kezén keresztül futva érkeznek
a hangok. Majd hírtelen feláll,
helyt adva a tanítványoknak.
Jön Thomán István, majd az ő
tanítványai, Dohnányi, Bartók,
Ferenczi, aki Cziffra Györgyöt
hozza magával.
Fehér-fekete billentyűké
a teremtés,
az örök átok,
amely nevető fájdalmak
alatt borzongató gyönyör.
A szobát befestő hangok
tovább lépnek, már egy templom
torony magasságát veszik célba,
hogy egy lélekpusztító
zuhanással a poklok
mélységeiben keljenek
életre, újra.
Ma sem találok magamra.
Fekszem valami levegő-égnek
nevezhető
szürke álomban, melyet
nemsokára elfelejtek.
Nincs jelentősége a
jeleknek, a vízionizált
jövőképnek. Álomfejtők
jönnek, belehalva az igazságba,
hogy nincs igazság.
Ezért keressük, kevés rá
egy élet.
Most kígyószisz
növényben pásztázom
a halhatatlanságot, amely
fájdalom csillapítóként hatna.
Kutat ások, hogy közelebb
kerüljek az elérhetetlenhez. Azt
mondják, rossz irányba indultam.
Mihez képest?
Ma mindenki leült a
zongorához, és
egyszerre játszott az
elégett fák alatt.
Ahol a lepotyogó jelen
reménykedik.
A semmiből kölcsönkért
fejhallgató fülesek lógnak.
A felismerhetetlenségig
hagyom összezúzni magam,
de már mindent értek.
Tisztán, kivehetően énekelsz,
hamisságod már-már
isteni.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése