Vesztergom Andrea bemutatkozása

Harmincon túl már nem illene írótanonc leánykának ábrázolni magunkat, a krisztusi kor kialakult személyiséget feltételez.

Mégsem szégyellek szakadatlanul tanulni a legkedvesebb szerzőimtől: Áprily Lajostól, Jékely Zoltántól, Kányádi Sándortól, Lator Lászlótól - hogy csak a kezem ügyéhez legközelebb eső alkotók nevét soroljam fel az ágyam melletti polcról.


A legtöbbet mégis a nagymamámtól tanultam.




Önálló köteteim: 
Az örökbe tévedt idő (2006, Közdok)
körüLYRAtlan (2007, Közdok)
Szeretet Pataka Írmag Könyvkuckó)
Égi csöndrögök (2010, Írmag)
Emlékkatlan (2011, Írmag)

Igazából egy édesanya vagyok, aki az önkifejezésnek az írást választotta. Soli Deo Gloria, talán mondhatom, hogy egyre több sikerélménnyel fűszerezve.

Nagy Alexandra bemutatkozása

   Nagyon szeretek írni, főleg verseket, de van néhány novellám is.

Balogh Anikó bemutatkozása

Feltöltés alatt!

Húsvéti akció!

Szeretnénk indítani egy negyedévenként megjelenő saját periodikát. Ahhoz azonban, hogy ezt törvényesen tegyük nem elegendő az ISSN szám beszerzése, hanem egy kiadói engedélyszám is szükségeltetik, amelyért nem csekély összeget kell fizetni. Hogy ezt megtehessük, kiárusítjuk az eddig megjelentetett könyveink megmaradt példányait, s, amíg az engedélyszám meg nem érkezik, egy próbaszámot is megszerkesztünk. Három héten belül meglátjátok, kinek milyen munkáját választjuk bele, s a további teendőket az allegoria2011@gmail.com emailcímről küldjük majd el Mindenkinek egyéni levélben.

Szóval a kiárusítás tárgyai:

Allegória - Hangok

Összesen 5 darab. Egységár postaköltséggel együtt 1000 Ft.

A palack (kor)szelleme

Összesen 5 darab. Egységár postaköltséggel együtt 2500 Ft.

A palack (kor)szelleme 2.

Összesen 10 darab. Egységár postaköltséggel együtt 2000 Ft.

Hajrá, mert azok kapják meg ezeket a köteteket, akik emailen keresztül minél előbb jelentkeznek!

Molnár József: Vetkőznek a fák

A jóslás szerint
az idei nyár hosszú
perc alatt v()illan.

Süketek nézik
a vakoknak kiírt „Légy
jó mindhalálig!”

Varázsfuvolát
találtak Mozart mózes-
kosara mellett.

Ma édes szájú
madarat fogtam, súgta,
vetkőznek a fák.

Molnár József: Azt mondják

Azt mondjákkételkedj, mindenben, s mindenkiben,
teremts!, s mit alkottál, égesd,
gyengülj, s gyógyítsd betegséged,
most sírj, majd mosolyogj a könnyeken.

Fuss, majd állíts a szív-veréseken,
napra nézz, s vess árnyékot égre,
emlékezz, s temesd feledésbe,
oldás és kötés légy kereszteden.

Simulj, majd legyél a könyörtelen,
vakulj, s felébredve láttass,
hallgass, a szavakkal bántasz.

De most szóljon, ki igazán szeret,
s kit hűsége rab lován tart,
csak súgja a szélnek, vágtass!

Molnár József: Papír-folyók 10.

Kékes kiáltásra
ébredek. Lángoló
fák bújtak ki
a földből. A tűzben
hővirágok nyílnak,
olyanok, mint
a remény.
Apró
gombafonálon
emelkednek a
léggömb-égre, hogy
azt behálózva,
szebbeket
álmodhassanak
az istenek.
Nélkülük

zárás előtti
sötét van, s a
kirakatüveg is a
tükörképedet
veri vissza.
Mint harangok a szív
rettegett mélyének
suttogását.

+++++++++++++++++

Nemsokára
megszületünk!

Előbb még elfolyik a
magzatvíz,
az anyával együtt
olvassuk a zenét,
gurulunk
egy domboldalon,
fékezünk a félelem
hullámain,
kétségeinken kacagunk,
simogatásra ébredünk,
tejpocakról álmodunk,
halkan kopogtatunk egy
lábrúgással,
láb – s karsejtjeink
jeleznek,
mohó létezés-ösztön
emel,
elsőt dobban a szív,
milliónyi csókból
megfoganunk…

Nemsokára
megszületünk!

Molnár József: Oltsátok dühöm!

Álmom lovon tart,
fogságától szenvedek.
Gúzsba kötötten verset írok.
Hajózom a nyíló tengert.
Viharokba fúlok.
Hatalom-madárként menekülök.
Egy apró fa óriás
árnyéka alatt ülök.
Beszélgetek a szavakkal.
Delejes harangokat hallok.
Süketen, némán per-beszélek.
Fázom.
Magammal takarózok.
Látomások jönnek:
"Oltsátok dühöm!"
Felbosszantanak kedvességükkel.
Elterülök a végtelen szárnya alatt.
Félénken elnézést kérek.
Megadják magukat a titkok.
Az elmosódó szelek énekét hallom.
Kések alatt fekszem.
Jól eső kínok kövesednek.
Sárkányok üvöltenek tűz nélkül.
Egy tollpihe vág pofon.
Csókok emléke hó-ízű arcomon.

Felszáradok,
de addig még
könnyelmű zivatar vagyok.
Szétszakadó napban hízok.
Vöröset s iszaposat mondok.
Elindulok.
Százhússzal körülnézek.
Fáknak világítok.
Házakat viszek.
Néma csendet vetek.
Átkokat cipelek.
Árkokat temetek.
A felhők szeretkező varjak.
Legyintek öreget, fiatalt.
Dühöm felszárad,
homokká válik,
sivataggá szelídül.
Egy gitáron játszik
a teliholddal.

Robbanó rózsákat figyelek.

Molnár József : Szemében fekete hattyú

Ül az elmúlás bokrában,
szemében fekete hattyú,
markol az érkező csendbe.


Olaj-barna évek
sikolyát súgják
a földre hajolt fák.

Felcihelődik, elindul,
mint akire várnak.

A gémes-kutas égben
szemét-ként a remény.
Még ég a szív-gyújtotta
perc-ölelés.


Már az átkok se fognak.

Kísértet üvölt
az évgyűrűk
szorításában.
Egy néma hegedű
rázendít a domboldalt
űző széllel.

Tulipántos ládában a
múlt,
örökét tudatlan
rablók mérik.

Csak a vizet nem
kérdi senki,
pedig ő halkan,
mint az eső-dob zápor,
pergeti bűneink.

Megérkezik, a hű eb-
Isten a kapuban várja.
Elmegy mellette,
miután belé rúg.

Molnár József: Papír-folyók 8.

Kint már megjelentek az első lehulló
falevelek. Lassú vitorlavirágként
égő-zölden zuhannak: mint a hosszan
álmodó, aki már nem tud felébredni. Aztán
kopogtatnak, valami éles tárggyal léket
vágva, és a koponya szorító hevederei
szétválnak. Feltárul a vérző ér, a magától
sosem gyógyuló sebeket szimbolizálva, és a
halkan mért csendet befonja egy-egy szó, mint

ölelés. Hosszú harc a következő óra, és
a bekötözött fejben újra
járnak a gondolatok, mint
kétségbeesett
percek
feledett
órában.


×××××××××××××


Ez a vonat már nem fog megérkezni! Elindul
valami szivárványos hídon, a horizont hízik
az összekacsintásra vágyó szemek előtt, már
a legmagasabb hegyek is zsugorított várak, a
felmerülő gyanú is erősebb lett, fekete rózsája
a remény hátán, „Ez az út nem az az út!”, tejfölös
sötétben járnak, kilátást eltakaró
csillagok űrszelvényében,
a mohás csend
erősödő szorításában,
egy hangokkal teli
száj üvölteni készül,
de már kékül,
az ég alja is, hirtelen
fékez az
idő
bennük:
”Végállomás,
kiszállás!”

Molnár József: Reggel

Reggel a halál ébred,

trombitát fúj a végítélet,

utolsót rágva az ő kenyerét,

fal felé fújva leheletét.

Reggel az út vissza lett hajtva,

takaró alatt a lehettem volna,

nem mozdul más, 

csak a csend-remegés,

csak a sikoltó el-innen-

felébredés.

Reggel a szobára ráül a vér-köd,

súlyos a szó, ha már megköt,

elszöktél, magad elől, 

mások után,

bolygóként keresel

másik hazát.

Reggel a másnap is

nélküled múlik,

patak partján kutyád

elalszik,

árnyékod, lelked,

porhüvelyed,

akasztva szárad

kereszteden.

Tomor Gábor bemutatkozása

Tollforgató ember vagyok, szeretem az irodalmat. Emellett érdekel a képzőművészet, késztetésem szerint alkotok főleg pasztellképeket, tollrajzokat. Voltak kiállításaim, itt-ott megjelentek írásaim. Ezek a szívesen végzett tevékenységeim.

Nincs kedvenc filmem, könyvem - mindent szeretek, ami hatni tud rám: ami élményt nyújt, elgondolkoztat. Hasznos, jó dolognak tartom véleményt is formálni róluk.

A hozzászólásoknál ezzel a nick-kel szeretnék szerepelni: Francis (Ezzel Francis Jammes-ra - e: zsám - utalok, egyik kedves francia költőmre /1868-1938/, emlékét tisztelgőn őrizve. Másutt a családi nevét használom.).

Szikora Zsó: Insomnia

Hajnali fél kettő. Már meg sem kell néznie mobiltelefonját. Jó ideje, szinte óramű pontossággal, ilyenkor ébred először álmából. Aztán óránként. Hatig. Pedig éjfél előtt sosem kerül ágyba mostanság. Azelőtt bezzeg úgy tudott aludni, hogy megszólalhatott volna egyszerre az utca összes vekkere, arra sem ébred fel. De ez már a múlt.

Még félig csukott szemmel végigtapogatja párnáját, majd a párna alatt keresgél. A mobil után kutat. Kíváncsi, ma hány perc a fáziseltolódás. Végre megakad a keze benne. Kinyitja szemét, ügyetlenül nyomkodja a gombokat. A francba! Már megint összekeverte az előző telefonjával, ezen teljesen másként működik minden. Felkapcsolja az éjjeliszekrényen álló olvasólámpát. Először az angyalkát látja meg. Szárnyai akkorák, mint a tenyere. Egy kedves ismerősétől kapta, akkor még nem is sejtette, milyen sokszor fogja kézbe venni. Simogatni, dédelgetni, szeretgetni. Mert az angyalok megérdemlik ezt. S ő mindig kéznél van, nem úgy, mint a másik, az Igazi. Így rázúdítja összes szeretetét. Az angyalkán kívül néhány könyv hever a szekrényen, s környékén a padló is könyvekkel tele. Kezébe veszi az egyiket. Azt, amit Tőle kapott. Beleolvas. Csak úgy, találomra. Sírni kezd. Mostanában már ritkábban tesz ilyet, ami azt jelenti, nem minden nap. Lekapcsolja a villanyt, kispárnáját magához öleli, úgy zokog. Arra gondol, nem veszítene semmit, ha többé nem ébredne fel, hisz már elveszített Mindent.

Jót tesz a sírás. Ilyenkor jobban tud aludni. Csak fél négykor ébred fel legközelebb. Aztán hatkor. Hat tízkor megszólal a telefon ébresztője is. Biztos, ami biztos…

Szikora Zsó: Mellékhatás

Már értem végre, szenvedni nem
oly rossz dolog, inkább érdem.
Maholnap a hosszú élet titka,
és mert sosem volt ez ritka,
mint ilyen, mondhatni kész csoda
kis bolygónk mindezt hogyan bírja.
Én is folyvást azzal
vigasztalom magam, 
a szenvedés más értelemben véve,
csupán annak jele - Élek.
Tehát nem csak gondolkodom,
valóban vagyok, s hogy 
mindeközben mégis úgy érzem 
nyomban belehalok, 
hát Istenem, történt mással is
ilyen, elvégre mellékhatások
nélkül nem létezik semmi sem.

Szikora Zsó: Szignál

A nézőtéren ülök éppen -

hogy' kerültem ide, 

nem emlékszem.

Talán megváltozott 

a rendezői felfogás,

vagy más lett a szereposztás.

Így hát aktualitásom vesztve,

immár kívülről szemlélem

a szín-játékot, aminek nem oly rég'

magam is része voltam még.

 

Elnézem, ahogy pózolnak

a régi-új sztárok,

az arcokon megmerevedett mosolyt,

diadalittas elégedettséget imitáló,

- giccses díszletek közé vágyott -

némajátékot.

 

Ripacsok - konstatálom

magamban,

de amint megszólal egy hang,

(szavainak mindig súlya van)

én már nem látok semmit,

csak hallgatok, s lassan

érteni vélem a színfalak

mögött zajló darabot.

 

Akkor hirtelen felcsendül

az ismerős szignál: szünetnek vége

- a színpad vár -

Szikora Zsó: Idő-szerű

Az idő

majd segít - mondod,
mondják sokan.
Jótékony hatását
buzgón ecsetelik,
s helyeslőn bólogatnak,
amikor végre
rábízod magad.

Az idő
nagy illuzionista.
Szögeket lágyít,
mibe önként, kéjjel
feküdtél bele és csak
későn vetted észre,
elszámoltad a dolgokat,
túlságosan aránytalanul
oszlottak el súlyod alatt.

Az idő
a te jótevőd.
Elhomályosítja szemed,
ne lássa többé
a fekélyes részleteket,
varázsos összkép
maradjon csupán benned,
sajgó emlékek helyett.

Az idő,
olykor azt érzed vánszorog,
miközben úgy rohan, hogy
megelőz téged,
mielőtt még elérnéd
az újjáélesztésed.

Szikora Zsó: Átlényegülve

Játszol. Játszom.
Te velem, én érted.
Magad alkotta szabályok szerint,
neked tetsző időben és térben.
 
Várok. Várom
a napot, pillanatot,
amikor megérted végre,
a játszmát miért nem adom még fel.
 
Magam miatt - Érted.

Szikora Zsó: Nem bánok semmit sem

Megénekelte már Edith Piaf is ezt,
a kis Veréb, a gyönge női test,
égő tekintetű, parányi kis varázs,
csak énekelt, s a hangja messze szállt,
nem hallgatott el, még akkor sem ő,
mikor lelkébe a bánat beköltözött,
hisz elvesztette az imádott férfiút
és úgy érezte nincs többé kiút.
Csak énekelt, amíg erejéből kitelt,
a dalt, mely fogva tart ma, nem ereszt,
s örök himnuszként megmarad bennem,
Nem, nem és nem. Nem, nem bánok semmit sem.

Szikora Zsó: Úton

Szétárad bennem a csönd, mint

a vihar után medréből kilépő folyó,

amit a part fövenye megszelídített.

Különös, szinte aggasztó ez a belső béke.

Nem félek, nem fájok. Már nem dühöngök. Várok.

Az utcáról beszűrődő zajokat hallgatom,

lépted zaját idézi minden.

Nem hagyhatsz így magamra,

ilyen árván, hozzád szelídülve.

Szikora Zsó: Végtelen

Ha minden kezdetben
benne van a vég is,
e tézis önmagában
elegendő arra, hogy
életfelfogásom ravasz
mód összezavarja, és
feltegyem magamnak
a tétova kérdést,
végtére miért a cél,
s a küzdés, miért az
álom, ha úgyis megbánom
a végén, mit kezdettől
fogva kellett volna már,
elfogadva, mindenre
ugyanaz a sors vár.

De ha minden kezdetben
benne van a vég is,
fordítva ugyanúgy igaz
kell legyen e tézis,
ami kétségtelenül
nyugtatólag hat rám, hisz

te vagy a kezdet és vég,
a végtelen mindenség.

Szikora Zsó: Napfogyatkozás

A Nap

hirtelen sarkon fordult,

és a pillanat tört része alatt

elsötétült minden.

Romokban hevert

a világ körülöttem,

nem volt erőm, hogy

széthullott darabjaimat

összeszedjem.

Már nem számított semmi.

Az élet megszűnt, 

itt bent.

Szikora Zsó: Oltó

Hiába zúgnak a harangok,
én nem siratom a holnapot.
A mával nem hivalkodom,
lehúznak ólmos lábnyomok.

Ha elcsitul e mord dacod,
leszel kegyelmes irgalom,
betöltöd bús, kies lakom -
vágyom már olthatatlanul.

Szikora Zsó: Száműzetés

Az életed egy páternoszter.
Miközben jár fel-le,
fogaskerék nyikorgó hangja szól
nevetve, hol meg sírva.
Szeretnéd néha lefékezni
bolondul nyargaló időd, hogy
tovább élvezd kicsit a boldog,
tökéletesnek tűnő pillanatait.
Ám nem lehet, csak utas vagy,
hatalmad nincs fölötte.
 
Miért az érzés, felfelé oly
lassan halad, míg egyre gyorsabb
lefelé, szinte már zuhan.
Tegnap még ott voltál a csúcson fönn,
s bár tudtad jól, mindez pusztán illúzió,
a sivatagban szomjazó előtti délibáb,
mégis jó volt álmodni, hinni.
Remélted, együtt álmodtok tovább.
 
A holnapot legalább.
 
De mára szétfoszlott illúziód,
a szomjúság maradt csupán, a vágy.

Szikora Zsó: Hová tűntek az angyalok?

végül már csak érte éltem
érte volt minden ébredésem
érte álmodtam nagyot
hittem elég ha akarom
beteljesedik sorsában sorsom
egyek leszünk akkor ketten
és nem kívánunk más rendet
hisz értünk születnek majd az álmok
s az ébredések is értünk lesznek
azt reméltem hogyha halok
majd vele nem belehalok
mert szeretnek az angyalok