Ne nyugodjon a szív,
ha táncolni akar!
Legyen hurrikán,
tomboló vihar,
mi tüzet áraszt!
Villám,
mely szemedre festi a vágyat,
s kezed melege feszítse szét testem!
Csak hogy pusztulásom szép,
könyörtelenül gyengéd legyen.
Mohol, 2008. április 02.
Szabad Sajtó
szabad
sajtó
szabad
ssssss:
ajtóóó!
szabad!
sajt!
óóóóó!
szab
ad
ssssss!
ajtó😊
szab/
ad
sajt!
sajt!
sajt!
óóóóó!!!
Van egy pillanat, amikor a világ megérinti önmagát. A levegő sűrűbb lesz, a föld megáll, a szív pedig kilép a testből, mintha haza akarna térni valahová, amit soha nem látott, mégis őrzi az emlékét. A csók ekkor születik. Nem emberi mozdulat, inkább a teremtés lélegzete, amely egy pillanatra visszahajol önmagára. A hús még tudja, hogy porból van, de most nem fél a múlandóságtól, mert a porban ott a csillag pora is. Két szív közt ilyenkor a világ szelíd rendje rezdül meg.
Mint amikor a tenger először érinti a partot hajnalban, vagy mikor az eső megáll egy olajlevélen, és a nap megkísérli átlátni rajta. Minden, ami addig külön volt, egy pillanatra egymásba simul. Ez az egyetlen érintés, amelyben a föld és az ég ugyanabban a mozdulatban hisz. Ahol az anyag már nem bírja tovább a vágyat, és a lélek nem tudja tovább halogatni a jelenlétet.
A csók: két világ érintkezése, egy határ, ahol minden megszűnik, de épp ettől lesz teljes. És bár a test tovább vándorol, a mozdulat ott marad benne, mint egy forrás, amely nem apad el, csak mélyebbre húzódik. Az idő rárakódik, mint homok a kőre, de alatta ugyanaz a hő marad: a kezdet hője, amit sem az évek, sem a felejtés nem tud kihűteni.
Ha egyszer majd minden mozdulat lelassul, és az ember keze már nem keres, csak emlékezik, ez a csók akkor is ott lesz a bőr alatt. Mint egy rejtett ima, amit a test mond el a lélek helyett. A végső pillanatban, amikor a szem már nem néz, csak lát, a szív pedig még utoljára megmozdul, nem a félelem jön el, hanem ez az ősi visszhang: a csók, amely nem személyhez tartozik, hanem a létezéshez magához.
És talán ez az utolsó kegyelem: hogy amit egyszer megérintettünk, soha nem enged el minket. A föld pora, a tenger sója, a szőlő íze, a levegő selyme — mind ugyanarra emlékeznek. Arra a pillanatra, amikor a világ önmagába hajolt, és a szeretet — egyetlen lélegzetben — örökre kimondta magát.
Néma árnyékot
festenek ma a csillagok
Fagyos végtelen
felé lépek hangtalan
s félőn emléket rajzolok
2012. július 17. Mohol
tündér tündér
kicsi tündér
ragyogó holdfényben
ringó táncod
szívemig ér
sajgó testem elalél
fogd meg kezem
hidegétől ne félj
cirógató érintésed
megigéz
fehér arcomon
fekete éjszaka
rajzolja jelét
fátylat tűz hajamra
játszik néma zenész
idegtépő dallama visít
kése hatol csontjaimba
beborít bíbor rettegés
Tizennyolc
évnyi
csend.
Élünk,
vagy mégse.
Szólhatnánk.
Szobánk közös.
Már az idő is
enged -
Mi nem.