Karácsony után a házak visszaveszik a hangjukat. A díszek még maradnak, de már nem beszélnek; úgy állnak a sarkokban, mint elfelejtett mondatok, amelyeknek ideje volt, most pedig csöndjük van. A fény tompább, nem ünnepel, csak jelen van, és ez a jelenlét pontosabb minden ragyogásnál. Az ember ilyenkor érzi igazán, milyen súlya van a napoknak, amikor nincs mit várni tőlük, csak elviselni őket.
A karácsony utáni reggelek lassan nyílnak ki. A levegő hideg, de nem ellenséges; olyan, mint egy kérdés, amelyre még nem született válasz. A kávé gőze nem emelkedik magasra, megmarad az asztal fölött, mintha tudná, hogy a gondolatok sem mennek ma messzire. A szívben a meghittség emléke még meleg, de már nem véd: olyan, mint egy kabát, amelyet levettünk, és most a széken pihen, hordozva a test alakját.
Az ünnep után marad valami törékeny. Nem boldogság, nem hiány, hanem a kettő közötti sáv, ahol az ember számot vet. Az elmúlt napok csendje még ott rezeg a falakban, de már nem kér figyelmet. Inkább átadja helyét annak a különös várakozásnak, amely nem egy eseményre irányul, hanem az idő végére, az év utolsó lélegzetére. Mintha a napok maguk is lassítanának, hogy legyen idejük elbúcsúzni.
Az utcákon kevesebb a szó. A kirakatok fénye még ég, de már nem hívogat; inkább emlékeztet arra, hogy volt egyszer egy ígéret, amelyet komolyan vettünk. Az emberek léptei óvatosabbak, mintha mindannyian ugyanarra gondolnánk: mit viszünk át magunkból a következő évbe, és mit hagyunk itt, mint felesleges terhet. A kérdés nem hangos, de kitartó.
A karácsony utáni napokban a szeretet másképp mutatkozik meg. Nem ajándék, nem gesztus, hanem állhatatosság. Olyan, mint a fa, amely levetette ünnepi fényét, és most egyszerű törzsével áll a hidegben, mégis él. A lélek ilyenkor tanulja meg, hogy a meghittség nem pillanat, hanem gyakorlat: napokon át hordozott figyelem.
Az év vége közeledik, és vele együtt egy különös csend. Nem végleges, nem ijesztő, egyszerűen csak olyan, mint amikor a hóesés előtt elhallgat a táj. A várakozás nem kér semmit, csak helyet. Helyet annak, hogy az ember belenézzen önmagába, és felismerje: nem minden múlik el azzal, hogy elmúlik az év. Van, ami megmarad, mert nem időből van.
A karácsony utáni napok ezért meghatóak. Mert nem ígérnek csodát, csak igazságot. Azt, hogy a fény nem tűnik el az ünneppel, csak átköltözik a mindennapokba. S az év vége felé haladva, ebben a halk várakozásban talán megszületik az a felismerés, amely nem kér tapsot: hogy az ember, minden gyengeségével együtt, mégis képes volt végigmenni egy újabb esztendőn. És ez, csendesen, de elég.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése