„Accidit in punto, guod non seperatur in anna.”
„Azt, amiben annyi sok év nem dönt, eldöntheti egy perc.”
(Latin mondás)
„Ülök magam közepén
gondolkodom mellettem én
kicsinyke lelkem a sötéttől fél
felnőtt énem is fényt remél.”
(Én)
Legutóbb a tenger habjaiban merültünk sorsunk alá, s így találtunk haza önmagunkhoz. Azóta is ez volt mezítelen lelkem legfontosabb eszmecseréje. Fehéren zubogtak alá a szavak, nem ismerték sem a halált, sem a gyászt, csak kagylókat sodort mollban vagy dúrban lábaikhoz a víz. Aztán mondatokkánövekedtek, majd széthordta üzeneteiket a szél, mielőtt véglegesen megérthettükvolna lényegüket.
Tudod – mondta egy selyemillatú napon Antoine -, a holdfény is gondolatok csobogása, melyeket Isten néha feltár elénk. Távolról jönnek, mégis kiolvassuk őket; ingatag másodpercekként fonják hálóikat köréd, s ekkor megértjük messze, ködös módon távoli önmagunk, bánataink: saját, elveszett kincseink vagyunk e bolygón. Persze, nem mi akartuk, hogy így legyen. Ahogyan öntudatra ébredt az emberiség, azonnal pusztításba fogott. Sokkal egyszerűbb háborúban állni önmagaddal, a szomszédaiddal, más népekkel, mint csöndben és békességben élni. Tudod – kérdezte Antoine -, mennyi ideje tart már a szomszédos öldöklés?
A kezdeti, ingatag burok teljesen kiszakadt, és egyre pusztítóbban ömlik a gyűlölet lángja. Félek, lassan ide is elér. Vannak olyan helyzetek, amikor nem tehetünk mást, csak várunk. Nagyhatalmak rendezik sorsunk, és választani kell, hova álljanak vezetőink. Egy ország sorsa függ tőlük, s abban minden egyes
emberé. A végén már te sem akarsz semmi mást, csak békét. Halott metaforák köntösébe bújva posztumusz énünk egyszer csak kivirágzik. Jaj verte életünk lassan régi medrébe visszatér és befedezik távoli nyögések a múlt véres ruháit, miket a föld alá temettünk örökre. De kérdezem én: van egyáltalán bármi, ami az emberek világában végleges?
***
„Tudod-mondta Antoine. Nem olyan nehéz visszahajtogatni a szárnyaid, csak ide kell hullnod egyszer. Lebuknod, mint az Angyalok, ha a maradni nem akaró lelkekért jönnek. Felismered, ha valaki itt van. Kibomlik a Nap vitorlája, ha csak egy pillanatra is, szerelmi aktus és Írás. Kitagadnak az evangéliumok, de Isten szemében felsír egy újabb Csecsemő és térdre esik József. Az élet már csak ilyen – folytatta Antoine. Sohasem tudhatod, mikor nyílik egy újabb ablak az Égre. Te magad exponálhatod az expozíciót… Tabula rasa, olvadás és közeledés, akár az évszakok, a kontinensek, a Föld és az Ég.” 1
***
Nem tudom, hogy a világunk valóság-e vagy csupán álom? – töprengett egy november elsejei napon Antoine. A visszatekintés szele ma éles emlékekkel burkol be. Mind elmentek, akiket szerettem, egytől egyig ott gyülekeznek egy ajtó mögött, ahova még nem látunk be, de eljön a nap, mikor mi is megdicsőülünk a Mennyekben hátra hagyva összes bűnünk, tisztán lépünk Isten színe elé. Lepkék röpülnek majd előttünk és szétnyílik a felhők alkotta tenger. Soha nem volt óceánokká szelídülnek a bennünk élő vadállatok, leheletnyi pillanatok mosolyognak vissza ránk. Már nem is értjük lényegüket, de valahogyan valamikor bennünk maradt egy részük, amit magunkkal kell vinnünk. A vágyódás a szentek boldogságára ma mindennél erősebben feszíti lelkünk – folytatta Antoine. Soha nem gondoltam, hogy nincsen újra találkozás. A dallamot, ami elhív majd ebből a világból, már ontja is magából egy régi
emlék, egy hangokkal telt fuvola.
***
Úgy hiszem- suttogta Antoine -, a bánat nélküli Angyalok jönnek majd el értünk, hogy égi otthonunkba hazavigyenek. A pillantásunk összecseng, akár az eszmélés muzsikája, és ekkor rajzolódik ki, életünk valódi értelme: az emberen kívüli, felüli az, ami értelmet ad neki: az Isten. Az Írás is így szól Izajiás
könyvében: „Ne félj, mert megáldalak; neveden szólítalak: az enyém vagy. (43:I). Ekkor tudjuk majd meg, üdvözülhetünk-e, vagy sem. Amit egész életünkben kerestünk, kutattunk, egyetlen pillanat dönti majd el. Ha elfogadtad, befogadtad Jézust, értelmet nyer a halálod is. Nem kell megijedned, nem
prófétálni akarok, nem is tudnék, csak gondolataim osztom meg veled. Az emberek most, a XXI. században sokkal inkább önös érdekeiknek élnek, ezért van annyi konfliktus a világban. Az Antikrisztus világa ad-e egyáltalán értelmet bolyóknak, az emlékezés eltávozott szeretteinkre, valódi-e vagy csupán teher, amit cipelünk egy évben egyszer. Drága gyertyakompozíciókat, koszorúkat,
virágokat vinni egy sírra… Milyen szánalmas! „Ecce homo”. Ilyenné lettünk.
1 Részlet A tenger című saját írásomból - https://tiszatajonline.hu/irodalom/a-tenger/
De én várom a találkozást nagyapámmal, akinek Isonzónál levágták a bal karját, apámmal, akit sohasem láttam az életben, nagymamámmal, akinek Máriapócson, pontosan a templomban törött el a gerince. Ha összetaposnak a hívők ez embert, hívők-e még vagy vad csőcselék? Ezen sokáig tűnődtem – mondta könnyeivel küszködve Antoine -, és néhány ki nem mondott mondat erejéig hosszasan hallgatott. Ez a csönd azonban mindennél többet elárult Apámról. Az emberi dimenziókon túlmutató szeretet honolt Antoine tekintetében.
***
„Folyó felett elsuhanó árnyék az életünk csupán, Vagy szőnyeg felett surranó lépés egy nagy, kongó szobán;” 2 –idézte Antoine a híres portugál költőt. Aztán legördült egy mosoly a szája szögletéről. Tudod – mondta -, sok mindenféléről fecsegtem itt, de mindennél fontosabb a lelkiismeretünk. El kell majd számolnunk a szeretetünkkel, ami ingyen van, de mégis olyan sokat megtartottunk magunknak magunkból. És ez nem tett boldogabbá. A törvény a humánus élet elve és parancsa. Különben hiába
suttogja a tenger, hogy hamarosan meglátod a küszöböt. Nem is érted, mit keresne a vízben egy olyan tárgy, amin beléphetsz valahova. De aztán eszedbe jut a Fény, a mennyei grádicsok, és most minden gyönyörű: a hófehér kagylók, kövek, sirályok, vitorlák… Ilyen lesz majd odaát is, én tudom. Az élet vize másként áramlik, mert levesszük földi gúnyánk, és megtörténnek a várva várt találkozások. Úgy hiszem, ez a hatalmas fénymező örök békével burkol majd be, s, ha lenézünk a Földre, nem értjük többé a harcoló katonákat, a járványokat, kapzsiságot, hazugságokat, álnokságot, éhezést, sértődéseket, magányt… Ezek csupán az ember rosszabbik arcát mutatják, de azt is, hogy, miért ragyog fényszőnyeg, s miért gyújtanak mécseseket ott, ahol halottak napján szeretteikre emlékeznek. És bizony, előfordulhat, hogy nem is igazán tudják, hogy mindenszentek napján, november elsején az üdvözült lelkeket idézzük magunk elé, míg halottak napján, november másodikán mindazokat, akik még az üdvösségre várnak. Természetesen, szeretjük azt hinni, minden egyes szerettünk már szentségben él. Valójában, nem is olyan fontos a két ünnepnap közötti különbség. Az emberség titkos fágyla mindenképpen felragyog ezeken a napokon. Nem tudjuk elkerülni a sírást, zokogást sem, de aztán az avarok, a fák susogása, suttogása, a föld-eső-nap újra élni hív bennünket is, s szívünk megtelik emlékekkel, szeretettel.
2 „Itt, a széles parton, némán s a tengerrel elégedetten, „című Fernando Pessoa versének címe – Daloskönyv I. -
https://mek.oszk.hu/00500/00548/00548.htm
Debrecen, 2025. 10. 30.
