Szürke köd ül a néma tájon,
fáradt sugarát veszti a nap,
nem fészkel már a kopár ágon
dalt zengő, fura madárcsapat.
Lassan mindent elfed az este,
idő marcangolja a hajdani fát,
elkopik a lélek s a teste,
fájón cipeli saját torz vázát.
Két karom korhadt faág, aláhull
elenyészik a porban, a föld mélyén
új gyökér ered, mire rátalálunk,
csendben megpihen, elkerül a kétség.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése