A középkori vár romos falait néhol egészen vastagon borította már a föld.
A növények birtokba vették az ódon köveket, és a réseket kitöltötték a gyökerek.
Az egykori ablakpárkányok maradék köveiről lefelé indák kúsztak, kapaszkodtak szétterülve az oldalfalon, kívülről szinte teljesen behálózva azt.
Tető híján egész bozótos verte fel a hajdani lovagterem földjét, csak a felhúzott kapuk álltak még szilárdan, és a kapuőrházak kis kőfülkéi.
A hegységben ez volt az egyetlen valaha is épült vár, ura pedig innen tartotta szemmel egész birodalmát.
Az erődítményt hatalmas sötét rengeteg vette körül, a sziklák és hegygerincek pedig embert próbáló hágóikkal segítették urukat a védelemben.
Bár támadásokról nem írtak a krónikák, mert a sziklaíven kapaszkodó, széllel dacoló tornyoknak kellően rossz hírük volt ahhoz, hogy bárkinek is kedve támadjon megközelíteni azokat.
Nagyon kevés írás maradt fenn ezekről a régi időkről, és persze az akkori pogány világ miatt nem is igen tarthatóak szavahihetőknek, mivel boszorkányságról, és repülő lovasokról is szót ejtettek, de a vár ura biztosan létezett, állítólag hatalmas ember volt, aki ritkán hagyta el otthonát, de a kapukat -ezen írástöredékek szerint- soha nem használták, azok mindig zárva álltak.
A királyi levéltárban efféle, és másmilyen tartalmú iratokat őriztek a mindenféle egyéb irományok, tudományos értekezések mellett, egy hosszú asztalon voltak elrendezve a még vizsgálásra váró régi papírok, foszladozó szélekkel, festett lapjaikkal némelyikükön látszott, hogy valaha igen szép küllemmel rendelkezhetett.
Marun az ifjú lovag véletlenül kezdett böngészni a papírlapok között, mivel egy üzenet átadása miatt várakozott a magas korú levéltáros szerzetesre, közben csak úgy beleolvasgatott egyikbe-másikba, néhányuk idegen nyelven íródott, amit nem értett, így újabb után nyúlt, aminek a nyelvezete régies volt ugyan, de még el lehetett olvasni, mi áll benne.
Itt akadt a keze ügyébe az a papírlap, ami bizony pont ennek a várnak a történetéről mesélt, illetve annak a töredékéről, de szólt arról is, hogyan lehet eljutni oda.
Marun úgy gondolta, az idő csodálatos, a birodalomban béke honol, elmehetnének lovaikkal páran, csak barátok egy felderítő útra, hiszen milyen izgalmas is lenne egy olyan út, aminek célja van, valami érdekes, végre a királyi palota unásig megszokott rendje után.
Ezért aztán egy hirtelen mozdulattal finoman meghajtotta a régi papírt, és a kabátjába csúsztatta.
Amikor a levéltáros előkerült, átadta neki a rábízott üzenetet, formálisan meghajolt, és sietve távozott.
A nap hátra lévő részében nehezen vette rá magát bármire, olyan nyugtalanságot érzett magában, hogy semmihez nem volt elég türelme.
Egész nap az járt az eszében, hogy mikor lenne jó indulni.
Úgy érezte, legszívesebben holnap korán kilovagolna, de tudta, hogy ez elhamarkodott döntés lenne, meg hát a leendő útitársait még értesítenie kell.
Szolgáját hát elmenesztette sorban a régi cimboráiért, így estére össze is állt a baráti társaság, ahol mindent megterveztek, megbeszéltek, és addig-addig lelkesedtek, mígnem úgy határoztak, egyetlen nap elég lesz a készülődésre, aztán már indulhatnak is.
A rá következő nap mindenkinek a felmálházással telt.
Az ifjú lovag megpróbált mindent számba venni, több zsákot megpakolt, főként szárított húsféléket, meleg holmit, egy pár lábbelit a hegyeken való gyalogláshoz, gondolván arra, hogy lesz, ahol csak kantárszáron fogja tudni vezetni a lovát.
Rakott még el egy kevés vizet, és több üres kulacsot, de bort nem vett magához, sem pedig fényűző dolgokat, csak ami ahhoz szükséges, hogy életben maradjon.
Aztán eszébe jutott még valami, mosolygott magán de nagy szükségét érezte a rontó varázslatok elleni talizmánnak, kettő is volt neki belőle, mindegyiket magához vette, mert az egyiket saját magának, a másikat pedig lovának, Ébennek szánta.
Legvégül a fegyvereit készítette össze, de csak annyit, amennyit magán viselni tud.
Azután még Ébennek pár olyan felszerelést, aminek a meredek hágókon majd jó hasznát veheti. Késő estére minden összeállt, evett, aztán lefeküdt.
Aludni nem nagyon tudott, így aztán még elővette a foszladozó szegélyű papírt, és újra meg újra elolvasta a rá írott szöveget, míg már szinte betéve tudta az egészet.
A hajnal mégis csak álomban találta Marunt.
Gyorsan összeszedte magát és kiszólt az ajtón át szolgájának, azután mindent a vállukra véve elindultak a lakótoronyból a már lent várakozó, előkészített hátasához, hogy megpakolva minél előbb találkozhasson lovag cimboráival.
Öten indultak ki a palota kapuján vidám jó kedvvel a tiszta kora tavaszi napsütésben.
Egyedül Marun rítt ki egyszerű öltözetével a barátai közül, mindenki elegáns volt, és egymásnak mesélték nagy hangon, hogy milyen finomságokat hoztak magukkal, kinek milyen díszsátra van, hányféle lábbeli, milyen borok, és a társalgás ezen része szinte kitartott amíg átsétáltak a palotát körülvevő városrészen.
Amikor már távolabb jártak, és a város utolsó házait is elhagyták, itt-ott láttak pár külön álló tanyát, nagy istállókat, ahol a város igényeit kiszolgálandó tartják a vágásra szánt jószágokat, aztán amikor azok is elmaradoztak csak a nagy szántóföldek maradtak, zöldellt rajtuk az őszi vetés.
A beszélgetés akadozgatott, néhányuk kezdte unni a kirándulást, nem voltak hozzászokva ehhez a terheléshez, csak a tornák előtt gyakoroltak az utóbbi időben, máskülönben meg csak élvezték a jómódú palotabeli ifjak életét, nagyokat ettek, táncmulatságokon vettek részt, közösen hívatták a szabókat új ruhákhoz méretet vetetni, és udvarolgattak ennek-annak.
Egyikük meg is kérdezte Marunt:
-Mondd, te meddig akarsz még tovább menni? Kényelmetlen a nyereg meg éhes is volnék már, jól esne letáborozni végre.
Marun meglepődött, kissé neheztelt is rájuk, de hát ez az érzés nem tartott sokáig, hisz ismerte jól a barátait, ilyenek ők, együtt is nőttek föl, no jól van, nem baj, gondolta.
-Jól van, álljunk meg valahol ahol nektek teszik - mondta.
Az első jókora nagy fa alatt el is kezdték a lepakolást a lovaikat kicsapták, hadd legeljenek.
Leterített egyikük egy nagy takarót, és ráhordtak rengeteg finomabbnál finomabb ételt. Mindenféle borospalackok is előkerültek, aztán többen nekiveselkedtek az evésnek, ivásnak.
Marun is evett valamennyit, és Ébenre is ügyelt, nem hagyta messzebb kószálni.
Egy kis idő múlva az egyik ifjú kitalálta, hogy fel kéne állítani az egyik díszsátrat, akkor abban alhatnának egész délután.
Marun ekkor nagyot nézett.
-Aludni akartok? De hát lehet, hogy még több napon át lovagolni fogunk.
-Lovagolni?! Dehogy fogunk lovagolni, a kirándulás megvolt, ilyen messze én nem is voltam már régen, most ettünk, még inni is fogunk, alszunk egyet, aztán este folytatjuk a jó puha ágyunkban - válaszolt az egyik társa nevetve.
-Hát, én nem így terveztem fiúk. Én hosszú útnak vágtam neki, ha így gondoljátok akkor én egyedül megyek tovább.
Marun most vette észre, hogy a barátok, akikkel gyermekkoruk óta együtt volt minden szabad idejében, nem olyanok mint ő, már nem is törődtek a mondandójával.
Mind a négyük fiatal, de már el vannak nehezülve, lustán fekszenek, céltalanok és talán önzőek is kissé.
-Jól van -szólalt meg Marun kis hallgatás után. Pihenjetek. Én még tovább megyek.
-Ugyan, minek mennél? Hová mennél? Nincs erre semmi.
De ő érezte, hogy nem maradhat, vágyik oda, arra az ismeretlen helyre, és nagy kedvet érzett magában, hogy azonnal el is induljon.
Páran már álomba szenderültek a puha vastag takarón, néhány ételmaradék, és ferdén álló boros flaska kíséretében.
Egy-két élelmesebb dongó már ki is szagolta a rájuk váró lakomát, és ott repkedtek lustán döngicsélve.
Csak egyikük heverészett még ébren, így tőle elköszönt és tovább indult.
Nagyszerű érzés volt, egyáltalán nem félt attól, hogy egyedül vágott neki a rá váró útnak.
Bízott magában, és a lovában, kettejük közt csodálatos összhang volt az első perctől fogva, ha jól befelé figyelt úgy vélte, egymás gondolatait is érzik.
Már késő délután lehetett, amikor egy pataknál megálltak, Ébent megitatta, és hagyta hadd tépegessen magának dús füvet. Abrakot is hozott neki egy keveset, megetette, megsimogatta, aztán körülnézett, hol töltsék az éjszakát.
Hideg tavaszi éjjel volt, keveset tudott pihenni, mert egész éjjel vigyázott, nehogy kialudjon a tűz.
Hajnal tájban egy kicsit mélyebben elaludt.
A késői napfény simogatására ébredt.
Eszegetett pár falatot, összekészítette hátasát és mentek is tovább.
Útközben egyre sűrűsödött a bozótos, már egész facsoportokat is látott.
A lankák dombokká nőttek, a föld kicsit kavicsosabbá vált, kanyargósabban futott előttük a fák közt keskenyebbé váló utacska.
Néhol őzek, vagy apróbb termetű állatok neszezése hallatszott a dús aljnövényzetből.
Nagyon kellemes táj vette körül őket, mindketten jól érezték magukat.
Néha úgy vélte, felsejlik benne valahonnan a semmiből egy emléktöredék, mintha nemsokára valami kis völgy bejáratához érnének majd.
Ahogy léptetett, lassult a tempó, emelkedő következett, amikor a fák ritkulni kezdtek felnézett, az emelkedő tetején a ló megállt.
Szemük elé tárult a völgy, a két hegy lábánál elterülő smaragd színű csodálatos hely valóban itt volt, mélyen, hosszan elnyúlt, és az erdő zöldje egészen felkúszott a sziklák tövéig.
Körültekintett a meredek hegyoldalakon a magas szirtekig, egészen a csúcsokig, úgy érezte talán valamit lát is ott az egyiken, de biztos nem lehetett benne.
Elkezdtek óvatosan leereszkedni a völgybe, hogy aztán valami ösvényen továbbinduljanak.
A fák zöld lombjain az átszűrődő napsugarak sárgászöld fényben fürdették az erdei aljnövényzetet, ahol pedig beférkőztek a levelek közt, kis fénypászmákat húztak a levegőben.
A bokrok közt talált egy ösvényt, amin ütemesen haladni lehetett, a faágakat pedig figyelte, nehogy ő maga gabalyodjon bele valamibe.
Ahogy mentek, néha irányt váltottak, de valójában ráhagyatkoztak az ösvényke kanyarulataira.
Amikor forrásvizet találtak, mindig megálltak, ittak mind a ketten, Marun pedig a kulacsokba friss vizet töltött, ha netán sziklás úton mennének tovább, legyen mit inniuk.
Estére sikerült is átvágni a völgyön, mire kiértek az erdő szélére már szinte sötét lett, tüzet nem gyújtott, csak jól beburkolózott a takarójába, és egy fa tövében töltötték a békés éjszakát.
Reggel érezte csak, amikor feltápászkodott, most már neki is szokatlan ez a több napi lovaglás, megmozgatta sajgó tagjait, Ébenről is gondoskodott, hagyta legelészni kis ideig, majd összeszedte a zsákjaikat, és kezébe vette a kantárszárat, mert még maga sem tudta, milyen irányba menjenek.
Kiballagtak a fák közül, elindultak egy kevésbé meredeknek tűnő kaptatón a hegy oldalán.
Marun arra gondolt jobb is, hogy tavasz van, így is melege volt az erőlködéstől, lassan, vigyázva vezetgette lovát, szépen haladtak, amikor kicsit megálltak, már magasan jártak, a sziklás utacskán egyre több legurult kődarab hevert, így ráadta lovára a lábvédőket.
Néha a szél is megindult kellemetlen hideg levegőt kavarva körülöttük.
Kitartóan kaptattak, de érezte, estig nem fogják bírni, épp az erejük utolsó tartalékait emésztették, amikor végre egy kiszélesedő szikla peremre értek.
A nagy magasság, és a hideg kimerítette, igyekezett hátravezetni Ébent egészen a hegy oldalához, akkor vette észre a hasadékot.
Csodálkozva látta, hogy bár alul keskeny rés csak, de középtájon úgy kiszélesedik, hogy még a lova is ügyesen átférne rajta.
Előre lépett hát, a kantárt fogta maga mögött, hogy belépjen, és megnézze mi van bent a hasadékban.
Sötét barlangba lépett, hirtelen semmit sem látott, de amint várt egy kicsit kezdett látni a félhomályban.
Hosszan benyúló sziklavágatot látott, ameddig a sötét engedte.
Visszafordult, és besegítette Ébent is.
Elindultak óvatosan előre.
Aztán megállt egy pillanatra, mert arra gondolt addig veszi elő a rontás elleni talizmánokat, amíg még látni valamit.
Az egyiket a saját nyakába akasztotta, a másikat pedig a lova nyakában lévő szíjra tette, aztán megindultak a sötétben.
Amikor már vaksötét volt, suttogni kezdtek a szikla falak, egyre jobban hallhatóvá vált.
Valamik egyre-másra egymás szavába vágva súgták, hogy tovább-tovább, üdv néked, tovább-tovább.
Marun érezte, ahogy a szorongás a tarkója felől körbekúszik a nyakán, de a kantárszáron vezetett lova óvatosan, nyugodtan lépdelt mellette, a markában fogott szíjjal együtt kezével a lova nyakát kereste, amikor hozzá ért, őt is nyugalom öntötte el.
Az állat nem félt, csak csendben jött vele a vaksötétben, nem verejtékezett, nem rángott a bőre, csak ment vele, ez a békesség átszállt Marunra is, most már lehullott róla a félelem fojtó érzése, és valami álmos csendesség járta át a lelkét.
Úgy érezte az időtlenségben a levegőn súlytalanul sétálnak, a sötétségben elvesztette minden valóságérzetét.
Szürkülni kezdett.
Már látszottak a kövek, a földet borító törmelék, felsejlett előtte a táj, és kiléptek az alkonyuló fénybe.
Megdöbbenve állt meg a lovával, körülnézett, sosem látott idegen hely, amit mégis valahogyan ismert.
A kabátja erősen melegítette, ki kellett gombolkoznia.
Ahogy a kis hurkokon bújtatgatta a bőr gombokat, és már szinte az utólsóval is megvolt, enyhe kis füst illant ki a mellkasa felől, a melegérzés enyhült, benyúlt a belső zsebbe, hogy megnézze van-e valami a kis papírlapon, amiről eligazodhatna, hol lehetnek, de ahogy a zsebbe nyúlt, nem talált ott semmit, csak némi pernye hullott ki az ujjai közül amit az első enyhe kis fuvallat el is sodort.
Közben egészen sötét lett. Letelepedtek hát megint, ilyen sötétben már úgysem tehetnek semmit.
Kimerültek voltak, tűz híján Marun újra csak a pokrócába burkolózva mély álomba zuhant.
Reggel kezdett ébredezni, még fekve körülbámészkodott, nézte ahogy Ében nyugodtan legel, barna föld, rajta dús fű mindenütt.
Szikláknak távolabb már semmi nyomát nem látta.
Buján, és puhán futott az aljnövényzet, néhány erdei virág, apró bokrok, széles törzsű fák, ahol langyos tavaszi levegő bújt meg a törzsek között.
Béke, és csend honolt, állatoknak nyomát sem látta.
Már napok óta kettesben voltak Ébennel.
Nem is értette magát, de a palotabeli életéből semmi nem hiányzott neki, senki nem jutott az eszébe, kis szégyenérzete is támadt emiatt, hiszen érezte, illene valami honvágynak lennie a lelke mélyén.
Evett kicsit, aztán ivott a kulacsból, Édent is megitatta, aztán amikor mindent összeszedett ismét, megfogta a kantárszárat, és elindult.
Útnak semmi nyomát nem látta, de annyira erős megérzése támadt, hogy előre az emelkedőn fölfelé kell menniük, hogy kivonta hosszú pengéjét az övéről és avval vagdosta a bozótos részeket.
Amikor végre tisztulni kezdett előtte az erdő, és ritkultak a fák, megállt, eltette fegyverét, és úgy döntött, már nyugodtan lova hátán ülve folytathatja az útját.
Ében megérezte gazdája óhaját, és közelebb állt hozzá.
Marun ránézett, látta a nagy barna tekintetet, valami örömfélét fedezett fel bennük.
Alighogy kiértek az erdőből, feltűnt a rom.
Ez volt hát, amiről olvasott, a hatalmas erdő közepén álló gigászi várrom.
Közelebb indultak, kicsit balra kanyarodtak, hirtelen ott álltak a nagy kapu előtt, felhúzva állt, a tornyok tartották két oldalról a függőhíd hatalmas súlyát, dacolva korral, viharokkal, úgy tűnt nem számított nekik, erősen álltak.
A kapu két oldalán a kőfülkék kapusaik nélkül sötétlettek.
Marun látta az oldalt kétfelé tovafutó falmaradványokat gazzal benőve, beljebb a körbástyák beomlott ormait, érezte, hogy járt már itt.
Néhol a csendet madárdal törte meg, a romot körülölelő erdő kezdett élettel benépesülni.
Nyergében frissen, egyenes derékkal ülve megindította hátasát a felhúzott kapu felé vezető ösvényen.
Ahogy léptetett lován, néhol a romos falakról leomlott a föld, az ódon kövek kifehéredve sebesen a helyükre emelkedtek, a kapu rozsdás láncai fényleni kezdtek, Ében testét beborította csillogó páncélja, melyen a kora reggeli napfény csodás táncba kezdett, patái alatt az ösvény tágult, és a meginduló friss szél fehér murvával fújta be.
Az út futott a rom felé, lovasa díszes vértjében feszítve léptetett, bíbor palástja válláról leomolva lebegve követte.
A felvonóhíd recsegve engedett a láncnak, a kapukban egyre erősödő körvonalaikkal álltak már az őrök, vigyázzban, díszegyenruhában.
Éljenzés erősödő hangjai zendültek, a hídon lépdel, az udvaron felsejlik a zúgó tömeg, egyre élesebben, immár valósággá válva.
A díszes, nagy falak magasan körülveszik, az ablakokon át a színes függönyök mögül is tömeg figyel, mindenki boldog, minden teljes pompájában, mindenki ünnepel, mert a király végre hazaérkezett.
