Molnár József: Az elérhetetlen




Liszt most h-moll szonátáját játssza,
kezén keresztül futva érkeznek
a hangok. Majd hírtelen feláll,
helyt adva a tanítványoknak. 
Jön Thomán István, majd az ő
tanítványai, Dohnányi, Bartók,
Ferenczi, aki Cziffra Györgyöt
hozza magával.
Fehér-fekete billentyűké
a teremtés,
az örök átok, 
amely nevető fájdalmak
alatt borzongató gyönyör.
A szobát befestő hangok
tovább lépnek, már egy templom
torony magasságát veszik célba,
hogy egy lélekpusztító
zuhanással a poklok
mélységeiben keljenek
életre, újra.

Ma sem találok magamra.
Fekszem valami levegő-égnek
nevezhető
szürke álomban, melyet
nemsokára elfelejtek.
Nincs jelentősége a
jeleknek, a vízionizált
jövőképnek. Álomfejtők
jönnek, belehalva az igazságba, 
hogy nincs igazság.
Ezért keressük, kevés rá
egy élet.
Most kígyószisz 
növényben pásztázom
a halhatatlanságot, amely
fájdalom csillapítóként hatna.
Kutat ások, hogy közelebb
kerüljek az elérhetetlenhez. Azt
mondják, rossz irányba indultam.
Mihez képest?

Ma mindenki leült a
zongorához, és
egyszerre játszott az
elégett fák alatt.
Ahol a lepotyogó jelen
reménykedik.

A semmiből kölcsönkért
fejhallgató fülesek lógnak.
A felismerhetetlenségig
hagyom összezúzni magam,
de már mindent értek.
Tisztán, kivehetően énekelsz,
hamisságod már-már
isteni.


0 megjegyzés :

Megjegyzés küldése