Tán
vagyok mán’
oly
szerény
szegény,
hogy
co-társ
költő
legyek!
S míg körbe
döngnek
döglegyek,
állam zorog,
gyomrom morog,
nyálzóm csorog:
lilakáposztás
libacombra
gerjed
mint Attila,
üleppel
ünnepelt
szám-
kivetett.
Maga magam
ingyen osztva.
Grafomán
hipomán
nimfomán
kuncsizó
szajhám,
ki abbahagyni
se tudja,
s eszmélne
vesztére,
de végül
csak a
sínekre
futja.
Hétfő van, ez a nap sem más, mint a többi.Talán tűnődöm kéne, hogy ma sem engem temettek.A bokrok, mint grafit-szürke lófejek lobognak,a horizont nyergén átfordult szellő idáig cipeli a térbe mártózó akácsor fürtös szirmainak könnyű illatát. Esik. A temetésről hazatért gyásznép szorongó csöndjét oldja az evidenciák közül mutáló közöny. Már nem is harangoznak, nem is sírnak, de vakon is látják az elmúlás folyton változó jelbeszédeit.
Mi, emberek jeltelen díszletei lettünk mindannak, amit hiún és vakmerőn valósággá kovácsolt köröttünk az emlékezet. Már-már képtelenek vagyunk betelni vele, mindez annyira félelmetesen egyszerű látványa a létezésnek, pedig a világ üllőiről szertehullt szikrákkal, szilánkokkal teli, tágra nyitott szemünkben több üresség van, mint a csillagtalan éjjel takarózó tavak maszatos tükreiben.
Azt mondjuk: kímélet; ez is hozzá tartozik az egyszerűség elegáns bölcsességéhez, de alul marad az érzékeny öngondoskodás mozdíthatatlan mércéjén.Már annak is örülhetünk, hogy nem valljuk szentül,hogy minden madarat le kellene lőni,
egy befejezhetetlen halotti tor reményében, csak mert a varjak, cinegék tévesen tudják, amikor az olvadó hótól lucskos fejszék nyüszítenek a fenyőfa tövén, hogy az ember imád halottat öltöztetni. Az önismeret törékeny, az öncsalás hajlékony, a szeretet halmazállapota pedig csak az agóniában állapítható meg egyértelműen. Céltudatos türelemjáték kivárni, a nincstelenség ajándéka; bárhogy is nevezzük, elhelyezhetetlen marad ebben a képlékeny ingoványban, az elmében, melynek sűrű iszapját kavarja fel a lélegzetért kapkodó képzet. Pontosan ezért fogannak efféle zagyvaságok az agyban, majd fokozatosan leülepszenek a világi rend túlkapásai, s nem marad egyéb a reszkető felszínen, mint egy elcsendesült hang, egy arc halványodó képfoszlánya, egy érintés visszahűlt hőfoka a tarkón, a félbeszakadt mozdulatok szilánkjainak egyre és egyre mélyebbről tűző hegei, meg a magány fekete szurkába mártott vágy pecsétjének lenyomata, mely kiszáradt barázdaként ül ki az arcra.
Hétfő van és esik. Szívben a kéj, a kamrában egérke motoz. Hát így vagyunk mi, emberek, mint feltámadásra félretett gyertyákból kifelejtett kanócok, a legszebb ünnepen is annyit tehetünk, hogy szépen és esengve, görcsbe rándulunk. Vagy éppen csomóba kötjük apáink, anyáink értünk hurcolt terheit, hogy megmutatkozzon tehetetlenségünk felmenthetetlen törekvése, zsolozsmával pólyált, újabb díszlet a kiharcolt monstranciának hitt vályúban, ösztöneink beomló talpazatán. Részletekben, majd egészen, mígnem kedd és szerda lesz megint; holott, akár a madarak, kifoszthatatlan nyomorúsággal, hétfőről hétfőre ébredünk végérvényesen.
Hűvös szellő borzol selyem ködfátylat,
harmatos fű fakul töltés oldalán,
seregélyhad búcsúztat röpke nyarat,
szőlő érik a természet asztalán.
Fáradt pillangó keres még virágot,
egy tölgyfa sír smaragd kincsei után,
erdő ölt magára foltos kabátot,
s elnyúlnak az árnyak házunk oldalán.
Bősz felhők kergetik egymást az égen,
szem elől rejtik a bánatos napot,
hogy melegét ne tudja ontani már.
Harang kondul halkan a messzeségben,
keserűn búcsúztatja a tegnapot.
Ősz lett megint; elsuhant a csalfa nyár.
.jpg)
Besározott idő
bélyegzi meg e koszos világot.
Letört ágak élettelen valósága öltözeti gyászba a napot.
Igazságtalan nyom el igazságot,
szegénységet vált fel újabb rabszolgasors.
Félelem lesz úrrá lelkeken.
Legféltettebb kincsem tépik szét farkasok.
Szabad prédává válik rejtekem,
hol megnyugvásom leltem hideg esteken
s hiába adtam már mindenem,
mezítelen testem tépitek szét.
Fagyos északkeleti szél cibálja rongyaim.
Nem tisztelik sem őseim, sem holtaim.
Legszebb emlékeim tiporják sárba.
Nem becsülik múltam, de belépni se engednek a mába.
Keserű ízzel a számban eszem másnapos kenyerem
(még nem a kukából, a sarki boltban vettem)
és a holnap jár az eszemben.
A távoli jövőkép már elérhetetlen.
A horizont is földre zuhan a következő sarkon
s az égen egyre több az ismerős csillag.
Mind többen vannak kik elmentek, akik itt hagytak.
Kiknek csak emléke marad meg idebenn
ősrégi altatót dúdolva csendesen.
Míg én önmagam keresem, s emlékezem
hogyan is tanított apám
(Óh mennyire is hiányzik, istenem!)
Tisztességre,
Becsületre.
Mohol, 2013. Január 27.
Lásd, szeretni nem egyéb, mint megvádolni,
majd végleg felmenteni azt, ami végül is elérhetetlen!
Úgy nézlek, mint villámló szárnyú madarak a viaszfénnyel elragyogó, nyár-végi égitestet.
Mint érinthetetlen mozdulást a csöndben, viharban.
S míg tökéletes egésszé csiszolódik az elfogadhatatlan, nézlek,
mint aki a nyugvó napnál többet nem is akarhat.
Szerelmes fiú
tisztálkodik a túlvilági hóesésben,
akár a gyóntatlan kivégzőfal,
akár egy összevérzett angyal,
meztelen-őszintén, látatlan-fehéren. Felmagasztalásra ítélt extraszisztolé:
„Amor crescit dolore repulsae.”
Ami bizonyos
Hiányod parttalan tengerében
zátony-élmények az evidenciák.
S már nem a mérhetetlenség fojtogat,
nem is a mély, hanem a csobogás.
