Sápadtan ébred álmából a város
Tejszínű reggelen áthatol a fény.
Ködpaplan oszlik, majd szerte is foszlik,
Csupasz fák karjain megcsillan a jég.
Dércsípte fűszál elköszön a Holdtól
Fázósan bólint lágy, kicsinyke teste
Éjjeli álom búcsút int a földnek,
Jégtörő napsugár tűnik fel messze.
Távoli csillag, halványul a fénye
Halványul a múltnak keserű íze
Tűnnének a gondok elfeledésbe
De kísértő árnyuk még lopva figyel.
Szép reménynek fénye, múltnak árnyéka
Kemény csatát vívnak így tél derekán.
Irgalom ujja érints már meg minket!
S áldja meg az Isten szép Magyar Hazám!
Blank Judit: Év végi reggel
Riba Ildikó: Bakancs
Mészáros László: A negyedik gyertya [naplórészlet]
A negyedik gyertya fénye már nem tanulja a sötétet. Úgy áll benne, mint aki végigjárta a hideg szobákat, megérintette a kilincseket, és tudja, melyik ajtó mögött maradt csönd. Ez a láng nem siet, nem akar győzködni, olyan, mint amikor a szív egy hosszú hallgatás után végre kimondja azt, amit addig hordozott, és a kimondás nem megkönnyebbülés, hanem igazság.
Az advent elején a várakozás még szilánkos. A sötétség széles, mint a télre hagyott mező, ahol a föld kérges, és minden lépés alatt recseg. Az első gyertya fényében még tanuljuk a reményt, mint az ujjaink között olvadó havat: szép, de bizonytalan. A második gyertya békéje olyan, mint egy becsukott ajtó mögötti meleg: tudjuk, hogy van, de még nem vagyunk benne. A harmadik gyertya öröme rövid villanás, mint amikor a felhők szétnyílnak, és egy pillanatra megmutatják az eget.
A negyedik gyertya azonban már megmarad. Nem villan, hanem tart.
Ez a fény emlékezik. Emlékezik azokra az estékre, amikor nem volt kinek megteríteni. Azokra az asztalokra, amelyeknél a hely üres maradt, és az üresség hangosabb volt minden szónál.
Emlékezik azokra a kezekre, amelyek elengedték egymást, és azokra is, amelyek sosem találtak össze. És mégis ég.
Úgy ég, mint az öreg fák kérge alatt a nedv: nem látszik, mégis életet visz.
A negyedik gyertya fénye olyan, mint egy lassú lélegzet a mellkasban, amikor már azt hittük, elfogyott a levegő. Nem harsány vigasz, inkább pontos. Tudja, hol fáj, és nem kerüli meg. A láng remegése nem gyengeség, hanem figyelem: olyan, mint a szív, amely a fájdalom mellett is megtanul dobogni. Ebben a remegésben benne van minden kimondatlan ima, minden elnyelt könny, minden későn érkező bocsánat.
A fény köré gyűlik az idő. A múlt nem vádol többé, csak odateszi a maga árnyékait, mint kabátokat a fogasra. A jövő nem ígér, csak közelebb lép. A jelen pedig megszelídül, mint a hóesés, amely elfedi a sebeket anélkül, hogy letagadná őket.
A negyedik gyertya ebben a megszelídülésben világít: nem azért, hogy mindent rendbe tegyen, hanem hogy elviselhetővé tegye azt, ami van.
Ez a láng olyan, mint egy kéz, amely nem húz, nem tol, csak ott marad. Mint egy váll, amelyhez hozzá lehet dőlni anélkül, hogy magyarázkodni kellene. A szeretet itt már nem ünnepi szó, hanem mozdulat: egy lassan letett tányér, egy el nem fordított tekintet, egy hallgatás, amely nem hagy magára. A negyedik gyertya arra tanít, hogy a legnagyobb ajándék nem a teljesség, hanem a jelenlét, amely nem fut el, amikor nehéz.
Odakint a világ még hideg. Az utak csúszósak, az éjszaka hosszú, a hírek súlya nehéz, mint a vizes kabát. De ebben az apró lángban már benne van a hajnal ígérete. Nem diadalmasan, nem trombitaszóval, hanem úgy, ahogyan a gyermek érkezik: csendben, kiszolgáltatva, mégis megállíthatatlanul. A születés nem zaj, hanem elmozdulás: a sötétben egyetlen pont, amely köré lassan rendeződik minden.
A negyedik gyertya ezért szívbe markoló.
Mert nem tagadja a veszteséget, csak mellé áll.
Mert nem ígéri, hogy nem fog fájni, csak azt, hogy nem maradunk egyedül benne.
Mert a fénye nem legyőzi a sötétséget, hanem lakhatóvá teszi.
És amikor nézzük, talán megértjük: a várakozás nem hiány, hanem hely. Hely annak, ami megszületni készül. Hely annak, amit még nem tudunk megnevezni, de már hordozzuk. A negyedik gyertya ebben a helyben ég, és azt mondja — halkan, rendíthetetlenül —: most már elég fény van ahhoz, hogy maradjunk.
Kelemen Zoltán: Véres kezek
maró könnycseppek
még egy bolyongó lélek
újabb néma perc
ölel át tizenötöt
s kiált átkot szemedre
tizenhatan vannak már
Mohol, 2025 március 21.
illusztráció: hands blood by silver87 - DeviantArt
Riba Ildikó: Megáll...
Salvador Dali Egy hattyútoll atomon belüli egyensúlya
Kelemen Zoltán: Ha megtalálni akartok
Hamis ígéretek törnek ketté.
Szürkévé válik smaragdszín tenger.
Megsárgult falevélen ébred egy újabb hajnal,
Melybe fáradtan lép bele az ember.
Esthajnalcsillag nézi le fagyosan a tájat,
Álmokba fest egy újabb álmot a képzelet.
Kopottas kabátról szakad le egy kettétört gomb,
Míg olyan lépcsőt mászok, mely már sehová nem vezet.
Elvesztegetett pillanatok kiáltása nyomaszt.
Igaz hangok után kutat megcsömörlött lét.
E vércsepp és e köpés közt, itt keressetek.
Valahol itt hagytam el magam, itt nézzetek szét.
Mohol, 2014.November 26
Illusztráció: where are you now by elffyie dfykyga
Riba Ildikó: Sikoltó telefon
Hirtelen megsárgult hullongó falevél
szárnyak nélkül szárnyra kél.
Szívemben szomorúság él,
jó volna gyermeknek lenni még.
Simogatnátok arcom, súgva: ne félj.
Helyette emlék éled lelkemben,
utolsó estén mikor láttalak
gyenge kiskezed úgy rebbent,
mint remegő, fáradt kismadár.
Két tenyerem közé fogtam,
nem mozdult, pihegett csak csodára várt.
Arcodon lázrózsa pírja nyílott.
Nehezen indult lábam, menni kellett.
Ajtóban álltam hosszan, nehéz volt az út.
Lassú könnyem hidegen arcomon elindult.
Éjszaka csendjét telefon
sikoltása törte fel: álmomból
riadva nem értettem.
Szólt a hang: kórházból a nővér vagyok.
Elment, meghalt, a reggelt már nem érte meg.
Mészáros László: Karácsony elé [naplórészlet]
A születés mindig félhomályban történik. Nem a fényesség idején, hanem akkor, amikor a világ épp elég fáradt ahhoz, hogy ne szóljon közbe. A levegő ilyenkor úgy sűrűsödik, mint a hóesés előtti csönd, s az idő megáll egy pillanatra, mintha maga sem tudná, szabad-e továbbmennie. Karácsony is ilyen állapot: nem esemény, hanem visszatartott lélegzet.
A gyermek érkezése sosem diadal. Inkább hasonlít egy parányi tűzhöz a hidegben, amely nem kér, nem magyaráz, csak égni kezd. A jászol nem jelkép, hanem szükségmegoldás, mint egy ideiglenes menedék a viharban. A világ nem készült fel erre a születésre, ahogyan soha nem készül fel igazán egyik gyermekre sem. Mégis: itt történik meg az, amit máshol nem lehet kimondani.
A gyermek olyan, mint a tiszta víztükör. Aki belenéz, nem őt látja meg először, hanem önmagát: azt az arcot, amelyet régen hordott, mielőtt megtanulta volna a félelmet, a számítást, a védekezést. A tekintetében nincs múlt és nincs jövő, csak jelen, mint a mezőn álló fa árnyéka délben. Ez a jelenlét egyszerre vigasztaló és nyugtalanító, mert emlékeztet arra, amit elvesztettünk, miközben azt hittük, felnőttünk.
A betlehemi éjszaka nem ragyog, inkább dereng, mint amikor a hó visszaveri a csillagok fényét. A gyengeség itt nem hiány, hanem hordozóedény. A törékenység olyan, mint az üveg: átlátszó, sérülékeny, mégis képes átengedni a fényt. A gyermekben nincs erő, amellyel uralkodni lehetne, és mégis minden megmozdul körülötte, mintha a világ titokban erre a pontra várt volna.
Amikor gyermekeinkre nézünk, nem a jövőt látjuk, hanem egy elfelejtett forrást. Valami régi, tiszta ízt, amely még nem keveredett bele a világ porába. A kezek kicsik, a lélegzet szabálytalan, a sírás egyszerű és őszinte, mint az eső hangja a tetőn. Ebben az egyszerűségben ott rejlik mindaz, amit később bonyolulttá teszünk. A gyermek olyan, mint egy nyitott ablak: rajta keresztül beáramlik valami, amit már nem tudunk irányítani.
A szeretet ilyenkor nem ünnep, hanem kockázat. Olyan, mint magot vetni fagyos földbe, tudva, hogy nem mind kel ki, és ami kihajt, azt is megtépázza majd a szél. Mégis vetünk, mert a jelen melege erősebb, mint a jövő félelme. A gyermekben ott él a távozás előérzete, mégis vállaljuk, mert a pillanat igazsága fontosabb, mint az idő számítása.
Karácsony ezért nem dísz, hanem tükör. A fények csak elfedik azt, ami belül történik: az ember számot vet önmagával, és észreveszi, mennyire eltávolodott attól, aki valaha volt. A gyermek jelenléte csendes kérdés, amely nem hagy nyugodni: mi lett abból a bizalomból, amely egykor természetes volt, mint a lélegzet?
A születés nem válasz, hanem kezdet. Olyan, mint egy halk kopogás az éjszakában, amelyet nem lehet nem meghallani. Minden gyermekben újra megszületik ez a kopogás, és vele együtt a lehetőség is, hogy a világ ne csak a túlélés tere legyen, hanem a figyelemé. Hogy a gyengeség ne szégyen, hanem út legyen. Hogy a csend ne üresség, hanem otthon.
Karácsonykor, amikor a gyermek fölé hajolunk, valójában önmagunk felé hajolunk. Nem visszamenekülni, hanem emlékezni. Arra, hogy ami egyszer tiszta volt bennünk, nem tűnt el végleg, csak elcsendesedett. S minden születés, minden apró kéz, minden álmos tekintet újra felteszi a kérdést, amelyre nincs kész válasz: képesek vagyunk-e még megőrizni azt a fényt, amely nem ragyog, csak dereng, mégis elég ahhoz, hogy ne vesszünk el egészen.







