Keményre fagyott a földút, s az őszi traktornyom, mely szinte sikátort vájt a vetés köré, megtelt esővel és hóval, mely jéggé fagyva úgy csillogott, mintha korcsolyázni hívná azt a pár embert, ha esetleg ebben a dermesztő hidegben akadna olyan, aki éppen arrafelé járna.
Néha egy-egy vad keresgélt élelmet, de úgy látszik a december utolsó napjai sem voltak kegyesek hozzájuk, nem volt tekintettel az idő az ünnepekre sem. Ritkán suhant el egy egerészölyv vagy egy réti sas méltósággal, s telepedett egy fára, hogy lesben várja az áldozatát. Általában ők sikerrel jártak, hiszen az apró rágcsálók fázva próbálkoztak kissé kellemesebb menedéket találni, s ha nem volt szerencséjük, bizony az volt az ellenfelüknek!
Csodával határos módon, egy virág nyújtózkodott a barázdált úton, bizonyára dacolt a téllel, s feledve bús magányát, nyilván boldog újévet óhajtott kívánni az őt körül vevő alvó világnak, mert rendületlenül kitartott, büszkén tartva dér csípte fejecskéjét.
Két férfi közeledett az úton. Nehéz csizmáik kopogtak a fagyott földön. Biciklijüket tolták maguk mellett, nem lett volna biztonságos felülni rá.
- Vigyázz, ott egy virág! – kiáltott az egyik, hogy figyelmeztesse társát, de a sáros bakancs már nem tudott hirtelen irányt változtatni.
- Ráléptél! Hogy lehet ilyenkor virág? Életembe nem láttam még ilyent! Te meg rátapostál!
- Ugyan, hiszen csak egy vadvirág volt! Mit kiabálsz?
- Vadvirág… igen, egy vadvirág.
„A kislányt Virágnak hívják. Ő az egyetlen, aki örökbe adható. 3 éves. Nagyon nehéz élete volt szegénykének, nem múlt el nyomtalanul… mi Vadvirágnak hívjuk. Nem engedi, hogy megsimogassuk, nem áll szóba senkivel. Gyönyörű kislány, de nem lesz könnyű vele, ha úgy döntenek, hogy elviszik.” - mondta az intézmény vezetője pontosan 20 évvel ez előtt. Ő nem igazán örült, hogy kényelmes életén változtatnia kell, nem érezte égető szükségét egy gyermeknek. Főleg így, hogy még a vonásait sem fedezheti fel benne! De felesége boldogtalansága neki is nagyon fájt, így beleegyezett.
A kislány az újévet már náluk töltötte. „Vadvirág.” – mondogatta, valahányszor neki nem tetszően viselkedett, ami gyakran megesett. „Soha többet, ne mondd ezt, kérlek! Szelíd lesz, mint a galamb, meglátod! Próbálgatja, hogy meddig mehet el. Ha látja, hogy mindenhogyan szeretjük, megnyugszik majd.” – kérlelte asszonya, aki valószínűleg hitt abban, hogy a név meghatározó lehet az ember számára. „Nomen est omen.” – bizonyították már ezt a régiek is.
Lassan alakultak ki benne az apai érzelmek. Virág 10 éve volt már náluk, mikor egyszer hazaállított egy csokor mezei virággal. Akkor ő már igazán apjának érezte magát, a kislány is sokkal kezesebbé vált, és talán a feleségéből áradó szeretet miatt, ami egy pillanatra sem szűnt meg, képes volt már a gyermek is kimutatni őszinte ragaszkodását, szeretetét. A csokor virág közt egy kis levelet talált.
„Vadvirág kibontotta szirmát
Szépséges a világ, amit ő lát!
Szeretlek édes, jó apám.” – olvasta a sorokat, amit kiskamasz leánykája írt. Soha nem felejti el ezt az érzést! „Apám” – így leírva, most látta először. Ízlelgette a szót, s szorította magához a kislányt, mintha soha nem akarná elengedni.
- Úgy látszik, az Újév meghozza a havat. Holnap már enyhül. – mondta a férfi, akiben bűntudatnak nyoma sem volt a letaposott virág miatt.
- Mit csináltok Újévkor?
- Készülődünk a következő évre. Próbálunk ráhangolódni a változásokra.
- Miféle változásokra? Egyik év olyan, mint a másik. Csak mindig öregebbek leszünk. Vagy nem?
- Hát, tudod, nálunk ez kicsit másként van. Meghatódunk, meg ilyesmi. Virág esküvője is tavasszal lesz. Furcsa lesz, ha elköltözik tőlünk.
- Jézusom! Már annyi idős? Mintha tegnap lett volna az 10. születésnapja! Azon én is ott voltam! És kihez megy hozzá?
- Jól választott. Remélem, úgy élnek majd, mint ahogy mi éltünk az anyjával.
Csípős hideg volt ugyan, de a levegőben már valahogyan érezni lehetett az enyhülést. Talán az idő is velük együtt örült, hiszen náluk, mindig ez volt a legszebb ünnep! Talán ezért voltak mindig olyan bizakodóak, mikor az óév végén már belefáradtak a sok gondba, küzdésbe, szentül hittek abban, hogy jövőre minden jobb lesz! Ez a hit volt az, ami soha nem hagyta el őket, ami – ha el is csüggedtek néha – újra és újra feltört bennük, mint a hó alól az első virág. Mindig újult és újult erővel.
Nem szokott elgondolkodni az elmúlt éven. Csak érzi, hogy nehéz volt, de mégis szép! Mint az a rögös út, melyen éppen hazafelé bandukolt. És amit olyan szépnek látott mindig. Sárosan, fagyottan, virágzó fákkal körül véve és a nyár, rekkenő hőségében is.
Kedvenc fája előtt megállt egy pillanatra. Ágai deresen meredtek az ég felé, olyan volt kicsit, mintha elszállt volna az élet is belőle. Egy dolmányos varjú gubbasztott a legfelső ágán. Aludni készült. Talán együtt szeretett volna álmodni az öreg fával, figyelembe véve saját – emberben már aggastyánnak számító- életkorát, mely nagyjából megegyezett a fáéval. Néma volt minden, csak lépteik kopogása hallatszott.
Nesztelenül közeledett az újesztendő, s míg a vén idő álomport fújt a természetre, messziről hófelhők közeledtek, hogy betakarják az óévet. A szürke ég összeolvadt a földdel, mint az évek, melyek oly sebesen szaladnak, s oly erősen kapaszkodnak egymásba oly tökéletességgel, ahogy csak az Isten alkotta természet képes. „Köszönöm.” – mondta magában. „Köszönöm.” Nem kellett mondani, hogy kinek és mit köszön, mert akinek szól, úgyis tudja.
