Sziasztok!
Akartok esetleg
csoporttalálkozót?
Olyan rég
dumáltunk!
Utálhatnánk egymást. :)
Mátay Melinda Mária: E-mail érdeklődés
Riba Ildikó: Tévhit
Őriztem szépnek hitt emlékedet:
időnként leporoltam, simogattam.
Azt mondtad sose kellett volna...
Egy mozdulat, és söpörtem mindent:
kuka se kellett, hullott, törött az
összes apró darabokra.
Ragasztó se kell, nem akarok
összerakni már semmit,
hallani se rólad egy szót sem.
Merülj el oda, ahonnan jöttél valaha;
takarjon be az életed ragacsos sara.
Ruder Jana: Ciklámen
Tegnap az óvodában, egy kisgyerek átadott nekem egy csokor hóvirágot.
Azt mesélte, hogy a testvérével szedték….
Suttogva köszöntem meg, majd a délelőtt folyamán hosszasan meséltem arról, hogy nem szabad leszedni a hóvirágot, s hogy védett, és miért is az.
No meg, hogy a virágok is a természetes lelőhelyükön a legszebbek, kár a vázába tenni őket.
Aztán eszembe jutott valami, ami velem történt meg már nagyon régen….
Kislány koromban gyakran töltöttem a nyarat Zalában, pontosabban Kilimánban.
Unokanővéremnek akkor udvarolt egy fiú, Bandinak hívták. Nagyon helyes fiú volt, számomra rendkívül szimpatikus.
Ebben az időszakban talán hat - hét éves lehettem. Az unokatesómat csak úgy engedték el otthonról vasárnap délután, hogy engem is a gondjaira bíztak. Persze nem örültek nekem, de hát mit tehettem én…
Kolonc voltam…, jó lett volna valahogy megszabadulni tőlem… de nem lehetett.
Úgy döntöttek, hogy a közeli erdőbe mennek sétálni.
Engem majd úgy is leköt ott a sok szép minden…, nem figyelek rájuk.
Emlékszem… előttük haladtam. Néha hátra pillantottam, láttam, hogy csókolóztak. Gondoltam magamban, ne aggódjatok, nem árullak én el benneteket…
Egyszer csak valami különlegesen lágy illatot éreztem. Soha nem találkoztam még ezzel az illattal. Semmihez sem hasonlítható, mesébe repítő érzéssel. Hamarosan felfedeztem az illathoz tartozó gyönyörű virágokat is.
Akkor láttam először erdei cikláment. A nevét csak később tudtam meg, Iluskáék elárulták. Nagy csokorral szedtem belőle, s teljesen megfeledkeztem a mögöttem andalgó szerelmespárról.
Arra is tisztán vissza tudok gondolni, hogy a nagynéném, Édeském (szeretett nagymamám) testvére, akit én Bözsi keresztanyámnak hívtam és nagyon szerettem, nagyon örült a virágnak, amikor hazavittük, s unokanővérem sem lett az erdei séta miatt megdorgálva.
Aztán évek, évtizedek teltek el… Bandiról nem hallottam, az unokanővérem máshoz ment feleségül, s mára már ötszörös boldog nagymama. Nagynéném, ( Bözsi keresztanyám) pedig már 40 éve is elmúlt, hogy a testvéreihez költözött, az angyalok közé... Rengeteg emléket őrizek abból a korból, amikor náluk töltöttem a nyarat. A ciklámen így örökre az egyik legkedvesebb virágom lett.
Néha, amikor találkoztam egy - egy nemesített ciklámennel, -sokszor kaptam ajándékba cserepes nemesített növényt- mindig eszembe jutott, hogy milyen más volt az illata, de még formája is, az erdei ciklámennek. Sajnos többé nem adatott meg nekem, hogy az illatában és a szépségében gyönyörködjek.
Néhány éve történt, hogy az óvodából szülői értekezlet miatt, elég későn értem haza, már besötétedett… ha jól emlékszem augusztus vége volt. Az ajtó elé érve, fura illatot éreztem. Ismerős illatot, de még nem jutott el a tudatomig.
Ahogy a kilincshez ért a kezem, idegen anyagot is érintettem. Éreztem, hogy valami növény. Gyorsan kinyitottam az ajtót, villanyt kapcsoltam és akkor ott, földbe gyökerezett a lábam. Egy hatalmas erdei ciklámencsokrot tartottam a kezemben. Annyira örültem, hogy arra nincsenek szavak. Nem tudtam szabadulni tőle, hol ide, hol odavittem. Még sírtam is örömömben, emlékek halmaza tódult elém.
Vajon ki tehette oda a kilincsre akasztva? A férjem nem lehetett, hisz akkor éppen Németországban dolgozott.
Ki gondolhatott ilyen szeretettel rám? Napokon át kérdezősködtem, de senki sem tudott hasznos információt adni.
Hát gondoltam: akárki is legyél, Te kedves virághozó.., áldott legyen a neved, amíg csak élsz!
Rohantak a napok, megint eltelt egy-két év.
Nagyfiammal' Budapestre utaztunk egyetemi felvételire, már kora hajnalban ott ácsorogtunk a buszmegállóban, amikor láttuk, hogy nem csak mi utazunk ilyen korán, hanem a falu egyetlen gombázója is.
Nem is tudtuk az igazi nevét, mindenki gombás Sándornak hívta.
Ő úgy ismerte a környező erdőket, gombákat, mint a tenyerét. Kosárszám hordta fel Budapestre eladni.
Tavasszal a hóvirágot kötötte csokorba, azt vitte fel a fővárosba.
Ezzel kereste meg a mindennapi a betevőt.
Egyedül élt, a feleségét régen eltemette, gyermeke meg sosem volt. ( vagy mi nem tudtunk róla)
Nem bántott ő senkit, csak néha bolondosnak tartották, mert magában beszélt.
Gombás Sándor tehát utazni készült, kosarában most is vitt valamit, letakarva.
Köszönt… s beszélgetésbe kezdtünk. Nem volt ő buta ember, többet tudott a természetről, mint azok, akik csak a könyvekből tanulmányozzák.
Szinte sajnáltam, hogy megérkezett a buszunk, mert szívesen hallgattam volna még, ahogy mesélt, beszélt az erdőről.
A vasútállomásra érve, már nem láttam Őt… csak amikor Budapesten, a pályaudvaron álltunk, akkor köszönt oda újra. Megemelte a kalapját, aztán halkan odasúgta a fülembe…" hiába tiltották meg a ciklámen szedését…azért magácskának' még egyszer viszek egy csokorral a Baláta - tó mellől… mert én tudom ám, hogy magácska szereti a szépet”
Mielőtt bármit is mondhattam volna, eltűnt a szemem elöl a tömegbe.
Megoldódott a rejtély…
Az ígéretét azonban nem tarthatta be, - tehát nem sértette meg már miattam a törvényt, - mert két éve múlt, hogy baleset érte. Egy autó gázolta halálra…miközben két falut összekötő úton gyalogolt. Szeretettel emlékezem rá...
2008. március.
Fotó: Pinterest
Balogh Géza: Natali Klepcova: Én ezüstöket kértem… (Я просила серебра...) (műfordítás)
Én ezüstöket kértem.
A nyár zöldeket hozott.
Én ezüstöket kértem.
Az ősz aranyat adott.
Én ezüstöket kértem.
Te tél platinát adtál.
A tavasz így szólt hozzám:
Szerelmet hozok neked,
A hajzatát ezüstből,
A két szemét azt zöldből,
Aranylón fénylő bőrrel,
Tömör platina szívvel.
Kedves ezüstöseim,
Én ezüstszínű hajam,
Ezüstcsengésű hangom;
A szemem – grafit,
A szívem – gránit.
Szerettelek téged,
Kértelek is téged,
De te széthintetted
A szívemben
Ezüstként a havat.
Én ezüstöket kértem,
Hát ezt el is szórtad.
2003.
Mészáros László: Madárka
Rügyek és szirmok nélkül, üresen zihál,
amennyire csak üresnek érezhető egy faág,
mintha béna lábait verné egy világszép leány.
Lásd, zuhog százezer, aprócska halott szirom,
kifoszlott, csont fehér zubbony illeg a világ fogasán,
a menny csak vasalt gallérjába hímzett tériszony,
komor sötétség szivárog gyűrött gomblyukán.
Szemügyre vesz, majd elnyújtózik mellemen az éj,
szemem kékjén lábadoznak holtsápadt fényei.
Madárka, Madárka, réges-rég késő azt érteni,
ha erejét vesztett szárnyad égi hullámverés!
S hogy aggaszt a kihűlt fekhelyen csírázó csönd;
mert mitől is lehetne mindaz a halálnál különb,
ami a teremtésben eredendően mostoha és gyáva?
Jaj, villámlik és dörög! Madárka, Madárka,
mintha béna lábait tördelné egy világszép leányka!
Dörög és reng, ó, a csend tulajdon sikolyában cseng!
Talán ezernyi égő templomtorony vakít, talán alkonyul,
talán két gyertyaláng lázas reszketése
a huzatos oltáron szeretkezéssé vadul.
Üres fekhely, szoba és örökkön mozdulatlan falak,
Madárka, Madárka, itt minden látomás te vagy!