt ha fájni
jobban nem lehet
kihunyó parázs
mélyén hamu vár

madaram szárnya megbénul
magasságból mélybe hull

Blank Judit: Amire csak az anyák képesek



1945. júniusa volt. Véget ért a 2. világháború. Véget ért az embertelen, értelmetlen öldöklés! A hír olyan gyorsan terjedt, mint futótűz a száraz avaron.

Gyerekek várták haza apjukat, asszonyok a férjüket, lányok a kedveseiket, anyák a fiaikat. Reményt keltő, és szorongó napok voltak. Szinte minden család, hazavárt valakit. Boldogan, és kétségbeesetten. Mi lesz, ha nem jön haza? Mi lesz, ha soha többet nem jön? Szívszaggató fájdalmak, és megkönnyebbült boldogság ült a családokon. Attól függően, hogy hazaért-e a szeretett, várva várt személy a frontról, vagy nem.Így köszöntött a nyár romokba heverő kis Hazánkra. Így köszöntött a Miskolc környéki csöndes kis falura, Megyaszóra is. Itt éltek nagyszüleim, itt nőtt fel édesapám a testvérével. Nagyszüleim nagyon nehezen élték át a háborút, hiszen két fiúgyermekük is kivette részét belőle, ők pedig már egy éve nem hallottak róluk semmit. Nagyapámat nem hívták be, mivel a környéken ő volt az egyetlen orvos, nem tudták volna nélkülözni.

Apám akkor 16 éves volt, bátyja 17. Az országban nem járt posta, semmilyen kapcsolatot nem tudtak tartani gyermekeikkel.

Június 13.-án nagyanyámra egy különös nap virradt. Hajnalban kelt, sütött, főzött, és dalolt a lelke! Tudta, érezte, hogy valami nagyon jó dolog vár rá! 

- Ma hazajön a kisebbik bátyád!- mondta kislányának, Mártinak. Maga is elcsodálkozott, hogy kimondta, mert mi van, ha mégse! Nem kapott semmilyen jelzést tőle sem, mástól sem! És két fia volt. Ő most a kicsit várta, az ő édes kisfiát!

Szerencsére, mire a templomba indulnia kellett, mindennel elkészült. Ebéddel, süteménnyel, hogy illően várja gyermekét. Mielőtt elindult volna az Istentiszteletre, kislányával bekopogott a szomszédba, és megkérte őket, hogy ha hazajön a kisfia, adják oda a lakáskulcsot neki.

A templomban Mártikával együtt imádkozott. Most másként, mint a háború alatt tette még pár hete. Tudta, hogy mire hazaérnek, otthon lesz a fia! Istentisztelet után, nagyon siettek haza. A kapu nyitva volt, tárva. Ezt csakis ő hagyhatta nyitva! Szaladó léptekkel indult be az udvarra. Az ajtó előtt ott állt egy kiskatona. Szőkén, fiatalon, 16 évesen. Percekig nem tudtak megszólalni a meghatottságtól. Hazaért gyermeke! Ő ezt tudta! Anyai szíve több száz km-ről megérezte, hogy ma hazajön!

Ezek azok az anyai megérzések, melyekre csak az édesanyák képesek! Olyan titkos kapcsolat alakul ki anya-gyermeke között, mely semmihez nem fogható.

Úgy látszik, az édesanyák ilyenek volta akkor is, most is. Nem véletlen. A születendő gyermek már születése előtt megtanítja az édesanyát szeretni, mikor még csak ott van, a szíve alatt. Olyan szoros kapcsolat alakul ki köztük, amit soha senki nem tud szétszakítani.

Ilyen az anyai szeretet. Félt, aggódik, és elenged, amikor el kell engedni. Megérzi, ha gyermekével történik valami több száz km-ről. Mert a láthatatlan szálak mindenhova elérnek, ahol gyermekük van.

Ilyen volt az én drága nagyanyám is. És ilyen a világon minden édesanya. Legyen az magyar, német, francia, vagy bármilyen nemzetiségű. Nincs különbség: édesanyák.


Balogh Géza: Vladimir Nabokov: A két hajó (Два корабля) (műfordítás)



Ragyogó napsütésben békés a kikötő,
nedves köteleit szárító, szunyókáló,
és egymáshoz közel álló, tűnődő
két kecses hajó.

De üt az óra. Tengerre kifutnak,
hallgatagon, csendben távolodnak.
Végtelen térben nyögnek a szelek,
és nap napot követ.

Mutatják magukat az aljas áramlatok,
majd csillagfényes éjszakán nyugodnak;
partok távolodnak, mint tűnő látomások,
ők ketten elválnak.

Elveszett már számukra a végső reménység,
őrjöngő vihar jő és gyors egymásután
váltakozva szédítőn tátongó mélység,
égig érő hullám.

S amikor már végtelen komoran aggódnak,
hát véletlenül észreveszik egymást,
és mindketten ugyanarra gondolnak:
hogy vagy kedves barát?

Sok vihar dúlt, megújuló szomorúsággal,
csalárd fároszok, rejtőzködő szirtek,
de őrző, figyelő távoli angyal
jól védted őket.

Más idők jöttek… A viharok csendesedtek,
hajóink újból távolba tartanak,
majd két irányból a kékségből jönnek,
hazafelé úsznak.

Visszajöttek, egymás mellé álltak, suttogtak
tengeri kalandokról, de a hullámok
hiába hallgatták, nem – nem ismertek rá
a két öreg hajóra.


László Mészáros: Őt vártad



Őt vártad. 
A súlytalan fényből kilöttyent éjszaka
homlokot maró hidegében,
elmosódott körvonalait
a mozdulatlan ürességre feszítve.
Szeméből a tengert, 
s alámerítkezve, a zátonyarcodon
verejtékező tehetetlenség 
önmetsző hullámpengéit.
Őt vártad.
A menny taníthatatlan nyelvezetét
kőbe marva, 
érkezésének dalát komponálták 
egyre hangosabban, 
és egyre magabiztosabban körmeid.
Őt hozta egy megnevezhetetlen ünnep 
anyajegyén átvérző hajnal.
Lásd, a fájdalom visszafagyott rügyei
a visszhangzó avar-csöndben
lassan megvetik fekhelyüket.
A kifinomult zuhanásban
harangszóra csorgó esőcsepp a lét,
s valahol, ahol semmi sem végleges,
a mindenség visszhangzó pulzusát
számolja két összekoccanó madárfütty,
egyre halkabban, 
befejezhetetlen tündökléssel.