A feledés ciklusának verseiből

Gólyaláb



És elmentünk a cirkuszba,
hiába vártam „Adj, király, katonát!”,
mert  ismertem azt a játékot, meg
a  „Csiga-biga gyere ki!” is vonzott,
de csak ügyetlen pirosorrú bohócok
csámborogtak a porondon, elveszetten,
akár a részegek, s azt gondoltam magamban,
be kellene másznom segíteni nekik,  elvinni
őket egy ágyig, mert biztosan jobban lesznek,
ha kialusszák magukat, s nem ordibálnak a
fülembe, és nem fújják a trombitájuk kidülledt
szemekkel verve az időt, meg a dobhártyám,
pedig nem is voltam babonás, csak lázasra
betegítettek mégis, de ekkor a fűrészporos
aréna fölött megjelent egy légtornász,
majd egy másik repült a karjaiba,
alattuk befogóháló tátongott, noha
nem is voltak veszettek, meg piros cédula
sem lehetett a cirkusz ajtaján, mert akkor
úgysem mehettünk volna be, így aztán
csak számolgattam magamban, hogy ecc pecc…
és mégsem mehettem ki, pedig a szomszédos
házban ott volt a bábszínház, ahol a szám is
tátva maradt mindig, mert elvarázsolt egy gólyaláb.



Otthontalanul

Két házam van és egyik sem az

enyém, csak egy kert suttog néha

bennem a mohás járda peremén,

meg a fűzfa, a hatalmas koronás,

az ősi vágy-vándor utazás…

***

Kinéztem minap az ablakon

hűs eső csapott arcon:

lassan beérik a tél,

hajléktalan botorkált

egy elképzelt küszöb felé,

emlékeivel már jó előre

kitapétázta légházát,

otthonossá teremtette álmát,

esetlen, szótlan és üres volt

lelke, ám, ha felnézett volna,

egy ismerős tükör máris

szíven szúrja.

Fűnyírási Idillium

Aludnék.

Freudi mélyen

analizálnám a tegnapi napot

és nem kötnék bele barátom,

Jung ellenérveibe,

csak asszociálnék és

azonnal le is írnám a szavakat,

latenciaidőm a tudattalanban

új képekbe talán még

elmerül, s kósza misztikusan

himbálózik

legbelül...

Lehet olyan hat óra

vagy talán annyi sem

a horizont vízszint alatt lebeg.

Félálomban ér a döbbenet,

hogy vigécünk ismét

elveszítette időérzékét

vagy csak komplexusai a környék

apjává tették,

s libidója Oidipusért kiállt

és messze táncolnak a fák,

s velük Kosztolányi sem

az Üllői-útról dalol

és nincsen "kip-kop",

csak itt köveznek

legbelül valahol...

Álmodnék.

Mézédes "Tengeróceán"

illat lengené be

hosszúra nőtt hajam

selymét és

exmetaforákat

karcolnék

a város homlokára...

Micsoda önfeledt játék

lehetne!

Ajándékul a Létért,

mi még nem törött

cserepe

testedény hitemnek...

Lehet olyan hat óra

vagy talán annyi sem

a horizont vízszint alatt lebeg...

Hüledezik a képzelet és a

párna szíve fülemen

takaróm a fejemen,

persona és árnyék

patológiás Selbst

forog egy tengelyen...

A zizegés szétmarcangol,

eloszt, s megfoszt

kompenzálni,

ébredésre tisztítja fel

szemem pilláit,

zúzalékos tekintetem

átütemezi,

szavatossági címkém

az Úr keze javítja,

ím itt az apokalipszis

mind a négy lovasa,

midőn

"Befed ez a kék ég... "

 

Zokszót ne halljak emlékképeim

Az vagyok, mit gondolok

A kisfiú

A kisfiú, aki már jó ideje nem is kisfiú, és régen volt fiatal felnőtt is, és mára már tele a lelke gondokkal, és kételyekkel, és sérelmekkel, odalépett a hatalmas ablak mindkét szárnyához, és leengedte a redőnyt. A többi szobában is ezt tette, és sötétségbe borult a lakás. Minden mozdulatánál visszanézett az anyjára, mintha kérdezne valamit, és biztatást várna, de nem tette, az anyja pedig tudta, hogy apja után akart kérdezni, de nem kérdezett. Pedig látszott rajta, hogy olyan nagyon akarta tudni, hova lett, miért tűnt el, hova tűnt, és hogy tulajdonképpen mi volt az a belső rettegés, amelyről soha nem beszélt, de mindannyian tudták, hogy benne van, és miért örökítette át ezt a félelmet belé is? Mert ő volt az első? És az elsők minden megkapnak, mint a bárányhimlőt?

És ki volt valóban az első? Ki volt az első a félelem elviselésében? És egyáltalán miből van a félelem? Elemekből vagy érzelmekből? És főleg miért költözik be az emberbe ez az érzés észrevétlenül, és aljasul, hogy soha többé ne lehessen kiűzni onnan?

Egyáltalán miért van szükség az életben a félelemre? Hogy kordában tartsa az embert? És ki az, aki hatalmában akarja tartani a többit? A legerősebb, a legaljasabb, a leggyávább? Vagy van valahol egy ismeretlen vad erő, amivel még nem találkoztál, de tudod, hogy létező, és előbb utóbb leteper? Ez lenne a félelem?

 Ott voltak a sötét lakásban, és tudták, hogy ezzel vége az otthonnak, a régi biztonságnak, mindennek. Ő még kisfiú, noha már régen nem az, de a mai napig  érzi apja óvó szeretetét, még kéne őt szeretgetni, ölelgetni, de most itt van nélküle kifosztva. Akivel eddig eggyé vált, aki maga volt a biztonság, miért foszlott szét? Miért pattant el, mint a buborék? Minden megsemmisült, nem az már, ami volt, mindennek vége. Minden öröm elmúlt, minden mosoly eloszlott, minden biztonság szertefoszlott. Az anyja meg csak van, és most kéne neki ölébe venni és vigyázni, óvni, de most nem képes rá, miközben olyan megközelíthetetlen lett, és olyan kőkemény, mint Mózes táblái.

A számtalan sok ismeretlen gyerek itt előtte, akikről eddig azt sem tudta kicsoda, majd szétvetik a kerítést is, csak tódul mind, nyomakodik kifelé a kapun piros melegítőjében, mint a katicabogarak, egymás hegyén, hátán, akik szintén nem tudták hova mennek, miért tülekednek, mit keresnek? Csak most derült ki, hogy mind a biztonságát kereste, és menekült valami elől, ami ismeretlen, sötét, hideg és félelmetes, mint az örvénylő vihar, mely felkap, és elsodor. 

Mert nincs is biztonság. Nincs, és nem is volt. Nincs béke, és nincs nyugalom, csak rövidebb, hosszabb csendek vannak bennünk, körülöttünk. De erre olyan soká jövünk rá, hogy szinte csak a végén.

Mikor kérdeztél te tőlem valamit kisfiú? És mikor adsz lehetőséget a kérdésekre? És lesz-e válasz? Mikor kérdezted, hova lett apu, hol a rengeteg napfény a lakásból, hova tűntek a boldog kacagások?

Mikor érdekelt igazán nagy érthetetlen sérelmeid mellett, hogyan érzem magam én, milyenek az én napjaim, mennyire vagyok elégedett a saját sorsommal, ezzel a sorsnak nevezhető semmivel? Tudod-e, hogy mit jelent nekem az öröm? Mint akárki másnak. Meleg kemencét, a selymes bőr simaságát, az odabújást, finom simogatást, óvást, biztonságot. Bizalmat. BIZALMAT. A gyűlölet ellentétét, a harag visszáját, a kritika halálát. Nem kérdezel, és nem közölsz, mintha nem bennem találtad volna meg első fészkedet, mintha nem én adtam volna neked testet, lelket, mintha nem az én testem alakult volna át érted, s termelt dús tejecskét? Pedig így volt. Az én testem idomult hozzád, hogy te légy a legjobb, legkülönb, legnemesebb.

Mintha te is nem azért mondtad volna el nekem Ernő, Lajos, Évike történetét a minap, hogy bebizonyítsd magadnak, hogy veled is megtörténtek azok az éltető dolgok, amelyekkel érzékelheted, hogy éltél, és hogy igaz még a tény, hogy kulcsra kötött zsinóron gyakoroltad a legkomplikáltabb sebészeti varratok technikáit. Kellett Neked is, hogy újra élhesd, miként jutottál el a biztonságos altatásig, hogy mellette nyugodtan alhass, mert tudod, hogy nem fáj a szike éle a betegnek, mellyel visszaadhatod neki hiányzó erejét. És főleg érezhesd, hogy élsz még! Mert te is a régi életed tanúival tudod bizonyítani, hogy valaha felnéztek rád, hogy voltál valaki. Hogy hosszú évek sok nagy munkáival, és sok sikerrel megélt élet a Tiéd.

 Mert elmúlik az élet, mint a prosztata kellemetlensége, a vastagbél fájdalma, a szív gyengülése, miként a szeretetlenség tudomásul vétele. Mert az el nem mondott történetek halott történetek lesznek. A meg nem írt események sohasem volt eseményekké válnak, az el nem sírt könnyekből nem lesznek dalok, az el nem mondott aljasságok a semmibe vesznek, pedig azoknak kellene külön fejezet.

Lehet, hogy egyszer, amikor már mi is elporladunk, irodalma lesz a tervszerű aljasság módszereinek. A mai technikák besorolnak az emberi aljasságok kézi könyvébe, de én határtalanul örülök, hogy nem leszek már itt akkor, amikor az emberi kisstílűség emberi nagysággá magasztosul. Hogy mindazok, akiket megszóltunk, megmosolyogtunk piti kis kellemetlenségek lesznek a most induló tetemekhez képest, akik közösen tervelik ki és viszik végbe azokat a kimódolt aljasságokat, amelyeknek őse a tiszazugi légyirtó arzén.

Míg szárnyam bír...

Ha nem ment hirtelen, ugorva, 
araszolok csendben lassan, 
s lemászom, mint csiga mászik. 
Szemed többé ne izgassam.

Ki egyenest állsz, előre látsz, 
szemed előtt titok a görbe, 
nem tekintesz célod előtt, 
(mit nem ismerek) körbe-körbe.

                    *                     

Volt egy könyvem, volt egy álmom,
tarka mezőm kavalkádja,
virágok lakoztak bennem,
s felkért a szél egy románcra.

Botladoztam, de nem bánom,
hogy táncra adtam vén fejem,
összegyűjtött teafűmből
kortyolgattam az életem.

Kiszáradt a hímes mező,
de illatára gondolok, 
és ösvényére tévedni 
csak egyedül, ha akarok.


Színtelen a gyűjteményem, 
nem kívánt, mint a molylepke,
menekülve búcsúzom míg
szárnyam bír. A rengetegbe.

Kőhalmi Levente: Lélekalvó

Hol vagy?
Csattan lomha kérdés,
majd elrepül egy műkacaj!
Lélekalvó, mily ébredés
mely álmaidból felzavar?

Szörnyű képre riadsz sírva,
tested zihál, de mily moraj,
mi lelked húsát élve rágja,
zümmögve, mint égi raj.

Hangja követ, éjen át vár,
s pörög tiszta szőttesen,
vénádban van, véredben jár
nyirkosan, hűs földeken;

felrobban s csillagokként
fényt árasztva beterít,
okozva víg sötétségben
számos tüzet s gyáva kínt.

Roppant erő ránt előre,
remeg fagyos csigolyád,
könyörgésed küldd el érte,
hogy túlélhesd ez éjszakát.

Vendéged

 

 

Lepkeszárnyú emlékképek
lehullott porában járok,
talán megtalálsz újra, várok...
Fáradt vörösben emberhangú
hegedű dala szavakat keres,
magadtól nem mondanád;
Bátorít az éjszaka illatos bora.

 

Vendéged vén rozsda,
zárd be kapud, nyikorog.

 

 

Sokadik nyár

           














talpig
júniusba öltözötten
- ezer tanulóév
már mögöttem -
még mindig várom
az új nyár ígéretét
- az új csodát -
keresem
reményeim otthonát
a jövő kincsét
s félve nyomom le
a holnap kilincsét...

Tűzugró

Szent Iván-éjjelen
a tüzet ugranám
át érted, azt hiszem.
És nemcsak mondja szám,

a mindig szótalan…
Bennem is tűz lobog,
és fénylik a nyaram,
szívem új dalt dobog.

Ki vagy, ki újból hív,
ifjú, magam korú?
Vagy kóbor emlék-ív
a múltból, koszorú?

Nem, éltető erő,
mely éppen jókor jött,
mint langy nyári eső –
holnap a tűz fölött,

majd tűző napsugár,
szemet elvakító,
vagy csábos online-szál,
egy lélekgyógyító…

De addig úgy lobog
egészen hajnalig,
mint vad tüzes csikó,
ha kapja fékjeit.

Sötét zablás gyönyör
kijár még énnekem.
E vallomás köszön
vissza ez éjjelen.

Varázsos éjszaka,
ne múlj el sohasem!
Együtt menjünk haza,
szorítsd őrző kezem!

Sznobok egyenes adásban

Hetvenötezer dollár. Ennyi pénz gyűlt össze azon a jótékonysági esten, amelyet vállalkozók egy gyermekotthon lakóinak megsegítésére szántak. Szép és nemes cselekedet az elesetteken segíteni, mondhatnánk, csak valami igencsak nem stimmelt ezzel az aukcióval. Nem tévedés, aukció. Hiszen itt nem ismert előadóművészek léptek fel, nem ismert képzőművészek munkái kerültek kalapács alá. Számomra ismeretlen emberek tárgyai – egy flitterekkel kirakott póló, egy seszínű sál, egy üres tirke-tarka papírdoboz, cigarettatálca stb. – első látásra csupa bóvli és giccs, s ki-ki a megfelelő összeggel licitált annak megszerzésére. Először még irigyeltem a sok vastag pénztárcájú üzletembert, – akadt, aki száz dollárt lazán kifizetett egy üres színes papírdobozért.  A végén azonban már undort éreztem a sok zöld hasú láttán. Rájöttem: szegényen és szerényen sokkal boldogabba tudok lenni. Mégsem ezért ragadtam tollat, hanem valami más keltette fel a figyelmemet.

   A rendezvényen, a média képviselőit kivéve, zömmel az üzleti világban tevékenykedő egyének vettek részt. Az üzletemberek többsége harminc-negyven év körüli volt. Valamennyien a bizniszből élnek. Az egyiknek fodrászüzletei másiknak ABC-ék láncai, a harmadiknak lombardjai vannak, vagyis zacikat üzemeltet, és így tovább. Nem is meglepő ezek után, hogy az asztaltársaságokban szinte csak a pénzről, az üzletről és elvétve persze a családról esett szó. Szinte kivétel nélkül márkás autókkal érkeztek, elegánsan. Karóráikból ítélve – egy férfinál ez a státusszimbólum – a pénztárcájuk is jó vastagon lehetett kitömve. A teremben ülő hölgyek frizurája, ékszerei és ruhakölteményei is megérnének egy misét, hiszen némelyiken annyi volt a brill, mint amennyi pénz az egész kezdeményezésből befolyt. Mivel a helyi tévé is érintett volt a dologban, – mint ötletgazda, egyenes adásban közvetítette a jótékonysági estet –, így mindenki igyekezett nagyon kimért lenni és lehetőleg minél többet szerepelni a kamerák előtt. Sznob szaga volt az egésznek, és ez a továbbiakban még inkább kitűnt.

Kisfilm-bejátszás a gyermekotthonról. A hegyek közé épült, festői környezetben, elterülő internátusban olyan gyerekek élnek, akik amellett, hogy testi és szellemi fogyatékosak, a szüleik is lemondtak róluk. Rozsdás, csikorgó hinták, beázott szobák, csöpögő csapok. A kis lakók nagy része ágyban. Jómagam olyan tíz éve jártam ebben a gyermekotthonban. Döbbenten figyelem a mozgó képeket, mintha megállt volna az idő. Alig változott valami. Akkor magyarországi segélyszervezet Franciaországból hozott új automata mosógépeket és arról tudósítottam. Az ott látott döbbenetes képek napokig kavarogtak bennem. A szomorú szemű, elesett gyerekeket látva, most is elfátyolosodik a tekintetem. És hasonlót vélek felfedezni az egyik gyermekvédelmi szervezet vezetőjének arcán is, aki hivatalból van jelen a rendezvényen. Holott, munkájából adódóan valószínűleg naponta szembesül hasonló sorsokkal. Csak a kemény üzleti világ képviselői ülnek kimérten. Némelyek sutyorognak, mások faarccal figyelik a kivetített vásznat, csak szánalmat, együttérzést nem tudok felfedezni egyetlen pénzes ember tekintetében sem. Kit érdekelnek itt az elhagyott gyerekek? Jó buli az egész. Egy játék, inkább ez volt érezhető. Még nem találkoztam ekkora exhibicionizmussal. Az egymás túllicitálása letromfolása dominált leginkább, a „kinek van több pénze fiúk, nekem vagy neked?”. Mert kinek kell egy giccses Mikulás, ha otthon már van a kertben tizenkilenc kerti törpe...?

Az ötlet, segíteni egy gyermekotthonnak, persze dicsérendő, és valóban jó, ha az ad, akinek valóban sok van. Csak a sznobizmust, a gőgöt kellett volna valahogy mellőzni az aukció folyamán. Mert úgy tűnt, ezek az újgazdag fiatal üzletemberek nem is egy jótékonysági esten vettek részt. Szerintem inkább kirakatban érezték magukat, ahol megmutathatták végre gazdagságukat. Egyenes adásban!

Gondolattalanul

Ha nem jössz, szőnyeget terítek eléd.
Üresen szól szív, szó, száj így a mának.
Eszméléseimnek értelme te légy
árnyat-bontó fényisten. Úgy várlak.

Hamvadó tüzem lobbantsd lángra parázs,
fakassz dalra még te örök életű.
Légy kifosztott lelkemnek az apanázs.
Nélküled -látod- minden sor holt betű

ezüsthabfodrokon ájultan fekszik,
s mélységeid helyett csak eget kémlel.
Ilyen az ember, ha haza igyekszik
magába fojtott csendes ürességgel.

(Kép: Horváth Piroska)