Blank Judit: Év végi reggel



Sápadtan ébred álmából a város
Tejszínű reggelen áthatol a fény.
Ködpaplan oszlik, majd szerte is foszlik,
Csupasz fák karjain megcsillan a jég.

Dércsípte fűszál elköszön a Holdtól
Fázósan bólint lágy, kicsinyke teste
Éjjeli álom búcsút int a földnek,
Jégtörő napsugár tűnik fel messze.

Távoli csillag, halványul a fénye
Halványul a múltnak keserű íze
Tűnnének a gondok elfeledésbe
De kísértő árnyuk még lopva figyel.

Szép reménynek fénye, múltnak árnyéka
Kemény csatát vívnak így tél derekán.
Irgalom ujja érints már meg minket!
S áldja meg az Isten szép Magyar Hazám!


Riba Ildikó: Bakancs



utcát járod nyári
tikkasztó napsütésben
fénytelen éji remegésben
kérges lelked
koszlott katonai bakancs
szenvedést rúg
röhögve rúgnak bele
önérzeted rég elhagyott
nem érzed
megalázottság kínjait
szemfényvesztő
fizetett kényszerszerelem
szabott útjain
biológia tartja testedet el
gyorsvonat vendég
szeszélyein


szabályos legyen
e szennyes szolgáltatás
kíséri nyugtaadás

Mészáros László: A negyedik gyertya [naplórészlet]



A negyedik gyertya fénye már nem tanulja a sötétet. Úgy áll benne, mint aki végigjárta a hideg szobákat, megérintette a kilincseket, és tudja, melyik ajtó mögött maradt csönd. Ez a láng nem siet, nem akar győzködni, olyan, mint amikor a szív egy hosszú hallgatás után végre kimondja azt, amit addig hordozott, és a kimondás nem megkönnyebbülés, hanem igazság.

Az advent elején a várakozás még szilánkos. A sötétség széles, mint a télre hagyott mező, ahol a föld kérges, és minden lépés alatt recseg. Az első gyertya fényében még tanuljuk a reményt, mint az ujjaink között olvadó havat: szép, de bizonytalan. A második gyertya békéje olyan, mint egy becsukott ajtó mögötti meleg: tudjuk, hogy van, de még nem vagyunk benne. A harmadik gyertya öröme rövid villanás, mint amikor a felhők szétnyílnak, és egy pillanatra megmutatják az eget.

A negyedik gyertya azonban már megmarad. Nem villan, hanem tart.

Ez a fény emlékezik. Emlékezik azokra az esték­re, amikor nem volt kinek megteríteni. Azokra az asztalokra, amelyeknél a hely üres maradt, és az üresség hangosabb volt minden szónál.

Emlékezik azokra a kezekre, amelyek elengedték egymást, és azokra is, amelyek sosem találtak össze. És mégis ég.

Úgy ég, mint az öreg fák kérge alatt a nedv: nem látszik, mégis életet visz.

A negyedik gyertya fénye olyan, mint egy lassú lélegzet a mellkasban, amikor már azt hittük, elfogyott a levegő. Nem harsány vigasz, inkább pontos. Tudja, hol fáj, és nem kerüli meg. A láng remegése nem gyengeség, hanem figyelem: olyan, mint a szív, amely a fájdalom mellett is megtanul dobogni. Ebben a remegésben benne van minden kimondatlan ima, minden elnyelt könny, minden későn érkező bocsánat.

A fény köré gyűlik az idő. A múlt nem vádol többé, csak odateszi a maga árnyékait, mint kabátokat a fogasra. A jövő nem ígér, csak közelebb lép. A jelen pedig megszelídül, mint a hóesés, amely elfedi a sebeket anélkül, hogy letagadná őket.

A negyedik gyertya ebben a megszelídülésben világít: nem azért, hogy mindent rendbe tegyen, hanem hogy elviselhetővé tegye azt, ami van.

Ez a láng olyan, mint egy kéz, amely nem húz, nem tol, csak ott marad. Mint egy váll, amelyhez hozzá lehet dőlni anélkül, hogy magyarázkodni kellene. A szeretet itt már nem ünnepi szó, hanem mozdulat: egy lassan letett tányér, egy el nem fordított tekintet, egy hallgatás, amely nem hagy magára. A negyedik gyertya arra tanít, hogy a legnagyobb ajándék nem a teljesség, hanem a jelenlét, amely nem fut el, amikor nehéz.

Odakint a világ még hideg. Az utak csúszósak, az éjszaka hosszú, a hírek súlya nehéz, mint a vizes kabát. De ebben az apró lángban már benne van a hajnal ígérete. Nem diadalmasan, nem trombitaszóval, hanem úgy, ahogyan a gyermek érkezik: csendben, kiszolgáltatva, mégis megállíthatatlanul. A születés nem zaj, hanem elmozdulás: a sötétben egyetlen pont, amely köré lassan rendeződik minden.

A negyedik gyertya ezért szívbe markoló.

Mert nem tagadja a veszteséget, csak mellé áll.

Mert nem ígéri, hogy nem fog fájni, csak azt, hogy nem maradunk egyedül benne.

Mert a fénye nem legyőzi a sötétséget, hanem lakhatóvá teszi.

És amikor nézzük, talán megértjük: a várakozás nem hiány, hanem hely. Hely annak, ami megszületni készül. Hely annak, amit még nem tudunk megnevezni, de már hordozzuk. A negyedik gyertya ebben a helyben ég, és azt mondja — halkan, rendíthetetlenül —: most már elég fény van ahhoz, hogy maradjunk. 


Kelemen Zoltán: Véres kezek



maró könnycseppek
még egy bolyongó lélek
újabb néma perc
ölel át tizenötöt
s kiált átkot szemedre 
tizenhatan vannak már


Mohol, 2025 március 21.

illusztráció: hands blood by silver87 - DeviantArt


Riba Ildikó: Megáll...


 

obsitos órát megállítok
csenddé szelídül rohanása
kés élén ingó időtlen idő
táncol végtelen szélben
 
aláhulló múltam
sokszínű szilánkja
ezer tóvá dagadó
emlékek csillogása
 
másutt szürkére
festett jeltelen jövő
végtelen vágy
sóhajos suttogása


Salvador Dali Egy hattyútoll atomon belüli egyensúlya


Kelemen Zoltán: Ha megtalálni akartok



Hamis ígéretek törnek ketté.
Szürkévé válik smaragdszín tenger.
Megsárgult falevélen ébred egy újabb hajnal,
Melybe fáradtan lép bele az ember.

Esthajnalcsillag nézi le fagyosan a tájat,
Álmokba fest egy újabb álmot a képzelet.
Kopottas kabátról szakad le egy kettétört gomb,
Míg olyan lépcsőt mászok, mely már sehová nem vezet.

Elvesztegetett pillanatok kiáltása nyomaszt.
Igaz hangok után kutat megcsömörlött lét.
E vércsepp és e köpés közt, itt keressetek.
Valahol itt hagytam el magam, itt nézzetek szét.



Mohol, 2014.November 26
Illusztráció: where are you now by elffyie dfykyga


Riba Ildikó: Sikoltó telefon



Hirtelen megsárgult hullongó falevél
szárnyak nélkül szárnyra kél.
Szívemben szomorúság él,
jó volna gyermeknek lenni még.
Simogatnátok arcom, súgva: ne félj.
 
Helyette emlék éled lelkemben,
utolsó estén mikor láttalak
gyenge kiskezed úgy rebbent,
mint remegő, fáradt kismadár.
Két tenyerem közé fogtam,
 
nem mozdult, pihegett csak csodára várt. 
Arcodon lázrózsa pírja nyílott.
Nehezen indult lábam, menni kellett.
Ajtóban álltam hosszan, nehéz volt az út.
Lassú könnyem hidegen arcomon elindult.
 
Éjszaka csendjét telefon 
sikoltása törte fel: álmomból 
riadva nem értettem. 
Szólt a hang: kórházból a nővér vagyok.
Elment, meghalt, a reggelt már nem érte meg.


Mészáros László: Karácsony elé [naplórészlet]



A születés mindig félhomályban történik. Nem a fényesség idején, hanem akkor, amikor a világ épp elég fáradt ahhoz, hogy ne szóljon közbe. A levegő ilyenkor úgy sűrűsödik, mint a hóesés előtti csönd, s az idő megáll egy pillanatra, mintha maga sem tudná, szabad-e továbbmennie. Karácsony is ilyen állapot: nem esemény, hanem visszatartott lélegzet.

A gyermek érkezése sosem diadal. Inkább hasonlít egy parányi tűzhöz a hidegben, amely nem kér, nem magyaráz, csak égni kezd. A jászol nem jelkép, hanem szükségmegoldás, mint egy ideiglenes menedék a viharban. A világ nem készült fel erre a születésre, ahogyan soha nem készül fel igazán egyik gyermekre sem. Mégis: itt történik meg az, amit máshol nem lehet kimondani.

A gyermek olyan, mint a tiszta víztükör. Aki belenéz, nem őt látja meg először, hanem önmagát: azt az arcot, amelyet régen hordott, mielőtt megtanulta volna a félelmet, a számítást, a védekezést. A tekintetében nincs múlt és nincs jövő, csak jelen, mint a mezőn álló fa árnyéka délben. Ez a jelenlét egyszerre vigasztaló és nyugtalanító, mert emlékeztet arra, amit elvesztettünk, miközben azt hittük, felnőttünk.

A betlehemi éjszaka nem ragyog, inkább dereng, mint amikor a hó visszaveri a csillagok fényét. A gyengeség itt nem hiány, hanem hordozóedény. A törékenység olyan, mint az üveg: átlátszó, sérülékeny, mégis képes átengedni a fényt. A gyermekben nincs erő, amellyel uralkodni lehetne, és mégis minden megmozdul körülötte, mintha a világ titokban erre a pontra várt volna.

Amikor gyermekeinkre nézünk, nem a jövőt látjuk, hanem egy elfelejtett forrást. Valami régi, tiszta ízt, amely még nem keveredett bele a világ porába. A kezek kicsik, a lélegzet szabálytalan, a sírás egyszerű és őszinte, mint az eső hangja a tetőn. Ebben az egyszerűségben ott rejlik mindaz, amit később bonyolulttá teszünk. A gyermek olyan, mint egy nyitott ablak: rajta keresztül beáramlik valami, amit már nem tudunk irányítani.

A szeretet ilyenkor nem ünnep, hanem kockázat. Olyan, mint magot vetni fagyos földbe, tudva, hogy nem mind kel ki, és ami kihajt, azt is megtépázza majd a szél. Mégis vetünk, mert a jelen melege erősebb, mint a jövő félelme. A gyermekben ott él a távozás előérzete, mégis vállaljuk, mert a pillanat igazsága fontosabb, mint az idő számítása.

Karácsony ezért nem dísz, hanem tükör. A fények csak elfedik azt, ami belül történik: az ember számot vet önmagával, és észreveszi, mennyire eltávolodott attól, aki valaha volt. A gyermek jelenléte csendes kérdés, amely nem hagy nyugodni: mi lett abból a bizalomból, amely egykor természetes volt, mint a lélegzet?

A születés nem válasz, hanem kezdet. Olyan, mint egy halk kopogás az éjszakában, amelyet nem lehet nem meghallani. Minden gyermekben újra megszületik ez a kopogás, és vele együtt a lehetőség is, hogy a világ ne csak a túlélés tere legyen, hanem a figyelemé. Hogy a gyengeség ne szégyen, hanem út legyen. Hogy a csend ne üresség, hanem otthon.

Karácsonykor, amikor a gyermek fölé hajolunk, valójában önmagunk felé hajolunk. Nem visszamenekülni, hanem emlékezni. Arra, hogy ami egyszer tiszta volt bennünk, nem tűnt el végleg, csak elcsendesedett. S minden születés, minden apró kéz, minden álmos tekintet újra felteszi a kérdést, amelyre nincs kész válasz: képesek vagyunk-e még megőrizni azt a fényt, amely nem ragyog, csak dereng, mégis elég ahhoz, hogy ne vesszünk el egészen.


Riba Ildikó: Merre fáj



 
okos telefonom
párna alatt lapult
kissé kábán kotorásztam
milyen fontos közlés érkezett
éjjel közepén
levélértesítő zenélt
válaszoltam serényen
simogattam virtuális betűket
fontos válasz...
igyekeztem
laposan néztem
szemem csukódott
okosom hullott kezemből
(bezzeg ha aludni szeretnék
elmém keményen tiltakoznék)
megküzdöttem üzimmel
elpostáztam
válasz jött nem is oly soká’
mesélj már te lány
mit írtál
kacagtam rejtjeles
visszamásolt soron
nem más ez mint enigma
mondhatom:
4öcuden, merr efy

Kelemen Zoltán: Kezed melege



Ne nyugodjon a szív,
ha táncolni akar!
Legyen hurrikán,
tomboló vihar,
mi tüzet áraszt!
Villám,
mely szemedre festi a vágyat,
s kezed melege feszítse szét testem!
Csak hogy pusztulásom szép,
könyörtelenül gyengéd legyen.

Mohol, 2008. április 02.


Mátay Melinda Mária: Variációk



Szabad Sajtó 

szabad
sajtó

szabad
ssssss:
ajtóóó!

szabad!
sajt!
óóóóó!

szab
ad
ssssss!
ajtó😊

szab/
ad
sajt!
sajt!
sajt!
óóóóó!!!


Mészáros László: Az első csók [Naplórészlet]



Van egy pillanat, amikor a világ megérinti önmagát. A levegő sűrűbb lesz, a föld megáll, a szív pedig kilép a testből, mintha haza akarna térni valahová, amit soha nem látott, mégis őrzi az emlékét. A csók ekkor születik. Nem emberi mozdulat, inkább a teremtés lélegzete, amely egy pillanatra visszahajol önmagára. A hús még tudja, hogy porból van, de most nem fél a múlandóságtól, mert a porban ott a csillag pora is. Két szív közt ilyenkor a világ szelíd rendje rezdül meg.

Mint amikor a tenger először érinti a partot hajnalban, vagy mikor az eső megáll egy olajlevélen, és a nap megkísérli átlátni rajta. Minden, ami addig külön volt, egy pillanatra egymásba simul. Ez az egyetlen érintés, amelyben a föld és az ég ugyanabban a mozdulatban hisz. Ahol az anyag már nem bírja tovább a vágyat, és a lélek nem tudja tovább halogatni a jelenlétet.

A csók: két világ érintkezése, egy határ, ahol minden megszűnik, de épp ettől lesz teljes. És bár a test tovább vándorol, a mozdulat ott marad benne, mint egy forrás, amely nem apad el, csak mélyebbre húzódik. Az idő rárakódik, mint homok a kőre, de alatta ugyanaz a hő marad: a kezdet hője, amit sem az évek, sem a felejtés nem tud kihűteni.

Ha egyszer majd minden mozdulat lelassul, és az ember keze már nem keres, csak emlékezik, ez a csók akkor is ott lesz a bőr alatt. Mint egy rejtett ima, amit a test mond el a lélek helyett. A végső pillanatban, amikor a szem már nem néz, csak lát, a szív pedig még utoljára megmozdul, nem a félelem jön el, hanem ez az ősi visszhang: a csók, amely nem személyhez tartozik, hanem a létezéshez magához.

És talán ez az utolsó kegyelem: hogy amit egyszer megérintettünk, soha nem enged el minket. A föld pora, a tenger sója, a szőlő íze, a levegő selyme — mind ugyanarra emlékeznek. Arra a pillanatra, amikor a világ önmagába hajolt, és a szeretet — egyetlen lélegzetben — örökre kimondta magát.


Kelemen Zoltán: Csillagkapu



Néma árnyékot
festenek ma a csillagok
Fagyos végtelen
felé lépek hangtalan
s félőn emléket rajzolok

2012. július 17. Mohol


Riba Ildikó: Holdtündér



tündér tündér
kicsi tündér
ragyogó holdfényben
ringó táncod
szívemig ér

sajgó testem elalél
fogd meg kezem
hidegétől ne félj
cirógató érintésed
megigéz

fehér arcomon
fekete éjszaka
rajzolja jelét
fátylat tűz hajamra
játszik néma zenész

idegtépő dallama visít
kése hatol csontjaimba
beborít bíbor rettegés


Mátay Melinda Mária: Otthon



Tizennyolc 
évnyi 
csend.
 
Élünk, 
vagy mégse.
 
Szólhatnánk.

Szobánk közös. 
Már az idő is 
enged - 

Mi nem.


Mátay Melinda Mária: Költ-ő co-társ



Tán
vagyok mán’
oly
szerény
szegény,
hogy
co-társ 
költő
legyek!
S míg körbe 
döngnek
döglegyek,
állam zorog,
gyomrom morog,
nyálzóm csorog:
lilakáposztás
libacombra
gerjed
mint Attila,
üleppel
ünnepelt
szám-
kivetett.

Maga magam
ingyen osztva.

Grafomán
hipomán
nimfomán
kuncsizó
szajhám,
ki abbahagyni
se tudja,
s eszmélne
vesztére,
de végül 
csak a
sínekre
futja.


Mészáros László: Akár a madarak



Hétfő van, ez a nap sem más, mint a többi.Talán tűnődöm kéne, hogy ma sem engem temettek.A bokrok, mint grafit-szürke lófejek lobognak,a horizont nyergén átfordult szellő idáig cipeli a térbe mártózó akácsor fürtös szirmainak könnyű illatát. Esik. A temetésről hazatért gyásznép szorongó csöndjét oldja az evidenciák közül mutáló közöny. Már nem is harangoznak, nem is sírnak, de vakon is látják az elmúlás folyton változó jelbeszédeit.

 Mi, emberek jeltelen díszletei lettünk mindannak, amit hiún és vakmerőn valósággá kovácsolt köröttünk az emlékezet. Már-már képtelenek vagyunk betelni vele, mindez annyira félelmetesen egyszerű látványa a létezésnek, pedig a világ üllőiről szertehullt szikrákkal, szilánkokkal teli, tágra nyitott szemünkben több üresség van, mint a csillagtalan éjjel takarózó tavak maszatos tükreiben.

Azt mondjuk: kímélet; ez is hozzá tartozik az egyszerűség elegáns bölcsességéhez, de alul marad az érzékeny öngondoskodás mozdíthatatlan mércéjén.Már annak is örülhetünk, hogy nem valljuk szentül,hogy minden madarat le kellene lőni,

egy befejezhetetlen halotti tor reményében, csak mert a varjak, cinegék tévesen tudják, amikor az olvadó hótól lucskos fejszék nyüszítenek a fenyőfa tövén, hogy az ember imád halottat öltöztetni. Az önismeret törékeny, az öncsalás hajlékony, a szeretet halmazállapota pedig csak az agóniában állapítható meg egyértelműen. Céltudatos türelemjáték kivárni, a nincstelenség ajándéka; bárhogy is nevezzük, elhelyezhetetlen marad ebben a képlékeny ingoványban, az elmében, melynek sűrű iszapját kavarja fel a lélegzetért kapkodó képzet. Pontosan ezért fogannak efféle zagyvaságok az agyban, majd fokozatosan leülepszenek a világi rend túlkapásai, s nem marad egyéb a reszkető felszínen, mint egy elcsendesült hang, egy arc  halványodó képfoszlánya, egy érintés visszahűlt hőfoka a tarkón, a félbeszakadt mozdulatok szilánkjainak egyre és egyre mélyebbről tűző hegei, meg a magány fekete szurkába mártott vágy pecsétjének lenyomata, mely kiszáradt barázdaként ül ki az arcra.

Hétfő van és esik. Szívben a kéj, a kamrában egérke motoz. Hát így vagyunk mi, emberek, mint feltámadásra félretett gyertyákból kifelejtett kanócok, a legszebb ünnepen is annyit tehetünk, hogy szépen és esengve, görcsbe rándulunk. Vagy éppen csomóba kötjük apáink, anyáink értünk hurcolt terheit, hogy megmutatkozzon tehetetlenségünk felmenthetetlen törekvése, zsolozsmával pólyált, újabb díszlet a kiharcolt monstranciának hitt vályúban, ösztöneink beomló talpazatán. Részletekben, majd egészen, mígnem kedd és szerda lesz megint; holott, akár a madarak, kifoszthatatlan nyomorúsággal, hétfőről hétfőre ébredünk végérvényesen.

Kelemen Zoltán: Őszidő



Hűvös szellő borzol selyem ködfátylat,
harmatos fű fakul töltés oldalán,
seregélyhad búcsúztat röpke nyarat,
szőlő érik a természet asztalán.

Fáradt pillangó keres még virágot,
egy tölgyfa sír smaragd kincsei után,
erdő ölt magára foltos kabátot,
s elnyúlnak az árnyak házunk oldalán.

Bősz felhők kergetik egymást az égen,
szem elől rejtik a bánatos napot,
hogy melegét ne tudja ontani már.

Harang kondul halkan a messzeségben,
keserűn búcsúztatja a tegnapot.
Ősz lett megint; elsuhant a csalfa nyár.


Riba Ildikó: Cseresznyevirág (haiku változatok)



1
cseresznyefámon
hópehely sok virágod
ágfonat karol
 
szépségedtől szív
ámul szellőtől fejem
magasa felett
 
lágy lebegéssel
lenge szirmaid pompás
röptű pillangók
 
édes illatod
szárnyaikon rebbenő
újjászületés


2
tavaszi zsongás
hószín cseresznyevirág
szirmok szépsége

3
tavaszi zsongás
hószín cseresznyevirág
szirmok szerelme

4
tavaszi zsongás
hószín cseresznyevirág
rózsaszín varázs

Kelemen Zoltán: Minden, mi megmaradt nekem



Besározott idő
bélyegzi meg e koszos világot.
Letört ágak élettelen valósága öltözeti gyászba a napot.
Igazságtalan nyom el igazságot,
szegénységet vált fel újabb rabszolgasors.
Félelem lesz úrrá lelkeken.
Legféltettebb kincsem tépik szét farkasok.
Szabad prédává válik rejtekem,
hol megnyugvásom leltem hideg esteken
s hiába adtam már mindenem,
mezítelen testem tépitek szét.

Fagyos északkeleti szél cibálja rongyaim.
Nem tisztelik sem őseim, sem holtaim.
Legszebb emlékeim tiporják sárba.
Nem becsülik múltam, de belépni se engednek a mába.
Keserű ízzel a számban eszem másnapos kenyerem
(még nem a kukából, a sarki boltban vettem)
és a holnap jár az eszemben.

A távoli jövőkép már elérhetetlen.
A horizont is földre zuhan a következő sarkon
s az égen egyre több az ismerős csillag.
Mind többen vannak kik elmentek, akik itt hagytak.
Kiknek csak emléke marad meg idebenn
ősrégi altatót dúdolva csendesen.
Míg én önmagam keresem, s emlékezem
hogyan is tanított apám
(Óh mennyire is hiányzik, istenem!)
Tisztességre,
Becsületre.

Mohol, 2013. Január 27.


Riba Ildikó: Harang




 este jön, harang
kondul, cseng-bong, furfangos
dallama beszél

Mészáros László: Vallomás



Lásd, szeretni nem egyéb, mint megvádolni, 
majd végleg felmenteni azt, ami végül is elérhetetlen! 
Úgy nézlek, mint villámló szárnyú madarak a viaszfénnyel elragyogó, nyár-végi égitestet. 
Mint érinthetetlen mozdulást a csöndben, viharban. 
S míg tökéletes egésszé csiszolódik az elfogadhatatlan, nézlek, 
mint aki a nyugvó napnál többet nem is akarhat.

Szerelmes fiú 
tisztálkodik a túlvilági hóesésben, 
akár a gyóntatlan kivégzőfal, 
akár egy összevérzett angyal, 
meztelen-őszintén, látatlan-fehéren. Felmagasztalásra ítélt extraszisztolé: 
„Amor crescit dolore repulsae.”

Ami bizonyos 
Hiányod parttalan tengerében 
zátony-élmények az evidenciák. 
S már nem a mérhetetlenség  fojtogat, 
nem is a mély, hanem a csobogás.


Ruder Jana: Napraforgó lettem



Abroncsba szorított könnyeim
utat nem találtak,
megfojtott örömeim
némán kiabáltak.
Az elszigetelt vágyak
már senkitől sem féltek,
alagútnak mélyén
szinte nem is éltek.

Végtelen sivatagnak
porfelhőjét láttam.
Vasbeton szalaggal
mosolytól elzártan
semmim sem volt már,
de még vegetáltam.

Ám léptedet éreztem,
mint gyönyörű harangot,
ahogy ébredő szívem 
felé tartott.
Hangod ölelését
elfogadta lelkem,
s kispipitérből – reggelre -
napraforgó lettem

2007.


Mészáros László: Performance



Egymásba nyilalló test-melegek segélykiáltásai. 
Hallod? Madárfüttyel tűzdelt esőcseppek 
a sírással pólyált arcon. 
Végtelenül rövid pillanatok tarlófüstje tarja az eget. 
Szélcsend van, szélcsend örökkön. 
Lehunyt szemeim a gyertyákat nézik, 
amiket lázammal gyújtottál nekem.

Mindegy...
Talán a késnél is élesebb üresség,
vagy az ezredszer újraálmodott ölelés
elragadtatása szaggat, pusztít el...
végül is mindegy,
majd hallgatásod tisztára mosdat.
S csak az az egy kérdés marad:
a puszta csönd vajon közben
vagy azután súlyosabb?


Riba Ildikó: Hodtündér



Tündér, tündér,
kicsi tündér
ragyogó holdfényben
ringó táncod
szívemig ér.

Sajgó testem elalél,
fogd meg kezem
hidegétől ne félj.
Cirógató érintésed
megigéz.

Fehér arcomon
fekete éjszaka
rajzolja jelét,
fátylat tűz hajamra,
játszik néma zenész.

Idegtépő dallama visít,
kése hatol csontjaimba, 
beborít rettegés.



Mészáros László: Útvesztő



Bizony, a virágok gyönyörködtető
halála parfümmé érik. A teremtés
pálcavesszője maga a suhintás,
tér-idő ajtaját csapdosó huzat.
A lét esélytelen újragondolásán
megtorpant lépés az emlékezet.
Madárszárnyon egyensúlyozó
csillagfények tömeges tériszonya
verejtékezik illatos fürtjeid helyett
a tenyeremben. Sókővé áll össze
az időtlenségben fürdőző pillanat.
Lásd, a képzet tolvajkulcsához
szerkeszt zárat ilyenkor az elme,
bezárni végleg a sóhaj utáni csendet,
mely épp az ujjaidon számolja talán,
hány szívütés van még a felejtésig.


Riba Ildikó: Vergődöm



vergődöm…
csak állok sírod mellett
nézem neved vésett
betűit
ma sem hiszem…
pedig tudom ott vagy
aki maradt belőled
 
hideg fekete gránitra
letérdelek
nem fázom
nem érzem
csak vágyakozom újra utánad 

megidézem szavaidat:
együtt mosolyogtunk
bölcsességén néha

nincs kinek virágomat adjam
anyák napja van ma


Ruder Jana: Üzenem...



Azoknak üzenem, akik megbántottak.
Akiket egykor megsimogattam,
s mára már a hátukat sem látom,
eltűntek, hogy nekem fájjon.
Nem fáj.
Üzenem, hogy a tavasz átölelt újra
s a remény apró kis hajtásokba bújva
megsimogatta lelkem.
Bár roskadozva léptem, a hold erőt adott.
Éjjel kacsintottak rám a csillagok.

Azoknak üzenem, akik elfeledtek.
Amikor árván álltak, s melléjük térdepeltem
kezüket simogatva, dúdolva adtam meleget
amikor fáztak.
Volt hogy megaláztak.
Üzenem, hogy ideért már a nyár
árnyat ad az égig érő diófám
alatta ülve az ég is kékebb,
a felhők is szebbek s elfelejtek minden rosszat.
A holnap még sok csodát hozhat…

Üzenem, azoknak kik álmomat is védik
itt maradok velük… s mindig
lesz a számukra arcomon mosoly.
Az élet bár komoly, mégis  gyönyörű szép…
minden áldott perce, nagy égi ajándék…
Üzenem, hogy kertemben majd sokszor ülök padon…
levenduláimon a tarka lepkéket számolom,
és magamba szívom a rózsáim illatát,
s egyre többször mondok… hálaimát…


2025. 05. 21.


Mészáros László: Remény



félig-ásott gödör színültig fénnyel
a boldogság végső pillanata
hallhatatlanul rövid,
a legelső talán csak kísértés -
nem emlékszem

minden, mi sötét, most megvilágítva
reszket egy hatalmas levélfonákon,
vagy éppen a kihűlt ürességre dől,
s miként jóllakott vadállat,
osztozik teste melegén

a magányig rombolt árvaságban
értelmet nyernek a kreatúrák

lakhatatlan kőrepedésekből
kimosódott bogárkák ocsúdnak
kamillavirágok öldöklő hamujában

tűz és szél lobog a villanyszék-csöndben...
kibontott hajad takarja az arcom
sokadszor emlékezem,
mégsem, mégsem könnyebb


Riba Ildikó: Cseresznyevirág



Rajtad cseresznyeág,
hópehely ezer virág.
Ágak sátra összezárul,
szépségedtől szívem ámul. 

Szellőtől fejem felett
lengén, lágyan lebeg.
Szirmod pompás pillangó,
illatod szárnyakon illanó.


Riba Ildikó: Az idő illata



Zölden és sárgán
nyílik kicsi virágom árván.
Kelyhére pillangó száll,
nyomában úszkáló ökörnyál.

Lengő laboda lassan
két karomra hasal.
Idő illata fáradt-fanyar,
lábam alatt roppanó avar.

Mélabús üzenete bennem
lázasan lüktető ütem.


Mátay Melinda Mária: Léleklakat



Kezed árnyéka
közös kilincsen,
volt hozzá kulcs is,
de most már nincsen.

Te kívül, én bent –
halkabb a hangod.
Titokzugomban
szeret az arcod.

Öleljük egymást:
csodák a csöndben.
Lelkemen lakat.
Bízom a nincsben.


Mészáros László: magunkra ismerek



ismerem ezt a tájat, 
méregzöld nyelvekkel 
lihegő rét,
szomja megnevezhetetlen 

egyetlen távoli karccá 
zsugorodott csillagrendszerek 
tagadó tekintete az ég-

a mindenség szálkarajzainak 
pontos indulópontja

ilyenkor téged is
oly élesen látlak: 
vállamra hajolsz, 
megvágnak vonalaid


Mészáros László: Bohóckönnyek



Krizantém-arcú, mélykék tó virít,
szélcsend vasalja ezüst ráncait.
Nádvégre tűzött lepkeszárny virraszt,
csönded visszhangja újra felriaszt.

De hisz' messze vagy, vetetlen az ágy,
csomóba köti ereim a vágy.
Világ felkavart hamvába fagyok,
csonkig égő hárfák a hajnalok.

Szelíd mennykövön kovácsolt szavak,
lásd, elevenre marják torkomat!
Szemed tükréből néz rám a szemem,
hangod selymével kötözöm sebem.

Hajadba tűzött mindenség vakít,
ne várd az Istent, galambot vadít!
Homályból fakadt, néma táj ragyog,
árva bohóckönnyek a csillagok.

Nincsen üdvösség, nincsen irgalom,
temettem apám, azóta tudom.
Mikor a halál édes ostyavég,
jaj, úgy rohannék, rohannék eléd!

Tedd az arcomra aprócska kezed,
kőből hasított gyertyaláng az est!
Szörnyű színűre álmodott egek
dobolják vissza szívverésemet.

Fűszálpengéken sarjad a harmat,
forró arcomba vágjon az ajkad!
Pokol kórója vörös vadvirág,
keresztülvérzik rajtam a világ.

Hajaddal itasd lázas homlokom,
nagy sár az álom, magam ringatom!
Szögeknek látlak, rám dőlt keresztnek.
Mégis szeretlek! Mért is szeretlek?!

Madárka játszik dérfodros ágon,
helyette félek, helyette fázom.
S rácsodálkozva, majd büntetlenül
elnézem, ahogy messzire repül.


Mátay Melinda Mária: Sirató, nyolcvanas évek


 

Aztán csendesen,
             lassan,
titokban,
             mint hó után
a föld,
             felébredünk.
(a téboly
             a halál álma,
halálunk virága
             szerelem -) 
Még élünk.
             (Ararát rózsái hullnak)
Szemünk
             bent rekedt vágyaiban
izzunk a járdakövön.
Régvolt nyarak
             jóleső nyújtózásai közt
kapaszkodunk
             egy Tökéletes Jó után –
Mert még akarunk.
             Mert szívünkbe új meg új
csóvákat dob egy
             valahol olvasott élet.
Mert megint lőni fognak ránk
             és mi nem gondoltunk rá,
             mert mi nem csináltuk.
Mert mi
             másról álmodtunk a babacihánk alatt.
Mert mi
             mert mi
             még mégis élünk
madzagon húzott,
             zörgő magányainkban,
az utcakukák
             romjain –
És elfelejtettük a halált,
             mert velünk volt,
nem tudtunk a tébolydákról,
             mert bennünk volt,
megtagadtuk a szerelmet,
             és leszámoltunk önmagunkkal –

Tán tíz éve is már,
             hogy a tavasz elfelejtett,
de mi
             most itt
még mindig érezzük
             a cipőfűzőnk
kicsiny szárnyalásit
             egy új nyár,
egy új év,
             egy új
gyufalobbanás felé –

És felébredünk
és otthon vagyunk –
s amint fűre 
             a hajnali harmat józan cseppjei 
hull ránk
             az abbamaradás.    

 

Riba Ildikó: Error



Mi az error meséld el nekem:
error a hiba, mi életem 
megbicsaklott sora.
 
Hittem a hiteltelent, vesztettem
szerelmet - szenvedélyt,
ezt dobta a gép.
 
Error után restart: bootolok újra,
tiszta lappal indulok, nincs rajta
betű nyoma.
 
Írom újra sorsom bitek és
bájtok halmazában, keresem
a kapcsoló pontokat.

Kiss Noró cím ajánlására született meg ez a vers


Mátay Melinda Mária: E-mail érdeklődés



Sziasztok!
Akartok esetleg
csoporttalálkozót?
Olyan rég
dumáltunk!
Utálhatnánk egymást. :)


Riba Ildikó: Tévhit



Őriztem szépnek hitt emlékedet:
időnként leporoltam, simogattam.
Azt mondtad sose kellett volna...
 
Egy mozdulat, és söpörtem mindent:
kuka se kellett, hullott, törött az 
összes apró darabokra.
 
Ragasztó se kell, nem akarok
összerakni már semmit,
hallani se rólad egy szót sem.
 
Merülj el oda, ahonnan jöttél valaha;
takarjon be az életed ragacsos sara.


Ruder Jana: Ciklámen


 

Tegnap az óvodában, egy kisgyerek átadott nekem egy csokor hóvirágot.

Azt mesélte, hogy a testvérével szedték….

Suttogva köszöntem meg, majd a délelőtt folyamán hosszasan meséltem arról, hogy nem szabad leszedni a hóvirágot, s hogy védett, és  miért is az.

No meg, hogy a virágok is a természetes lelőhelyükön a legszebbek, kár a vázába tenni őket.

Aztán eszembe jutott valami, ami velem történt meg már nagyon régen….

Kislány koromban gyakran töltöttem a nyarat Zalában, pontosabban Kilimánban.

Unokanővéremnek akkor udvarolt egy fiú, Bandinak hívták. Nagyon helyes fiú volt, számomra rendkívül szimpatikus. 

Ebben az időszakban talán hat - hét   éves lehettem. Az unokatesómat csak úgy engedték el otthonról vasárnap délután, hogy engem is a gondjaira bíztak. Persze nem örültek nekem, de hát mit tehettem én…

Kolonc voltam…, jó lett volna valahogy megszabadulni tőlem… de nem lehetett.

Úgy döntöttek, hogy a közeli erdőbe mennek sétálni.

Engem majd úgy is leköt ott a sok szép minden…, nem figyelek rájuk.

Emlékszem… előttük haladtam. Néha hátra pillantottam, láttam, hogy csókolóztak. Gondoltam magamban, ne aggódjatok, nem árullak én el benneteket…

Egyszer csak valami különlegesen lágy illatot éreztem. Soha nem találkoztam még ezzel az illattal. Semmihez sem hasonlítható,  mesébe  repítő  érzéssel. Hamarosan felfedeztem az illathoz tartozó gyönyörű virágokat is.

Akkor láttam először erdei cikláment. A nevét csak később tudtam meg, Iluskáék elárulták.  Nagy csokorral szedtem belőle, s teljesen megfeledkeztem  a mögöttem andalgó szerelmespárról.

Arra is tisztán vissza tudok gondolni, hogy a nagynéném, Édeském (szeretett nagymamám)  testvére, akit én Bözsi keresztanyámnak hívtam és nagyon szerettem,  nagyon örült a virágnak, amikor hazavittük, s unokanővérem sem lett az erdei séta miatt megdorgálva.

Aztán évek, évtizedek teltek el… Bandiról nem hallottam, az unokanővérem máshoz ment feleségül, s mára már ötszörös boldog nagymama. Nagynéném, ( Bözsi keresztanyám)  pedig már 40 éve is elmúlt, hogy  a testvéreihez költözött, az angyalok közé... Rengeteg emléket őrizek abból a korból, amikor náluk töltöttem a nyarat. A ciklámen így örökre  az egyik legkedvesebb virágom lett. 

Néha, amikor találkoztam egy - egy nemesített ciklámennel, -sokszor kaptam ajándékba cserepes nemesített növényt- mindig eszembe jutott, hogy milyen más volt az illata, de még formája is, az erdei ciklámennek. Sajnos többé nem adatott meg nekem, hogy az illatában és a szépségében gyönyörködjek.

Néhány éve történt, hogy az óvodából szülői értekezlet miatt, elég későn értem haza, már besötétedett… ha jól emlékszem augusztus vége  volt. Az ajtó  elé érve, fura illatot éreztem. Ismerős illatot, de még nem jutott el a tudatomig. 

Ahogy a kilincshez ért a kezem, idegen anyagot is érintettem.  Éreztem, hogy valami növény. Gyorsan kinyitottam az ajtót, villanyt kapcsoltam és akkor ott, földbe gyökerezett a lábam. Egy hatalmas erdei ciklámencsokrot tartottam a kezemben. Annyira örültem, hogy arra nincsenek szavak. Nem tudtam szabadulni tőle, hol ide, hol odavittem. Még sírtam is örömömben,  emlékek halmaza tódult elém. 

Vajon ki tehette oda a kilincsre akasztva? A férjem nem lehetett, hisz akkor éppen Németországban dolgozott.

Ki gondolhatott ilyen szeretettel rám? Napokon át kérdezősködtem, de senki sem tudott hasznos információt adni.

Hát gondoltam: akárki is legyél, Te kedves virághozó.., áldott legyen a neved, amíg csak élsz!

Rohantak a napok, megint eltelt egy-két év.

Nagyfiammal' Budapestre utaztunk egyetemi felvételire, már kora hajnalban ott ácsorogtunk a buszmegállóban, amikor  láttuk, hogy nem csak mi utazunk ilyen korán, hanem a falu egyetlen gombázója is.

Nem is tudtuk az igazi nevét, mindenki gombás Sándornak hívta.

Ő úgy ismerte a környező erdőket, gombákat, mint a tenyerét. Kosárszám hordta fel Budapestre eladni.

Tavasszal a hóvirágot kötötte csokorba, azt vitte fel a fővárosba.

Ezzel kereste meg a mindennapi a betevőt.

Egyedül élt, a feleségét régen eltemette, gyermeke meg sosem volt. ( vagy mi nem tudtunk róla) 

Nem bántott ő senkit, csak néha bolondosnak tartották, mert magában beszélt.

Gombás Sándor tehát utazni készült, kosarában most is vitt valamit, letakarva.

Köszönt… s beszélgetésbe kezdtünk. Nem volt ő buta ember, többet tudott a természetről, mint azok, akik csak a könyvekből tanulmányozzák.

Szinte sajnáltam, hogy megérkezett a buszunk, mert szívesen hallgattam volna még, ahogy mesélt, beszélt az erdőről. 

A vasútállomásra érve, már nem láttam Őt… csak amikor Budapesten, a pályaudvaron álltunk, akkor köszönt oda újra. Megemelte a kalapját, aztán halkan odasúgta a fülembe…" hiába tiltották meg a ciklámen szedését…azért magácskának' még egyszer viszek egy csokorral a Baláta - tó mellől… mert én tudom ám, hogy magácska   szereti a szépet”

Mielőtt bármit is mondhattam volna, eltűnt a szemem elöl a tömegbe. 

Megoldódott a rejtély…

Az ígéretét azonban nem tarthatta be, - tehát nem sértette meg már miattam a törvényt, - mert két éve  múlt, hogy baleset érte. Egy autó gázolta halálra…miközben  két falut összekötő úton gyalogolt.  Szeretettel emlékezem rá...

2008. március. 

Fotó: Pinterest


Balogh Géza: Natali Klepcova: Én ezüstöket kértem… (Я просила серебра...) (műfordítás)



Én ezüstöket kértem.
A nyár zöldeket hozott.
Én ezüstöket kértem.
Az ősz aranyat adott.
Én ezüstöket kértem.
Te tél platinát adtál.
A tavasz így szólt hozzám:
Szerelmet hozok neked,
A hajzatát ezüstből,
A két szemét azt zöldből,
Aranylón fénylő bőrrel,
Tömör platina szívvel.
Kedves ezüstöseim,
Én ezüstszínű hajam,
Ezüstcsengésű hangom;
A szemem – grafit,
A szívem – gránit.
Szerettelek téged,
Kértelek is téged,
De te széthintetted
A szívemben
Ezüstként a havat.
Én ezüstöket kértem,
Hát ezt el is szórtad.

2003.


Mészáros László: Madárka



Rügyek és szirmok nélkül, üresen zihál,
amennyire csak üresnek érezhető egy faág,
mintha béna lábait verné egy világszép leány.
Lásd, zuhog százezer, aprócska halott szirom,
kifoszlott, csont fehér zubbony illeg a világ fogasán,
a menny csak vasalt gallérjába hímzett tériszony,
komor sötétség szivárog gyűrött gomblyukán.
Szemügyre vesz, majd elnyújtózik mellemen az éj,
szemem kékjén lábadoznak holtsápadt fényei.
Madárka, Madárka, réges-rég késő azt érteni,
ha erejét vesztett szárnyad égi hullámverés!
S hogy aggaszt a kihűlt fekhelyen csírázó csönd;
mert mitől is lehetne mindaz a halálnál különb,
ami a teremtésben eredendően mostoha és gyáva?
Jaj, villámlik és dörög! Madárka, Madárka,
mintha béna lábait tördelné egy világszép leányka!
Dörög és reng, ó, a csend tulajdon sikolyában cseng!
Talán ezernyi égő templomtorony vakít, talán alkonyul,
talán két gyertyaláng lázas reszketése
a huzatos oltáron szeretkezéssé vadul.
Üres fekhely, szoba és örökkön mozdulatlan falak,
Madárka, Madárka, itt minden látomás te vagy!


Mészáros László: Nem így akartam



1.


Ne szólíts, Apám, többé gyereknek,
öldöklő szívű felhők temetnek!
Kifosztott akol, állok a napon,
tűző árnyékom véremmel marom.

Égnek az erdők, tejszín virágok,
dagassz hamvából külön világot!
Abban pusztulni, csak hogy szép legyen,
ájult madárka ráng így késhegyen.

Rezzen a fűszál, forró szél csobog,
harmatcseppekből fakaszt kavicsot.
Oltárt ácsolok rozsdás szögeknek,
kirakatszemű tócsák követnek.

2.


Csillagszilánkkal megrakott Göncöl,
idelent az éj kátyúkat döngöl,
sár és a homály látszik párzani.
Könnyű az égben sirályt játszani!

Csavargó fekszik nyirkos peronon,
szakállán hamu, hátán cipőnyom.
Fogatlan szája imával teli,
nincsen egyebe, kezét tördeli.

Villámkorbács cseng, fájnak a színek,
szörnyű kötélen lógnak a sínek.
Képzelt ragyogás: csönddel öntözött
istenárny virít két dörgés között.

3.

Rezzen a bozót, tövében verem,
sós csillagpehely olvad nyelvemen.
Szigorú udvar, magát hámozza,
vén kútja liheg, lázam szomjazza.

Porban kisfiú, öt éves lehet,
riadt szeméből vájja az eget.
Könnyű káprázat mire testet ölt,
vörösen pereg markomból a föld.

Húsomba vág ha nem is akarom,
eleven sebem fénnyel takarom.
Napraforgó néz, hosszasan mereng,
keresztülüti szívemet a csend.

4.


Lomha tó tükrén ficánkol a szél,
valaki megint istenhez beszél.
Együgyű szavak, gennyes tályogok.
Ereszd el torkom, halként tátogok!

Nem is a vízben, nem is víz alatt,
érzem, e világ megint széthasadt.
Fegyverek jönnek, csáklyák meg botok,
kenyérért kínált kényszerzubbonyok.

Vak sólyom köröz, párját kutatja,
hurokba szorult kutya ugatja.
Szalmavirágra gyűlnek a méhek,
foganni átok, nemzeni vétek.

5.

Száraz rózsatő körül lábnyomok,
róluk álmodok, rólad álmodok.
Vérvörös szirom fakul a sárban,
nem ide vágytam, nem ide vágytam!

Harangkondulás visszhangja zuhog,
szivárványkontyú mennyre ájulok.
Árnyamba hulltan nem tudok járni,
segíts felállni, segíts felállni!

Kislány éneke után kapartam,
kristálykőre hűlt, puha avarban,
félig veszetten, félig zavartan.
Nem így akartam, nem így akartam!

6.

Rezzen a fűszál, forró szél csobog,
harmatcseppekből fakaszt kavicsot.
Oltárt ácsolok rozsdás szögeknek,
kirakatszemű tócsák követnek.

Égnek az erdők, tejszín virágok,
dagassz hamvából külön világot!
Abban pusztulni, csak hogy szép legyen,
ájult madárka ráng így késhegyen.

Kifosztott akol, állok a napon,
tűző árnyékom véremmel marom.
Öldöklő szívű felhők temetnek,
Ne szólíts, Apám, többé gyereknek!


Riba Ildikó: Rózsaszín szőttes



tapogatózó tegnapi
áporodott álmod
rózsaszín szőttes
 
kútból csurranó
friss víz hűvöse
érzékeid ébreszti
 
varázsos világban
valóságod vár
kacagó holdsugár


Mátay Melinda Mária: Sziromparázs



Vagyok a szirmon
felejtett parázs,
Sorsom virága
lázas lázadás.

A Hajnal előtt
ki halkan kinyílt,
a sötétlő föld,
a vérrel telt sík.

Ki szívemből gyúlt
a múltamra hullt,
árnyékom árnya
testetlen vágya –

Léptem nyomán már
nincsenek nyomok,
csak égő szirmok,
csupasz csillagok.


Mátay Melinda Mária: Britt G. Hallqvist : Az a fiú ott (műfordítás)



Az a fiú ott, jól van.
Odakint lehet, ameddig csak akar,
és akkor megy aludni, amikor kedve van.
Akkor eszik, amikor szeretne és úgy, ahogy neki tetszik.
Senkise mondja
milyen ruhát vegyen fel.
Senki sem törődik vele.
Senki.
Édes Istenem, muszáj segítened ott, azon a fiún!


Balogh Géza: Nyina Makszimova: Kővirág (Каменный цветок) (műfordítás)



A türelem gallyán sorvad a részvét.
Nincs már virágot tápláló oldat.
Nem leled bennem éltető vér cseppjét:
Lelkem vesztének oka a bánat.
A néma ajkak bilincse köt újra,
És nincs miért szemrehányást tenni.
Alázásod rosszabb ördögi dacnál,
Ez fog egyszer őrületbe vinni.
A vasalt lepedő friss illata
Minek a fakó éj feldíszítésére?
A kósza álom tartós és csalóka,
Ez vár egy asszonyra – és bárkire.

2005. november


Mészáros László: Odaveszett



Egyetlen kövem tóba dobtam.
Mindenünk oda! Ki segít hát
a víz pillanatnyi kráterébe
visszahelyezni a csobbanást?


Riba Ildikó: Sikolyban



szavak elhallgatnak
makacs falak leomlanak
ereje elméket kavar

kétélű fájdalom facsar
sikolyban állok magam
fogolyként arctalan

élet törmeléke alatt
elfelejtettség dagad
aljasul agyhalál arat


Blank Judit: Megbocsátás



Ma kint a szabadban jártam, a szél-borzolt fák közt
Nyugalom-méhek döngicséltek csendes, szép zenét,
És ágak közt megbújtak, zöld lombokban lapultak
Rám szálltak apró szárnyaikon, szép béke-mesék.
Éreztem a természet titokzatos illatát
Melyben tűnt percekre Isten sóhaja illant át.
Itt jártam. És láttam sok ezernyi szép csodát
Naplementét, és est-csókolta, lágy sziromhullást,
Szívemnek gyógyírt: csend átszőtte égen alkonypírt.
Kecses tündér-táncot lejt a szellő a lelkemben,
Minden gondot elűz, s egy könnycseppben, a szememben
Ébred a megbocsátás. Megértés, megbocsátás.
És harag helyett kérek irgalmat, s Istenáldást.


Riba Ildikó: Vihar



szellő volt karod
orkánerő dagasztott
vihar lett szárnyad