Különös színjáték, különös tánc,
fűzfák lombhaját hogy cibálja a szél,
szilaj ritmusára egyszerre
dülöngél minden fa, és mégis,
a sok hajlékony ág, hosszú, keskeny levél
a közös ütemre külön életet él
Jéga Szabó Ibolya: New York-i klímacsúcs megállapodás margójára
A megállapodás most nem fulladt kudarcba, mert a legnagyobb szennyezők, Kína, India és Oroszország is aláírták, de vajon be is tartják az abban foglaltakat. Az emberiség nem fogja meghazudtolni önmagát, önző egyéni érdekeit fogja előtérbe helyezni, mit sem törődve a jövő nemzedékeivel. Az ember már csak ilyen, nem mintha nem látná a bajt, aminek már csak lassítása a megegyezés, megállításával már elkéstünk. A dolgok folynak a maguk vájta medrében, nincs gát, ami ezt megállíthatja.
Az ember telhetetlen, s mindig és minden időkben megmutatja, hogy övé ez a világ. Olvastam, vagy talán hallottam, egy történetet az ősemberről, akik kezdetben boldogok voltak, ha sikerült elejteniük egy mamutot, majd ügyesedtek, jobb fegyvereket készítettek, és elejtettek egyszerre két mamutot, de az ember az egyetlen állatfaj, amelyik képes a rugalmas együttműködésre nagy számban, behajtották az egész csordát a szurdokba és lemészárolták őket. Tehát az ősember óta nem változtunk, a mai nagy haszon reményében, képesek vagyunk vakon cselekedni, és a jövővel nem törődni, majd csak lesz valahogy elven.
Mi vagyunk a Föld urai, a legintelligensebb lény, hogy lehet az, hogy elpusztítjuk az egyetlen helyet, ahol létezhetünk? Az ok bennünk rejlik. A fejlődés, a folytonos változás, képessé tett bennünket olyan technikai tudás elérésére, mellyel az erkölcsi intelligenciánk nem volt képes lépést tartani. Az ember természete nem változott az őskor óta. A fenntartható fejlődés elérése csak egy hiú ábránd a számunkra. Az ember nem fogja túlélni a fejlődését. A "miértjeink”, melynek köszönhetjük a mai fejlettnek hitt világunkat, a pusztulás felé visznek bennünket. Az ember agya nem képes a hosszú távú gondolkodásra. A gyors döntésekre, és a rövid távú gondolkodásra fejlődött ki, de a ma élők többsége már látja a szomorú jövőnket, ami a pusztuláshoz vezető út lesz, még nem mielőttünk van közvetlenül ez az út, de az unokáink, már azon fognak járni.
Sorsuk nem fog eltérni az elődeik sorsától, háború, háborút fog érni, a vízért, az élhető területekért, a vallásaikért. Az ember ebben sem változik. A hajdani őseink teóriái, hogy egy hímnemű isten teremtett bennünket, – mennyire jellemző ez is ránk, a férfiuralom, mert ők az erősebbek - és ítélkezni fog felettünk, a cselekedeteink felett, ha nem tesszük ezt, ha nem harcolunk ezért, vagy azért. Gyűlölet keltés, kirekesztés a más vallásúak, a más bőrszínűek ellen, ez volt régen, de van ma is, és ez lesz a jövő is.
Mára már az emberiség, az orvostudomány fejlettségének dacára, betegesebb, mint hajdanán, ma nem a pestis pusztít, hanem a jólét betegségei a gazdagabb országokban, a szegényebbekben, a vízhiány a sivatagosodás átkai. Nem csak a testünk, az immunrendszerünk satnyul, de baj van az erkölcsi tartással is. A római birodalmat is a demokráciájuk degenerációja pusztította el. Ma már látható ez az európai államokban is. Az UNIÓ egyre nehezebben jut el a közös döntésekig. Ezért fulladt kudarcba a klímacsúcs, bár ezek a csúcsok, már csak olyanok, mint eső után a köpönyeg.
Kapolyi György: Hintaszék
Janka, egész nap a hintaszékben ült, kockás pléddel ölében. A legvadabb nyárban sem változtatott szokásán, hirtelen jöhet egy lehűlés, és ha éppen elszunyókálna, nem venné időben észre - mondta rezignáltan, ha megmosolyogta valaki. Mamuszos-vastag lábaival időnként szórakozottan lökött magán egyet, és csukott szemekkel élvezte ringását. Elhízott testén ilyenkor rengett és hullámzott a felhalmozódott zsír Ősz haja úgy meredezett, mint ezer sündisznótüske, évek óta ijesztgette magát, hogy elmegy fodrászhoz. Ő is tudta titokban, hogy erre nemigen fog sor kerülni, de gondolni sem akart rá. Akkor is elmegyek egyszer, és punktum - dohogta. Igaz is, ha egyszer mégis elmennék, és rendbe hoznák ősz fürtjeim, akkor mi lenne? Mi az, ami megváltozna, ez egy hülye ábránd-semmi más, értelmetlen hiúsági fakszni - szólt. Ahogy egyéb nyavalyáimon sem tudnak segíteni az orvosok, ugyan úgy a fodrász sem tehet semmi érdemlegeset. Csak pénzembe kerül, semmi több. Legyek én csak visszataszító ingyen. Senki nem képes lefaragni rólam az időt, és ha még lenne is olyan ember, hát jó nagy zavarban lennék, már megszoktam, hogy ilyen vagyok, és az én koromban újra szokni bármit is, nagyon strapás. De játsszuk azt, hogy mégis. Itt állnék szépen és fiatalon, eszem nem volna mit csináljak. Újra Jankának szólítanának, holott már a Janka nénit megszoktam. Nem tudnék egész nap a hintaszékben ülni, mert megszólnának, mondván-ez a fiatal nő egész álló nap csak döglik, csúfot űzve a világból. Kezdhetnék mosni, főzni, takarítani, rohanni, bevásárolni, kicipelném a lelkemet, mindezt évekig csinálva, és a végén megöregednék. Aztán kövéren, és vénen itt kötnék ki a hintaszékben, és tenném vég nélkül amit teszek. Hát, ha én ezt vállalnám, azt hinném megőrültem. Már egyszer megdolgoztam, hogy idáig eljussak, bolond lennék még egyszer végigcsinálni. Mindig ugyanazt elkövetni, mindig ugyanazért, hülyeség. Hogy ahova jutottam az nem egy öröm-ez tény. De máshova jutni nincs hogy, ezért ezen rágódnom sincs mit. Janka rúgott egyet a padlón, belendült a szék, és hunyt szemekkel fantáziált. Kellemes ez a ringatózás - gondolta, ez a hintázás is ugyan úgy eszi az időt, mintha kapálnék. Az időt hagyni kell múlni, ez a dolgom, neki meg az, hogy múljon. Én mindig itt vagyok, ha jön értem a vén kaszás, hát nem kell keresnie. Egy szava sem lehet, de hogy én ez ünnepélyes alkalomra rendbe szedjem magam-haha! Arra várhat. Nem kívánok neki kellemes vizuális élményt nyújtani, nem fogok örömmel menni, neki se legyen öröme. Ez így normális. Különben, ha igazságos akarok lenni, igen egy szar állás a kaszásság. Mindenféle ronda frátert kirángatni az életből, és még csak meg sem köszönik neki…Hát nagy türelem és elhivatottság kellhet hozzá. Lehet, ha lehetne választani, ő is inkább vénasszony lenne, mint halál. De ahogy nekem nincs választásom, úgy neki sincs, és tehet nekem egy szívességet, ha megengedem. Ettől a felismeréstől elvigyorodott, tetszett neki a gondolat, látta amint a kaszás szívességet tesz neki, ő meg kegyesen hagyja. Olyan intenzitással látta maga előtt a jelenetet, hogy felvihogott. Csak ne felejtsd letenni a kaszádat, nehogy megvágd magad a nagy igyekezettől-szólt rekedt hangján, na meg ne felejtsd itt, ha utána a hátadra veszel, mert kapsz a főnöködtől- károgta, és fuldokolva hahotázott. Ha elképzelem mekkora a súlyom, hát garantálom, meggebedsz, mire végigcipelsz a hosszú úton - röhögte.
Csak rázta a nevetés, könnyei végigcsorogtak ráncos-petyhüdt arcán. Csak röhögött és röhögött, karjaival csapkodva hátracsapta fejét. Már levegőt sem kapott, lilás arca, tátott szája - egy vizirémhez hasonlított.
Így találtak rá másnap. Már nem élt.
Csak rázta a nevetés, könnyei végigcsorogtak ráncos-petyhüdt arcán. Csak röhögött és röhögött, karjaival csapkodva hátracsapta fejét. Már levegőt sem kapott, lilás arca, tátott szája - egy vizirémhez hasonlított.
Így találtak rá másnap. Már nem élt.
Kép: Kapolyi György alkotása
Tomor Gábor: Lazulón
Egyszerű az egész.
Görgetjük napjaink,
s lezúz a harcos ég.
Voltunk, nem leszünk –
végletek közt
cseppnyi lét.
A kép Márcio Bahia brazil festő alkotása.
Kapolyi Noémi: Az utazó
Különös és furcsa benyomást tett a város az utazóra.
A keskeny utcák teljesen gubancosan kanyarogtak, ezáltal nem lehetett kiszámítani semmiféle logikával, hogy ha végigment az egyiken az ember, akkor hová, melyik irányba fog kilyukadni.
Régen volt már reggel, Gorak az utazó alig érezte már a lábait és a zsákja is egyre nehezebbnek bizonyult, nyomta a szíj a vállát.
Utcák és utcák, keskeny, magas házikók egymás mellett szorosan sorakozva, mintha sohasem akarnának elfogyni.
Nagyon ritkán találkozott valaki szembejövővel, de ami igazán nyomasztotta, hogy senki sem akart szóba elegyedni vele, modortalanul és egy szó nélkül otthagyták, ha bárkit is megszólított.
Aztán az is feltűnt Goraknak, hogy alig pár házon van kapu, a többi elején csak a tömör falak állnak a föld szintjén és csak az emeleti részen árválkodik egy-két ablak.
Igaz, a falak szép halvány színekben díszelegtek, de ezen kívül más szóra érdemeset nem is talált bennük.
Minden monoton és élettelen érzést keltett benne, az ég szépen kéklett, sem felhő, de még egy kósza madár sem suhant át rajta.
Dél körül arra gondolt, majdcsak talál egy helyet, ahová betérhet, vagy legalább egy padot, amire letelepedhet, de semmi ilyesmit nem látott.
Végül annyira elfáradt és megéhezett, hogy leült egy ház falának tövében, a lábait felhúzta és a hátát a falnak döntötte, hátrahajtott fejjel pihent pár percet aztán elővett némi ennivalót meg italt, amit magával hozott és nekiállt enni.
Mire befejezte az evést, teljesen elöntötte a fáradtság, úgy érezte ólomlábakon vánszorog az idő a teste kőnehéz, és a fejét sem bírja tartani.
Gorak érezte, hogy muszáj lesz aludnia egy kicsit, úgysem jár itt szinte egy lélek sem, nem történik semmi, ha elbóbiskol.
Mire végiggondolta ezt, már el is nyomta a kimerültségtől az álom.
Öntudatlanul aludt egy darabig, aztán annyit érzékelt, hogy álmodik, de igen furcsát.
Álmában egy mocsárban álló stégfélén ült. A feneke alatt korhadt pallókból ácsolt fajárda, ami hosszan elfutott, és a távolba kanyarogva elveszett a szemei elől, a háta mögött pedig egy oszlop állt ki, annak döntötte a hátát.
Elszórtan a pallókról lejáratok vezettek a mocsárba.
Néhol az iszap hallhatóan felbuggyant, aztán kimászott valami a feljárón a deszka járdára és sima, nedvesen puha lépésekkel távozott.
Aztán valami felé csusszant, és hirtelen az arcába nézett.
Nem is nézett, inkább csak Gorak érezte úgy, hiszen szemek nélkül nehéz nézni, egy arc, amin nincs semmi, sima és mégis figyel, elöntötte a vakrémület, kiáltani szeretett volna, de csak a saját nyöszörgő nyikkanásaira ébredt.
Gorak egész testében remegett. Sokáig figyelt mindent maga körül, mire sikerült megnyugodnia annyira, hogy meg tudja győzni magát.
-Ilyen egy rémálom, semmi több, nyugalom-suttogta maga elé.
De babonás lélek lévén az is megfordult a fejében, hátha figyelmeztetés ez?
Minden változatlan volt körülötte, az utcácska az almazöld épület, aminek dőlve ült, a kék ég, akárcsak kis idővel ezelőtt.
Ismét látott valakit, a szemközti oldalon sietett előre, és menet közben a járdát nézte.
-Hahó!- kiáltott át Gorak az úton.
Az ismeretlen erre futni kezdett, és eltűnt egy kapuban, aminek az ottlétét Gorak eddig észre sem vette.
-Lám csak- szólalt meg Gorak - lehet, hogy érdemes lenne keresnem egy kaput nekem is?
Talán ha kopognék, beengednének, esetleg még enni is kapnék.
Nagyon nehezére esett felkelnie, de csak erőt vett magán, felállt, és zsákjának pántját átvetette a hátán keresztben, aztán elindult, közben folyamatosan figyelte kétoldalt a házakat, hátha az egyik aljában meglát egy kaput.
Nem is olyan sokára megpillantott egy halvány rózsaszínes épületet, földszintjén kapuval.
Gorak meggyorsította fáradt lépteit, amikor odaért jól szemügyre vette, hátha talál rajta utcanevet, házszámot, vagy netán az ott lakó család nevét.
A kapu egyetlen szárnyával inkább magas és zömök ajtónak látszott közelről, az ajtólapon a gyalult deszkán semmi sem volt egy zömök kilincsen kívül. Aztán még egy utolsó pillantással felnézett, mielőtt benyitott.
A kapu fölött az ajtó tokja szép ívben végződött, azon viszont egy mélyen belevésett felirat díszelgett.
Gorak hátrébb lépett és halkan olvasni kezdte:
-”Ne akard a valóságot, inkább fuss el jó barát”ejha, milyen kedves szöveg! Ennyire azért nem kell invitálni az embert-csattant fel Gorak.
-Engem nem kell ijesztgetni, nem ma indultam, sokat láttam már, nem vagyok az a megfutamodós fajta.
Avval lenyomta a barna vaskos vaskilincset, és benyomta a kaput.
Szinte a nyitás pillanatában minden megváltozott.
A világ szürkületi fénybe burkolózott, erős, nehéz szag töltötte be az orrát.
Az álombeli stégen állt.
Az utcának már nyomát sem látta. Hozzá elég közel egy lejárat vezetett a poshadt mocsár vízébe.
Az iszapos felszín minduntalan fodrozódott, hol gázok törtek föl, hol pedig végtag nélküli hosszú, tompán csillogó testek bukkantak ki belőle, majd merültek el fejjel előre, újra.
Gorakot átjárta a viszolygás. Minden ilyen lénynek volt egy fejszerű képződménye elöl, csupán arc, és nyílások nélkül, mintha valami képtelen nagy, tömlős testű hüllők lennének.
Ekkor eszébe jutott az álombéli lény, aki az arcába nézett, szakasztott így nézett ki.
A stég oldalát nyálkás hínárfélék borították, sok helyütt pedig rövid, de igen vastag farönkök támasztották meg a járdát, némelyik följebb nyúlt annyira, hogy akár le is lehetett ülni rá.
Gorak hátra fordult, de arra is ugyanez a látvány fogadta a kapu nem volt sehol.
Tétován ácsorgott, semmi nem jutott eszébe.
Csobbanást hallott jobbról, odafordult, de csak egy test farkát látta, ahogy besiklik a pallók alá, aztán szinte az utolsó pillanatban balra kapta a tekintetét, épp annyi ideje maradt, hogy hátraugorjon és megtartsa az egyensúlyát.
Iszapos, hosszú kar csapott ki a stégre, három, sápadt karmokban végződő hosszú ujja tapicskolva markolászta az általa felcsapott sarat, Gorakot keresve.
Közben a test süppedni kezdett a mocsárban, végül a kar visszahúzódni kényszerült üres ujjaival, aztán belecuppant az iszapba, és a sár azonnal összezárult.
Gorakot elöntötte a rémület.
-Ezek tudják, hogy itt vagyok, és rám vadásznak!-suttogta el a felismerést.
Futhatnékja támadt, alig tudta elnyomni magában a késztetést, körülnézett, látta, nincs hová elrohanni innen, a stég előtte is, és mögötte is belekanyargott a párás ködbe, közben szinte fortyogni kezdett körülötte a sár, spriccelt, és böfögött.
A vaskos féregszerű iszamós lények egyre többen kavarogtak, Gorak érezte, őt akarják.
Némelyikük akkora volt, hogy egészen fölágaskodott a palló széléhez, és sima arctalan fejét Gorakra emelte, majd hanyatt rándult, és egy félfordulattal fejjel előre eltűnt a sárban.
Gorak minden, az arcát vizslató lénnyel úgy érezte, hogy nő benne a rettegés, közben mintha vonzanák is őt, néha egészen megbillent, alig tudta visszanyerni az egyensúlyát, aztán ahogy egyre többen körül rajzották a stég szélein. Gorak térdre hullott, már alig volt magánál, rettegése túlnőtt rajta, már nem tudta koordinálni a mozdulatait, csak ingott, és dülöngélt, aztán sírni kezdett, először csak hangtalanul, eltorzult arccal, némán, miközben patakokban ömlöttek a könnyei, aztán hangos zokogásban tört ki, közben pedig óriássá nőtt benne a mindent túlüvöltő rémület.
Amikor már teljesen magán kívül ordított, hirtelen a rettegés elcsitult egyszerű, gyermeki félelemmé szelídülve.
Gorak térdelt a pallókon a félhomályban, körülötte a megelevenedett mocsár, az arctalan lények egészen fejmagasságban inogtak már, és ő zokogott, mint amikor elvitték otthonról, és elhurcolták a felégetett házuk mellől és eladták, ordítani kezdett, ahogy a torkán kifért, úgy érezte szétszakad a fájdalomtól. Amikor kinyitotta a szemét, látta, hogy a lények nem érnek hozzá, hanem szinte töltekeznek az ő fájdalmából.
Gorak még zokogott, de mellkasát már nem a gyermeki félelem, és fájdalom kezdte eluralni, hanem a harag.
Akkor eladhatták, egy kisgyerek volt csupán, de most, most, nem.
Gorak felordított, hatalmasat üvöltött:
-Neeeem!
Érezte, hogy valami végérvényesen megváltozott benne, nem érzett már fáradtságot, amikor felpattant a stégről.
Ordítva széttárt karokkal állt, lábait jól megtámasztva üvöltött:
-Ti szemét rohadékok, nem adok nektek semmit! Nem félek tőletek, megöllek benneteket puszta kézzel!
Rekedtes hangja korbácsként szakadt rá a mocsárra.
Gorak még javában tombolt, amikor hunyorognia kellett az erős fénytől.
Amikor feleszmélt, ott állt megint az utca kövén, sehol egy lélek, a házak ugyanazok a színes kis egy szintes épületek.
Gorak elhallgatott, leengedte a karjait, körülnézett, a zsákja ott pihent az almazöldre festett fal tövében.
Odalépett, felvette, a vállára kanyarította.
Egyenes derékkal megállt, úgy érezte, mint aki felszabadult, megszabadult egy monumentális tehertől.
Aztán az utca felé fordult.
Eddig sosem érzett céltudattal, és hatalmas erővel elindult kifelé a városból, már tudta, hogy ki fog jutni, mert akarta, és tettereje ezen túl szinte bárhová eljuttatja majd.
A keskeny utcák teljesen gubancosan kanyarogtak, ezáltal nem lehetett kiszámítani semmiféle logikával, hogy ha végigment az egyiken az ember, akkor hová, melyik irányba fog kilyukadni.
Régen volt már reggel, Gorak az utazó alig érezte már a lábait és a zsákja is egyre nehezebbnek bizonyult, nyomta a szíj a vállát.
Utcák és utcák, keskeny, magas házikók egymás mellett szorosan sorakozva, mintha sohasem akarnának elfogyni.
Nagyon ritkán találkozott valaki szembejövővel, de ami igazán nyomasztotta, hogy senki sem akart szóba elegyedni vele, modortalanul és egy szó nélkül otthagyták, ha bárkit is megszólított.
Aztán az is feltűnt Goraknak, hogy alig pár házon van kapu, a többi elején csak a tömör falak állnak a föld szintjén és csak az emeleti részen árválkodik egy-két ablak.
Igaz, a falak szép halvány színekben díszelegtek, de ezen kívül más szóra érdemeset nem is talált bennük.
Minden monoton és élettelen érzést keltett benne, az ég szépen kéklett, sem felhő, de még egy kósza madár sem suhant át rajta.
Dél körül arra gondolt, majdcsak talál egy helyet, ahová betérhet, vagy legalább egy padot, amire letelepedhet, de semmi ilyesmit nem látott.
Végül annyira elfáradt és megéhezett, hogy leült egy ház falának tövében, a lábait felhúzta és a hátát a falnak döntötte, hátrahajtott fejjel pihent pár percet aztán elővett némi ennivalót meg italt, amit magával hozott és nekiállt enni.
Mire befejezte az evést, teljesen elöntötte a fáradtság, úgy érezte ólomlábakon vánszorog az idő a teste kőnehéz, és a fejét sem bírja tartani.
Gorak érezte, hogy muszáj lesz aludnia egy kicsit, úgysem jár itt szinte egy lélek sem, nem történik semmi, ha elbóbiskol.
Mire végiggondolta ezt, már el is nyomta a kimerültségtől az álom.
Öntudatlanul aludt egy darabig, aztán annyit érzékelt, hogy álmodik, de igen furcsát.
Álmában egy mocsárban álló stégfélén ült. A feneke alatt korhadt pallókból ácsolt fajárda, ami hosszan elfutott, és a távolba kanyarogva elveszett a szemei elől, a háta mögött pedig egy oszlop állt ki, annak döntötte a hátát.
Elszórtan a pallókról lejáratok vezettek a mocsárba.
Néhol az iszap hallhatóan felbuggyant, aztán kimászott valami a feljárón a deszka járdára és sima, nedvesen puha lépésekkel távozott.
Aztán valami felé csusszant, és hirtelen az arcába nézett.
Nem is nézett, inkább csak Gorak érezte úgy, hiszen szemek nélkül nehéz nézni, egy arc, amin nincs semmi, sima és mégis figyel, elöntötte a vakrémület, kiáltani szeretett volna, de csak a saját nyöszörgő nyikkanásaira ébredt.
Gorak egész testében remegett. Sokáig figyelt mindent maga körül, mire sikerült megnyugodnia annyira, hogy meg tudja győzni magát.
-Ilyen egy rémálom, semmi több, nyugalom-suttogta maga elé.
De babonás lélek lévén az is megfordult a fejében, hátha figyelmeztetés ez?
Minden változatlan volt körülötte, az utcácska az almazöld épület, aminek dőlve ült, a kék ég, akárcsak kis idővel ezelőtt.
Ismét látott valakit, a szemközti oldalon sietett előre, és menet közben a járdát nézte.
-Hahó!- kiáltott át Gorak az úton.
Az ismeretlen erre futni kezdett, és eltűnt egy kapuban, aminek az ottlétét Gorak eddig észre sem vette.
-Lám csak- szólalt meg Gorak - lehet, hogy érdemes lenne keresnem egy kaput nekem is?
Talán ha kopognék, beengednének, esetleg még enni is kapnék.
Nagyon nehezére esett felkelnie, de csak erőt vett magán, felállt, és zsákjának pántját átvetette a hátán keresztben, aztán elindult, közben folyamatosan figyelte kétoldalt a házakat, hátha az egyik aljában meglát egy kaput.
Nem is olyan sokára megpillantott egy halvány rózsaszínes épületet, földszintjén kapuval.
Gorak meggyorsította fáradt lépteit, amikor odaért jól szemügyre vette, hátha talál rajta utcanevet, házszámot, vagy netán az ott lakó család nevét.
A kapu egyetlen szárnyával inkább magas és zömök ajtónak látszott közelről, az ajtólapon a gyalult deszkán semmi sem volt egy zömök kilincsen kívül. Aztán még egy utolsó pillantással felnézett, mielőtt benyitott.
A kapu fölött az ajtó tokja szép ívben végződött, azon viszont egy mélyen belevésett felirat díszelgett.
Gorak hátrébb lépett és halkan olvasni kezdte:
-”Ne akard a valóságot, inkább fuss el jó barát”ejha, milyen kedves szöveg! Ennyire azért nem kell invitálni az embert-csattant fel Gorak.
-Engem nem kell ijesztgetni, nem ma indultam, sokat láttam már, nem vagyok az a megfutamodós fajta.
Avval lenyomta a barna vaskos vaskilincset, és benyomta a kaput.
Szinte a nyitás pillanatában minden megváltozott.
A világ szürkületi fénybe burkolózott, erős, nehéz szag töltötte be az orrát.
Az álombeli stégen állt.
Az utcának már nyomát sem látta. Hozzá elég közel egy lejárat vezetett a poshadt mocsár vízébe.
Az iszapos felszín minduntalan fodrozódott, hol gázok törtek föl, hol pedig végtag nélküli hosszú, tompán csillogó testek bukkantak ki belőle, majd merültek el fejjel előre, újra.
Gorakot átjárta a viszolygás. Minden ilyen lénynek volt egy fejszerű képződménye elöl, csupán arc, és nyílások nélkül, mintha valami képtelen nagy, tömlős testű hüllők lennének.
Ekkor eszébe jutott az álombéli lény, aki az arcába nézett, szakasztott így nézett ki.
A stég oldalát nyálkás hínárfélék borították, sok helyütt pedig rövid, de igen vastag farönkök támasztották meg a járdát, némelyik följebb nyúlt annyira, hogy akár le is lehetett ülni rá.
Gorak hátra fordult, de arra is ugyanez a látvány fogadta a kapu nem volt sehol.
Tétován ácsorgott, semmi nem jutott eszébe.
Csobbanást hallott jobbról, odafordult, de csak egy test farkát látta, ahogy besiklik a pallók alá, aztán szinte az utolsó pillanatban balra kapta a tekintetét, épp annyi ideje maradt, hogy hátraugorjon és megtartsa az egyensúlyát.
Iszapos, hosszú kar csapott ki a stégre, három, sápadt karmokban végződő hosszú ujja tapicskolva markolászta az általa felcsapott sarat, Gorakot keresve.
Közben a test süppedni kezdett a mocsárban, végül a kar visszahúzódni kényszerült üres ujjaival, aztán belecuppant az iszapba, és a sár azonnal összezárult.
Gorakot elöntötte a rémület.
-Ezek tudják, hogy itt vagyok, és rám vadásznak!-suttogta el a felismerést.
Futhatnékja támadt, alig tudta elnyomni magában a késztetést, körülnézett, látta, nincs hová elrohanni innen, a stég előtte is, és mögötte is belekanyargott a párás ködbe, közben szinte fortyogni kezdett körülötte a sár, spriccelt, és böfögött.
A vaskos féregszerű iszamós lények egyre többen kavarogtak, Gorak érezte, őt akarják.
Némelyikük akkora volt, hogy egészen fölágaskodott a palló széléhez, és sima arctalan fejét Gorakra emelte, majd hanyatt rándult, és egy félfordulattal fejjel előre eltűnt a sárban.
Gorak minden, az arcát vizslató lénnyel úgy érezte, hogy nő benne a rettegés, közben mintha vonzanák is őt, néha egészen megbillent, alig tudta visszanyerni az egyensúlyát, aztán ahogy egyre többen körül rajzották a stég szélein. Gorak térdre hullott, már alig volt magánál, rettegése túlnőtt rajta, már nem tudta koordinálni a mozdulatait, csak ingott, és dülöngélt, aztán sírni kezdett, először csak hangtalanul, eltorzult arccal, némán, miközben patakokban ömlöttek a könnyei, aztán hangos zokogásban tört ki, közben pedig óriássá nőtt benne a mindent túlüvöltő rémület.
Amikor már teljesen magán kívül ordított, hirtelen a rettegés elcsitult egyszerű, gyermeki félelemmé szelídülve.
Gorak térdelt a pallókon a félhomályban, körülötte a megelevenedett mocsár, az arctalan lények egészen fejmagasságban inogtak már, és ő zokogott, mint amikor elvitték otthonról, és elhurcolták a felégetett házuk mellől és eladták, ordítani kezdett, ahogy a torkán kifért, úgy érezte szétszakad a fájdalomtól. Amikor kinyitotta a szemét, látta, hogy a lények nem érnek hozzá, hanem szinte töltekeznek az ő fájdalmából.
Gorak még zokogott, de mellkasát már nem a gyermeki félelem, és fájdalom kezdte eluralni, hanem a harag.
Akkor eladhatták, egy kisgyerek volt csupán, de most, most, nem.
Gorak felordított, hatalmasat üvöltött:
-Neeeem!
Érezte, hogy valami végérvényesen megváltozott benne, nem érzett már fáradtságot, amikor felpattant a stégről.
Ordítva széttárt karokkal állt, lábait jól megtámasztva üvöltött:
-Ti szemét rohadékok, nem adok nektek semmit! Nem félek tőletek, megöllek benneteket puszta kézzel!
Rekedtes hangja korbácsként szakadt rá a mocsárra.
Gorak még javában tombolt, amikor hunyorognia kellett az erős fénytől.
Amikor feleszmélt, ott állt megint az utca kövén, sehol egy lélek, a házak ugyanazok a színes kis egy szintes épületek.
Gorak elhallgatott, leengedte a karjait, körülnézett, a zsákja ott pihent az almazöldre festett fal tövében.
Odalépett, felvette, a vállára kanyarította.
Egyenes derékkal megállt, úgy érezte, mint aki felszabadult, megszabadult egy monumentális tehertől.
Aztán az utca felé fordult.
Eddig sosem érzett céltudattal, és hatalmas erővel elindult kifelé a városból, már tudta, hogy ki fog jutni, mert akarta, és tettereje ezen túl szinte bárhová eljuttatja majd.
Markovic Radmila: Hegyláb
Két tavaszi színbe öltözött
hatalmas hegyláb
ölelgeti egymást,
ők nevelik a fenyőerdőt,
fenyőik lándzsája sötétzöld,
majdnem fekete,
hatalmas hegyen büszkén
élik az életet, ott fenn a csúcson
hasítják a kék vagy szürke eget,
meglesik, mit titkolnak
a függöny mögött
a kiismerhetetlen,
előreláthatatlan szellemek.
Riba Ildikó: Kiáltás a semmibe
temetőben hideg
gránit alatt nyughelyed
szívem húz lábam indul
hogy veled legyek
ölelnélek mint régen tettem
simogatnám két kezed
gondolatban szólok hozzád
válaszolok helyetted
anyák napján nem maradt más
nekem csak a régi emlékek
hervadt rózsád fakó pirosa
váza öblén álomra hajolva
Kép: Dr. Krekó Imre fotója
Kapolyi Noémi: Leona tükre
A keskeny kis bérház alig tűnt fel az arra járóknak a nagy, behemót, öreg épületek közé ékelődve.
Minden emeletre csak egy lakás jutott, mert annyi fért el ekkora helyen.
Alig éltek itt páran, a kapu melletti felcsengetőtáblán összesen öt név szerepelt, a földszinten a házmester lakott, de ennyire apró épületben alig volt mit csinálnia, ezért jószerivel csak délelőtt lehetett megtalálni, azután az egész napját a Kis gödör nevű ivóhelyen töltötte.
Az első emeleten egy fiatalember, a második emeleti lakás épp üres volt, akár a negyediken, és a harmadikon élt Leona.
Teljesen egyedül élt az aprócska lakásban, sem állata, sem növényei nem voltak, úgy gondolta ez nem lenne praktikus, meg aztán úgy vélekedett, hogy különben is az ember tartsa magát annyira, hogy nem tárol földet, és ürüléket az otthonában.
Leona kellemesen éldegélt. Nagy szerencséjére a papáék tetemes összeget hagytak rá a bankban, így soha nem kellett dolgoznia.
Reggelente, amikor álmosan a foteljében kávézgatott, és a reggeli napfény besütött a kedves kis szobába, gyakran mélázgatott, és emlékezett emberekre, beszélgetésekre, sokszor felidézett régi, elfeledettnek hitt dolgokat.
Bizony, papáék mindig mondogatták, hogy gondoskodnak róla akkor is, ha ők már nem lesznek itt.
És tényleg, milyen jó érzés, hogy körülötte ennyire rendben van minden, milyen rendezett az élete, ezt nagyon, de nagyon becsülni kell.
Ő volt az egyetlen gyermek a családban, amikor serdülő lánnyá vált, a vastag szemüvege miatt a gimnáziumi társai néha csúfolták is, meg azt mondták kövér, és zsíros a haja, na tessék, és most mi van velük?
Na, mi? Agyongürcölt, és tönkrement emberek lettek. A papa mindig mondta neki, hogy
-Leona drágaságom, irigyek rád, azért csúfolnak téged, meg kell értened őket, rólad gondoskodunk, szeretetben élsz, és gyönyörű vagy. Nem könnyű ám ezt lenyelni a maguk fajtának, és a papának igaza volt ebben is, mint annyi minden másban, a mamával együtt.
Meg aztán ő nem is bírná ki a munkába járást, meg a háztartást, hiszen itthon is annyi minden van, néha azt sem tudja mihez fogjon hozzá.
Például amikor kávézott, utána öltözködni kellene, és reggelizni, aztán lemenni vásárolni, és akkor még ebédje nincs is, de már nyakán a délután, aztán rohanva itt az este.
Pedig valamikor a könyvtárba is el kellene jutnia, talán majd a jövő héten.
És hát Leona sokszor lepihent ebéd után, mert a főzés, és a mosogatás kemény dolgok, nem lehet másként kibírni.
Néha elolvasott egy napilapot, de iszonyatosan unta, és el is álmosodott tőle, olyan dolgokról, és emberekről szólt akikről semmit sem tudott.
A lakásában tulajdonképpen azért nem volt rendetlenség, mert kevés holmija lévén nem lehetett mit szétszórni, és ottfelejteni a dísztárgyakat, a képeket pedig nem szerette, a szőnyegeket meg azért nem, mert mama mindig mondta, hogy azzal munka van.
A parkettát pedig könnyebb volt tisztán tartani.
Egyik délelőtt, javában a pongyolás időszakban megszólalt a csengő.
Leona nem várt soha senkit, így egy darabig hagyta csengeni.
-Majd elunod, -mondta.
De az illető nem unta el, így aztán inkább felkászálódott a foteljéből és kikiabált.
-Jövök már!
Kinyitotta a bejárati ajtót, de nem állt ott addigra már senki sem.
-Na, nem baj, mindegy is.
Avval becsukta az ajtaját, de amikor közben oldalra esett a tekintete a falnál meglátott egy csomagot.
Beljebb tárta az ajtót és kilépett a lépcsőházba, egy lapos csomag pihent a falnak döntve.
Vastag barna zsírpapírba csomagolták, és még egy madzaggal is átkötötte valaki.
Leona meglepődött, mert még soha életében nem kapott csomagot, gyorsan megfogta, hogy felemelje, de igen súlyos darab volt, két kézzel kellett megragadnia, alig tudta behúzni az ajtón.
Amikor már a kis előszobában állt és a bejárati ajtót kulcsra zárta, hozott egy ollót és nekilátott kibontani.
Ahogy tépkedte a vastag papírt, először a keret tűnt fel, azután felfénylett egy tükör.
-Ó, nahát ! -szaladt ki Leona száján az ámulat-, milyen szép ez!
Elképedve nézegette újdonsült szerzeményét.
Aztán igyekezett teljesen kicsomagolni a tükröt majd becipelte a szobába, és nekitámasztotta az asztalnak, az aljához pedig tett egy lexikont, nehogy a keret megcsússzon a padlón.
Már fújtatott, mire befejezte, azután belehuppant a foteljába, hogy alaposabban megnézze.
A tükör antik darab lehetett, a széleire vastag fazettát csiszoltak, vastag üvege ragyogóan tiszta volt, de néhol homályosan mutatta csak a körülötte lévő dolgokat. A keret pedig széles és vastag, kemény fából készítették, ami idővel beéret, olajosan barna színt kapott, kézzel kifaragott levelekkel, bogyókkal díszítve, a levelek mögül apró kis lények- Leona állatkáknak vélte- nézegettek, apró kezecskéikkel a bogyók felé nyúlkáltak.
Leona csak ült és gyönyörködött.
Innentől kezdve Leona napjai kezdtek megváltozni, mert a fő attrakció a tükör előtt ücsörgés lett, és a faragvány nézegetése, nem tudta megmondani, hogy lehetséges, de egyáltalán nem unta ezt a foglalatosságot.
Aztán egyik reggel Leona döbbenten vette észre, hogy a tükör egészen megvakult, alig látta benne magát, annyira kétségbe esett ettől, hogy még a kávéját is magára borította, és hangosan sírva fakadt.
Levette a szemüvegét, hosszasan törölgette a szemeit, és fújta az orrát.
Amikor felnézett látott ugyan valamit. de életlenül, azt mindenesetre látta, hogy a tükör talán mégsem vak, talán nem annyira nagy a baj.
Felállt és a szemüvegéért tapogatózott az asztalkán, aztán felkapta, és odanézett.
Látszott valami, határozottan látszott, bár nem tudta kivenni így sem, micsoda.
Még mindig hüppögött, elcsuklott a légvétele, de már kezdett reménykedni.
-Jajj, bárcsak, bárcsak, nem menne tönkre a tükröm- mondta esdeklő hangon.
Tudta, hogy nincs kinek mondania, de azért néha megszólalt otthon csak úgy.
A tükör üvegén már elmosódott körvonalakat is látott, aztán kitisztult az üveg, és Leona annyira hátraugrott, hogy beleesett a foteljába.
-Te jó ég!-kiáltott.
Kezeit az arca elé kapta, és csak az ujja mögül mert kinézni a tükör üvegére.
Valamilyen növényt látott, nagy zöld levelek és ágak, aztán a levelek közt megjelent egy színes gyönyörű tollú madár, de átrebbent egy ágra, aztán kilépett a tükör látóteréből.
A levelek közt érett bogyós gyümölcsök nőttek, de néha megremegett az ág, aztán egy hosszú karú szőrös állat letépett egyet és megette.
Leona dermedten ült, egyre jobban eluralkodott rajta a rettegés.
Nem tudta, mi lehet ez, és hogyan történhetett, annyi lélekjelenléte maradt még, hogy lassan kibújt a pongyolájából, és hirtelen ráhajította a tükörre.
Este aztán annyira elkapta a kíváncsiság, hogy bár félve, de lehúzta a ruhát az üvegről, hátralépett, figyelt.
Lassan sejlett fel a látomás, most egy házat látott, ami egy kertben állt. A kert dúsan, a legzöldebb pompájában tombolt, a ház pedig rikítóan vörös téglákból épült, kék tetővel.
Aztán megfigyelte, hogy az ablakok keretei is kék színűek, akár a tető, és a párkányok kővirágtartóiból gyönyörű, zöld futónövények omlanak lefelé. Ezek az erőteljes színek egészen lenyűgözték.
Aztán nem történt semmi.
Leona azon kapta magát, hogy egészen besötétedett, ő pedig valószínűleg elbóbiskolt a tükör előtt, csak valami halvány derengés világította be a szobát.
De a derengő fény a tükörből érkezett, jobban mondva egy szobából, amit mintha a tükrön át látott volna, este volt, egy otthonosan berendezett szobát látott a padlón színes szőnyegekkel, az asztalon egy porcelántestű lámpa burájának üvegében kanócszál világított, a székeken ülőpárnák, a falnál egy kredenc a polcain rengeteg porcelánfélével.
Leona már nem érzett félelmet, arra gondolt, ha a tükör bántani akarná, azt már régen megtehette volna.
Inkább erősen figyelt az apró részletekre, azt is látta, hogy az ablak kerete kék.
-Tehát ez a szoba abban a házban van, amit este láttam-magyarázta önmagának.
Aztán lassan elfordult a látvány, mintha körülnézett volna valaki, és ő is azt látná.
Egy kényelmesen megvetett ágy látszódott, puha nagy párnával, vastag takaróval. Az ágy melletti éjjeliszekrényen egy kis vázában élénksárga virágokból apró csokor virított.
Milyen szép, és meghitt ez, gondolta Leona, pedig engem az ilyesmi sosem érdekelt.
Lassan a kép elhalványult, aztán nem látott már mást, csak a lakását, és saját magát.
Másnap reggel sietve kelt, mert minél előbb meg akarta nézni a tükröt.
Egészen hamar össze tudta szedni magát annyira, hogy a kávéjával együtt odaülhessen.
Már leültében látta, hogy van néznivaló.
Ugyanaz a szoba, a tegnap megismert berendezés, de ült valaki az asztalnál és teát ivott.
Érződött, hogy nem tudja, hogy nézik.
Leona lélegzet visszafojtva ült, meg sem mert moccanni, de nem történt semmi.
Egy férfi itta a teáját, és a kanalával matatott a csészealjon.
Leonának valahogy rossz érzése támadt, nem akart leselkedni, hirtelen inkább a padlót nézte.
Amikor újra felemelte a tekintetét, ismét a kertet látta, lassan a fák felé fordult a kép, aztán olyan hirtelen harsant fel a madárdal, hogy Leona majdnem elájult.
Betódultak az erdő, és a kert hangjai a szobába. Füttyögések, trillák, egészen elképesztő hangok.
Leona megértette, hogy a tükör már nem csak láttat vele dolgokat, hanem szinte be is engedi őt ebbe a valószerűtlen világba. Aztán erősödött a hangok közül valami, mintha szárnyak suhogását hallotta volna.
Hatalmas fehérséget látott, szépen erezett fénylően fehér és kékes színben játszó tollakat.
-Milyen madár lehet?-suttogta Leona.
Aztán a gyepet látta, és rajta egy négylábú szárnyas lényt.
A feje egy kecske fehér pofájára hasonlított, a testét is fehér szőr borította.
Mégis kecsesen lépdelt valószerűtlen alakjával, halványkékben játszó szárnyait annyira leengedte, hogy a szélei finoman leértek a fűre.
Nem volt nagy testű állat, Leona nem is érzett félelmet.
Ekkor a lény felnézett, kéklő tekintete egyenesen Leonát kereste.
Leona nézte, aztán maga köré tekintett zavartan.
De ekkor a lény megszólalt.
-Leona, én téged nézlek- kedvesen simogató hangon szólt-, látlak téged, ahogy te is engem-Leona úgy látta, hogy ez az állatféle mosolyog rá-szép itt. Láttad a házat, rengeteg szobája van, már ismered azt is, milyenek azok.
Ha jönni akarsz, most jöhetsz.
-De, de, jó, akár, miért is ne, de hogyan?- dadogta Leona, miközben annyira figyelt, hogy már egészen a padlón a tükör előtt térdelt.
-De én mit fogok ott csinálni?- kérdezte halkan.
-Leona?-figyelj rám- és most már Leona biztos volt abban is, hogy ez a valami nevet-ne neheztelj rám kérlek, de meg kell kérdezzelek válaszképpen, hogy te otthon úgy általában mit szoktál csinálni?
-Hát én, én, üldögélek, és a pékhez is járok, meg néha ezt azt.
-Hmm. Na ezt látod itt is lehet.-válaszolta a lény félrebillentett fejjel.
-Nem veszélyes ott nekem?- kérdezte ismét Leona.
-Nem drágaságom, nem az, a lelkednek az a veszélyes, ahol, és ahogy most élsz, illetve tengeted az idődet.
Leonának furcsa érzése támadt, azt, hogy drágaságom, már nagyon régen nem mondta neki senki.
-Leona, figyelj, most kell döntened. Soha semmit nem kellett még eldöntened ebben az életben, és tenned sem igen kellett semmit. Ezt a döntést viszont most neked kell meghozni. Nincs kitől elbúcsúzz, az emlékeid pedig megmaradnak. Félned sem kell, semmi olyan nem fog történni veled, amit nem szeretnél.
De idő nincs. - mondta a lény-, most válaszolj, ha nemmel felelsz, a tükör megvakul, örökre.
Leona nagyon rosszul kezdte érezni magát, hiszen dönteni, neki nem kellett még dönteni, meg az felelősség, de a tükör, azt megszerette, soha semmi érdekes nem történt még vele, csak ez.
De ide, igaz, semmi nem köti.
Leona, nincs időd-hangzott a sürgetés.
-Jó, jövök-szólalt meg Leona, de szinte abban a pillanatban meg is bánta, hogy válaszolt, érezte, ahogy a hideg veríték kiül a homlokára és a levegője is kevés volt.
Ekkor megérezte a szárnysuhogás okozta légmozgást, a kecskeszerű, kékes fehér szárnyú lény ott állt a szoba közepén, de kék körmei nem érték a padlót, viszont nem volt kicsi, ahogy messzebbről a fűben látta, Leona úgy vélte akkora akár egy ló, bár azt még nem látott.
A lény ránézett, egész közel, bele az arcába, aztán a Leona felé eső szárnyát lehajtotta.
-Ülj fel a hátamra.
-Ügyetlen szoktam lenni, nem fog menni -, suttogta Leona.
-Csak akard.
Leona ott állt és annyira akarta, de semmi nem történt.
-Ne nézz, ne gondolkozz, hunyd be a szemeidet és ne gondolj semmire.
Leona nagyon erősen igyekezett minden gondolatot kisöpörni a fejéből, de ekkor már érezte, hogy valami megváltozott, kinyitotta a szemét és látta, hogy magasan ül, előredőlve, a feje pedig a plafont súrolja.
-Jól van, most tedd a tenyereidet a nyakamra, hunyd be a szemed.
Abban a szempillantásban érezte az enyhe rázkódást, kinyitotta a szemeit és körülnézett.
A kertben álltak a fűben. Óvatosan lecsusszant a földre, talpával érezte a lágy pázsitot.
Ahogy először lélegzett, teleáramlott a tüdeje az illatokkal terhelt levegővel.
Selymes fény áradt szét, bár a Napot nem látta.
-Indulj a házhoz, menj be a kapun.
Ahogy körülpillantott, már egyedül állt a füvön, és számára is meglepő módon ruganyos, és üde léptekkel megindult a kapuhoz.
Ahogy a kék kapuszárnyakhoz ért, az egyik kitárult, és egy kedves úr kissé meghajolva beinvitálta az épületbe.
Kellemes tágas előtér fogadta, ahonnan mindenfelé szobák, és folyosók nyíltak.
Leona meglepődött, mert a ház nem tűnt kicsinek, de ennyire nagynak sem, hirtelen elmorfondírozott azon, hogy milyen ügyes tervezője lehetett, akárki is volt az illető.
Mivel teljesen egyedül ácsorgott egy ideje, elindult balra egy folyosón, puha szőnyegen lépdelt az enyhe fényben.
Végre meglátta az egyik szobát, kellemesen terített asztal állt középen, süteménnyel, és csészékkel, a hófehér terítőn, tálcán a teáskanna, rajta kis kancsómelegítő baba üldögélt.
Aztán nyílt egy oldalajtó, ami a szobába vezetett, és megjelent rajta egy kislány, az egyik kezében kis agyonhasznált mackót szorongatott magához, de mosolygott, miközben Leonát nézte, leült az egyik székre.
-Te nem jössz?- hangzott fel a kérdés Leonának kedves gyerekhangján.
-Hát, jöhetek.
Odasétált az asztalhoz, és ő is leült.
A kislány nézegette őt egy darabig, aztán nekiállt egy szelet süteménynek.
Miközben evett, mindig felnézegetett Leonára.
-Na és, hogy tetszik itt drágaságom?- kérdezte a kislány.
-Hogy nekem? Hát szép, igazából nem is értem, nagyon érdekes hely, és az is ahogy idekerültem-válaszolt Leona.
-Ideje volt már, - válaszolta a kislány.
-Hát ezt meg honnan veszed? Ismersz talán? Tudsz rólam bármit? Hmm?
Valahogy olyan bántónak érezte a kérdést, de azért Leona igyekezett kedves lenni a lánykával, végül is milyenek lehetnek a gyerekek? Hát a fene sem ismeri őket.
-Semmi értelme nem volt ennek az időhúzásnak, jó, hogy megjöttél-mondta a kislány és eszegetett tovább.
-Töltenél teát?- kérte Leonát.
Leona felállt, ügyetlenül kissé, de azért sikerült nem melléöntve a csészébe tölteni.
A kislány abbahagyta az evést, és nagyon komolyan Leonára nézett.
-Leona, drágaságom, tudod te egyáltalán, hogy hol lehetsz?
-Fogalmam sincs, de ne hívj így.
-Miért ne?
-Idegesít, nagyon régen azok hívtak így, akiket szerettem, aranyos vagy, de elég ebből.
Avval hátra tolta a székét és felállni készült.
De a kislány megelőzte, átnyúlt a tányér fölött, és elkapta Leona kezét.
Mintha valami átjárná a testét, egy hatalmas ütést érzett, ami a lelkét találta el, egészen kábán, félig már felállva az asztal mellett megmerevedett, mint egy bábu.
Amikor enyhült a kábulat döbbenten látta, hogy nincs már kislány, a kezét fogja valaki, egy fiatal nő, és őt nézi.
Egy ismerős fiatalasszony.
De honnan ismerős?- próbált gondolkodni Leona.
Úgy érezte magát, mint aki ébren álmodik. Nem tudott mozogni vagy gondolkodni, csak sodródott az érzésekkel, képekkel.
Aztán kitisztult a látvány és Leona a székre roskadt.
Az anyja fogta a kezét és nézte őt.
-Mi ez?-suttogta Leona.
-Hát ez drágaságom, ez a túlvilág. Tudod olyan, amilyennek elképzeljük és mi apáddal ilyennek gondoljuk, de aztán van, amikor másmilyennek, akkor úgy is néz ki, majd megszokod.
Nehezen tudtunk elhozni, pedig régóta próbálkoztunk rajta.
-Apámmal?- rebegte Leona.
Hát persze, ő hozott át téged. Majd mindjárt ő is jön egy teára.
-De hát ő nem ember?
-Amikor jön, akkor ember, de nem ez számít Leona, sosem értetted igazán, és inkább elbújtál a világ elől ahelyett, hogy kibontottad volna a szárnyaidat és meg merted volna élni önmagad milyenségét.
Olyan vagy amilyen lenni akarsz, persze a bensődre értem ezt, amilyen lenni szeretnél, meg kell keresned a módját, és itt, ha elképzeled, bármilyen formában létezhetsz, mert attól te önmagad vagy, azt sosem hagyod el, és persze nem is szabad elveszítened.
Úgyhogy drágaságom, örülök, hogy végre sikerült áthoznunk téged, mert itt a kis lelked legalább megtanul majd élni.
Minden emeletre csak egy lakás jutott, mert annyi fért el ekkora helyen.
Alig éltek itt páran, a kapu melletti felcsengetőtáblán összesen öt név szerepelt, a földszinten a házmester lakott, de ennyire apró épületben alig volt mit csinálnia, ezért jószerivel csak délelőtt lehetett megtalálni, azután az egész napját a Kis gödör nevű ivóhelyen töltötte.
Az első emeleten egy fiatalember, a második emeleti lakás épp üres volt, akár a negyediken, és a harmadikon élt Leona.
Teljesen egyedül élt az aprócska lakásban, sem állata, sem növényei nem voltak, úgy gondolta ez nem lenne praktikus, meg aztán úgy vélekedett, hogy különben is az ember tartsa magát annyira, hogy nem tárol földet, és ürüléket az otthonában.
Leona kellemesen éldegélt. Nagy szerencséjére a papáék tetemes összeget hagytak rá a bankban, így soha nem kellett dolgoznia.
Reggelente, amikor álmosan a foteljében kávézgatott, és a reggeli napfény besütött a kedves kis szobába, gyakran mélázgatott, és emlékezett emberekre, beszélgetésekre, sokszor felidézett régi, elfeledettnek hitt dolgokat.
Bizony, papáék mindig mondogatták, hogy gondoskodnak róla akkor is, ha ők már nem lesznek itt.
És tényleg, milyen jó érzés, hogy körülötte ennyire rendben van minden, milyen rendezett az élete, ezt nagyon, de nagyon becsülni kell.
Ő volt az egyetlen gyermek a családban, amikor serdülő lánnyá vált, a vastag szemüvege miatt a gimnáziumi társai néha csúfolták is, meg azt mondták kövér, és zsíros a haja, na tessék, és most mi van velük?
Na, mi? Agyongürcölt, és tönkrement emberek lettek. A papa mindig mondta neki, hogy
-Leona drágaságom, irigyek rád, azért csúfolnak téged, meg kell értened őket, rólad gondoskodunk, szeretetben élsz, és gyönyörű vagy. Nem könnyű ám ezt lenyelni a maguk fajtának, és a papának igaza volt ebben is, mint annyi minden másban, a mamával együtt.
Meg aztán ő nem is bírná ki a munkába járást, meg a háztartást, hiszen itthon is annyi minden van, néha azt sem tudja mihez fogjon hozzá.
Például amikor kávézott, utána öltözködni kellene, és reggelizni, aztán lemenni vásárolni, és akkor még ebédje nincs is, de már nyakán a délután, aztán rohanva itt az este.
Pedig valamikor a könyvtárba is el kellene jutnia, talán majd a jövő héten.
És hát Leona sokszor lepihent ebéd után, mert a főzés, és a mosogatás kemény dolgok, nem lehet másként kibírni.
Néha elolvasott egy napilapot, de iszonyatosan unta, és el is álmosodott tőle, olyan dolgokról, és emberekről szólt akikről semmit sem tudott.
A lakásában tulajdonképpen azért nem volt rendetlenség, mert kevés holmija lévén nem lehetett mit szétszórni, és ottfelejteni a dísztárgyakat, a képeket pedig nem szerette, a szőnyegeket meg azért nem, mert mama mindig mondta, hogy azzal munka van.
A parkettát pedig könnyebb volt tisztán tartani.
Egyik délelőtt, javában a pongyolás időszakban megszólalt a csengő.
Leona nem várt soha senkit, így egy darabig hagyta csengeni.
-Majd elunod, -mondta.
De az illető nem unta el, így aztán inkább felkászálódott a foteljéből és kikiabált.
-Jövök már!
Kinyitotta a bejárati ajtót, de nem állt ott addigra már senki sem.
-Na, nem baj, mindegy is.
Avval becsukta az ajtaját, de amikor közben oldalra esett a tekintete a falnál meglátott egy csomagot.
Beljebb tárta az ajtót és kilépett a lépcsőházba, egy lapos csomag pihent a falnak döntve.
Vastag barna zsírpapírba csomagolták, és még egy madzaggal is átkötötte valaki.
Leona meglepődött, mert még soha életében nem kapott csomagot, gyorsan megfogta, hogy felemelje, de igen súlyos darab volt, két kézzel kellett megragadnia, alig tudta behúzni az ajtón.
Amikor már a kis előszobában állt és a bejárati ajtót kulcsra zárta, hozott egy ollót és nekilátott kibontani.
Ahogy tépkedte a vastag papírt, először a keret tűnt fel, azután felfénylett egy tükör.
-Ó, nahát ! -szaladt ki Leona száján az ámulat-, milyen szép ez!
Elképedve nézegette újdonsült szerzeményét.
Aztán igyekezett teljesen kicsomagolni a tükröt majd becipelte a szobába, és nekitámasztotta az asztalnak, az aljához pedig tett egy lexikont, nehogy a keret megcsússzon a padlón.
Már fújtatott, mire befejezte, azután belehuppant a foteljába, hogy alaposabban megnézze.
A tükör antik darab lehetett, a széleire vastag fazettát csiszoltak, vastag üvege ragyogóan tiszta volt, de néhol homályosan mutatta csak a körülötte lévő dolgokat. A keret pedig széles és vastag, kemény fából készítették, ami idővel beéret, olajosan barna színt kapott, kézzel kifaragott levelekkel, bogyókkal díszítve, a levelek mögül apró kis lények- Leona állatkáknak vélte- nézegettek, apró kezecskéikkel a bogyók felé nyúlkáltak.
Leona csak ült és gyönyörködött.
Innentől kezdve Leona napjai kezdtek megváltozni, mert a fő attrakció a tükör előtt ücsörgés lett, és a faragvány nézegetése, nem tudta megmondani, hogy lehetséges, de egyáltalán nem unta ezt a foglalatosságot.
Aztán egyik reggel Leona döbbenten vette észre, hogy a tükör egészen megvakult, alig látta benne magát, annyira kétségbe esett ettől, hogy még a kávéját is magára borította, és hangosan sírva fakadt.
Levette a szemüvegét, hosszasan törölgette a szemeit, és fújta az orrát.
Amikor felnézett látott ugyan valamit. de életlenül, azt mindenesetre látta, hogy a tükör talán mégsem vak, talán nem annyira nagy a baj.
Felállt és a szemüvegéért tapogatózott az asztalkán, aztán felkapta, és odanézett.
Látszott valami, határozottan látszott, bár nem tudta kivenni így sem, micsoda.
Még mindig hüppögött, elcsuklott a légvétele, de már kezdett reménykedni.
-Jajj, bárcsak, bárcsak, nem menne tönkre a tükröm- mondta esdeklő hangon.
Tudta, hogy nincs kinek mondania, de azért néha megszólalt otthon csak úgy.
A tükör üvegén már elmosódott körvonalakat is látott, aztán kitisztult az üveg, és Leona annyira hátraugrott, hogy beleesett a foteljába.
-Te jó ég!-kiáltott.
Kezeit az arca elé kapta, és csak az ujja mögül mert kinézni a tükör üvegére.
Valamilyen növényt látott, nagy zöld levelek és ágak, aztán a levelek közt megjelent egy színes gyönyörű tollú madár, de átrebbent egy ágra, aztán kilépett a tükör látóteréből.
A levelek közt érett bogyós gyümölcsök nőttek, de néha megremegett az ág, aztán egy hosszú karú szőrös állat letépett egyet és megette.
Leona dermedten ült, egyre jobban eluralkodott rajta a rettegés.
Nem tudta, mi lehet ez, és hogyan történhetett, annyi lélekjelenléte maradt még, hogy lassan kibújt a pongyolájából, és hirtelen ráhajította a tükörre.
Este aztán annyira elkapta a kíváncsiság, hogy bár félve, de lehúzta a ruhát az üvegről, hátralépett, figyelt.
Lassan sejlett fel a látomás, most egy házat látott, ami egy kertben állt. A kert dúsan, a legzöldebb pompájában tombolt, a ház pedig rikítóan vörös téglákból épült, kék tetővel.
Aztán megfigyelte, hogy az ablakok keretei is kék színűek, akár a tető, és a párkányok kővirágtartóiból gyönyörű, zöld futónövények omlanak lefelé. Ezek az erőteljes színek egészen lenyűgözték.
Aztán nem történt semmi.
Leona azon kapta magát, hogy egészen besötétedett, ő pedig valószínűleg elbóbiskolt a tükör előtt, csak valami halvány derengés világította be a szobát.
De a derengő fény a tükörből érkezett, jobban mondva egy szobából, amit mintha a tükrön át látott volna, este volt, egy otthonosan berendezett szobát látott a padlón színes szőnyegekkel, az asztalon egy porcelántestű lámpa burájának üvegében kanócszál világított, a székeken ülőpárnák, a falnál egy kredenc a polcain rengeteg porcelánfélével.
Leona már nem érzett félelmet, arra gondolt, ha a tükör bántani akarná, azt már régen megtehette volna.
Inkább erősen figyelt az apró részletekre, azt is látta, hogy az ablak kerete kék.
-Tehát ez a szoba abban a házban van, amit este láttam-magyarázta önmagának.
Aztán lassan elfordult a látvány, mintha körülnézett volna valaki, és ő is azt látná.
Egy kényelmesen megvetett ágy látszódott, puha nagy párnával, vastag takaróval. Az ágy melletti éjjeliszekrényen egy kis vázában élénksárga virágokból apró csokor virított.
Milyen szép, és meghitt ez, gondolta Leona, pedig engem az ilyesmi sosem érdekelt.
Lassan a kép elhalványult, aztán nem látott már mást, csak a lakását, és saját magát.
Másnap reggel sietve kelt, mert minél előbb meg akarta nézni a tükröt.
Egészen hamar össze tudta szedni magát annyira, hogy a kávéjával együtt odaülhessen.
Már leültében látta, hogy van néznivaló.
Ugyanaz a szoba, a tegnap megismert berendezés, de ült valaki az asztalnál és teát ivott.
Érződött, hogy nem tudja, hogy nézik.
Leona lélegzet visszafojtva ült, meg sem mert moccanni, de nem történt semmi.
Egy férfi itta a teáját, és a kanalával matatott a csészealjon.
Leonának valahogy rossz érzése támadt, nem akart leselkedni, hirtelen inkább a padlót nézte.
Amikor újra felemelte a tekintetét, ismét a kertet látta, lassan a fák felé fordult a kép, aztán olyan hirtelen harsant fel a madárdal, hogy Leona majdnem elájult.
Betódultak az erdő, és a kert hangjai a szobába. Füttyögések, trillák, egészen elképesztő hangok.
Leona megértette, hogy a tükör már nem csak láttat vele dolgokat, hanem szinte be is engedi őt ebbe a valószerűtlen világba. Aztán erősödött a hangok közül valami, mintha szárnyak suhogását hallotta volna.
Hatalmas fehérséget látott, szépen erezett fénylően fehér és kékes színben játszó tollakat.
-Milyen madár lehet?-suttogta Leona.
Aztán a gyepet látta, és rajta egy négylábú szárnyas lényt.
A feje egy kecske fehér pofájára hasonlított, a testét is fehér szőr borította.
Mégis kecsesen lépdelt valószerűtlen alakjával, halványkékben játszó szárnyait annyira leengedte, hogy a szélei finoman leértek a fűre.
Nem volt nagy testű állat, Leona nem is érzett félelmet.
Ekkor a lény felnézett, kéklő tekintete egyenesen Leonát kereste.
Leona nézte, aztán maga köré tekintett zavartan.
De ekkor a lény megszólalt.
-Leona, én téged nézlek- kedvesen simogató hangon szólt-, látlak téged, ahogy te is engem-Leona úgy látta, hogy ez az állatféle mosolyog rá-szép itt. Láttad a házat, rengeteg szobája van, már ismered azt is, milyenek azok.
Ha jönni akarsz, most jöhetsz.
-De, de, jó, akár, miért is ne, de hogyan?- dadogta Leona, miközben annyira figyelt, hogy már egészen a padlón a tükör előtt térdelt.
-De én mit fogok ott csinálni?- kérdezte halkan.
-Leona?-figyelj rám- és most már Leona biztos volt abban is, hogy ez a valami nevet-ne neheztelj rám kérlek, de meg kell kérdezzelek válaszképpen, hogy te otthon úgy általában mit szoktál csinálni?
-Hát én, én, üldögélek, és a pékhez is járok, meg néha ezt azt.
-Hmm. Na ezt látod itt is lehet.-válaszolta a lény félrebillentett fejjel.
-Nem veszélyes ott nekem?- kérdezte ismét Leona.
-Nem drágaságom, nem az, a lelkednek az a veszélyes, ahol, és ahogy most élsz, illetve tengeted az idődet.
Leonának furcsa érzése támadt, azt, hogy drágaságom, már nagyon régen nem mondta neki senki.
-Leona, figyelj, most kell döntened. Soha semmit nem kellett még eldöntened ebben az életben, és tenned sem igen kellett semmit. Ezt a döntést viszont most neked kell meghozni. Nincs kitől elbúcsúzz, az emlékeid pedig megmaradnak. Félned sem kell, semmi olyan nem fog történni veled, amit nem szeretnél.
De idő nincs. - mondta a lény-, most válaszolj, ha nemmel felelsz, a tükör megvakul, örökre.
Leona nagyon rosszul kezdte érezni magát, hiszen dönteni, neki nem kellett még dönteni, meg az felelősség, de a tükör, azt megszerette, soha semmi érdekes nem történt még vele, csak ez.
De ide, igaz, semmi nem köti.
Leona, nincs időd-hangzott a sürgetés.
-Jó, jövök-szólalt meg Leona, de szinte abban a pillanatban meg is bánta, hogy válaszolt, érezte, ahogy a hideg veríték kiül a homlokára és a levegője is kevés volt.
Ekkor megérezte a szárnysuhogás okozta légmozgást, a kecskeszerű, kékes fehér szárnyú lény ott állt a szoba közepén, de kék körmei nem érték a padlót, viszont nem volt kicsi, ahogy messzebbről a fűben látta, Leona úgy vélte akkora akár egy ló, bár azt még nem látott.
A lény ránézett, egész közel, bele az arcába, aztán a Leona felé eső szárnyát lehajtotta.
-Ülj fel a hátamra.
-Ügyetlen szoktam lenni, nem fog menni -, suttogta Leona.
-Csak akard.
Leona ott állt és annyira akarta, de semmi nem történt.
-Ne nézz, ne gondolkozz, hunyd be a szemeidet és ne gondolj semmire.
Leona nagyon erősen igyekezett minden gondolatot kisöpörni a fejéből, de ekkor már érezte, hogy valami megváltozott, kinyitotta a szemét és látta, hogy magasan ül, előredőlve, a feje pedig a plafont súrolja.
-Jól van, most tedd a tenyereidet a nyakamra, hunyd be a szemed.
Abban a szempillantásban érezte az enyhe rázkódást, kinyitotta a szemeit és körülnézett.
A kertben álltak a fűben. Óvatosan lecsusszant a földre, talpával érezte a lágy pázsitot.
Ahogy először lélegzett, teleáramlott a tüdeje az illatokkal terhelt levegővel.
Selymes fény áradt szét, bár a Napot nem látta.
-Indulj a házhoz, menj be a kapun.
Ahogy körülpillantott, már egyedül állt a füvön, és számára is meglepő módon ruganyos, és üde léptekkel megindult a kapuhoz.
Ahogy a kék kapuszárnyakhoz ért, az egyik kitárult, és egy kedves úr kissé meghajolva beinvitálta az épületbe.
Kellemes tágas előtér fogadta, ahonnan mindenfelé szobák, és folyosók nyíltak.
Leona meglepődött, mert a ház nem tűnt kicsinek, de ennyire nagynak sem, hirtelen elmorfondírozott azon, hogy milyen ügyes tervezője lehetett, akárki is volt az illető.
Mivel teljesen egyedül ácsorgott egy ideje, elindult balra egy folyosón, puha szőnyegen lépdelt az enyhe fényben.
Végre meglátta az egyik szobát, kellemesen terített asztal állt középen, süteménnyel, és csészékkel, a hófehér terítőn, tálcán a teáskanna, rajta kis kancsómelegítő baba üldögélt.
Aztán nyílt egy oldalajtó, ami a szobába vezetett, és megjelent rajta egy kislány, az egyik kezében kis agyonhasznált mackót szorongatott magához, de mosolygott, miközben Leonát nézte, leült az egyik székre.
-Te nem jössz?- hangzott fel a kérdés Leonának kedves gyerekhangján.
-Hát, jöhetek.
Odasétált az asztalhoz, és ő is leült.
A kislány nézegette őt egy darabig, aztán nekiállt egy szelet süteménynek.
Miközben evett, mindig felnézegetett Leonára.
-Na és, hogy tetszik itt drágaságom?- kérdezte a kislány.
-Hogy nekem? Hát szép, igazából nem is értem, nagyon érdekes hely, és az is ahogy idekerültem-válaszolt Leona.
-Ideje volt már, - válaszolta a kislány.
-Hát ezt meg honnan veszed? Ismersz talán? Tudsz rólam bármit? Hmm?
Valahogy olyan bántónak érezte a kérdést, de azért Leona igyekezett kedves lenni a lánykával, végül is milyenek lehetnek a gyerekek? Hát a fene sem ismeri őket.
-Semmi értelme nem volt ennek az időhúzásnak, jó, hogy megjöttél-mondta a kislány és eszegetett tovább.
-Töltenél teát?- kérte Leonát.
Leona felállt, ügyetlenül kissé, de azért sikerült nem melléöntve a csészébe tölteni.
A kislány abbahagyta az evést, és nagyon komolyan Leonára nézett.
-Leona, drágaságom, tudod te egyáltalán, hogy hol lehetsz?
-Fogalmam sincs, de ne hívj így.
-Miért ne?
-Idegesít, nagyon régen azok hívtak így, akiket szerettem, aranyos vagy, de elég ebből.
Avval hátra tolta a székét és felállni készült.
De a kislány megelőzte, átnyúlt a tányér fölött, és elkapta Leona kezét.
Mintha valami átjárná a testét, egy hatalmas ütést érzett, ami a lelkét találta el, egészen kábán, félig már felállva az asztal mellett megmerevedett, mint egy bábu.
Amikor enyhült a kábulat döbbenten látta, hogy nincs már kislány, a kezét fogja valaki, egy fiatal nő, és őt nézi.
Egy ismerős fiatalasszony.
De honnan ismerős?- próbált gondolkodni Leona.
Úgy érezte magát, mint aki ébren álmodik. Nem tudott mozogni vagy gondolkodni, csak sodródott az érzésekkel, képekkel.
Aztán kitisztult a látvány és Leona a székre roskadt.
Az anyja fogta a kezét és nézte őt.
-Mi ez?-suttogta Leona.
-Hát ez drágaságom, ez a túlvilág. Tudod olyan, amilyennek elképzeljük és mi apáddal ilyennek gondoljuk, de aztán van, amikor másmilyennek, akkor úgy is néz ki, majd megszokod.
Nehezen tudtunk elhozni, pedig régóta próbálkoztunk rajta.
-Apámmal?- rebegte Leona.
Hát persze, ő hozott át téged. Majd mindjárt ő is jön egy teára.
-De hát ő nem ember?
-Amikor jön, akkor ember, de nem ez számít Leona, sosem értetted igazán, és inkább elbújtál a világ elől ahelyett, hogy kibontottad volna a szárnyaidat és meg merted volna élni önmagad milyenségét.
Olyan vagy amilyen lenni akarsz, persze a bensődre értem ezt, amilyen lenni szeretnél, meg kell keresned a módját, és itt, ha elképzeled, bármilyen formában létezhetsz, mert attól te önmagad vagy, azt sosem hagyod el, és persze nem is szabad elveszítened.
Úgyhogy drágaságom, örülök, hogy végre sikerült áthoznunk téged, mert itt a kis lelked legalább megtanul majd élni.
Kapolyi György: A baromság filozófiája
Itt, az ebédlőkredenc mögött, ezekben a vakolatrepedésekben már generációk óta kellemesen és békében éldegéltünk- sóhajtotta az öreg csótány.Nem különösen jól, de éltünk. Mindenünk megvolt, ami kellett, a többi dolognak nincs nagy jelentősége.Ha volt, akkor jó, ha meg nem, hát Istenem.
Ment a szekér nélkülük.
Most, minden csótány nagybetűvel írja a nevét, büszke mindenre, ami véletlenül érintette, olyan mellénnyel és öntudattal mászkálnak itt a kredenc márványlapján, hogy hányni kell tőlük.
Minden rovarok fölé helyezik nagyszerűségüket, történelmet írnak maguknak, még a jobbak is kivetkőztek agyukból megideologizált művilágukban könnyekig meghatódva szipognak, harsognak.
De mindig- minden időkben így volt ez.
A sorsnak nincs fantáziája, folyton ismétli önmagát, és ezt nevezi kaleidoszkópnak, holott leginkább egy sötét és üres cső, amiben igyekszünk belelátni minden olyat, amit szeretnénk.
A múltat el kell söpörni, hangyákat, ászkákat, még a kertből becipelt katicabogarakat is, mert egyesek szerint hangya származékok.
Aztán, ha majd mindennek csótánybűze lesz, és már nem marad ellenség, akkor majd elindul a belső tisztogatás, ki álcsótány, és ki igazi, és mit nevezünk igazinak, és pusztítsuk el a hamisakat, ha igaz, ha nem, a lényeg a rombolás, ettől lesz igazi és őszinte a repedés.
Ezt én mondom, aki nem elfogult, aki egy egyszemélyes múló objektum voltam világ életemben, magamhoz tartozva, és magamnak szemlélődve, a saját talpalatnyi szigetemen.
Mert bizonyítani kell mindenkinek, hogy számára egyetlen világ a repedés a falban, és nem számít, hogy akkora hasadások is vannak, mint a fél világ, de ez a szekrény mögötti az igazi, bár szinte láthatatlanul kicsi és jelentéktelen, de a mienk, a csótányoké, és majd mi mondjuk meg ki csótány.
Aztán elindult a nagy versengés, - folytatta elbeszélését az öreg bogár- mindenki lihegve küzdött, hogy bebizonyítsa, különb és igazibb a többinél.
Klubok alakultak, „Ősvér klub”, „A legigazibbak” gyülekezet, és még számtalan megkülönböztető egyesület éledt fel, és dübörögve működött.
Már úgy elpofátlanodtak a pöffeszkedő, öntudattól duzzadó bogarak, hogy nappal is sétálgattak a falon, és a kredenc lapján.
Mikor a lelkesedés és egymás ünneplése a tetőfokára hágott,felharsant a Mortein halálhozó sziszegése.
A győzelmi induló harsogása, sikolyokkal és hamis vinnyogással telt meg, a pusztító gáz, úgy vágta a nagyszerűségeket a földhöz, mint porszemeket.Én a csilláron ülve néztem végig a pusztítást.
Néma csend borult a kredenclapra, mindenki a hátán feküdt, összehúzott lábakkal, holtan.
A fal alja is tele volt holttestekkel.
De aggodalomra nincs ok,- dünnyögte félálomban a vén rovar,- a csótány nem tanul, az új generációk újra kezdik, és megint jön a Mortein, aztán ismét minden kezdődik elölről.
Így madártávlatból átfoghatóan látszik az egész színpad, én biztos a nézőtéren, mint örök szemlélő, mert ez is kell, mert közönség nélkül nincs előadás.
Kényelmesen kinyújtózott a csillár széles karján, és mély álomba merült.
Ment a szekér nélkülük.
Most, minden csótány nagybetűvel írja a nevét, büszke mindenre, ami véletlenül érintette, olyan mellénnyel és öntudattal mászkálnak itt a kredenc márványlapján, hogy hányni kell tőlük.
Minden rovarok fölé helyezik nagyszerűségüket, történelmet írnak maguknak, még a jobbak is kivetkőztek agyukból megideologizált művilágukban könnyekig meghatódva szipognak, harsognak.
De mindig- minden időkben így volt ez.
A sorsnak nincs fantáziája, folyton ismétli önmagát, és ezt nevezi kaleidoszkópnak, holott leginkább egy sötét és üres cső, amiben igyekszünk belelátni minden olyat, amit szeretnénk.
A múltat el kell söpörni, hangyákat, ászkákat, még a kertből becipelt katicabogarakat is, mert egyesek szerint hangya származékok.
Aztán, ha majd mindennek csótánybűze lesz, és már nem marad ellenség, akkor majd elindul a belső tisztogatás, ki álcsótány, és ki igazi, és mit nevezünk igazinak, és pusztítsuk el a hamisakat, ha igaz, ha nem, a lényeg a rombolás, ettől lesz igazi és őszinte a repedés.
Ezt én mondom, aki nem elfogult, aki egy egyszemélyes múló objektum voltam világ életemben, magamhoz tartozva, és magamnak szemlélődve, a saját talpalatnyi szigetemen.
Mert bizonyítani kell mindenkinek, hogy számára egyetlen világ a repedés a falban, és nem számít, hogy akkora hasadások is vannak, mint a fél világ, de ez a szekrény mögötti az igazi, bár szinte láthatatlanul kicsi és jelentéktelen, de a mienk, a csótányoké, és majd mi mondjuk meg ki csótány.
Aztán elindult a nagy versengés, - folytatta elbeszélését az öreg bogár- mindenki lihegve küzdött, hogy bebizonyítsa, különb és igazibb a többinél.
Klubok alakultak, „Ősvér klub”, „A legigazibbak” gyülekezet, és még számtalan megkülönböztető egyesület éledt fel, és dübörögve működött.
Már úgy elpofátlanodtak a pöffeszkedő, öntudattól duzzadó bogarak, hogy nappal is sétálgattak a falon, és a kredenc lapján.
Mikor a lelkesedés és egymás ünneplése a tetőfokára hágott,felharsant a Mortein halálhozó sziszegése.
A győzelmi induló harsogása, sikolyokkal és hamis vinnyogással telt meg, a pusztító gáz, úgy vágta a nagyszerűségeket a földhöz, mint porszemeket.Én a csilláron ülve néztem végig a pusztítást.
Néma csend borult a kredenclapra, mindenki a hátán feküdt, összehúzott lábakkal, holtan.
A fal alja is tele volt holttestekkel.
De aggodalomra nincs ok,- dünnyögte félálomban a vén rovar,- a csótány nem tanul, az új generációk újra kezdik, és megint jön a Mortein, aztán ismét minden kezdődik elölről.
Így madártávlatból átfoghatóan látszik az egész színpad, én biztos a nézőtéren, mint örök szemlélő, mert ez is kell, mert közönség nélkül nincs előadás.
Kényelmesen kinyújtózott a csillár széles karján, és mély álomba merült.
Kép: Kapolyi György alkotása
Tomor Gábor: Mutatványos
Vicceseket ad elő,
ám nem értik balga kedvét.
Elszúr némely dolgokat,
de bármit átvariál még.
A publikum, a drága emberek?
Kiégve már nem nevetnek.
A kép címe: Bikán táncoló; Tóth Menyhért alkotása.
Riba Ildikó: Pillanat
időnk nem téblábol
pilleszárnyként rebben
kíméletlenül tovaszáll
suhanva rajzol vízkört
fodrozódva rám talál
ölében másodperc ringat
őszhajú szerelem
számolja óra viharát
mutatója balról jobbra jár
pilleszárnyként rebben
kíméletlenül tovaszáll
suhanva rajzol vízkört
fodrozódva rám talál
ölében másodperc ringat
őszhajú szerelem
számolja óra viharát
mutatója balról jobbra jár
Kolumbán Jenő: Ahol megterem
Nekem minden kell azonnal,
mert nincs időm várakozni!
Nincs időm várni a vággyal,
szégyen, ha látlak habozni.
Bennem hívó madár dalol,
tenyered lehetne fészek,
te mindent tudó mosollyal
testedet adod, ha kérlek.
Ha nem, elmehetsz békével,
akkor nincsen veled dolgom,
tavaszt a vágy zenéjével
én hagyom, hogy körbe dongjon.
Bár nem ér el a szerelem,
legyen vágyam végre áldott.
Ahol a kéj majd megterem,
engem mindig megtalálsz ott.
Közérdekű (is)
http://moly.hu/konyvek/m-fehervari-judit-szerk-beavatas
Ma kaptam ezt a levelet. Miután a Beavatás antológia volt az Allegória Portál szerzőinek tollából, ezért teszem itt nyilvánossá. Természetesen, beleegyeztem az újbóli kiadásba, remélem, egyetértetek a döntésemmel!
Kedves Ditta!
A Queer Kiadónál korábban megjelent könyveid kapcsán kereslek. Beavatásból 6 példányt, Három évtizednyi szabadesés után c. könyvedből 2 példányt félreteszek a számodra az Underground Kiadó könyvesboltjában. Hétfőtől ott lesznek. Címük: VI. kerület (Csengery utca 72.). Ezt a nyitvatartási idejükben átveheted, erről itt tájékozódhatsz. http://undergroundbolt.hu/
Azért is kerestelek fel, mert a korábban kiadott köteteidhez egy új megjelenési lehetőséget javasolok. Az Underground Kiadó (http://undergroundkiado.hu/) újra kiadná könyvedet, amennyiben élsz ezzel a lehetőséggel.
Technikai okok miatt könyved újra tördelésre kerülne, de opcionálisan kérhetsz a kiadótól új borítót, új isbn számot is.
A Kiadó, mint új írójával kötne veled szerződést, amiben megállapodtok az eladási árról, a terjesztési feltételekről és minden egyéb részletről.
Amennyiben érdekel ez a lehetőség, kérlek jelezd felém és összekötlek az új Kiadóddal.
Várom válaszod, szép napot,
M. Fehérvári Judit: A telített tér
Mindig, minden telített. Arisztotelész szerint a tér mindig egy kívülről határolt és önmagán belül kitöltött térüreg. Így tehát egy véges tér „annak pedig nincs konkrét értelme, hogy a kitöltött téren túli üres tér kérdését felvessük. Nem létezik üres tér” - vonja le a következtetést Bollnow. Ugyanezt igazolja korábban Heidegger is, amikor az mondja: „Az ürességet úgy értik, mint a hézagok és köztes terek kitöltésekor fellépő hiányt.” Így tehát az üresség hiány, de ezt csakis egy élőlény érezheti, tehát ez szubjektív. Lehet egy tér szűkös és tágas. Ha szűk, vagy túlzsúfolt, akkor a tágasság hiányát érezzük, ha pedig túl nagy, túl sivár, akkor éppen az okoz zavart. A teret önkéntelenül is rendezzük, elválasztjuk. Bollnow így határozta meg a teret: „A talaj a teret két, nagyon egyenlőtlen részre osztja: az egyik a föld-tér, ahová gyakorlatilag nem tudok behatolni, mert a föld szilárdsága ennek ellenáll. A másik a légtér, amelybe (gyakorlatilag) ugyanúgy nem tudok behatolni, csak éppen az előbbihez képest ellentétes okból: mert a levegő ellenállásának hiányában mindig visszaesek a földre. Az ember, élete során, ennek a két térnek a határfelületéhez, a földfelülethez kapcsolódik.”
Ha a tér a „mindent“, a világot jelenti akkor a tér térből lett, abból építkezik, hol betonnak, hol kőnek, hol fának nevezzük is az építőelemeit. Így a tér helyekből, anyagokból válik egésszé. A térből nem léphetünk ki. Benne élünk, bele vagyunk zárva, így csak minőségileg változtathatunk rajta. Ma pedig a láthatatlan vezetékek, elektromos hullámok terében élünk. Flusser fogalmaz így: „Mivel a „virtuális tér” kifejezéssel oly könnyelműen bánunk, nem árt, ha felidézzük eredetét: a kifejezés azt a még-nem-teret jelenti, amelyben még-nem-valóságok a még-nem-idejüket töltik.”
A megélt tér koronként változik, építészeti stílusok jönnek-mennek, hol a minimalizmus, a Bauhaus tombol, hol a magasságokba törekvő barokk. A légbe törünk a felhőkarcolókkal, a földbe a pincékkel, vízszintesen pedig csak terjeszkedünk. Mindent kiépít az ember, amit csak tud. Megalkotja a személyi terét, a házait. A víz terébe hajókkal, a levegőbe repülővel tör be. A háborúk is arról szólnak, melyik terület kié. Folyók osztanak ketté városokat, s a hidak jelentenek kapcsolatot. Az egyenlítő helye pontosan meg van határozva a Földön, Mainzban pedig az 50. szélességi fokot az utcai kövezetbe süllyesztett fémcsíkkal jelölték.
Az én terem
A térérzékelés mindig szubjektív, egy külön szervünk van ennek érzékelésére, még pedig a belső fülben. Labirintusnak nevezik ezt a „térszervet“. Minden élőlény másképpen lát a különböző érzékszerveinkből adódóan. A tereket különféleképpen érzékeli a légy az összetett szemével, ugyanezt fekete-fehérben (nagyon hatékony szagészleléssel kiegészítve) egy kutya és a sötét tereket egy macska. Bollnow megkülönbözteti a nappali és éjszakai teret. „Ebben a térben nincs távolság, voltaképpen nincsen kiterjedés és a térnek mégis van egy sajátos mélysége.” Nem véletlen, hogy Bollnow külön kategóriába sorolja a ködös tájat.
„Csakis az ember szemszögéből beszélhetünk térről, kiterjedt dolgokról.” - fogalmazza meg Kant. Goffman a „felségterületeket” nyolc kategóriába sorolja: első a Személyi tér, ami az egyént körülveszi, amelybe, ha bárki más belép, az egyénben olyan érzést kelt, hogy a területét birtokolják. Hall ezen belül hozott létre különböző kategóriákat, mégpedig centiméterenként. A rekesz, egy olyan tér, amelynek birtoklása időleges (üres tábori ágy, telefonfülke stb.) Használati tér, A sorrendi helyzet, A burok: Ide tartozik a testet fedő bőrréteg, valamint azok a ruhadarabok, amelyek a bőrt borítják, Tulajdonnal kapcsolatos felségterület, Információk, mint védett területek és a Társalgási védett terület.
Félkörben áll egy tucat ember, elöl háttal egy különálló. A sok ember közöl egynek az a feladata, hogy nézze a háttal állót. Az esetek többségében a megfigyelt személy pontosan rá tud mutatni, hogy honnan nézik és azt is meg tudja mondani, hogy kicsoda. Egy másik hasonló helyzetgyakorlatban körben állnak az emberek és maguk között megbeszélik, hogy melyik két embernél legyen a képzeletbeli „kapu”, ha egy idegen bejön a körbe, akkor azt meg kell találnia. Minden az érzetekre van bízva, hogy a tér melyik részén engedik be az illetőt, mit sugároznak felé. Minden személy teret képez. Minden hely más hangulatot sugároz és ezek ugyanúgy az emlékezetünkbe ássák magukat, mint egy-egy illat, szín, íz.
Ház
A ház sok célt szolgálhat: állandó élőhelyet biztosít, védi a magántulajdont, lakóit a természet viszontagságaitól óvja stb. A ház egy véges, belátható, elszigetelt és birtokolt tér a nagy végtelenben. Építik magán- és közhasználatra is. Az emberiség szinte mindig épített valamit, ami házként szolgált. A gyerekrajzok egyik leggyakoribb eleme a ház. Vannak falai, ajtaja, ablakai. Ház nélkül nem lenne építészet. Házak sokasítják be a várost. Házat szinte bármiből lehet építeni. A házakban néha generációk váltják egymást, sok lakó, „sok tapéta”, a házak „megélt terek”. Valamilyen okból azt kommunikáljuk valakivel, hogy „elutaztam”, majd az „idegen” városból visszatértem a saját lakásomba, a saját családomhoz. „Otthonról” mentem el, és „haza” tértem vissza, hétköznapi szóhasználattal élve: „Hazatértem.”. Aki csak aludni jár haza, az is otthon tölti életének egyharmadát. Egy hetvenéves életkort számítva ez több mint kétszázezer óra. Mihalovits György írt rövid cikket „Otthon és hon, ház - házasság – haza” címmel. A jelentéstartalmak összekapcsolódnak, a megélt-tér központi eleme a ház. Tilmann József a tér rokon értelmű kifejezéseiként ezeket említi: kozmosz, univerzum vagy világ.
A templomokat és a sírokat a napfelkelte és a naplemente szerint helyezik el. A tájékozódni, orientálódni kifejezés köztudottan az „Orient” szóból származik, és szó szerint azt jelenti, hogy „a napkelte irányát meghatározni.”. A téralakítást, mindig befolyásolják a természeti körülmények, „...a lakás még ma sem más, mint egy barlang a hegy belsejében”, s ez annál inkább így igaz, mennél jobban mesterséges betonhegyekké válnak a nagyvárosok. A lakóépületek külön terekre vannak osztva. Már az ősi jurtákban meg volt határozva, hogy hol van a családfő helye stb.,, a ház közepét a germán területeken a tűzhely jelentette. Sokan ma már a feng shui szerint rendezik be a lakásukat. Flusser szerint „a jövő embere már nem dobozokban fog lakni, nem ott fog dolgozni és időt eltölteni, függetlenül attól, hogy ezek a dobozok Különállóak-e, mint a tojások, egymásra vannak-e rétegezve, mint a méhek lépe, vagy egymáshoz vannak-e ragasztva, mint a láncok (...) a lakótér az a tér lesz, amelyben redundanciákat zajokká alakítunk.” Arról beszél, hogy a jövőben három alapvető tér lesz, melyek összekapcsolva fognak megjelenni: az élettér, világtér és virtuális tér.
Mindenben tér
Az angol volume szó egyszerre jelent hangerőt és térfogatot. Erwin Straus azt hangsúlyozza, hogy a hang nem egy irányban terjed, hanem felénk közeledik, elér és megragad bennünket, tovább lebeg, betölti a teret. Ugyanúgy terjed, ahogyan a vallásos emberek kinyilvánítják: „Isten mindenhol jelen van.”. Newton egyenesen azt állította, hogy „a tér egy szerv, melyet Isten arra használ, hogy a dolgokat általa észlelje.”. „Próbálj meg minél több teret befogni a testeddel!” - hallottam már koreográfus szájából. „Amikor járunk, a téren keresztül mozgunk, egyik helyről a másikra jutunk el, tánc közben ellenben a térben mozgunk.” Mozgunk, kitöltjük és átalakítjuk a saját erővonalainkkal. Az előadóművészetek vetik fel véleményem szerint a leginkább a tér-idő együttes problémáját. Hiszen egy előadás, happening, performance arról szól, hogy éppen akkor, egyidejűleg, egy térben vannak a résztvevők (előadók és nézők), pontosan tudjuk, hogy egy színházi előadás videó felvételen veszít az „erejéből”.
Az euklideszi matematika még nem ismerte a tér fogalmát, kizárólag a tárgy és a tárgyak közötti helyzetviszonyok fogalmával operált. „ A pont, a sík, az egyenes és a távolság idealizált anyagi tárgyak” – jelentette ki Einstein. A tér mint kontinuum a fogalomrendszerben egyáltalán nem szerepel. Ezt a fogalmat csupán Descartes vezette be, amikor a térbeli pontokat koordinátáikkal adta meg. A geometriai alakzatok itt szerepelnek először úgy, mint a háromdimenziós kontinuumnak felfogott végtelen tér részei. Az elektrodinamikával, illetve a fényterjedés törvényével összekapcsolva kiderült ̈ a tér és idő szétválaszthatatlansága.
„A világtérrel kapcsolatos számítások arra mutatnak rá, hogy a világ nem más, mint idő által kiterjesztett tér vagy a tér által összezsugorodó idő. Érthető szavakkal ez a következőképpen foglalható össze: a világ pontosan olyan nagy, mint amilyen régebben is volt, ugyanis mindkét dimenzió ugyanazt méri.” Az idő múlásával változik a tér, a világ.
(Megjelent az Agria Folyóiratban)
Kapolyi Noémi: Az intézet
Rendkívüli büszkeség öntötte el a mai napig a szívét minden reggel, amikor megállt a kapu előtti fehér murvával beszórt, kis kerek kocsiforduló közepén, és arra gondolt, hogy ő az igazgató.
Felnézett a monumentális épület homlokzatára, végigfuttatta tekintetét a néhol vakablakokkal megszakított rácsozott üvegablak-sorokon, majd feljebb a tetőre, ahol az ívesen, hol emelkedő, hol pedig lefutó oromfalazat tetején gyönyörű kőurnák díszelegtek, hasukon domború rózsafüzérekkel.
Miután megtekintette birodalmát, erőteljes léptekkel átvágott a kis terecskén, felsietett a szélesen ívelő lépcsőkön, és már nyitotta is a portás meghajolva, a karcsúan magasodó tömörfa kapuszárnyat.
Az ő irodájába külön folyosó vezetett, a kellemes villanyfényben haladva léptei nem kellett, hogy a kövezeten koppanjanak, mert a puha kézzel csomózott szőnyeg minden neszt elnyelt.
Az előtérben titkárja foglalt helyet egy vakablak mellett, hosszú íróasztalánál ülve alig látszódott a rengeteg akta, és egyéb irat mögött.
Felállt, csendesen meghajolt, majd leült és tovább írt valamit az előtte nyitva heverő dossziéba.
Lámpája mélyen benyúlt az asztal közepére teljes fényárban fürdetve az összes papírlapot.
Innen nyílt a saját irodája.
A sötét faajtón ott díszelgett a neve, és alatta: intézet igazgató
Nagyon adott arra, hogy a táblája mindig ragyogjon.
A szobát mindösszesen egy impozáns, hosszú íróasztal, mögötte trónusszerű karosszékkel, és előtte két barna bőrfotel alkotta.
A fal mellett álló szobainason fehér köpenye pihent.
A mennyezetről lelógó díszes csillár beszórta fényével az egész helységet.
A falon az ablak helyére csak egy beugró utalt, és egy hosszú belső párkány, amin csinos kaspókban élénk zöld színekben pompázó szobanövények sorakoztak, némelyikük éppen virágozva.
A padló valamilyen trópusi fából készülhetett, de szép érett színét nagyrészt eltakarta a növénymintázatú szőnyeg.
Miután helyet foglalt, kezeivel megmarkolta a karfák gömbökben végződő faragását, hátradőlt, behunyt szemekkel időzött egy kicsit.
Ilyenkor gondolkodott el olyasmiken, hogy mi is az igazi otthon, mert igaz, ő este elmegy innen egy helyre, ami a lakása, merthogy minden ember este haza megy.
A hazamenés mint olyan, neki nem sokat jelent.
A kedves növényei, a neki tetsző szőnyeg, az ismerős illat, amit az ápolt fapadló engedett ki magából, a fény, ami az arcát simogatja.
Tulajdonképpen, ha jól belegondolt, neki arra a bizonyos helyre semmi szüksége nem volt.
Aztán a figyelmét az asztalra készített iratokra fordította, és dolgozott egy kicsit.
Mielőtt elindult délelőtti vizitjére, felállt, a vakablakhoz sétált.
Megállt előtte, aztán előredőlt kissé, és kezeivel a párkány szabad részeire támaszkodott, arcát pedig feltartotta és behunyt szemekkel állt egy kicsit.
Szerette ezt a kinti világot.
Hunyt szemein át érezte a fényt, a langyos szellőtől hajladozó dús lombokat, a park zöld gyepén végigültetett virágszőnyeget, és felhőtlenül könnyűnek érezte magát.
Aztán kiegyenesedett felvette köpenyét, elindult, mielőtt kiment az ajtón várt egy kicsit, hogy hallja-e már a papírok zizegését, mert tudta, hogy ebben az időben a titkára is szeret az ablaknál nézelődni, és nem akarta megzavarni.
Felnézett a monumentális épület homlokzatára, végigfuttatta tekintetét a néhol vakablakokkal megszakított rácsozott üvegablak-sorokon, majd feljebb a tetőre, ahol az ívesen, hol emelkedő, hol pedig lefutó oromfalazat tetején gyönyörű kőurnák díszelegtek, hasukon domború rózsafüzérekkel.
Miután megtekintette birodalmát, erőteljes léptekkel átvágott a kis terecskén, felsietett a szélesen ívelő lépcsőkön, és már nyitotta is a portás meghajolva, a karcsúan magasodó tömörfa kapuszárnyat.
Az ő irodájába külön folyosó vezetett, a kellemes villanyfényben haladva léptei nem kellett, hogy a kövezeten koppanjanak, mert a puha kézzel csomózott szőnyeg minden neszt elnyelt.
Az előtérben titkárja foglalt helyet egy vakablak mellett, hosszú íróasztalánál ülve alig látszódott a rengeteg akta, és egyéb irat mögött.
Felállt, csendesen meghajolt, majd leült és tovább írt valamit az előtte nyitva heverő dossziéba.
Lámpája mélyen benyúlt az asztal közepére teljes fényárban fürdetve az összes papírlapot.
Innen nyílt a saját irodája.
A sötét faajtón ott díszelgett a neve, és alatta: intézet igazgató
Nagyon adott arra, hogy a táblája mindig ragyogjon.
A szobát mindösszesen egy impozáns, hosszú íróasztal, mögötte trónusszerű karosszékkel, és előtte két barna bőrfotel alkotta.
A fal mellett álló szobainason fehér köpenye pihent.
A mennyezetről lelógó díszes csillár beszórta fényével az egész helységet.
A falon az ablak helyére csak egy beugró utalt, és egy hosszú belső párkány, amin csinos kaspókban élénk zöld színekben pompázó szobanövények sorakoztak, némelyikük éppen virágozva.
A padló valamilyen trópusi fából készülhetett, de szép érett színét nagyrészt eltakarta a növénymintázatú szőnyeg.
Miután helyet foglalt, kezeivel megmarkolta a karfák gömbökben végződő faragását, hátradőlt, behunyt szemekkel időzött egy kicsit.
Ilyenkor gondolkodott el olyasmiken, hogy mi is az igazi otthon, mert igaz, ő este elmegy innen egy helyre, ami a lakása, merthogy minden ember este haza megy.
A hazamenés mint olyan, neki nem sokat jelent.
A kedves növényei, a neki tetsző szőnyeg, az ismerős illat, amit az ápolt fapadló engedett ki magából, a fény, ami az arcát simogatja.
Tulajdonképpen, ha jól belegondolt, neki arra a bizonyos helyre semmi szüksége nem volt.
Aztán a figyelmét az asztalra készített iratokra fordította, és dolgozott egy kicsit.
Mielőtt elindult délelőtti vizitjére, felállt, a vakablakhoz sétált.
Megállt előtte, aztán előredőlt kissé, és kezeivel a párkány szabad részeire támaszkodott, arcát pedig feltartotta és behunyt szemekkel állt egy kicsit.
Szerette ezt a kinti világot.
Hunyt szemein át érezte a fényt, a langyos szellőtől hajladozó dús lombokat, a park zöld gyepén végigültetett virágszőnyeget, és felhőtlenül könnyűnek érezte magát.
Aztán kiegyenesedett felvette köpenyét, elindult, mielőtt kiment az ajtón várt egy kicsit, hogy hallja-e már a papírok zizegését, mert tudta, hogy ebben az időben a titkára is szeret az ablaknál nézelődni, és nem akarta megzavarni.
Riba Ildikó: Megszokás
homályos sarokban
gubbasztok egymagam
valami elsuhan
légörvény cirógat
hűvösében nyíló
jégvirág csilingel
zöreje fülemben
szívem bizonytalan
ijedten kalimpál
elképesztő élménye
visszatérő dobogás
zajos megszokás
gubbasztok egymagam
valami elsuhan
légörvény cirógat
hűvösében nyíló
jégvirág csilingel
zöreje fülemben
szívem bizonytalan
ijedten kalimpál
elképesztő élménye
visszatérő dobogás
zajos megszokás
Jéga Szabó Ibolya: Visszatérők (befejező rész)
Ort hiányát Zana szenvedte meg a legjobban, most, hogy elment, hiányzott neki, már bánta, hogy annyira elvarázsolta az új élete, és nem figyelt rá. Visszatérőket elfoglalta a sok tennivaló, az volt a véleményük, hogy úgyis visszatér majd, lélekben megnyugodva.
Ortot hazaérkezéskor szomorú kép várta, mindössze néhány nő, és egyetlen férfi köszöntötte, a többiek hamvai a barlangok mélyére rejtett kőkorsókban pihentek. A fiú nem kérdezett semmit, tudta, hogy ez a keserű helyzet fogja várni, ha hazaér. Élelem alig volt, hús egyáltalán nem, csak némi szárított hal, és kevés gyümölcs. A nők felén látszott, hogy nem egészen egészségesek, a bőrük színe szürkéssé vált, és fáradékonyak voltak, a nap nagy részét a barlangokban töltötték, és aludtak. Ort elment vadászni az egyetlen élő férfivel, hogy legalább némi hús kerüljön a táljaikba. Egy vaddisznóval jöttek vissza, ennek örömére, este nagy tábortüzet raktak, és boldogan ülték körbe, mint a régi szép időkben, mindenki boldog volt és vidám.
A visszatérők kolóniájában nagy volt a sürgés forgás, építkeztek, pakoltak, rendezkedtek, új területeket tettek alkalmassá a házaik építéséhez. Kis üzemeket létesítettek, a ruha készítéshez, eszközök gyártásához, megindult a hasznosítható nyersanyagok feltárása, kitermelése. Már senki sem törődött a földiekkel, úgy ítélték meg, hogy hiábavaló időpazarlás, a betegség nem sokára elpusztítja őket, akik pedig életben maradnak, azok úgyis csatlakoznak hozzájuk. Úgy gondolták, Ort is visszatér a kolóniába néhány év múlva.
Zana már nem volt az a minden újra kíváncsi gyereklány, akit elkápráztatott az új világ, idegennek érezte magát benne, itt mindig csak a „földi lány” marad, aki soha nem lesz olyan okos és értékes, mint a visszatérők fiataljai. Nagyon hiányzott Ort. Elhatározta, hogy ő is visszatér a földiekhez. Egy nap, mikor a kolónia vezetőjét végre otthon találta, elé állt, és könnyek között megköszönt mindent, a sok jót, a tanítást, - de mennem kell, nem maradhatok tovább – mondta, és elindult haza a dombokon át.
Zana megállt a barlangok előtt, ijedten nézett körül, senki nem üdvözölte. Leült a földre és sírva fakadt. Csak ült magába roskadva, órákon át, nem mert bemenni egyik barlangba sem, félt a látványtól, meggyőződése volt, hogy egyedül maradt, nem él már senki a földiek közül, még Ort sem. Ekkor hallotta meg a hangját, amint a nevét kiáltozza.
- Zana! Zana! De boldog vagyok, hogy végre hazataláltál!
Este tábortüzet raktak, mint a régi szép időkben, húst sütöttek, és a tűz mellé telepedtek. Ort sírva mesélte el, hogy mi várta hazaérkezésekor, mindenkit ápolnia kellett, és sorra eltemette azt a néhány életben maradt embert, aki még üdvözölte jöttekor.
Már hosszú ideje egyedül vagyok,- kezdte Ort – nem mentem vissza, sem innen el, vártalak. Tudtam, hogy vissza fogsz jönni. Te ide tartozol, éreztem, ha vége lesz számodra az új dolgok varázsának, tisztábban fogsz látni, jobban megismered önmagad, és rájössz, hogy az idegenek új világa, csak az övék, soha nem lesz a tiéd, mert közöttünk van a múlt idő áthatolhatatlan fala. Csak ketten maradtunk, és lehet, hogy csak idő kérdése, és mi is megbetegszünk, de addig úgy élünk, mint ahogy a mára halott családunk élt, ahogy az őseink, boldogan, egyszerűen. Mi, az utolsó földi emberek, éljük méltón a ránk szabott időnket, nem megalázottan, akiket mutogatnak, mint a kalitkába zárt ritka madarat. Elmegyünk innen, új otthont keresünk, ahol békesség honol, és nem zavarnak többé az idegenek. A mi időnk lejárt, az övék lesz ez a gyönyörű Föld, és mindenfelé az ő házaikat, különös épületeiket, hangos gépeiket láthatjuk majd, ha életben maradunk. Vége lesz a békés világnak, mert ők nem nyugszanak, míg ki nem fordítják sarkaiból ezt a csodálatos planétát, az istenek ajándékát – fejezte be szomorú monológját a fiú.
Néhány hónap múlva a visszatérők egy csoportja meglátogatta a földieket, de nem találtak senkit. Kihalt volt minden, és látszott, hogy régóta nem járt itt már senki. Bármerre mentek munkájuk során, figyelték, hátha Ort és Zana nyomaira bukkannak, de nem látták őket soha többé. A kolónia vezetője jelentette Wolfi anyabolygójuk vezetőinek, hogy a maradék földi ember is elpusztult, mindenki vérrákban szenvedett ki. Elrendelték újra az egész Föld radioaktivitás és káros sugárzás ellenőrzését.
Ortot hazaérkezéskor szomorú kép várta, mindössze néhány nő, és egyetlen férfi köszöntötte, a többiek hamvai a barlangok mélyére rejtett kőkorsókban pihentek. A fiú nem kérdezett semmit, tudta, hogy ez a keserű helyzet fogja várni, ha hazaér. Élelem alig volt, hús egyáltalán nem, csak némi szárított hal, és kevés gyümölcs. A nők felén látszott, hogy nem egészen egészségesek, a bőrük színe szürkéssé vált, és fáradékonyak voltak, a nap nagy részét a barlangokban töltötték, és aludtak. Ort elment vadászni az egyetlen élő férfivel, hogy legalább némi hús kerüljön a táljaikba. Egy vaddisznóval jöttek vissza, ennek örömére, este nagy tábortüzet raktak, és boldogan ülték körbe, mint a régi szép időkben, mindenki boldog volt és vidám.
A visszatérők kolóniájában nagy volt a sürgés forgás, építkeztek, pakoltak, rendezkedtek, új területeket tettek alkalmassá a házaik építéséhez. Kis üzemeket létesítettek, a ruha készítéshez, eszközök gyártásához, megindult a hasznosítható nyersanyagok feltárása, kitermelése. Már senki sem törődött a földiekkel, úgy ítélték meg, hogy hiábavaló időpazarlás, a betegség nem sokára elpusztítja őket, akik pedig életben maradnak, azok úgyis csatlakoznak hozzájuk. Úgy gondolták, Ort is visszatér a kolóniába néhány év múlva.
Zana már nem volt az a minden újra kíváncsi gyereklány, akit elkápráztatott az új világ, idegennek érezte magát benne, itt mindig csak a „földi lány” marad, aki soha nem lesz olyan okos és értékes, mint a visszatérők fiataljai. Nagyon hiányzott Ort. Elhatározta, hogy ő is visszatér a földiekhez. Egy nap, mikor a kolónia vezetőjét végre otthon találta, elé állt, és könnyek között megköszönt mindent, a sok jót, a tanítást, - de mennem kell, nem maradhatok tovább – mondta, és elindult haza a dombokon át.
Zana megállt a barlangok előtt, ijedten nézett körül, senki nem üdvözölte. Leült a földre és sírva fakadt. Csak ült magába roskadva, órákon át, nem mert bemenni egyik barlangba sem, félt a látványtól, meggyőződése volt, hogy egyedül maradt, nem él már senki a földiek közül, még Ort sem. Ekkor hallotta meg a hangját, amint a nevét kiáltozza.
- Zana! Zana! De boldog vagyok, hogy végre hazataláltál!
Este tábortüzet raktak, mint a régi szép időkben, húst sütöttek, és a tűz mellé telepedtek. Ort sírva mesélte el, hogy mi várta hazaérkezésekor, mindenkit ápolnia kellett, és sorra eltemette azt a néhány életben maradt embert, aki még üdvözölte jöttekor.
Már hosszú ideje egyedül vagyok,- kezdte Ort – nem mentem vissza, sem innen el, vártalak. Tudtam, hogy vissza fogsz jönni. Te ide tartozol, éreztem, ha vége lesz számodra az új dolgok varázsának, tisztábban fogsz látni, jobban megismered önmagad, és rájössz, hogy az idegenek új világa, csak az övék, soha nem lesz a tiéd, mert közöttünk van a múlt idő áthatolhatatlan fala. Csak ketten maradtunk, és lehet, hogy csak idő kérdése, és mi is megbetegszünk, de addig úgy élünk, mint ahogy a mára halott családunk élt, ahogy az őseink, boldogan, egyszerűen. Mi, az utolsó földi emberek, éljük méltón a ránk szabott időnket, nem megalázottan, akiket mutogatnak, mint a kalitkába zárt ritka madarat. Elmegyünk innen, új otthont keresünk, ahol békesség honol, és nem zavarnak többé az idegenek. A mi időnk lejárt, az övék lesz ez a gyönyörű Föld, és mindenfelé az ő házaikat, különös épületeiket, hangos gépeiket láthatjuk majd, ha életben maradunk. Vége lesz a békés világnak, mert ők nem nyugszanak, míg ki nem fordítják sarkaiból ezt a csodálatos planétát, az istenek ajándékát – fejezte be szomorú monológját a fiú.
Néhány hónap múlva a visszatérők egy csoportja meglátogatta a földieket, de nem találtak senkit. Kihalt volt minden, és látszott, hogy régóta nem járt itt már senki. Bármerre mentek munkájuk során, figyelték, hátha Ort és Zana nyomaira bukkannak, de nem látták őket soha többé. A kolónia vezetője jelentette Wolfi anyabolygójuk vezetőinek, hogy a maradék földi ember is elpusztult, mindenki vérrákban szenvedett ki. Elrendelték újra az egész Föld radioaktivitás és káros sugárzás ellenőrzését.
Kapolyi György: Az elvarázsolt királylány
Én vagyok az elvarázsolt királylány…Most gondolom rohadtul meg vagytok lepve, mert erre aztán nem számítottatok!
Ez persze engem nem hökkent meg, mert tudom, hogy másra nemigen vagytok alkalmasak.
Már maga a tény, hogy királylány vagyok, ettől eleve meg vagytok bénulva, gőzötök sincs, hogy ilyenkor hogy illik viselkednetek, a kocsmában sosem találkoztok magamfajtával, máshova meg nem jártok, talán még tüdőszűrésre, mert az ingyen van.
Ott meg beálltok a gépbe, meztelen mellkasotokat nekinyomják a képernyőnek, állatokat feltámasszák, - talán azért, hogy le ne essen. Aztán adj neki, ha még nem voltál beteg, majd ott összeszedsz valamit, amitől elvisz az ördög…
Általában sosem gondoltok végig semmit, aztán a végén még ti vagytok meglepődve.
Így szórakoztatjátok magatokat az utolsó pillanatig, aztán feltámadásig egy kukkot sem szóltok.
Remélem, tudtok követni, mert lejjebb nem tudok csúszni a szájbarágásban.
Na, szóval ott tartottam, hogy el vagyok varázsolva. Ne gondoljátok, hogy ez kellemes.
Ezt csak egy hülye élvezi, egy épelméjű főrendnek igen terhes.
Most itt állok a váram alatti tóban, mint fűzfa.
Hosszú ágaimat lógatva, leveleim ringanak a szélben, ami hosszú távon idegesít.
Ez a gonosz dög, aki elvarázsolt, még egy szellemfát is állított a parton, ami éjjel- nappal engem figyel, csak tudnám miért.
Netán elrohanok?
De még beszélgetni sem tudok vele, mert sok feje közül egyikben sincs ész, csak néznek, sosem alszanak, egyszerűen nem csinálnak semmit.
Levelei sincsenek, olyan ronda, hogy igyekszem másfelé nézni.
Rendszerint sóvárogva nézem a várkastélyomat, álmomban folyosóin sétálgatok és énekelgetek mindenféle blődségeket.
Aztán felébredek itt a tóban, és egy világ dől bennem össze.
Persze nektek erről halvány gőzötök sincs, honnan is lenne, a büdös életben nem fordultatok elő ilyen előkelő helyen.
Még abban sem reménykedhetem, hogy jön egy másik meséből egy királyfi, és megcsókol, amitől a varázs szertefoszlik, és megint minden a régi lesz.
Nincs az az idióta királyfi, akinek eszébe jutna egy fűzfát csókolgatni, ráadásul bele kéne gázolnia ebbe a rohadt vízbe, amiben szerintem még piócák is vannak.
Arról nem is beszélek, hogy fogalmam sincs, jelen állapotomban hol van a szám.
Már gondoltam rá, hogy köpködni kezdek, mert ahonnan kirepül belőlem a nyál, ott lehet ez idő szerint a szám, de mindig elfelejtem véghezvinni, a mutatványt.
Most bőven van időm végiggondolni a dolgaimat, és bátran kijelenthetem, hogy hiba volt megruháznom a boszorkányt, a saját seprűjét is eltörtem a hátán…
Így utólag elég kínos az ügy, vad dühömben nem gondoltam rá, hogy bosszút fog állni a verésért.
Most itt állhatok a vízben, és bámulhatom, mint meregeti a szellemfa üveges szemeit.
Hiába. Az emberrel minden megtörténhet, amire gondol, és amire nem.
Most itt ringatózhatok az alkonyati szélben, hallgatva monoton énekét, mindig ugyan azt, amitől- hosszú távon meg lehet őrülni.
Ez persze engem nem hökkent meg, mert tudom, hogy másra nemigen vagytok alkalmasak.
Már maga a tény, hogy királylány vagyok, ettől eleve meg vagytok bénulva, gőzötök sincs, hogy ilyenkor hogy illik viselkednetek, a kocsmában sosem találkoztok magamfajtával, máshova meg nem jártok, talán még tüdőszűrésre, mert az ingyen van.
Ott meg beálltok a gépbe, meztelen mellkasotokat nekinyomják a képernyőnek, állatokat feltámasszák, - talán azért, hogy le ne essen. Aztán adj neki, ha még nem voltál beteg, majd ott összeszedsz valamit, amitől elvisz az ördög…
Általában sosem gondoltok végig semmit, aztán a végén még ti vagytok meglepődve.
Így szórakoztatjátok magatokat az utolsó pillanatig, aztán feltámadásig egy kukkot sem szóltok.
Remélem, tudtok követni, mert lejjebb nem tudok csúszni a szájbarágásban.
Na, szóval ott tartottam, hogy el vagyok varázsolva. Ne gondoljátok, hogy ez kellemes.
Ezt csak egy hülye élvezi, egy épelméjű főrendnek igen terhes.
Most itt állok a váram alatti tóban, mint fűzfa.
Hosszú ágaimat lógatva, leveleim ringanak a szélben, ami hosszú távon idegesít.
Ez a gonosz dög, aki elvarázsolt, még egy szellemfát is állított a parton, ami éjjel- nappal engem figyel, csak tudnám miért.
Netán elrohanok?
De még beszélgetni sem tudok vele, mert sok feje közül egyikben sincs ész, csak néznek, sosem alszanak, egyszerűen nem csinálnak semmit.
Levelei sincsenek, olyan ronda, hogy igyekszem másfelé nézni.
Rendszerint sóvárogva nézem a várkastélyomat, álmomban folyosóin sétálgatok és énekelgetek mindenféle blődségeket.
Aztán felébredek itt a tóban, és egy világ dől bennem össze.
Persze nektek erről halvány gőzötök sincs, honnan is lenne, a büdös életben nem fordultatok elő ilyen előkelő helyen.
Még abban sem reménykedhetem, hogy jön egy másik meséből egy királyfi, és megcsókol, amitől a varázs szertefoszlik, és megint minden a régi lesz.
Nincs az az idióta királyfi, akinek eszébe jutna egy fűzfát csókolgatni, ráadásul bele kéne gázolnia ebbe a rohadt vízbe, amiben szerintem még piócák is vannak.
Arról nem is beszélek, hogy fogalmam sincs, jelen állapotomban hol van a szám.
Már gondoltam rá, hogy köpködni kezdek, mert ahonnan kirepül belőlem a nyál, ott lehet ez idő szerint a szám, de mindig elfelejtem véghezvinni, a mutatványt.
Most bőven van időm végiggondolni a dolgaimat, és bátran kijelenthetem, hogy hiba volt megruháznom a boszorkányt, a saját seprűjét is eltörtem a hátán…
Így utólag elég kínos az ügy, vad dühömben nem gondoltam rá, hogy bosszút fog állni a verésért.
Most itt állhatok a vízben, és bámulhatom, mint meregeti a szellemfa üveges szemeit.
Hiába. Az emberrel minden megtörténhet, amire gondol, és amire nem.
Most itt ringatózhatok az alkonyati szélben, hallgatva monoton énekét, mindig ugyan azt, amitől- hosszú távon meg lehet őrülni.
Kép: Kapolyi György alkotása
Tomor Gábor: Hatásvadászat
Már nem csodálkozom azon, hogy az emberek nem szívelik az őket ért kritikát.
Nem csodálkozom, hogy sokan szenvednek a segítőkész megjegyzésektől is, akadékoskodásnak vélik a tanácsokat. Sőt, egyenesen tekintélyük csorbításának, személyiségük tiprásának tekintik az ilyen „illetéktelen” közbeszólásokat. Különösképpen így érezhetik, ha végül is kényszerülnek tudomásul venni álláspontjuk tarthatatlanságát, vagyis amikor az övékénél józanabb elképzelések érvényesülnek.
Egy biztos: mire ez megtörténik, a közös munka, pontosabban: a közérdek, mindenképpen megszenvedi az egyéni presztízselvek külön vitáját.
Vajon mi magyarázza az ilyesféle „viták” elhúzódását, az ellentmondást a nyilvánvaló tévedések, melléfogások és a körömszakadtig való védelmüket, takargatásukat szolgáló, sokszor öntelt fellépés között?
Nem kisebb ember, mint Winston Churcill jött segítségemre a rejtély megfejtésében. Mint egy tévéműsorból megtudtam: az angol államférfi, egykori miniszterelnök, amikor valamely beszédére készült, jegyzeteket firkantott az írásos anyag szélére, figyelmeztetésül önmagának. A széljegyzetek között néhol az is olvasható: „Az érv gyenge, hangosabban beszélni!”
Hát ez az… Ha túlzottan magabiztos fellépésű emberrel találkozunk, ha a kritikára nem az igaz indulattól fűtötten, de nagyhangúan reagál, már lehet gyanakodni. Ha az illető a választ nem a feltett kérdésre adja, hanem ok nélkül elkanyarodva egész másról kezd beszélni, avagy ismert nevekre (rossz példákra, vagy jó példákra, de rosszul) hivatkozva igyekszik mindenáron bizonyítani vélt igazát – nem a sokat tudó határozottsága van mögötte. Ilyenkor általában az érvek gyengeségéről van szó.
És ezt valamivel csak ellensúlyozni kell!
A rajz címe: Fércelt mondanivaló; Könczey Elemér karikatúrája.
Nem csodálkozom, hogy sokan szenvednek a segítőkész megjegyzésektől is, akadékoskodásnak vélik a tanácsokat. Sőt, egyenesen tekintélyük csorbításának, személyiségük tiprásának tekintik az ilyen „illetéktelen” közbeszólásokat. Különösképpen így érezhetik, ha végül is kényszerülnek tudomásul venni álláspontjuk tarthatatlanságát, vagyis amikor az övékénél józanabb elképzelések érvényesülnek.
Egy biztos: mire ez megtörténik, a közös munka, pontosabban: a közérdek, mindenképpen megszenvedi az egyéni presztízselvek külön vitáját.
Vajon mi magyarázza az ilyesféle „viták” elhúzódását, az ellentmondást a nyilvánvaló tévedések, melléfogások és a körömszakadtig való védelmüket, takargatásukat szolgáló, sokszor öntelt fellépés között?
Nem kisebb ember, mint Winston Churcill jött segítségemre a rejtély megfejtésében. Mint egy tévéműsorból megtudtam: az angol államférfi, egykori miniszterelnök, amikor valamely beszédére készült, jegyzeteket firkantott az írásos anyag szélére, figyelmeztetésül önmagának. A széljegyzetek között néhol az is olvasható: „Az érv gyenge, hangosabban beszélni!”
Hát ez az… Ha túlzottan magabiztos fellépésű emberrel találkozunk, ha a kritikára nem az igaz indulattól fűtötten, de nagyhangúan reagál, már lehet gyanakodni. Ha az illető a választ nem a feltett kérdésre adja, hanem ok nélkül elkanyarodva egész másról kezd beszélni, avagy ismert nevekre (rossz példákra, vagy jó példákra, de rosszul) hivatkozva igyekszik mindenáron bizonyítani vélt igazát – nem a sokat tudó határozottsága van mögötte. Ilyenkor általában az érvek gyengeségéről van szó.
És ezt valamivel csak ellensúlyozni kell!
A rajz címe: Fércelt mondanivaló; Könczey Elemér karikatúrája.
Markovic Radmila: Ők és én
Amikor ketten ülünk a szobában, én hallgatok, mosolygok,
mert felét se értem annak, amit hallok, de ettől függetlenül,
látom a harmincegy-két fiatal, szép , üde arcot, lányok és fiúk,
tekintetük ma is velem van. Míg az Egyedüllét a magáét hajtogatja,
én látom őket, most is itt vannak velem, a szobámban, mint valaha régen,
lesték minden szavam, nem a bölcset, az előrelátót,
kit szeret igazán a szíve választottja, sikerülnek-e terveik,
én fel-felpillantok a kávéscsésze belsejéből, mert belebújtam,
és így társalogtunk.
Ha találkozunk, még ma is itt nálam, ez olyan,
mint a bekeretezett fénykép a falamon,
de mozognak az ifjú tanítványok, akikre a lányom féltékeny volt akkor,
pedig nem kellett volna, mert ő a lányom, ma is az, és örökkön örökké az marad,
a fiam észre se vette, mennyire szeretem a „gyerekeimet”, a harmincegy-kettőt,
de lehet ők sem tudták mindég, mert vasakarattal maximalisták lettünk, ők és én.
Képzeletem nem csalfa, régvolt, vagy nem rég, tudással ölelkeztünk, Ti, meg én,
akiket ha látok, akikről ha hallok bármit, ott ülünk együtt az osztályban,
csak most nézzük egymást, és mindenkiben felébrednek a szunnyadó emlékek,
de amikor nyílik az ajtó, és belép hozzám a valós világból egy-egy tanítvány,
olyankor hallgat az Egyedüllét, lehet, irigykedik is egy kicsit, de észre se vesszük ,
mert nem hiányzik, mert nem csak ő tölti be azt az űrt,
amit az Egyedüllét szül mindenki lelkébe, mert ilyen erőszakos az Egyedüllét,
mert azért sem a Magány uralkodik a fölöslegesen nagy házamon,
mert Emlékeim a szeretőm, gyerekeim, unokáim lettek
az utamon a féltő, túlzottan féltő igaz Életerő.
Haász Irén: Bennem nyíló virágok
Énbennem ha nyílnak virágok,
aranyló szavakat kiáltok,
dobálom világgá szerteszét,
hadd hallja közel és messzeség.
Nem láthat énbennem virágot,
kiben tűz még sosem világolt,
örömre, bánatra zárva van,
egykedvű, kiégett, vágytalan.
Virág csak ott sarjad legbelül,
ahol a lélek is megfeszül,
életet vagy halált jól megért,
megtanult fizetni mindenért.
M. Fehérvári Judit: Kőbe nem vésett történelem 1. rész
Kezdetben vala az ember. Az ember, aki minden élőlényre, növényre, állatra, s magára az állatemberre is rácsodálkozott. Tudta, hogy társa és barátai a többiek közül kerülnek majd ki. Nem ismerte a haragot, az önzést, az ellenségeskedést, de képes volt a teremtésre, a telepátiára, s minden olyan dologra, amiről ma fogalmunk sincsen még akkor sem, ha a piramisok titkait kutatjuk, régészkedünk vagy azon tűnődünk, hogyan is alakult ki az élet (Esetleg, a még pesszimistább végítéleten, mármint azon, hogy mikor lesz vége a civilizációnknak, miközben sejtelmünk sincsen arról, hogy maga a civilizáció ott maradt a kezdetekben…).
Kezdetben vala az ember. És nem félt semmitől sem. Isteneket hozott létre az égben, s Isteneket teremtett a Földön is. Ők lettek a későbbi mágusok, varázslók, látók, akik ma is köztünk élnek valahol, de az igazi kiválasztottak nem kürtölik sohasem ki azt, hogy kik is ők, hanem elrejtőznek, s úgy élik napjaikat, mint bárki más… Nincs televíziójuk, nem dőlnek be a hazug médiának, a csalásoknak, lopásoknak, nincs bankszámlájuk, laptopjuk, okos telefonuk és internetük sem, mert ők azok, akik mégis mindent látnak. Nem alkalmazza őket az FBI vagy CIA sem, létezésük ellentmondana rendszernek, így aztán ezek az emberek elvegyülnek. Ők a különcök, de mégis felismerik egymást, ők fogják a kezünket álmainkban, betegségeinkben és halálos ágyunknál is.
Kezdetben vala az ember. És tüzet lopott az égi szikrából, barlangok falára festette hétköznapjait, Isteneit, jövőjét és vágyait is.
Volt, ki hangokat hallott, s, miután válaszolt rájuk, megbeszélte tapasztalatait társaival is. Akkoriban számított a másik, nem hullhatott ki egyetlen ember sem a természeti körforgásból úgy, hogy létezésének helyén hiány ne maradjon. De mégsem volt halál, pusztán a körforgásba való nagy beolvadásról beszéltek egymás között az emberek. És ilyenkor megsimogatták a fák törzseit, hallották suttogásaikat, s így jöttek létre az első dallamok is. Ilyen egyszerűen alakult ki a zene.
Kezdetben vala az ember. Az ember, a társas lény, aki kapcsolatban állt a többi emberrel. Értette a másik, a közösség minden örömét és bánatát is, habár ez a fogalom csak jóval később lépett a történelem színpadára. Örömünnep volt a lét.
Kezdetben vala az ember. Az ember, aki megismerte önnön világát, s megértette a mindenséget. Nem csupán a kézzelfogható hozta izgalomba, de a lényeg is: az élet értelme. Az ember ekkor a Mindenség volt. Ha úgy tartotta kedve, levitált, ha nem, akkor csak feküdt a végtelen selyemfű-óceánban, s ráálmodta az égboltra a felhőket, a napsugarakat, a holdat és a csillagokat is.
Kezdetben vala az ember. Mindent tudott önmagáról, s a mindenségről, mert része volt az egésznek. Ekkor még nem alakultak ki tudományok sem, mert ugyan, kinek, minek kutatni azt, ami evidens?!
Kezdetben vala az ember és egyetlen dimenzió: a törődés és szeretet burka.
Kezdetben nem vala halál és nem vala élet.
Kezdetben vala az ember és kezdetben vala a létezés.
Aztán történt valami, eltűnt a dimenzió. Vagyis megvolt, de csak keveseknek adatott meg, hogy kapcsolatban tudjanak maradni vele. Az ember észre sem vette ezt a változást, mert ugyanabban az egészben élt: ugyanazok az emberek vették körül, ugyanazok a barlangok, állatok, növények töltötték be az életterét, de elkezdett temetni, s imákat mormolni… Senki sem tudja, hogyan és miért… Így aztán a Földre rátelepedett a halálfélelem. Az ember elkezdett más dimenziókban és térben gondolkodni. Az addigi nyugodt egydimenziós világát felváltotta a többdimenziós látásmód, s arra következdetésre jutott, hogy léteznie kell a térnek is.
Kezdetben vala az ember, aki pontosan érezte, hogy tér és idő önmagában nincsen. Ősegy van. És ebben az Egyben helye volt az eljövendő koroknak, Szemiramisz függőkertjének, Leonardo da Vincinek, a Sixtusi kápolna mennyezetfreskójának, a szent hegyeknek, az északi fénynek, a penicillinnek és mindennek, ami az ember érzéseit, vágyait, boldogságát, fejlődését szolgálta.
A kezdeti ember tudta ezt, és egy pillanatnyi szárnyalásban mindezt megélte egykor.
Aztán az ember sokat tanult. Már nem csak ő vala. Eljövendett a szolgaság és gonoszság kora. Évezredek elmúltával az ember emlékeiből elillant a „Kezdetben vala az ember”-i lét.
Új kor köszöntött be, amelyben nevesítették a gondolatokat, de az emberek között volt nem is egy, aki mégis képes volt megfogalmazni az Ősegy lényegét. Őket később vallásalapítóknak, bölcselkedőknek, filozófusoknak, költőknek nevezték el. Nekik még megmaradtak az emlékeik arról a korról, amikor létezett híd az ember és a lét között.
Mára az embernek ezt is sikerült lerombolnia. Már nem létezik, csak van.
Riba Ildikó: Vándor
aládúcolt égbolt alatt
telihold pazarolja
ezüstös világát
zsúfolt terítőn
csilingelő csillagok
sokasága felragyog
éjszaka vándorának
csalfa csalitok között
menekülő utat mutat
lengén lágyan lobogó
köpenye zsenge rügy
részeként öleli testét
telihold pazarolja
ezüstös világát
zsúfolt terítőn
csilingelő csillagok
sokasága felragyog
éjszaka vándorának
csalfa csalitok között
menekülő utat mutat
lengén lágyan lobogó
köpenye zsenge rügy
részeként öleli testét
Kapolyi Noémi: Templom
Az öreg templom régóta zárva volt.
Több oka is volt ennek, de az első és talán leglényegesebb, hogy a környéken élők nem hittek már, ezért aztán senkit sem érdekelt különösebben a régi épület.
Ódon, széles, málló vakolatú falaival, melyeket kívülről erődítményszerű támpillérek tartottak, és vaskos tornyával nem volt szépnek mondható, de erőt sugárzott, és biztonságot annak, aki jobban elidőzött mellette, és odafigyelt egy kicsit.
– De bizony az utóbbi időkben nem akadt senki, aki odafigyelt volna az Úr házára - sóhajtotta az angyalszobor, az elhagyatott, dohos szagú oldalhajó sötétjében.
Fent a magasban az elkoszlott ablakokból az a kevéske, gyér fény, ami beszűrődött, nem tudta megcsillantani a kopott, valaha aranyozott glóriát.
Csak pihent csendben, és várt.
Valamire…
Az angyal tovább morfondírozott.
Igen – gondolta –, a szobrok állnak, várniuk kell a helyükön. Senki nem gondol arra, hogy nekünk is jó lenne tudni, meddig várjunk.
Ide tett engem is az Úr, és aztán elfelejtkezett rólam.
A templomot kiürítették én meg itt maradtam, nekem nem jutott doboz, és lusták voltak értem visszajönni.
Így megy ez.
Aztán meg csodálkoznak azok ott kint, hogy majd értük is lusták lesznek eljönni, ha majd eljön az idő.
Én már látom. Látom, hogyan megy ez.
Amíg fiatalok, csak a mostot látják, aztán ahogy megy az idő, és egyre jobban becsinálnak, akkor kezdenek kaparászni.
Ahogy így mélázott érezte, hogy kezd erősen ideges lenni ezektől a gondolatoktól és valami elégedetlenségféle kúszott be a lelkébe.
– Micsoda igazságtalanság! – hördült fel –, így bánnak velem.
Most már teljesen elöntötte az elkeseredés, csak állt csöndben, de belül őrjöngött a tehetetlenségtől.
Aztán felfigyelt egy kis hangra, neszezés, motoszkálás.
– Biztos csak egy egér, – vélekedett.
A nesz azonban erősödött, kaparászás hangait hallotta, és valami meleg léghuzatféle áradt felé.
Aztán a vele szemben lévő oszlop tövénél a márvány kőlapok repedezni majd töredezni kezdtek, a kis rés tágult, a szélei befelé omladoztak, a darabkák lefelé potyogtak.
Az angyal elhűlve nézte, vajon most mi történik.
Lassan egész lyuk tátongott már a padozaton.
Aztán megjelent egy fekete fej a gödör mélyéről, lassan két fekete váll, aztán egy kar, majd egy szárny, és aztán a másik.
Nehézkesen kecmergett kifelé a szűk nyílásból.
Olyan angyalfélének tűnt, azonban mindene fekete volt, mintha az éj sötétjéből gyúrta volna valaki.
– Na! Itt vagyok –, szólalt meg a jövevény, de utálok így érkezni, csak az Úr azt üzente, hogy nem jöhetek a szokásos módon.
Az angyal megrökönyödve nézte az alakot.
– Te meg ki a fene vagy? – kérdezte.
– Én, kolléga olyan vagyok, mint te, csak odalentről érkeztem, és tulajdonképpen csak azért küldtek, hogy elbeszélgessek veled.
Egészen lehallatszik a kesergésed, és az elégedetlenséged. De mivel példás múlttal rendelkezel, abban a kegyelemben részesülhetsz, hogy megértheted a sorsod, és a feladatod, ha ezután pedig nem fordítasz a hozzáállásodon. és a gondolataidon, az már a te dolgod lesz.
Hallani ám, hogy lemaradtál a szállításkor, mert nem jutott láda, ezért most itt állsz, és ez milyen szörnyű, és igazságtalan.
Értelek.
Ha így nézed, még igazad is van. Sokan úgy érzik, hogy el lettek felejtve.
Az angyal még mindig meg volt lepve, de már kezdett eszmélni, és az oszlopáról előredőlt, de olyan hirtelen, hogy meg kellett fognia a fején a glóriát, aztán ráförmedt a fekete angyalra.
– Te most azért jöttél, hogy kioktass engem, miután évtizedek óta itt állok a sötétben?! Rosszul vagyok tőle, és az egésztől! Elegem van! – ordította az angyal –, nincs semmi értelme annak, hogy itt rohadok ezen a sötét helyen!
A fekete szárnyas lény csak állt, és nézte a szobrot.
– Befejezted? Mert ha nem, akkor elmegyek most.
– Jó, akkor befejeztem! – csattant a válasz.
– Szóval folytatom. Az első kérdésem csak költői lesz, mert én fogom megválaszolni neked. Tudod, hogy a többi társad hol van most? Hát egy múzeum pincéjében a kicsomagolatlan ládáikban, mert a kutyát sem érdekli, mi van bennük.
Ott sötét van, doh és nincs egyetlen nesz sem, semmi, érted? Az idők elmállasztó végezetéig lesznek ott talán, ha az Úr nem dönt másként. És képzeld, még ennek is oka van, Ő tudja, hogy micsoda.
Te meg? Te pedig itt állsz a templomban, ami mára a te birodalmad. Ott lehetsz, ahová tartozol.
Te nem ismered azt a fogalmat, hogy békesség? Ez nem csak egy szó. Azt jelenti, hogy meg vagy nyugodva, és elengedetten!
Hiszen mi másért is van egy templomi szobor? Ha nem azért, hogy álljon a falnál? Ez a szobrok feladata, állnak valahol.
A sötét angyal láthatóan kezdte elveszíteni a türelmét, szénfekete szemei sötéten csillantak fel, furcsa fények játszottak bennük.
– Ej ! Minek is beszélek itt neked, mikor semmi értelme. Nekem viszont nem ez a feladatom, én csak parazsat hordok, nincs nekem türelmem az ilyesmikhez, – legyintett a fekete lény.
Megfordult, odalépett a gödör széléhez, aztán nekilátott a lemászáshoz.
A szobor utána szólt.
– Várj!
– Köszönöm.
Az angyal visszanézett rá.
A fekete arcon átsuhant valami, aztán csak intett a kezével, majd a lyukba ugrott.
Több oka is volt ennek, de az első és talán leglényegesebb, hogy a környéken élők nem hittek már, ezért aztán senkit sem érdekelt különösebben a régi épület.
Ódon, széles, málló vakolatú falaival, melyeket kívülről erődítményszerű támpillérek tartottak, és vaskos tornyával nem volt szépnek mondható, de erőt sugárzott, és biztonságot annak, aki jobban elidőzött mellette, és odafigyelt egy kicsit.
– De bizony az utóbbi időkben nem akadt senki, aki odafigyelt volna az Úr házára - sóhajtotta az angyalszobor, az elhagyatott, dohos szagú oldalhajó sötétjében.
Fent a magasban az elkoszlott ablakokból az a kevéske, gyér fény, ami beszűrődött, nem tudta megcsillantani a kopott, valaha aranyozott glóriát.
Csak pihent csendben, és várt.
Valamire…
Az angyal tovább morfondírozott.
Igen – gondolta –, a szobrok állnak, várniuk kell a helyükön. Senki nem gondol arra, hogy nekünk is jó lenne tudni, meddig várjunk.
Ide tett engem is az Úr, és aztán elfelejtkezett rólam.
A templomot kiürítették én meg itt maradtam, nekem nem jutott doboz, és lusták voltak értem visszajönni.
Így megy ez.
Aztán meg csodálkoznak azok ott kint, hogy majd értük is lusták lesznek eljönni, ha majd eljön az idő.
Én már látom. Látom, hogyan megy ez.
Amíg fiatalok, csak a mostot látják, aztán ahogy megy az idő, és egyre jobban becsinálnak, akkor kezdenek kaparászni.
Ahogy így mélázott érezte, hogy kezd erősen ideges lenni ezektől a gondolatoktól és valami elégedetlenségféle kúszott be a lelkébe.
– Micsoda igazságtalanság! – hördült fel –, így bánnak velem.
Most már teljesen elöntötte az elkeseredés, csak állt csöndben, de belül őrjöngött a tehetetlenségtől.
Aztán felfigyelt egy kis hangra, neszezés, motoszkálás.
– Biztos csak egy egér, – vélekedett.
A nesz azonban erősödött, kaparászás hangait hallotta, és valami meleg léghuzatféle áradt felé.
Aztán a vele szemben lévő oszlop tövénél a márvány kőlapok repedezni majd töredezni kezdtek, a kis rés tágult, a szélei befelé omladoztak, a darabkák lefelé potyogtak.
Az angyal elhűlve nézte, vajon most mi történik.
Lassan egész lyuk tátongott már a padozaton.
Aztán megjelent egy fekete fej a gödör mélyéről, lassan két fekete váll, aztán egy kar, majd egy szárny, és aztán a másik.
Nehézkesen kecmergett kifelé a szűk nyílásból.
Olyan angyalfélének tűnt, azonban mindene fekete volt, mintha az éj sötétjéből gyúrta volna valaki.
– Na! Itt vagyok –, szólalt meg a jövevény, de utálok így érkezni, csak az Úr azt üzente, hogy nem jöhetek a szokásos módon.
Az angyal megrökönyödve nézte az alakot.
– Te meg ki a fene vagy? – kérdezte.
– Én, kolléga olyan vagyok, mint te, csak odalentről érkeztem, és tulajdonképpen csak azért küldtek, hogy elbeszélgessek veled.
Egészen lehallatszik a kesergésed, és az elégedetlenséged. De mivel példás múlttal rendelkezel, abban a kegyelemben részesülhetsz, hogy megértheted a sorsod, és a feladatod, ha ezután pedig nem fordítasz a hozzáállásodon. és a gondolataidon, az már a te dolgod lesz.
Hallani ám, hogy lemaradtál a szállításkor, mert nem jutott láda, ezért most itt állsz, és ez milyen szörnyű, és igazságtalan.
Értelek.
Ha így nézed, még igazad is van. Sokan úgy érzik, hogy el lettek felejtve.
Az angyal még mindig meg volt lepve, de már kezdett eszmélni, és az oszlopáról előredőlt, de olyan hirtelen, hogy meg kellett fognia a fején a glóriát, aztán ráförmedt a fekete angyalra.
– Te most azért jöttél, hogy kioktass engem, miután évtizedek óta itt állok a sötétben?! Rosszul vagyok tőle, és az egésztől! Elegem van! – ordította az angyal –, nincs semmi értelme annak, hogy itt rohadok ezen a sötét helyen!
A fekete szárnyas lény csak állt, és nézte a szobrot.
– Befejezted? Mert ha nem, akkor elmegyek most.
– Jó, akkor befejeztem! – csattant a válasz.
– Szóval folytatom. Az első kérdésem csak költői lesz, mert én fogom megválaszolni neked. Tudod, hogy a többi társad hol van most? Hát egy múzeum pincéjében a kicsomagolatlan ládáikban, mert a kutyát sem érdekli, mi van bennük.
Ott sötét van, doh és nincs egyetlen nesz sem, semmi, érted? Az idők elmállasztó végezetéig lesznek ott talán, ha az Úr nem dönt másként. És képzeld, még ennek is oka van, Ő tudja, hogy micsoda.
Te meg? Te pedig itt állsz a templomban, ami mára a te birodalmad. Ott lehetsz, ahová tartozol.
Te nem ismered azt a fogalmat, hogy békesség? Ez nem csak egy szó. Azt jelenti, hogy meg vagy nyugodva, és elengedetten!
Hiszen mi másért is van egy templomi szobor? Ha nem azért, hogy álljon a falnál? Ez a szobrok feladata, állnak valahol.
A sötét angyal láthatóan kezdte elveszíteni a türelmét, szénfekete szemei sötéten csillantak fel, furcsa fények játszottak bennük.
– Ej ! Minek is beszélek itt neked, mikor semmi értelme. Nekem viszont nem ez a feladatom, én csak parazsat hordok, nincs nekem türelmem az ilyesmikhez, – legyintett a fekete lény.
Megfordult, odalépett a gödör széléhez, aztán nekilátott a lemászáshoz.
A szobor utána szólt.
– Várj!
– Köszönöm.
Az angyal visszanézett rá.
A fekete arcon átsuhant valami, aztán csak intett a kezével, majd a lyukba ugrott.