Huszár Katalin: Káprázatos tavasz 1.

Kamarás Ágnes: Iskolánk

Ambrus József: Szerver-gondolat

Most naplemente van fázik a tenger,
hitem párolog mint fehér gondolat,
lassul az átmenet, füstöl a szerver, 
valami belőlem mindig kimarad.
Az emlékezés sokszor átmeneti,
új körforgás egymásba szakad,
a harmóniát testem megszereti,
- ha szépen bántanak a sugarak.
A galaxis forog, tele van nappal,
zománc-szemed nem tud védekezni,
kivárom az éjszakát tiszta aggyal,
amíg botorkál véredben a semmi.

Arcomba hullnak a csillagképek,
 - a félelem titokban átsuhan, 
földre zuhannak a szenvedések,
 - és szétpereg az élet biztosan.
Nem tudom az éjszaka mit szerettem,
 - az új csillagok vigyázban állnak, 
milliárdnyi órát ragyognak felettem,
és megváltozott mosolya a nyárnak.

A gondolatból legtöbbször kilépek,
hajnal betemet, semmi sem marad,
mert a szavakban boldogan kiégek,

mint a szerver, a tömjénszagú harmat.

Molnár József: Az álom

Természetes vágya volt,
álmodjon, álmodott. Előbb csak pár
percet kapott, ettől összezavarodott,
s morgott, mint egy kutya. Később már
órákig tudta magát az álomba
ringatni, szó szerint, ilyenkor az ágya
bölcsővé vált. Saját magát hajtotta. 
Egyszer édesanyjával malomban cipelte
a zsákokat, később kiderült, ő volt a zsák.
Majd egy konyhában ébredt, mosogatott,
törölt, törölt, majd mosogatott. Perpetum
mobile?
Aztán kislány volt, fiú lélekkel, egy kisfiúval
játszottak papás- mamást a bokrokban -, 
megverték érte. Álmában most úttörő
táborban készülődik a lefekvéshez, 
nem fáradt, játszana még  a társakkal, 
hangosan hancúrozik a takaró
alatt, mely szakad, akár fülei
a pofonok súlyától.
Még most is nevet, ha
eszébe jut a zsákvarró
tű, amellyel tíz centis
pelenka öltéssel
igyekezett formát adni a
rongynak…

Egyszerre volt kisfiú és kislány. 
Kergetőznek a dombvetésben.
Elfáradnak, kimelegednek, leülnek.
Sírnak, fuldokolnak a nevetéstől…
Hirtelen nagyon komollyá válnak, 
mint a felnőttek.
Kezükben egy-egy pénzdarabbal
a közeli sziklához mennek, a csilingelő
fémek, mint madárhang.
Megesküsznek.
A pénz-pár ott lesz az elrejtett helyen,
míg a világ világ, ameddig 

a szerelmük tart.

M. Fehérvári Judit: a Ketrec

döccenőkkel telt macskakő utakon
bokáim kihajtogatva
akadtak a kerékpár küllői közé
apám szitkozódott ostobaságomon
és azonnal orvoshoz vitt
de már nem rejthettem lábam
csak az út fölé nyomunkban
kóbor kutyák nyaldosták kicsöpögő vérem 
én pedig egyre csak szívtam magamba
ami még megtörténhetne velem
de
minden macskakő macskakőbe nyílik
a nagyobb a szűkebbe ring át
és koporsóban láttam a haragos eget
és tudtam ezentúl úgy őriznek majd

mint a kalitkába zárt sirályt

Molnár József: Az elérhetetlen

Liszt most h-moll szonátáját játssza,
kezén keresztül futva érkeznek
a hangok. Majd hírtelen feláll,
helyt adva a tanítványoknak. 
Jön Thomán István, majd az ő
tanítványai, Dohnányi, Bartók,
Ferenczi, aki Cziffra Györgyöt
hozza magával.
Fehér-fekete billentyűké
a teremtés,
az örök átok, 
amely nevető fájdalmak
alatt borzongató gyönyör.
A szobát befestő hangok
tovább lépnek, már egy templom
torony magasságát veszik célba,
hogy egy lélekpusztító
zuhanással a poklok
mélységeiben keljenek
életre, újra.

Ma sem találok magamra.
Fekszem valami levegő-égnek
nevezhető
szürke álomban, melyet
nemsokára elfelejtek.
Nincs jelentősége a
jeleknek, a vízionizált
jövőképnek. Álomfejtők
jönnek, belehalva az igazságba, 
hogy nincs igazság.
Ezért keressük, kevés rá
egy élet.
Most kígyószisz 
növényben pásztázom
a halhatatlanságot, amely
fájdalom csillapítóként hatna.
Kutat ások, hogy közelebb
kerüljek az elérhetetlenhez. Azt
mondják, rossz irányba indultam.
Mihez képest?

Ma mindenki leült a
zongorához, és
egyszerre játszott az
elégett fák alatt.
Ahol a lepotyogó jelen
reménykedik.

A semmiből kölcsönkért
fejhallgató fülesek lógnak.
A felismerhetetlenségig
hagyom összezúzni magam,
de már mindent értek.
Tisztán, kivehetően énekelsz,
hamisságod már-már

isteni.

Ambrus József: Korszerű protokoll

Istenadta kedvesség, és gyáva-mód,
Krisztus születése hajtott igába,
jó híremmel együtt vigyáztam a valót,
bár rám-fütyült a szemérem átka,
de a kíváncsiság sokszor lepereg,
- nyílt bűneimre mégis rámutatok, 
dühöng a lelkem, mosolyom beteg,
ma sem érdemelsz friss balzsamot.
- Isteni kárpótlás, templomi kenet,
a percekben megkövült pillanat, -
amit galériák kínálnak, műremek,
de kulcsra zárom a búcsúhangokat,

pedig a lelkem szentnek született,

- a félelem erkölcsöt parancsol,
magasan kering, az egekig követett
puszta kézzel a címeres kalandor.
Gyáva módban előre hibáztam,
szándékos emberi segédlettel,
korszerű protokollnak szántam,
szép szavakkal, bizarr esélyekkel.

Nézésem mögött hullámzik az arc,
látványba zuhan néhány versszakom,
irányt váltott hajnalban a kudarc,

és pucér marad kamasz káprázatom.

Siska Péter: Hajónapló

Péntek, október 13.

Irány kelet, északkelet.
Borús idő. A kapitány káromkodva
jár fel-alá a kabinjában. A Nap,
ami a hajó körül
kering, nem a miénk
többé.

Szombat, október 14.

Irány kelet. Reggel heves

széllökések, aztán szélcsend.
Délelőtt az egyik
utas elköszönt.
Gondolatban hazafelé
kormányozzuk
a hajót.

Vasárnap, október 15.

A kapitány leállíttatta a gépeket.

A csönd oszlopnyi
lábakon áll, lilásan feszül
rajtuk a bőr -

Hétfő, október 16.

Kártyázunk.

A kapitány a fedélzeti korlát
mellett áll, a vizet
nézi.

Kedd, október 17.

A vontatóhálóban férgek

és tengeri csillagok.
Az egyik matróz halotti
inget vesz fel,
és kijelenti:
mától ő a kapitány.

Szerda, október 18.

Egyre szilárdabbá válnak 

az álom tárgyai.
Összezár fölöttünk
a felhőtakaró: nincsen már

mélység, nincsen már

víz sem –

Huszár Katalin: Áprilisi noktürnök

Hevesi Éva: Hasztalan

tenyerembe simul a tér
a fekete égbolt
elszabadult
csillagai
ruhámba
rejtőznek
csodálkozó
éjjeleken
arcomra
szegezett
fényükkel
hasztalan
hadonászok
a
láthatatlan

sötétségben.

Kamarás Ágnes: A tavaszi természet kincsei

Kamarás Ágnes: „Néha lelassul a világ, és az ember minden apróságra felfigyel, mintha az örökkévalóság két szívverése között állna.” (Mark Lawrence)

Huszár Katalin: Virágba borulások

Hevesi Éva: Remény

Elfoglalták a városokat
a betonutak, betonházak,
betonszívek, betonfejek.
betonfák, betonpadok.

Egy pici repedésben, ma reggel

láttam nyílni egy szál virágot.

Riba Ildikó: Zöld föld

Tenyeremben alma 
érett halma.
Oldalán fény 
csúszott balra.
 
Szára mellett 
takarja levele 
zöld föld dermedt
sebhelyét.
 
Háború tépte,
szél bélelte,
vihar dúlta,
vulkán gyúrta.
 
Gyógyítanám, 
ha tudnám 
ültetnék rá fát, 

simogatnám mint kisbabát.

Molnár József: Feneketlen kút

Itt nincsenek várakozó esték. Minden spontán
érkezik, még a dal is, amely Trisztán és Izolda
énekét idézve, átsuhan a nemlétezők
felett. Akik most fájdalmas sóhajokban
emlékeznek az öröklét pillanatairól,
amikor még testet öltött búzakalászként,
vagy virágzó nevetésként sugározták 
meleg fényeiket.

Aznap végig éltem a halottak gyászbeszédét
az élők felett. Látszólag parttalan imákat
hallasz, céltalannak érzett példabeszédeket,
összemorzsolódva egymásba olvadó
szavakat vélsz kihallani a szélből.
Miközben úgy érzed, 
feneketlen kútban nézed
a fellobbanó eget, amely 
elérhetetlenül kék. Mint
a képzelet nefelejtse.
Vádbeszédet hallasz,
az elhunytak irgalmatlan
igazságait, melyek
tűzként világítják át
hibáinkat. 
A jóvátehetetlen 
tévedéseinket, 
melyek az évkönyvíró angyalok 

asztalára vannak kiterítve.

Ambrus József: Párás merészkedő

Verset írnék, de visszatart a szégyen,
még ma sem tudom, hogy mi a hiba,
pár üveg bort vettem apró pénzen,
mert a színvonalat így kell tartania.
- Gótikus tollad földig rombol,
és odaköszön párás intellektusa,
- lírai hangon új verset posztol,
ha meglazul folyékony pulzusa.
Félelmet és beteg levegőt eszik,
nem látod a végét, hogy mi marad,
atomkultúrámat frissen kénezik,
a demokráciában nevelt bogarak.

Mindig a tudás emelt magasra,
romlott élet vert, bor és hatalom,
- bizalmat építek a panaszra, 
mert így kéjeleg a démonom.
Aszkéta hangon behódolt szégyen,
híg vérem a kóbor szellem hajtja,
mindenkori ravasz szerénységem,
kicsit betakar, de merészkedő fajta,

és felszürcsöli intellekt velődet,
mert az ezredes végleg kimondta,
a tudománytól kérjél segítséget,

Plátói mámorodhoz naponta.

Siska Péter: Profán geometria

Még zárva az ajtó.

A mellettem ülő
öregasszony arcán
a megsemmisülés ábrái:
örvénylenek
a ráncok. Lassan,
kérlelhetetlenül.

A nyári éjszaka forró levegőt
és rovarokat öklendezik.

Feltámadunk.