Sziasztok!
Akartok esetleg
csoporttalálkozót?
Olyan rég
dumáltunk!
Utálhatnánk egymást. :)
Mátay Melinda Mária: E-mail érdeklődés
Riba Ildikó: Tévhit
Őriztem szépnek hitt emlékedet:
időnként leporoltam, simogattam.
Azt mondtad sose kellett volna...
Egy mozdulat, és söpörtem mindent:
kuka se kellett, hullott, törött az
összes apró darabokra.
Ragasztó se kell, nem akarok
összerakni már semmit,
hallani se rólad egy szót sem.
Merülj el oda, ahonnan jöttél valaha;
takarjon be az életed ragacsos sara.
Ruder Jana: Ciklámen
Tegnap az óvodában, egy kisgyerek átadott nekem egy csokor hóvirágot.
Azt mesélte, hogy a testvérével szedték….
Suttogva köszöntem meg, majd a délelőtt folyamán hosszasan meséltem arról, hogy nem szabad leszedni a hóvirágot, s hogy védett, és miért is az.
No meg, hogy a virágok is a természetes lelőhelyükön a legszebbek, kár a vázába tenni őket.
Aztán eszembe jutott valami, ami velem történt meg már nagyon régen….
Kislány koromban gyakran töltöttem a nyarat Zalában, pontosabban Kilimánban.
Unokanővéremnek akkor udvarolt egy fiú, Bandinak hívták. Nagyon helyes fiú volt, számomra rendkívül szimpatikus.
Ebben az időszakban talán hat - hét éves lehettem. Az unokatesómat csak úgy engedték el otthonról vasárnap délután, hogy engem is a gondjaira bíztak. Persze nem örültek nekem, de hát mit tehettem én…
Kolonc voltam…, jó lett volna valahogy megszabadulni tőlem… de nem lehetett.
Úgy döntöttek, hogy a közeli erdőbe mennek sétálni.
Engem majd úgy is leköt ott a sok szép minden…, nem figyelek rájuk.
Emlékszem… előttük haladtam. Néha hátra pillantottam, láttam, hogy csókolóztak. Gondoltam magamban, ne aggódjatok, nem árullak én el benneteket…
Egyszer csak valami különlegesen lágy illatot éreztem. Soha nem találkoztam még ezzel az illattal. Semmihez sem hasonlítható, mesébe repítő érzéssel. Hamarosan felfedeztem az illathoz tartozó gyönyörű virágokat is.
Akkor láttam először erdei cikláment. A nevét csak később tudtam meg, Iluskáék elárulták. Nagy csokorral szedtem belőle, s teljesen megfeledkeztem a mögöttem andalgó szerelmespárról.
Arra is tisztán vissza tudok gondolni, hogy a nagynéném, Édeském (szeretett nagymamám) testvére, akit én Bözsi keresztanyámnak hívtam és nagyon szerettem, nagyon örült a virágnak, amikor hazavittük, s unokanővérem sem lett az erdei séta miatt megdorgálva.
Aztán évek, évtizedek teltek el… Bandiról nem hallottam, az unokanővérem máshoz ment feleségül, s mára már ötszörös boldog nagymama. Nagynéném, ( Bözsi keresztanyám) pedig már 40 éve is elmúlt, hogy a testvéreihez költözött, az angyalok közé... Rengeteg emléket őrizek abból a korból, amikor náluk töltöttem a nyarat. A ciklámen így örökre az egyik legkedvesebb virágom lett.
Néha, amikor találkoztam egy - egy nemesített ciklámennel, -sokszor kaptam ajándékba cserepes nemesített növényt- mindig eszembe jutott, hogy milyen más volt az illata, de még formája is, az erdei ciklámennek. Sajnos többé nem adatott meg nekem, hogy az illatában és a szépségében gyönyörködjek.
Néhány éve történt, hogy az óvodából szülői értekezlet miatt, elég későn értem haza, már besötétedett… ha jól emlékszem augusztus vége volt. Az ajtó elé érve, fura illatot éreztem. Ismerős illatot, de még nem jutott el a tudatomig.
Ahogy a kilincshez ért a kezem, idegen anyagot is érintettem. Éreztem, hogy valami növény. Gyorsan kinyitottam az ajtót, villanyt kapcsoltam és akkor ott, földbe gyökerezett a lábam. Egy hatalmas erdei ciklámencsokrot tartottam a kezemben. Annyira örültem, hogy arra nincsenek szavak. Nem tudtam szabadulni tőle, hol ide, hol odavittem. Még sírtam is örömömben, emlékek halmaza tódult elém.
Vajon ki tehette oda a kilincsre akasztva? A férjem nem lehetett, hisz akkor éppen Németországban dolgozott.
Ki gondolhatott ilyen szeretettel rám? Napokon át kérdezősködtem, de senki sem tudott hasznos információt adni.
Hát gondoltam: akárki is legyél, Te kedves virághozó.., áldott legyen a neved, amíg csak élsz!
Rohantak a napok, megint eltelt egy-két év.
Nagyfiammal' Budapestre utaztunk egyetemi felvételire, már kora hajnalban ott ácsorogtunk a buszmegállóban, amikor láttuk, hogy nem csak mi utazunk ilyen korán, hanem a falu egyetlen gombázója is.
Nem is tudtuk az igazi nevét, mindenki gombás Sándornak hívta.
Ő úgy ismerte a környező erdőket, gombákat, mint a tenyerét. Kosárszám hordta fel Budapestre eladni.
Tavasszal a hóvirágot kötötte csokorba, azt vitte fel a fővárosba.
Ezzel kereste meg a mindennapi a betevőt.
Egyedül élt, a feleségét régen eltemette, gyermeke meg sosem volt. ( vagy mi nem tudtunk róla)
Nem bántott ő senkit, csak néha bolondosnak tartották, mert magában beszélt.
Gombás Sándor tehát utazni készült, kosarában most is vitt valamit, letakarva.
Köszönt… s beszélgetésbe kezdtünk. Nem volt ő buta ember, többet tudott a természetről, mint azok, akik csak a könyvekből tanulmányozzák.
Szinte sajnáltam, hogy megérkezett a buszunk, mert szívesen hallgattam volna még, ahogy mesélt, beszélt az erdőről.
A vasútállomásra érve, már nem láttam Őt… csak amikor Budapesten, a pályaudvaron álltunk, akkor köszönt oda újra. Megemelte a kalapját, aztán halkan odasúgta a fülembe…" hiába tiltották meg a ciklámen szedését…azért magácskának' még egyszer viszek egy csokorral a Baláta - tó mellől… mert én tudom ám, hogy magácska szereti a szépet”
Mielőtt bármit is mondhattam volna, eltűnt a szemem elöl a tömegbe.
Megoldódott a rejtély…
Az ígéretét azonban nem tarthatta be, - tehát nem sértette meg már miattam a törvényt, - mert két éve múlt, hogy baleset érte. Egy autó gázolta halálra…miközben két falut összekötő úton gyalogolt. Szeretettel emlékezem rá...
2008. március.
Fotó: Pinterest
Balogh Géza: Natali Klepcova: Én ezüstöket kértem… (Я просила серебра...) (műfordítás)
Én ezüstöket kértem.
A nyár zöldeket hozott.
Én ezüstöket kértem.
Az ősz aranyat adott.
Én ezüstöket kértem.
Te tél platinát adtál.
A tavasz így szólt hozzám:
Szerelmet hozok neked,
A hajzatát ezüstből,
A két szemét azt zöldből,
Aranylón fénylő bőrrel,
Tömör platina szívvel.
Kedves ezüstöseim,
Én ezüstszínű hajam,
Ezüstcsengésű hangom;
A szemem – grafit,
A szívem – gránit.
Szerettelek téged,
Kértelek is téged,
De te széthintetted
A szívemben
Ezüstként a havat.
Én ezüstöket kértem,
Hát ezt el is szórtad.
2003.
Mészáros László: Madárka
Rügyek és szirmok nélkül, üresen zihál,
amennyire csak üresnek érezhető egy faág,
mintha béna lábait verné egy világszép leány.
Lásd, zuhog százezer, aprócska halott szirom,
kifoszlott, csont fehér zubbony illeg a világ fogasán,
a menny csak vasalt gallérjába hímzett tériszony,
komor sötétség szivárog gyűrött gomblyukán.
Szemügyre vesz, majd elnyújtózik mellemen az éj,
szemem kékjén lábadoznak holtsápadt fényei.
Madárka, Madárka, réges-rég késő azt érteni,
ha erejét vesztett szárnyad égi hullámverés!
S hogy aggaszt a kihűlt fekhelyen csírázó csönd;
mert mitől is lehetne mindaz a halálnál különb,
ami a teremtésben eredendően mostoha és gyáva?
Jaj, villámlik és dörög! Madárka, Madárka,
mintha béna lábait tördelné egy világszép leányka!
Dörög és reng, ó, a csend tulajdon sikolyában cseng!
Talán ezernyi égő templomtorony vakít, talán alkonyul,
talán két gyertyaláng lázas reszketése
a huzatos oltáron szeretkezéssé vadul.
Üres fekhely, szoba és örökkön mozdulatlan falak,
Madárka, Madárka, itt minden látomás te vagy!
Mészáros László: Nem így akartam
1.
Ne szólíts, Apám, többé gyereknek,
öldöklő szívű felhők temetnek!
Kifosztott akol, állok a napon,
tűző árnyékom véremmel marom.
Égnek az erdők, tejszín virágok,
dagassz hamvából külön világot!
Abban pusztulni, csak hogy szép legyen,
ájult madárka ráng így késhegyen.
Rezzen a fűszál, forró szél csobog,
harmatcseppekből fakaszt kavicsot.
Oltárt ácsolok rozsdás szögeknek,
kirakatszemű tócsák követnek.
2.
Csillagszilánkkal megrakott Göncöl,
idelent az éj kátyúkat döngöl,
sár és a homály látszik párzani.
Könnyű az égben sirályt játszani!
Csavargó fekszik nyirkos peronon,
szakállán hamu, hátán cipőnyom.
Fogatlan szája imával teli,
nincsen egyebe, kezét tördeli.
Villámkorbács cseng, fájnak a színek,
szörnyű kötélen lógnak a sínek.
Képzelt ragyogás: csönddel öntözött
istenárny virít két dörgés között.
3.
Rezzen a bozót, tövében verem,
sós csillagpehely olvad nyelvemen.
Szigorú udvar, magát hámozza,
vén kútja liheg, lázam szomjazza.
Porban kisfiú, öt éves lehet,
riadt szeméből vájja az eget.
Könnyű káprázat mire testet ölt,
vörösen pereg markomból a föld.
Húsomba vág ha nem is akarom,
eleven sebem fénnyel takarom.
Napraforgó néz, hosszasan mereng,
keresztülüti szívemet a csend.
4.
Lomha tó tükrén ficánkol a szél,
valaki megint istenhez beszél.
Együgyű szavak, gennyes tályogok.
Ereszd el torkom, halként tátogok!
Nem is a vízben, nem is víz alatt,
érzem, e világ megint széthasadt.
Fegyverek jönnek, csáklyák meg botok,
kenyérért kínált kényszerzubbonyok.
Vak sólyom köröz, párját kutatja,
hurokba szorult kutya ugatja.
Szalmavirágra gyűlnek a méhek,
foganni átok, nemzeni vétek.
5.
Száraz rózsatő körül lábnyomok,
róluk álmodok, rólad álmodok.
Vérvörös szirom fakul a sárban,
nem ide vágytam, nem ide vágytam!
Harangkondulás visszhangja zuhog,
szivárványkontyú mennyre ájulok.
Árnyamba hulltan nem tudok járni,
segíts felállni, segíts felállni!
Kislány éneke után kapartam,
kristálykőre hűlt, puha avarban,
félig veszetten, félig zavartan.
Nem így akartam, nem így akartam!
6.
Rezzen a fűszál, forró szél csobog,
harmatcseppekből fakaszt kavicsot.
Oltárt ácsolok rozsdás szögeknek,
kirakatszemű tócsák követnek.
Égnek az erdők, tejszín virágok,
dagassz hamvából külön világot!
Abban pusztulni, csak hogy szép legyen,
ájult madárka ráng így késhegyen.
Kifosztott akol, állok a napon,
tűző árnyékom véremmel marom.
Öldöklő szívű felhők temetnek,
Ne szólíts, Apám, többé gyereknek!
Riba Ildikó: Rózsaszín szőttes
tapogatózó tegnapi
áporodott álmod
rózsaszín szőttes
kútból csurranó
friss víz hűvöse
érzékeid ébreszti
varázsos világban
valóságod vár
kacagó holdsugár
Mátay Melinda Mária: Sziromparázs
Vagyok a szirmon
felejtett parázs,
Sorsom virága
lázas lázadás.
A Hajnal előtt
ki halkan kinyílt,
a sötétlő föld,
a vérrel telt sík.
Ki szívemből gyúlt
a múltamra hullt,
árnyékom árnya
testetlen vágya –
Léptem nyomán már
nincsenek nyomok,
csak égő szirmok,
csupasz csillagok.
Mátay Melinda Mária: Britt G. Hallqvist : Az a fiú ott (műfordítás)
Az a fiú ott, jól van.
Odakint lehet, ameddig csak akar,
és akkor megy aludni, amikor kedve van.
Akkor eszik, amikor szeretne és úgy, ahogy neki tetszik.
Senkise mondja
milyen ruhát vegyen fel.
Senki sem törődik vele.
Senki.
Édes Istenem, muszáj segítened ott, azon a fiún!
Balogh Géza: Nyina Makszimova: Kővirág (Каменный цветок) (műfordítás)
A türelem gallyán sorvad a részvét.
Nincs már virágot tápláló oldat.
Nem leled bennem éltető vér cseppjét:
Lelkem vesztének oka a bánat.
A néma ajkak bilincse köt újra,
És nincs miért szemrehányást tenni.
Alázásod rosszabb ördögi dacnál,
Ez fog egyszer őrületbe vinni.
A vasalt lepedő friss illata
Minek a fakó éj feldíszítésére?
A kósza álom tartós és csalóka,
Ez vár egy asszonyra – és bárkire.
2005. november
Mészáros László: Odaveszett
Egyetlen kövem tóba dobtam.
Mindenünk oda! Ki segít hát
a víz pillanatnyi kráterébe
visszahelyezni a csobbanást?
Riba Ildikó: Sikolyban
szavak elhallgatnak
makacs falak leomlanak
ereje elméket kavar
kétélű fájdalom facsar
sikolyban állok magam
fogolyként arctalan
élet törmeléke alatt
elfelejtettség dagad
aljasul agyhalál arat
Blank Judit: Megbocsátás
Ma kint a szabadban jártam, a szél-borzolt fák közt
Nyugalom-méhek döngicséltek csendes, szép zenét,
És ágak közt megbújtak, zöld lombokban lapultak
Rám szálltak apró szárnyaikon, szép béke-mesék.
Éreztem a természet titokzatos illatát
Melyben tűnt percekre Isten sóhaja illant át.
Itt jártam. És láttam sok ezernyi szép csodát
Naplementét, és est-csókolta, lágy sziromhullást,
Szívemnek gyógyírt: csend átszőtte égen alkonypírt.
Kecses tündér-táncot lejt a szellő a lelkemben,
Minden gondot elűz, s egy könnycseppben, a szememben
Ébred a megbocsátás. Megértés, megbocsátás.
És harag helyett kérek irgalmat, s Istenáldást.
Mészáros László: Kedvesem
Látod-e vajon te is, Kedvesem?
A néma éj kifakadt véraláfutása
csöppen el vörösen, s alkonyi ingben
feszengő, szőke nyárfasor tovapattant gombja,
egy maréknyi Holddarabka hámlik
a lúdbőrös homály átégett mellkasán.
Langy kenyérillatba gabalyodott szél
hengergőzik harmatcseppsörétes gyepen,
s a távolban, mint üres töltényhüvelytarló,
gyárudvar bástyáin szikrázva füstölög a dér.
Csalánbilincs csörög a pályaudvar bokacsontjain,
a sínek, mint vén bárzongorista meredt ujjai,
a röpke csönd akkordját fogják félszegen,
de üveges vagonszemek metszik zakatolva,
tördelik a teret, míg a nyirkos szénrögök
egytől-egyig halott fényei kísértenek
a vakfehér sorompó szemöldökráncain.
Elhagyott egérfészekkel szemeznek a kukoricatövek,
sudár csípőjükön a dézsma csőre töltve fityeg.
Én is távolodom, de érezlek, egyre csak közelebb,
ahogy karodba fogódzom álmosan, betegen,
és húsleves aranylik forrón egy közös tűzhelyen.
Blank Judit: Angyal szállt le
Angyalka már jó ideje csetlett-botlott a nagyvárosban. Hol egy dudáló autó elől ugrott el, hol egy rohanó fiatal lökte fel, hol pedig egy öregasszony kiabált vele, amiért véletlenül nekiment a szatyrának.
Megfigyelte, hogy általában hajlott háttal járnak az emberek akkor is, ha semmi nincs a kezükben. Szemöldöküket összevonva, mintha mindig valamiféle rosszallást sugallnának. „Vajon, mi a bajuk?” – tűnődött magában.
-Minek áll az utamba? Nem tudna arrébb ácsorogni?! – rivallt rá egy durva hang. Bizonytalanul tett pár lépést, hogy távolodjon a durva hang gazdájától.
Odébb, egymás szavába vágva veszekedtek az emberek. Elhűlve nézte őket, meghökkent az eddig sosem látott türelmetlenségen, mely övezte őket. Tekintete megakadt az eldobált cigaretta csikkeken és egyéb szeméten.
Menekülni szeretett volna!
-Uram! Miért küldtél engem Magyar Honba? Csupa vér és könny közé! Az emberek tüskéket hordanak a testükön, azokkal bántják egymást! – tárta szét a kezeit.
-Kérlek, kérlek, engedd meg, hogy hazatérjek! Melletted a helyem és a többi angyal közt! – kérlelte az Urat, aki bíztatón mosolygott rá egy göndör bárányfelhő mögül.
-Előbb tanulj, és láss a világból Angyalka! Nézz mélyen az emberek szemébe, és meglátod majd azt, amit mások nem látnak. Ezt a más valamit kell megláttatnod velük is! – felelte az Úr.
-De hát…
-Bízz magadban, veled vagyok! – zárta rövidre az Úr, s eltűnt a bárányfelhő mögött.
Angyalka elkeseredve ment ki a városból. Ahogy a rétre ért, érezte a fűszálak selymes simogatását. Soha, sehol nem érezte még ilyen cirógató, finom selymét a rétnek! Leült egy csobogó patak mellé. Behunyta szemét, s nem gondolt semmire. Csak a patak csobogását hallgatta, s loccsanását, ahogy erőteljesen, mégis gyengéden visszazuhant a part menti kövekről. Színes pillangók röpködtek a virágok fölött, megadóan tárták ki szirmaikat, s finom, mézédes illatukkal köszöntötték a pillangókat
Angyalka hallgatta meséjüket. A pillangókét, a virágokét, a kristálytiszta patakét és a fölé hajoló fákét.
A patak vízében megpillantotta göndör fürtjeit. S egyszer csak furcsa, de kellemes hangokat hallott. Ütemes kopogás félét, melyeket lágyan sodortak magukkal a csobogó hullámok. Mintha milliónyi szívdobbanást hallott volna! Az almazöld fodrokban szíveket pillantott meg. Lüktetve, dobogva, összefonódva, s a habok jóságosan ringatták őket. Ősi magyar szívek! „Ó, de gyönyörű!” – nézte őket Angyalka, s megjelentek előtte azok a szomorú, vagy feldúlt, boldogtalan arcok, hajlott hátú emberek, akikkel találkozott. Az ő szíveik is ott dobogtak a patak tükrében.
Szeméből nagy könnycseppek gördültek elő, s potyogtak a patak kristálytiszta vízébe. Körülöttük fodrozódni kezdett a víz, majd apró gyöngyökké válva eltűntek a sodrásban.
Visszament a városba az emberek közé. Ugyanaz a látvány fogadta. Elégedetlenkedés, zsörtölődés, tolakodás, türelmetlenkedés. Tüskés kezekkel érintették egymást.
Nagyot sóhajtott. Sóhaját aranyló fény kísérte, s burkolta be az embereket. S ekkor Angyalka meglátta azt a „valami mást”, melyet az Úr mondott neki. Egyik ember homlokára az volt írva: elküldtek a munkahelyemről, nem tudom eltartani a családomat.
Angyalka nagyon sajnálta.
A másikra az volt írva: nem tudom kifizetni a számláimat, elveszítem az otthonomat.
Nagyon-nagyon sajnálta.
A harmadikon ez állt: gyógyíthatatlan beteg vagyok.
Angyalka mélységesen sajnálta.
Minden elégedetlenkedés, zsörtölődés mögött Angyalka olyan szívszorító fájdalmat fedezett fel, hogy majd beleszakadt a szíve!
„Megértelek. Mesélj!” – súgta némán szelíd mosolyával a mellette álló idős bácsinak. És az idős bácsi mesélni kezdett. Jólesett, hogy valakinek elmondhatja, ami a szívét nyomja.
„Megértelek. Mesélj!” – fordult a következőhöz, majd megint a következőhöz. Rengeteg élettörténetet, fájdalmat ismert meg.
Angyalka fáradhatatlanul hallgatta a történeteket. S mindegyik után aranyló fényt sóhajtott, mely körbefonta az embereket.
Lassan, ez a fény szétáradt Magyar Honban. A tüskék lehullottak, kezük érintése simogatóvá vált. Az arcokon a bizalom mosolya áradt szét, szívükbe újra beköltözött a Hit.
Angyalka ismét felkereste a csobogó patakot. Elkeseredésnek, fáradtságnak nyoma sem volt benne! Gyönyörködött a víz fodraiban, hallgatta a méhek zümmögését.
-No, Angyalka, most már eleget láttál, haza jöhetsz. – szólt hozzá az Úr.
Angyalka mosolyogva nézett fel rá.
-De Uram! Én itthon vagyok! Magyarok közt a Kárpát-hazában!
-No és a könny és vér és tüskék?
-Már értem őket. Szeretnék örökre a magyarokkal maradni! Egyetlen népnek sincs ekkora szíve, mint nekik! Egyetlen népnek sincs ennyire keserű könnye, mint nekik! Egyetlen népnek sem fájnak ennyire a tüskék, mint nekik! Uram! Én szeretnék emberré válni, s szeretnék itt maradni! Én ide tartozom!
Az Úr jóságos arca ismét eltűnt egy arra úszó bárányfelhő mögött. Csak a nap ragyogott talán ezerszer szebben, mint valaha…
Angyalka belenézett a patak tiszta vízébe. Göndör fürtjei helyett ezüstös hajkorona keretezte arcát, szemei körül apró szarkalábak jelezték az idő múlását, az emberi létben. Rámosolygott tükörlépére. „Bízz magadban! Veled vagyok!” – hallotta az Úr szavait.
S látta az aranyló fényt is, mely átölelt minden embert.
Mintha angyalok lennének.
Riba Ildikó: Hallgat
hallgat az ég
hallgat a sötétség
hallgatok én
nyúló némaság
helyettem csalfán
búsan beszél
Mészáros László: Kezed
Egymásba feledkezve a kezed és kezem.
Hajnali kertek deres sörényén
elidőző, eleven csillagszilánkok
pulzálnak szemeid kékjében.
Táncoló lovak vonuló lehelete fölöttünk az ég.
Szomjas tükrében talán egymásra ismerünk.
S a mozdulatlan teremtésben
kirajzolódnak a mindenség körvonalai:
a kezed és a kezem.
./.
Felnevetni, aztán sírni.
Jéggel, tóra verset írni.
Földön fekve, hűlt kezekkel
esküdni, hogy Isten sem kell.
Kenyér helyett követ törni,
friss morzsáit felsöpörni.
Elfutni és visszavágyni,
kiabálni, kiabálni.
Elhinni, hogy nem tud fájni
madárt űzve, farkast várni.
Tudva, hogy már nem lesz holnap,
együtt ugatni a Holdat.
Odakint sem, bent sem lakni,
száraz gallyból oltárt rakni.
S rejthetetlen nyugalommal
körbeültetni zöld gyommal.
Fejszét élezni a vágynak,
hazavinni kopjafának.
Tüzes szerelmet vallani,
bánt a lángja, beoltani.
Krisztustövissel szemünkben
nézni, ami régen nincsen.
S végleg magunkra maradva
belesimulni a fagyba.
Mátay Melinda Mária : Álmomban hétszínkék
Hétszínkék
csodaszőrű
kuvaszt
simogattam.
Az övé volt.
Előttem járt.
Megmutatta a
soha nem látott
csillagtüzeket.
Határtalan kötélen
ringtam –
Szívemben
az éter
nesztelen
rezegett.
Birodalmában lebegtem:
mesejátékként szitált
az atomeső.
Tudtam,
az idő
hátoldaláról
nevetek rá.
„Egyedül
érkeztem meg
hozzád.
A többiek
a hintánál
maradtak.”
A fal nélküli
szoba
félhomályából
rám mosolygott
talányosan,
és
nem bírtam
hinni: ő Isten.
Riba Ildikó: Igazság
lehunyom szemem
szorosra zárt
pilláim mögött sziporkázó
féktelen fények villóznak
rajzolt köreik között kérdezem
létező igazság miért
fáj nekem
miért festi sötét égre
még sötétebb jeleit
vigasztalan magánya
társtalan vággyal
miért bánt ha fájni
jobban nem lehet
kihunyó parázs
mélyén hamu vár
madaram szárnya megbénul
magasságból mélybe hull
Blank Judit: Amire csak az anyák képesek
1945. júniusa volt. Véget ért a 2. világháború. Véget ért az embertelen, értelmetlen öldöklés! A hír olyan gyorsan terjedt, mint futótűz a száraz avaron.
Gyerekek várták haza apjukat, asszonyok a férjüket, lányok a kedveseiket, anyák a fiaikat. Reményt keltő, és szorongó napok voltak. Szinte minden család, hazavárt valakit. Boldogan, és kétségbeesetten. Mi lesz, ha nem jön haza? Mi lesz, ha soha többet nem jön? Szívszaggató fájdalmak, és megkönnyebbült boldogság ült a családokon. Attól függően, hogy hazaért-e a szeretett, várva várt személy a frontról, vagy nem.Így köszöntött a nyár romokba heverő kis Hazánkra. Így köszöntött a Miskolc környéki csöndes kis falura, Megyaszóra is. Itt éltek nagyszüleim, itt nőtt fel édesapám a testvérével. Nagyszüleim nagyon nehezen élték át a háborút, hiszen két fiúgyermekük is kivette részét belőle, ők pedig már egy éve nem hallottak róluk semmit. Nagyapámat nem hívták be, mivel a környéken ő volt az egyetlen orvos, nem tudták volna nélkülözni.
Apám akkor 16 éves volt, bátyja 17. Az országban nem járt posta, semmilyen kapcsolatot nem tudtak tartani gyermekeikkel.
Június 13.-án nagyanyámra egy különös nap virradt. Hajnalban kelt, sütött, főzött, és dalolt a lelke! Tudta, érezte, hogy valami nagyon jó dolog vár rá!
- Ma hazajön a kisebbik bátyád!- mondta kislányának, Mártinak. Maga is elcsodálkozott, hogy kimondta, mert mi van, ha mégse! Nem kapott semmilyen jelzést tőle sem, mástól sem! És két fia volt. Ő most a kicsit várta, az ő édes kisfiát!
Szerencsére, mire a templomba indulnia kellett, mindennel elkészült. Ebéddel, süteménnyel, hogy illően várja gyermekét. Mielőtt elindult volna az Istentiszteletre, kislányával bekopogott a szomszédba, és megkérte őket, hogy ha hazajön a kisfia, adják oda a lakáskulcsot neki.
A templomban Mártikával együtt imádkozott. Most másként, mint a háború alatt tette még pár hete. Tudta, hogy mire hazaérnek, otthon lesz a fia! Istentisztelet után, nagyon siettek haza. A kapu nyitva volt, tárva. Ezt csakis ő hagyhatta nyitva! Szaladó léptekkel indult be az udvarra. Az ajtó előtt ott állt egy kiskatona. Szőkén, fiatalon, 16 évesen. Percekig nem tudtak megszólalni a meghatottságtól. Hazaért gyermeke! Ő ezt tudta! Anyai szíve több száz km-ről megérezte, hogy ma hazajön!
Ezek azok az anyai megérzések, melyekre csak az édesanyák képesek! Olyan titkos kapcsolat alakul ki anya-gyermeke között, mely semmihez nem fogható.
Úgy látszik, az édesanyák ilyenek volta akkor is, most is. Nem véletlen. A születendő gyermek már születése előtt megtanítja az édesanyát szeretni, mikor még csak ott van, a szíve alatt. Olyan szoros kapcsolat alakul ki köztük, amit soha senki nem tud szétszakítani.
Ilyen az anyai szeretet. Félt, aggódik, és elenged, amikor el kell engedni. Megérzi, ha gyermekével történik valami több száz km-ről. Mert a láthatatlan szálak mindenhova elérnek, ahol gyermekük van.
Ilyen volt az én drága nagyanyám is. És ilyen a világon minden édesanya. Legyen az magyar, német, francia, vagy bármilyen nemzetiségű. Nincs különbség: édesanyák.
Balogh Géza: Vladimir Nabokov: A két hajó (Два корабля) (műfordítás)
Ragyogó napsütésben békés a kikötő,
nedves köteleit szárító, szunyókáló,
és egymáshoz közel álló, tűnődő
két kecses hajó.
De üt az óra. Tengerre kifutnak,
hallgatagon, csendben távolodnak.
Végtelen térben nyögnek a szelek,
és nap napot követ.
Mutatják magukat az aljas áramlatok,
majd csillagfényes éjszakán nyugodnak;
partok távolodnak, mint tűnő látomások,
ők ketten elválnak.
Elveszett már számukra a végső reménység,
őrjöngő vihar jő és gyors egymásután
váltakozva szédítőn tátongó mélység,
égig érő hullám.
S amikor már végtelen komoran aggódnak,
hát véletlenül észreveszik egymást,
és mindketten ugyanarra gondolnak:
hogy vagy kedves barát?
Sok vihar dúlt, megújuló szomorúsággal,
csalárd fároszok, rejtőzködő szirtek,
de őrző, figyelő távoli angyal
jól védted őket.
Más idők jöttek… A viharok csendesedtek,
hajóink újból távolba tartanak,
majd két irányból a kékségből jönnek,
hazafelé úsznak.
Visszajöttek, egymás mellé álltak, suttogtak
tengeri kalandokról, de a hullámok
hiába hallgatták, nem – nem ismertek rá
a két öreg hajóra.
László Mészáros: Őt vártad
Őt vártad.
A súlytalan fényből kilöttyent éjszaka
homlokot maró hidegében,
elmosódott körvonalait
a mozdulatlan ürességre feszítve.
Szeméből a tengert,
s alámerítkezve, a zátonyarcodon
verejtékező tehetetlenség
önmetsző hullámpengéit.
Őt vártad.
A menny taníthatatlan nyelvezetét
kőbe marva,
érkezésének dalát komponálták
egyre hangosabban,
és egyre magabiztosabban körmeid.
Őt hozta egy megnevezhetetlen ünnep
anyajegyén átvérző hajnal.
Lásd, a fájdalom visszafagyott rügyei
a visszhangzó avar-csöndben
lassan megvetik fekhelyüket.
A kifinomult zuhanásban
harangszóra csorgó esőcsepp a lét,
s valahol, ahol semmi sem végleges,
a mindenség visszhangzó pulzusát
számolja két összekoccanó madárfütty,
egyre halkabban,
befejezhetetlen tündökléssel.
Riba Ildikó: Remete
szomorú remete
élete reménytelen
elvét mindent
amit csak lehet
fa odvában tölti
zord szavú telet
meleg ellen kap
óvatos enyhet
eledele csekély
csípős csalán főzete
szegénysége szúrós
keserű kenyere
Mátay Melinda Mária: Vannak napok ….
Vannak napok,
amikor……
már nem számít,
hogy féltünk.
Vannak napok,
amikor….
Te jössz.
Blank Judit: Pipacs
Ott a Balaton parton állt szelíden, közvetlenül a víz mellett. Biztosan a szél tévedésből hozta ide, távol a pipacs mezőktől. Több virág nem volt körülötte, mégsem volt magányos. Rámosolyogtak a napsugarak, lepkék, méhek udvarolták körbe, és mellette tették le plédjüket a strandolók. Reggelente nézte, hogyan köszönti a felkelő nap az enyhén fodrozódó vizet. Köszöntötték őt is. Lágyan arany fénnyel ölelve:
- Jó reggelt kis pipacs! Szép napunk legyen!
A kis virág csak állt némán, néha fejecskéjével integetett egy elsuhanó szellőnek, néha piros szirmai tündöklő fényben úsztak, vagy könnycseppek gyöngyöztek piciny fejecskéjén.
Hajnalban hallgatta, ahogy csónakjukkal vízre szállnak a halászok. Hallgatta, ahogy az evezők lágyan csobbannak a vízen, szerette ezt a hangot. Aztán figyelte a strandolókat. Egy duci kislány fagyiért nyafogott, egy szeplős kisfiú sírt, mert elveszett a homokozó lapátja, egy borostás férfi dünnyögött, mert nem elég hideg sört kapott.
Ő csak állt, némán és méltóságteljesen. Néha szomorúan lehajtotta fejecskéjét, néha kivirult, gyenge kis testével békét sugárzott. Szerette volna odakiáltani az embereknek: „ ne csüggedjetek! Lesznek még szebb idők! Csak bízzatok!”
Mindig derűt varázsolt az arcokra:
- Jé, nézd! Egy pipacs! Hogy került ez ide? Sirályok szálltak a tó fölé, éhesen köröztek, zsákmányt kerestek. Ilyenkor tántorgott el előtte a részeg kőműves, aki fennhangon köszöntötte is:
- - Jó estét virágszálam!
A kis pipacs illedelmesen bólogatott piros fejecskéjével.
Lassan kezdte becsukni szirmait. Még meg-megrebbent kis teste, ahogy félálomban ringatta a balatoni nyár. És a kis pipacs álmodott. Egy békés, szép világról. Halk evezőcsobbanásról, sirályokról, méhekről, gyerekekről, szeplősekről és ducikról, álmodott a részeg kőművesről, álmodott a napsugarakról, ahogy boldog táncot járnak a vízen. Álmában is tudta, hogy együtt mindez, az ő kicsiny hazája…
Egyik reggel különös dologra ébredt. Olyan érzése volt, mintha valaki figyelné, nézné. Óvatosan körülnézett, nem látott senkit. Halk köhécselést hallott egészen a közeléből jött a hang. Még mindig nem látott senkit. Ismét hallotta a halk köhécselést.
- Hol vagy? Ki vagy? – fordította fejecskéjét lassan a parti fák felé, mivel a kora reggeli szellő éppen az víz felől, az északi part felől fújt. És ekkor megpillantott egy fehér szirmú kis virágot.
- Te köhögtél? – kérdezte udvariasan.
Az újdonsült kis virág szirmaival enyhén biccentett kicsit, alig észrevehetően.
- Igen- felelte szégyenlősen.
- Megfáztál talán? – érdeklődött a kis pipacs, miközben szívét olyan érzés kerítette hatalmába, melyet még nem érzett soha.
- Neem. Nem hiszem. Mi margaréták nem szoktunk megfázni.
- Ó, hát te vagy a Margaréta? Milyen szép neved van! Én Pipacs vagyok.
Margaréta udvariasan megbiccentette kis fejét, fehér szirmai boldogan libbentek meg a játékos szellővel. „Tudom,” mondta volna, de inkább elhallgatta nagy tudományát. Még magocska korában repítette a jótékony szél szüleivel, testvéreivel együtt, mikor ő megpillantotta Pipacsot, és egy hirtelen mozdulattal elvált mag-családjától és lepottyant Pipacs mellé a fűbe. Azóta várta izgatottan, hogy előbukkanhasson és Pipacs észrevegye.
- Milyen jó, hogy itt mellettem keltél életre! – súgta örömmel.
A felkelő nap szemérmesen elbújt egy bodros bárányfelhő mögé, de aranyló sugarával még megcirógatta a virágokat, melyeknek fején boldog könnycseppként ragyogott a hajnali harmat.
- Szép a világ - súgta Margaréta.
- Szeretlek – válaszolta Pipacs.
A Balaton békés almazöldjén néma táncot jártak a hajnali sugarak. Csak egy varjú károgott méltatlankodva a virágok felett.
- Kár, kár, butaság!
Úgy tűnt, a világ nem sokat törődött az öreg varjúval, aki éppen a századik esztendejét taposta, és fogalma sem lehetett már milyen is a szerelem. Az éppen eltűnő Hold, aki köszöntötte még a Napot álmosan búcsúzott a magyar tengertől, még utoljára megnézte magát a sima víztükörben, majd rámosolygott a virágokra, mielőtt végleg aludni tért.
Vadkacsa úszott a vízen enyhe fodrokat rajzolva maga körül, míg a parton halkan zümmögtek a munkára váró méhek, s velük zümmögött a vén idő.
László Mészáros: Későre jár
Későre jár, de még megrezzennek
a messzeség lezárt szemein
átnedvesedett pillák.
Talán csak madárraj, vagy a távolság
türkiz hullámaira száradt tintafoltok.
Mozdulatlan szárnyak árnyéka
dorombol a bordás havon.
Lüktető csöndben Időtlen vonulás
közted és köztem a holnap.
Átkutatja a magány kopott zsebeit.
Minden félretett sírásunk
isten kivilágított vitrinébe veszett.
lakatlan izzás:
Egy elgáncsolhatatlan pillanatban
hajadba temetett arcom homálya
megbékül mosolyoddal.
vihar jön, esik. Elejtem magam,
s fekszem, fekszem hanyatt a földnek.
Vézna, veszendő fák közé szorult zuhogás
hallgatózza, ahogy még egyszer
beledobban a szív.
László Mészáros: Káprázat
Tekintetem kisiklik válladon.
Már nem hallgathatom el
a torlaszok félbetört ragyogását.
Pillantások kereszttűzében
az elragadtatás sebhelyeit.
Túlhordott álmok hintajátékát
a káprázat csipkerojtjain.
Az üres reggelek feszes villámhúrjait.
Ma minden fénytörés feloldoz,
minden utcakő tehozzád taszít.
Minden szó ártatlan,
és súlyos mint a visszahullt kavics.
Mátay Melinda Mária: Az első gyermek (átirat)
Redvás alagsorban hánynád
le
magad.
Alattad véres lepedőd.
Undorodsz a kábaságtól,
a kíntól,
a testedtől,
képkockafagyott
pillanataid
szégyenétől –
Anyád azt mondja
muszáj,
kicsi vagy.
Tanulod
cserbenhagyni
magad.
Tejködös nappalokban
reszketsz
a látomásaidban-
Méhed negyvenfokos
melegével
ringatnád
örök-szerelmesen ---
És megköszönöd, hogy elvették.
Ruder Jana: Álmomban
Anyám
csipkét horgolt
fehér pólya szélére
ölében gyermeket ringatott –
dúdolt egy dalt,
zörgő avarra lépve
árnyalatokról álmodott…
Apám
szemében akkor
magasra nőtt a képzelet
a homokozó mellé
kis kaputól távol
téglából házat épített…
kertre látó ablak
s a szelídgesztenyés …
óracsörgés
anyám halkuló dalától
erősödik a fény
ébredezem…
szememmel
a halványuló képeket
keresem…
fehér pólya szélén
sír a horgolt csipke …
2009.
Riba Ildikó: Mámoros
mámoros szél kavar
ajkamon zavar
hajam csupa csatak
fehér fagyban
reszketek magam
jégszelet szakad
vágja virágszárakat
ujja kaparja
torkomat lázasan
könnyem potyog
arcomon kopog
sötétben imbolygok
Ruder Jana: Mindig...
Mindig, amíg a sorsod útján jársz
le nem vetett hegekkel teszed.
Eléd görgetett rögöket átmászod
s amit lehetetlennek hittél, elérheted.
Mindig, mindig... csak mész előre,
de már nem hajtod le a fejed.
A fény, ami egyszer megsimogatott
gyémánt porral szórja be minden reggeled.
Már csak emlék, a régi hajnali láz.
Mégis, érzed az izzadást...
Tenyered kis dombjaiban is látod
azt a kedves szótlan vallomást,
ami elkísér a sorsodnak útján.
Talán csak néhány év az, amíg itt lehetsz,
mégsem félsz, a túlsó parton is állnak
kik megfogják majd kinyújtott kezed...
2016. április 26.
Mátay Melinda Mária: Mérvadókompetens
Sok mindenbe
beleér
a kezem…
Mondhatni
benne
van.
Ühüm –
A biliben
is.
Riba Ildikó: Tulipán
sejtelmesen sziporkázó
téli tulipán
boldog napot hoztál
kényes piros-sárgán
fejed bólint alázattal
karcsún hajló száron
fanyar illatod leng
puha szirmod bársony
csodálkozva elém tárod
ám szépséged magány
hiába vársz még párt
életünk olykor talány
László Mészáros: Borostyán
Az éjszaka végső tánclépései ezek,
lúdbőrös csillagain már könnyű pára,
fel-felpislogó tócsáin steril neszek.
Ma már egyikünk sem találhat magára,
a messzeség borostyán homlokzatára
csáklyákat vetnek a holtfáradt egek.
Minden lélegzetem mosolyod oltára,
s körülrajongják, mint százezer gyerek,
neved betűin kovácsolt, halk ütőerek.
Radnai István: Gyámság
anyátlan sárga évszak
mint a fű már késő ősszel
temetők domborultak
durva hantok minden őssel
mit gyomrukba a halál
emészteni már elrejtett
a csontjára nem talál
az utód akit évezred
szorítana agyagba
s új háborúkra kivetve
árnyéka nyomot hagyva
fakul lépcsőfokra teste
a kortárs kinek sírja
a párafelhőt írja
Riba Ildikó: Ölelkező fények
gombostű alkonyatot tűz
felvöröslő kék őszi égre
egyszerű rajzán ezer
álombeli szépre
ölelkező fények
origamit hajtogatnak
vigaszul feslett rojtú
szenvedés rongyoknak
Kép: Dr. Krekó Imre Csak fények... című alkotása
Ruder Jana: Madáretetés
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kicsi falu. Abban a faluban, mindenkinek nagyon szép háza volt. Az emberek nagyon adtak arra, hogy nekik legyen a legszebb hajlékuk. Szinte versenyeztek egymással. Egész évben azon törték a fejüket, mit építsenek még. Voltak, akik emeleteket, tornyokat építettek, mások az udvart szépítették, úszómedencéket, tavakat hoztak létre, melybe aranyhalakat vásároltak. Drága, különleges virágokkal ékesítették a kerteket, figyelve a szomszédokat, hogy nehogy nekik már legyen olyan. A kicsi faluban csak egyetlen ház volt szegényes. Az is éppen a falu szélén álldogált, egy kis liget választotta el a szép házsoroktól. Ezen a kis házon nem voltak sem tornyok, sem emeletek. Nem volt fürdőmedence és halastó sem volt az udvaron. Különleges, ritka virágok sem nyíltak, de szinte minden évszakban virágzott valami. És volt egy kicsi kert is, rengeteg paradicsom, paprika, uborka termett azon. Volt bab, és káposzta, sőt még tök is termett a kicsi kertben. Néhány bokor ribizli, málna mellett, gyümölcsfák is sorakoztak a ház körül. Négy kisgyermek lakott ott a szüleivel. Két fiú, és két lány. Ők is mindig szorgoskodtak a kertben, és az udvaron is. Mindenki megtalálta a magának való munkát. A szép házak lakói nem barátkoztak a családdal, nem tartották őket sokra, hisz szegények voltak. A gyerekeiket sem engedték velük játszani, mert az volt meggyőződésük, hogy azok buták, és koszosak lehetnek. A négy gyereknek nem is hiányzott a gazdagok társasága. Jól elvoltak ők együtt. Két cicussal, és a kutyával, meg a tyúkokkal és a kecskével eljátszottak naponta, és egymással is. Tavasztól őszig, munka is akadt mindegyiknek, de a teleken sem unatkoztak. Azt sem tudták mi fán terem az unatkozás. A családban mindenki szerette a madarakat. Nyáron gondoskodtak is arról, hogy majd télen legyen mivel etetni őket.
Történt egyszer, már az ősz vége felé járt az idő, és jó meleg sütőtököt eszegettek éppen, amikor az idősebbik legénynek eszébe jutott, hogy ideje lenne diót törni. Mert ne csak napraforgómagot kapjanak a madarak, meg kölest, búzát, hanem diót is. Neki is álltak, és egész nap diót törtek. Közben jókat beszélgettek, meséket mondtak a kisebbeknek. Édesanyjuk ez alatt diós kalácsot készített, azzal jutalmazta a kis ügyeseket. Julcsi, a legkisebb, felfűzte egy hosszú fonálra, hogy majd onnan csipegessék a cinkék, meggyvágók, fakopáncsok, zöldikék. Annácska, pedig tepertőből készített füzért. Édesapjuk pedig két madáretetőt is ácsolt, amit aztán közösen raktak ki az udvarra. Alig telt el egy hét, reggel arra ébredtek, hogy jókora hó esett. A hideg szél leszakította az összes falevelet, ami még a fákon maradt. Megtöltötték hát az etetőket. Némi hócsata után, még hóembert is készítettek, és nagyon vidámak voltak… csak úgy harsogott az udvar a nevetésüktől. A madarakat azonban ez nem riasztotta el. Nem féltek ezektől a hangoktól. Később a házból, - ahol jó meleg volt, - az ablakon át gyönyörködtek a rengeteg madárban. Egyetlen nap sem felejtették el feltölteni az etetőket. Pontosan tudták, hogy mi való a madaraknak. Karácsony közeledtével még madárkalácsokat is készítettek. A két fiú, Marcell és Mihály, édesapjuk segítségével, gondoskodott arról, hogy itatójukban is legyen víz, még fagyos időkben is. A hólapátolás is az „férfiak” dolga volt, míg a lányok a házban gondoskodtak a tisztaságról, a melegről és az ennivalóról. Évről évre több madár szokott oda. Őszapó, zöld küllő, vörösbegy, fenyves cinege de még a szarkák is néha megjelentek, és még annyi madár, hogy felsorolni is sok lenne. Csillogott is a szeme mindenkinek az örömtől, ha megláttak egy új madarat. Tudták a háziak, hogy ez után már az a madár is idejár jóllakni. Így telt el egy két esztendő…
Egyik évben, a gazdag családok gyümölcsfái megbetegedtek. Nem volt szép egészséges sem a cseresznye, sem a barack, de még a körte és az alma is tele volt kukaccal. Igen csak csodálkoztak, amikor látták, hogy a faluvégi ház lakói, milyen szép gyümölcsöket vittek a városba, a vásárba. Addig addig szomorkodtak, míg végül megtanácskozták, hogy néhányan elmennek a szegények házába, és megkérdezik, milyen csoda folytán van ennyi szép gyümölcsük egész évben. Nagyon meglepődtek, amikor a kisajtón beléptek. A nagy diófa alatt ültek a gyerekek és a másodvetésű zöldbabot szelték. A szülők éppen szilvalekvárt főztek egy nagy üstben, felváltva kavargatták, közben énekeltek. Csak álltak ott a küldöttek, és bámulták, milyen nagy szőlőfürtök lógnak le a kis terasz oldaláról. Milyen szépen virágoznak az őszirózsák, mennyi kardvirág pompázik… a konyhakert oldalánál. A házigazda hellyel, finom házi málnaszörppel és frissen sütött szilvás-lepénnyel kínálta a vendégeket. Bizony azok, olyan jól érezték magukat, annyit beszélgettek, hogy észre sem vették, amint lassan besötétedett. Megtudták, hogy milyen fontos télen madáretetés, és azt is, hogy nem csak a ritka virágok lehetnek szépek. Mielőtt elköszöntek volna, mindegyiknek egy egy kis üveg szilvalekvárt ajándékoztak a házigazdák, és szép kis gyümölcsöskosárral térhettek haza az otthonukba. Ettől a naptól kezdve minden megváltozott. A gazdag családok már nem nézték le többé őket. A gyerekeiket is engedték együtt játszani, és abban az évben, karácsonykor, együtt díszítettek fel a faluban, egy nagy fenyőfát. Közösen készítették hozzá a díszeket, és sok sok madárkalácsot is, hogy a Teremtő madarai is örüljenek az ünnepnek. Így volt, mese volt, tán igaz sem volt. Nekem is az ük öreganyámnak az öreganyja mesélte…
Fotó : Ruzsa Dániel
Mátay Melinda Mária :Jegyzetek a XII. Slam Poetry bajnokság előválogatójának margójára
Még nyílnak a völgyben a slammer virágok,
egy zöldellő drogos épp tovaszaladt -
Esőtől áztatott kaputokban állok,
szívom a cigim az eresz alatt.
Még betérek előbb egy Pizza Kingbe,
amint én be, úgy ők mind futva, kisiet:
akcióhősnek érzem magam!
Zsebeim csőre töltöm a zsűrinek!
A Kaziban nagy a nyomás, a pezsgés,
keskeny hengerbe görbül a tér.
Hangszóróból, ha bődül a rezgés
eldől ma ki hova, meddig ér.
Meddig ér? Hm. Valóban?
Nemcsak az ego tánca ez
egy trójai trükkös falóban
mi egymásba húz, kötelez?
Talán igen. Vagy mégse.
Lelkünk fodrozó zugaiban
lényünk közös, lényegi rése
tudat alatt, takarva van.
Lehet-e verseny az érzés?
A másiknál jobb tapasztalat?
Mívesebb-e a jól feltett kérdés
a szójátéktenger örve alatt?
A közös akol jól melegít
míg egymásra tartjuk a hátunk.
De ha beleszarunk, az büdösít,
s orrbefogva oda a kreativitásunk!
Péniszbércek ormán ha csattan
a kurva anyádra a vad nevetés:
biológiai nemem e ponton
némi identitáskrízist igéz!
Tengerén a genitáliáknak,
habosodnak a ráfordult nyelvi anomáliák.
Csak ülök búsan, némán, s hasztalan,
jaj, szegény magam, a fasztalan!
E csodás szerkezet híján
miből gyúrjak most poénhegyet?
Mely nyelv merne versenyezni véled!
Ehelyt esélyegyenlőtlenségre tippelek!
Mert bár ami fent, az a lent is
s ami kint, az van odabent is,
de mégiscsak más a kellék, ami látszik,
s így a mikrofon is másképp játszik.
Lehet, a demokrácia-feeling is hibádzik:
ki tudja kinek melyiktől megy fel a láza?
A kongói? A svéd? Vagy Amerika új ruhája
illik-e épp szebben egy kifosztott országra?
Még folytatnám, de a szabály az szabály!
A 3 perc 15 itt se volt, meg se áll!
S bár vége nincs, most befejezem.
Köszönöm, hogy ott voltatok, velem!
László Mészáros: Egy lépés
Kezem kezedben, játssz ma így,
fessük arcomra álmaid!
Színezzük egész a csodáig,
hajamtól egész a bokáig.
Mint kalász, ha rád nyitja szemét
és lehajlik csendesen eléd.
Pezsgése, íze se legyen,
csak lakjon a szívütéseken.
Rajzolj, vagy olvasd rám meséd,
játszd csak el, ma az is épp elég!
Altass el, hadd legyek neked
egy sóhaj száz mondat helyett.
László Mészáros: Vérpiros
Még nem tudom, hogyan mondjam el neked,
olykor a csillagok eleven sebek.
Vaksötét tükörbe hasadt holdpenge
szeli az eget arcomra, kezemre.
A tűnődés hátán vágtató szavak
lobogó sörények, lángoló falak.
Semmibe fogódzva, mint a hontalan,
hiányod hintáin ringatom magam.
Elrejt a képzelet, s nem tudom, hova,
mindenség végén is karnyújtásnyira.
Mint imára kulcsolt két meleg tenyér,
test-meleg árnyékunk újra összeér.
S világszép árván nézik a csillagok,
kék-fehér a lét, s én vérpiros vagyok.
Judit Blank: Semmi mást
Semmi mást...Semmi mást nem szeretnék, csak zsebembe rejteni hangod bársonyát. Amikor a hajnal ébreszti a világ zaját, amikor az alkony ölében pihenteti a szendergő napot, és a fáradtság úgy telepszik a lélekre, mint az éj sötétje a Földre, csak elővenném zsebemből, és hallgatnám csendben. Átölelne mosolyogva a nyugalom, átszőné finom fonalával az estét, s körbefonná némán az életemet.
Semmi mást nem szeretnék, csak magamba szívni a napfény színét, és a gyöngyvirág illatát, hogyha fagyos sötétség közelít ridegen, ragyogjon, s áradjon szerte az égi sugár ölelkezve a tavasz sóhajával.
Semmi mást nem szeretnék, csak azt, hogy a mosoly békés ujjával rajzolja ráncait az arcunkra, s míg az idő ezüst szálakat fest hajunkba, a lélek derűje csillogjon szemünk tükrében.
Semmi mást nem szeretnék, csak, hogy az Isten szeressen, s jóságos kezével érintsen meg minket, gyarló embereket.
Balogh Géza: Lesznüe Dali: Havat hord a szél a tetők felett... (Ветер носит снег над крышей...) (műfordítás)
Havat hord a szél a tetők felett,
kitört a dermesztő tél.
Az öreg házban csak az egerek
neszeznek és - a csend...
A hó, a szél szálló akaratával
mindent fehér lepellel borít.
Virradat előtti félálomban
ábrándozom, akár ébren...
A fahasábok fellángolnak,
a kemencéből meleg árad,
mozdulni is lusta vagyok -
térdemen jóllakott macska...
Már kissé világosodik.
Az ablaküveg mögött körbe
fel-feltűnő szánokat látni,
szikrát vet a jég...
A Hó-király szánjai
üstökösként surrannak - srrr!
A szép szűz szigorú tekintete
hidegen hatol a szívbe...
Hirtelen izgalom fogott el,
gonosszá vált a csend...
Lehet, hogy hosszan néztem
mélyébe a fekete ablaknak?
Mátay Melinda Mária: Az őrület után
Az őrület után
csodás a csend.
A tékozlás múltán
a mérték mi
egyensúlyt teremt.
Ruder Jana: Mintha...
Ma fényes a szél
ködkergető dalt penget a réten -
diófára vetül egy árnyék,
mintha ott állnék éppen...
A tél ízületes lábán
fekélyesedik a jég
vergődik a lázban
becsukja szemét...
Ma hó szitál
mintha most köszönne el,
az aranyvesszőbokron
egy kékcinke énekel...
2013. február 22., péntek 20:52
Riba Ildikó: Álmodunk
táncos tavasz kacér mozdulata
ritmusra ringat lágyan
ég kékjén pompázó
vidám nap meglegyint
ölelő karjai közt
kopár kertben jég olvad
zord telünk fagyos búcsút int
holt fatetem melegén
kémény füstvére
lassan csordogál
hiába kiáltok
választ nem ad senki már
álmodunk és meghalunk
kiürült karcos búcsúpoharam
léha évem lesz
sírom felett fedelem
szép dalt dalolj kismadaram
utoljára még nekem
Kép: Zulema Guerra alkotása
Riba Ildikó: Szűk idő
erőszakos szél kócolja
bogokba csomózva csavarja
gondolatom sima fonalát
bonthatatlan szálak között
keresem kezdetek törött
idejét; képzelem kezed melegét
szél fújta álmomból ébredezve
átölelsz idődet szűken mérve
szerelmet adtam érte cserébe
Ruder Jana: Szeretem én...
Szeretem én a gyönyörű fákat,
a törzsből magasra nyújtózó ágat
s ahogyan rajtuk szelíden
ezernyi zöld levél megpihen…
Szeretem a karcsú fenyőket,
csúcsaik szinte a felhőkhöz érnek
s télen, mikor hó fedi a fákat
szebb látványt az ember nem is kívánhat…
Szeretem a hársfának törzsét..
hozzá bújok mindig, hogyha megpihennék...
mintha karjai gyöngéden átölelnének,
sok kis madár dala ott a legszebb ének…
Szeretem a juhart s a diót, a vadgesztenyét
s a világnak talán az összes erdejét ,
de a szomorúfűzt a legjobban... mégis…
mert egy kicsit benne vagyok én is.
2007.
Fotó: Ruzsa Dániel
Mátay Melinda Mária: Elbocsátó cetli-üzenet
Az A.E. kötetből
egy cetli kandikál:
’86, karácsony,
Ó, de mily messze már!
Habozok: tartsam még?
Tegyem vissza újra?
Nem tudom írásod
már olvasni rajta!
Elfelejtettem, oly
rég volt, a kódodat.
Hajh, hogy ittam anno
minden csodás szavad!
S Te majd negyven évig
itt bujkáltál velem.
De most, most vége van.
Én ezt befejezem.
Nem töprengek többé
kell-e még az emlék?
Már nem értem mi volt
az akkori versvég.
Kis haragtüzek még
meglobbannak bennem:
nem lettél kedvesebb,
féltőn óvóbb lelkem.
Sajna, nem így esett.
Se akkor, se máskor.
Ma nem őrzőm tovább.
Cetlid kukámba táncol.