Kertész Éva: Ilyen bozót nincsen több!
Riba Ildikó: Üveggömb
Neked könnyű volt elmenni,
nem neked fájt.
Távozóban még hátad sem
láttam, s nem szóltál hozzám,
hiszen hallgattál.
Havas sínen a vonat zakatolt,
összetört szívem: darabokra
hullt üveggömb.
Szilánkjai csillogtak néha
rátévedő napsugárban.
Jegenyesor között vitt utam
ágai nyújtóztak felém, féltem.
Fagyosan suttogták titkukat:
tél után tavasz jön,
sok kis madár fészket rak.
Molnár József: Rejtjelek nélkül
Valahogy semmi sincs úgy, ahogy elterveztük. Pedig már összeválogattuk a papírokat, s megfogalmaztuk a jelentéseket, rejtjelek nélkül, érthetően, világosan. Közjegyzőt is hívtunk, hogy hitelesítse azt, ami hiteltelen ígéreteinkből állt csupán, de ez az elérhető mennyországot jelentette volna. Már éppen készültünk átmenni a mindent rejtő kapukon, már hallottuk, amint izgatottan miránk lesnek az angyalok, már hallottuk a fényesen hallgató mennydörgést; elindultak a fanfárok üzente tündérek, rohantak a kerubok s az angyalok. Már csak az aláírásainkra vártunk, ott fenn, a zúgó hegyen, a mocsártól megtisztított kéklő egek alatt, az üvöltő szakadékokat benépesítő örömtengereken. Szigetet formáltunk óhajainkból, egy vágyakban izzó hatalmas szigetet. Akkorát, mint ez a föld. Akkorát, mint a Tejútrendszer. És akkorát, mint ez az Univerzum. Mikor már nem tudtunk nagyobbat gondolni, mint ami felfogható lett volna, megjelent előttünk a Felfoghatatlan. Csendesen, szinte bocsánatkérően ránk nézve, majd isten-kék szeméből tűzhányó hullámaként lefelé csordult valami együttérzés. És közben mintha ezt mondta volna, „Próbáljátok meg, hátha sikerül!
Megpróbáltuk, aztán még egyszer nekifogtunk. Mindenki segített a lehetetlen legyőzésében.
Családokat terveztünk, házakat róttunk kihalt puszták elé, s néma határainkat megerősítvén üzeneteket rejtettünk függő kövekbe. Piramisokkal néztük a csillagtereket, hogy kiszámítsuk a bizonytalan jövőt. El akartuk kerülni tévedéseinket, mert még egyszer már nem hibázhattunk, még egyszer már nem verhettük sárkányfejeinket sárba. Elkezdtünk felépíteni egy csillagbirodalmat, egy aranycölöpökön álló mesét. Mit mi alkottunk. Csak az aláírásainkra vártunk, a hitelesítő pecsétjeinkre.
M. Fehérvári Judit: A tenger
Édesapám, Fehérvári Antal emlékére
1.
A tenger – mondta Antoine. Tudod, a tenger. Kagylómorajlás és minden, ami szép volt valaha. És az emberiség bűnei: Doberdó, Isonzó, Tirol, a Don-kanyar, s még előbb a pestis, a nyomor, mindenféle nyavalyák, s itt van most ez a Covid is. Majd ennek a jajait is magába rejti egy kagyló, s a tengerig sodródnak hangjai, hogy egyszer hatalmas robajjal törjék le a gyilkosok kardjait. Mert itt élnek közöttük ők is, akár a jóság, ami lassan eszét vesztve omlik le, akár egy sziklafal, ami megroggyant egy lavina alatt.
Majd lesz idő, mikor Pessoa már nem az olvadó hajókat nézi Lisszabon egén, ahogyan Álvaró feje lassan megnyúlva az éjtől beolvad a Tejó folyóba, hanem tovább írja a mondatot. És regénnyé lesznek a katasztrófák. Betűkké, melyeket már senki sem olvas többé, mert Isten hanami fákat szórt szét az úton, hogy boldogságrózsákká legyenek mankai és kaika között. Ez a felejtés első felvonása. Hajók hajtincsei lobognak a széllel, a tengerben rügyeztek mind. Ma párás a hajnal, indulni Ricardónak semmi oka, de nem adja még fel: az éjsötétben a csillagokon dobolni tanul. A vizek futása sohasem egyenes, ezért néha a gödrökben megülő kagylókon egyszerűen átsétálnak az emberek, pedig suttogásaikat hallják, de, hogy mit mesél egy hang, azt sohasem értik meg. És szíveikben lecsorog egy emlék, ami lehet, én vagyok, pedig nem ismernek, de gondolataim fodra bennük sodrozódik tovább, s megörülnek annak, hogy mégis létezik a gyöngyhalász.
***
2.
Tudod - mondta Antoine. Nem olyan nehéz visszahajtogatni a szárnyaid, csak ide kell hullnod egyszer. Lebuknod, mint az Angyalok, ha a maradni nem akaró lelkekért jönnek. Felismered, ha valaki itt van. Kibomlik a Nap vitorlája, ha csak egy pillanatra is, szerelmi aktus és Írás. Kitagadnak az evangéliumok, de Isten szemében felsír egy újabb Csecsemő és térdre esik József. Az élet már csak ilyen – folytatta Antoine. Sohasem tudhatod, mikor nyílik egy újabb ablak az Égre. Te magad exponálhatod az expozíciót… Tabula rasa, olvadás és közeledés, akár az évszakok, a kontinensek, a Föld és az Ég.
***
3.
Tudod - mondta Antoine. Számtalan sziget, hajótörött, jégtábla és hajóroncs rejt kagylókat. A zárványok és zátonyok között némán érintik egymás lelkeit. A múltat tartják fogva. Azt a múltat, ami a jelent ácsolja szüntelen. Szavakból szőnek kaleidoszkópot, de, ha belenézel, nem azt a valóságot látod, ami az enyém is, mert holdfényt öntött az emlékfoszlányokba az éj. Így hatnak a vizek pirulái: zsonganak fejedben, s csak egy kagyló az, ami elmesélheti neked a rád tartozó meséket, ami az enyém is, de én nem úgy hallom, ahogyan te. Érted? – kérdezte Antoine, s most először egy mosoly gördült le szája szélén. Huncut volt és mindentudó. Úgy hiszem, itt kezdődött a tárgyalás.
***
4.
A fellegek vattacsomóit egy korall tetején pipázza a csönd – merengett el Antoine. Látod? – kérdezte, miközben jobb kezének mutatóujjával a napfényes homokba egy hieroglifát vésett. Bambán bámultam rá. De esküszöm, láttam a piramisok belső, rejtett tájolását, s nem tévedtem el a labirintusaikban, mindent, de mindent felnyársaltak a szemeim, hogy kihűlvén az emlék, majd a fejemben egy soha meg nem jelent leporellóvá legyen. Az emlékek – mondta Antoine - a csillagtalan éjben is világítanak, miként a kagylók héjai is rád mosolyognak. Felfejteni rétegeiket csakis te tudod, csak hallgasd és halld meg a suttogásaikat! És elcsodálkoztam, hogy fér bele a tenyerembe a piramisok összes titka, a régmúlt hajói, mentőcsónakok, morajlások, habok és egy kagyló, ami lehet, én vagyok. Ekkora bonyodalomban azt hiszem, csak a cirkuszra gondoltam, s arra, milyen sok bohóccal találkoztam életemben, kik sohasem tudták magukról, hogy azok.
***
5.
Isten is elszunyókál néha – mondta Antoine. És még sincsen sorsa. Ezért Mindenható. Semmi köze a tankokhoz, gránátokhoz, napalmhoz, s azt sem tudja, mikor ki hova lép az aknamezőkön, nem látta a barmokká süllyesztett embereket, sem az atombombákat, s azt sem, kinek a fejében született meg a gondolat, hogy vírusokkal vívjanak háborúkat, s ki hintette el az újabb ipari forradalom ma még lassított filmjeit. Ő az, aki mégis emlékszik minden fényre és rámosdatja az időt az emberiségre, noha nem így indult a történelmi utazás. Hidd el – suttogta Antoine – az ő keze tette gondosan becsomagolva a múltat egy hófehér szirtre, minek habjai kagylókat szórnak a vízbe, hogy meséljen minden emlék, ha felkészültél az útra, hogy átéld a szépet, s a gonoszt egyaránt. Isten szívében nem ez az utazás volt megírva, de semmi sem lehet meglepőbb és szabadabb, mint egy újabb kibontakozás.
***
6.
Látod, itt van a szomszédban ez a háború – rekedt bele a csöndbe Antoine. Semmi sincsen, ami megmagyarázná, miért kell annyi életet szétrepeszteni. A háború háta meghajlik és mögötte rejlenek az indokok. Az okoskodások gyökere abban növekszik, hogy egyes emberek azt gondolják, mindig valami mássá kell növekedniük. A hatalom mámorba taszít. A mámornak nincsen lelke, csak gyönyöre van. A pénzé. Aki azt képzeli, hogy a célt sem tudva, de mégis akarása felé irányítja vágyait, s csak az útnak az álma vezeti, szívében hontalanná válik.
Te is érzed – folytatta Antoine csak úgy önmagában a disputát –, két életet hordasz testedben: a valóságost és egy másikat, mit arról ismerünk fel, hogy, csak gondoljuk. A két személyiségünk a kagylók két teknője, melyek elvesztették részarányosságukat, az ősi fajok szimmetriáit, s mind itt e Földön e kettősségben élünk: az egyetlen létünk ügyesen megosztva a valós és a képzelt között. Halálunk azonban oly hamar ránk szakad. A háborúkban elveszett kikötők hullanak a vízbe, s házak, amelyek mi magunk vagyunk, s akár a kagylót héja nélkül, felszív a Nap, és mindezt egyetlen pillanat töredéke alatt. Ha roppan az ég, szürke minden. Leheletnyi pillanat alatt oda falucskáink, városaink szépe. Félszek fölött mindent visz a lég. A diadal bódulata nem a mienk. Az igazságok ellentmondanak egymásnak, s mégis a harcokat folytani: a célok ugyanazok. Megvédeni és elfoglalni. Pusztítani, kiirtani. Megszerezni. Megtartani. Isten gyomra megvakulva kifordul magából a végtelen űrbe: gonosz manók gonosz tündérmeséit látva életre kelni, békért kiált, mert nekik halniuk kell, halniuk, mindegy, melyik oldalon állnak, ha zsarnokok, ha zsarnokok – suttogta Antoine, s azokra a fogaskerekekre asszociált, amelyek kirobbantották a gyászt, s a tömeges menekülést, a zokogó élet födte halált…
***
7.
Azt gondolom, Isten dezertált – mondta Antoine. Végül, világának tengernagyaként bármit megtehet. Itt lent, a tengernél néha egy szivárvány tetején mégis hintázik, s különös üzeneteket küld kagylóinak az igazság hajóin keresztül, s azok olyanná lesznek, akár a Morse-jelek, csak hallgatni kell és megfejteni a békekötéseket. De azért vigyázz! Nem minden kagylóban lakik a békesség háza, van olyan, amelyik a Mindenség tetejét már megpillantotta, s rádöbbent, a Teremtett világ hazug és az idő meg a tér csak elmélyíti szomorú harsonáját, s nem hisz többé abban, hogy egyszer majd minden a régi lesz, s legtöbbször ismételt szava a halál. Ha egy ilyen kagylót találsz – mondta Antoine – simogasd meg, szorosan öleld magadhoz, suttogó légy, és igaz ember, aki csak annyit üzen neki, hogy „Higgy!” Isten rejtett polcain nincsenek biztonsági kódok – sóhajtott Antoine -, csak vándorok, utazók, komédiások, s néha napján felbukkan egy-egy Odüsszeusz, ki mindig hazatalál. És kikelnek a csodák, csak alakjuk mindig más. Nem tudni, kik laknak bennük, honnan indultak, s mikor találnak egy mólót, mely alatt eléldegélhetnek még, hiszen a kagyló sem más, mint egy, az evolúció során ide-oda sodródó élőlény. Az, ahogyan üzen, évezredek szóváltása: meggyőzések, hitetlen irgalom és expedíciók kora és csak az igazgyöngyökben tetőzik a szépség és sohasem írja túl önmagát.
***
A kagylók az arányosság titkai. Ilyen egyszerű – mondta Antoine. Persze – folytatta –, mindegyik egyéni sorssal bír. A kuszaság elveszi a békességét, s hamisíthatatlanul rányomja a bélyegét a mozdulatlan mozgalmasságra és hiába az abrakadabra, oda a szimmetria. Mégis – szerintem te el sem hiszed –, folytatta Antoine, menetet vágnak az időbe, s szó szerint lefordítják a tenger nyelvét, de még a Himalája csúcsait is, és az Írást mentik ki a felejtésből, aminek minden második sora amputálva, de Lisszabon még él, s Rómával itt ér össze: ablakot nyitnak az elveszett biztonsági kulcsra, s Pessoa a megfejtéssel kitapétázza a tegnapot. A rendezés – mondta Antoine – lekapcsolja majd a lombikokat, a chipeket, s minden más förmedvényt. A múltat, jelent és jövőt ismét mosolygós gyermekek hajtogatják olyanná, amilyen időkről a kagylók mesélnek, mert értik a nyelvüket, s József ismét a három királyt fogadja. Valami véget ért, s átadta helyét egy hóra hullott fényes csillag lábnyomának: a valaha volt legszebb tiszta rajznak.
M. Fehérvári Judit
Debrecen, 2021. 12. 10.
A hatodik rész 2022. 03. 20-án született Debrecenben, közel a keleti határhoz
Molnár József: Tükör
Már hetek óta nézem képedet,
oly savanyú, mint éretlen vadalma.
Mutasd bátran a könnyű kék eget,
s felejtsd, milyen a komorság hatalma!
Mitől szökken a zsarnokság magasba,
miért ünnepli léha mámorát;
miért ölik az ártatlant halomra?
Mért hallgatnak a kéklő ibolyák?
Már hetek óta nézlek szüntelen:
Te benned őröl a Mindenség malma,
pokoli jókedv, pajzán gyötrelem,
néma ígéretek lelkünkbe marva.
A süket miért csak önmagát hallja?
Kopogsz? Nem hírlik a falakon át.
A tömeg mikor lett szürke és marha?
Mért hallgatnak a lila orgonák?
Már hetek óta nézel réveteg,
beteg üvegtested az ágyat nyomja,
nézd, az égen mennyi csillag nevet,
már megvettem a jegyeket a holdra.
Az ékszerek s az arany kedved hozza?
Velencei tükörben gondolák?
Van lélek, mely a varázst programozza?
Mért hallgatnak a sárga violák?
Ajánlás
Ha tükröd kérded, választ kapsz-e herceg?
Torz szellemképként néz rád e világ.
Hazugság, igazság töri a csendet:
mért hallgatnak a vérző Hargiták?
Ruder Jana: Más vagyok
Én nem az vagyok akinek látszom
nem vagyok sem selyem, sem bársony.
Vagyok durva posztó, kemény vászon
tüskés bogáncs, s mint pók a hálón ,
úgy járok tétován élet és halál között,
mert bennem már az is felöltözött.
Arra vár, mikor hajtom le végleg a fejem,
akkor már nem lesz kegyelem,
többé föl nem emelkedem!
Nem leszek ócska rongy sem már,
csak hamu, csak fű, csak sár...
2007.
Fehérvári Judit: Apevák
Új
sírkő
rólad szól,
ki meghalni
mentél messze el.
Éj
égbolt,
rés sehol,
szél vadászik:
bevackol az ősz.
Az
este
kezéből
álom csöpög:
sokadik jelen.
Te
ott fönt,
én itt lent:
bújócskává
szenderült élet.
Csak
halni
szeretnék,
nem szenvedni,
csak elröppenni.
Ruder Jana: Agyag és kövek
Esett az eső, akkor... januárban.
Dörgött az ég.
Agyagba ragadt cipőben álltam ...
Köröttem tömeg, s apró kis kövek...
Sírtak az esernyők,
én temettelek.
A hang ... s a félelem,
mikor koporsón koppant a virág.
Plébános mondott imát...
Az ég erősen dübörgött,
s koszorúkat mosdatott.
Kövekre hajoltak a gyászszalagok...
Vén platán ágai közé
szorult a bánatom,
huszonegy éve őrzi
agyagban hagyott lábnyomom.
2011. január 23.
Molnár József: SUTTOGÓ, LENKÉK
Jönnek a lányok, asszonyok,
piac a táj,
vesznek itt mindent,
nyit a bazár,
árulnak kincset, kacatot,
hontalan álmot,
égi hazát.
Jönnek a lányok, asszonyok,
gerincük hajlik,
cipelnek almát, répát,
kövér tyúkot,
a köveken ha lépnek,
évek táncolnak,
kísértet-karokkal
csábítanak;
a szatyrokat dobd a
folyóba, s gyere,
halld az égi zenét,
a föld is erről beszél,
suttogó, lenkék
szárnyakon
repüljetek, lányok,
asszonyok!
Jönnek a lányok, asszonyok,
kezükben mosottruha-telek,
mellükön édesen alvó
mezők,
az életre nyíló remegők,
suttog a szél,
lábujjhegyre áll,
domborítva mellkasát,
tavasznyár gombolyítja fonalát,
a fák már meghajolva nőve,
néznek a fűre lépő nőkre;
hej, lányok, asszonyok,
ti csodás lények,
hegyeket cipelő égi fények,
csatákat megjárt hős
vitézek,
múltat befedő
szemérem,
aranyéjből nyíló virágok!
Ti, akik a föld köntösében
jártok,
s elhalkultok, ha bosszú
közeleg,
őrt állva a tejre váró
felett,
erőt adva a kérő szónak,
mely lehet száguldó csónak,
nyugtot adva
az őrületnek,
mely a vizeket is
elengedte,
jövőt adva minden alvó
magnak,
mely a tél viharában
megfagyna,
utat nyitva minden
lénynek, élőknek és
feledésnek:
őrizzétek a szerelem-lángot!
Jönnek a lányok, asszonyok,
félrevert, égő harangokon,
szeműkben rózsák,
izzó kövek,
fejükön
töviskorona-fellegek;
mosolygó almafák alatt
édenpoklok
börtönnevetését
hallgatók.
Balogh Géza : Olga Oktjabrina: Rég várja... (Слишком долго ждал...) (Műfordítás)
Rég várja a szabadulást
a tengerész a jégtáblán.
Egyet alkot ő és a tér,
bár végtelen az óceán.
A sodródó - míg partot ér -
úgy éli meg, mint a törvényt
semmibe vevő emigráns
az időtlen elzártságot.
Ő megszegett minden határt,
és dokumentumok nélkül
egyedül ért az éhezés
és fagyvilág rideg partjára.
És úgy gubbaszt most ott szegény,
mint a rácsok mögé zárt rab,
és szabadon átgondolja,
mit is szeretne aznap.
Hogy etessék és itassák.
Az élet - egyszerű mese.
Ábrándozik a jégtáblán.
Most ez lett az ő hazája.
Ugrás a tenger ölébe,
ölelés az óceánnal.
Élni, bár még egy órácskát,
függetlenül mindenkitől.
És jöhet akár egy cápa,
vagy bármi kegyetlen végzet,
ami már készül, ahogy kell.
Hisz a szabadság így édes.
Szabadság a kalitkában -
jobb, ha nem látod a rácsot,
mintha állandóan rázod,
és így kell szabadon élned.
És sodródik a tengeren
a tengerész a jégtáblán,
magányosan, szabadon,
távol a jól megszokottól.
Elzárva a földi
és légi utaktól.
Azonosul a víztömeggel...
És vég nélkül ábrándozik.
Így menekül a tébolytól,
így foglalja le a lelkét.
Szabadnak lenni, ha csöppnyit is,
és végül... újra születni.
M. Fehérvári Judit: A koronavírus és a járvány
2020. márciusában éppen a Tüdőklinikán feküdtem tüdőgyulladással, mikor egyik napról a másikra hatalmas sürgés-forgás támadt. Senki nem beszélt akkor még semmilyen világjárványról sem, de minden egyes betegtől orr-és torokváladékot vettek, s nem mondták meg, miért. A betegek szabadon járkálhattak, az udvaron dohányoztak a nővérekkel együtt, s nagy beszélgetések alakultak ki arról, kinek mi is a nyavalyája. És a kinti padokon olyan szorosan ültek egymás mellett az tüdőbeteg emberek, mint a verebek a villanyoszlopok közötti kifeszített drótokon. Aztán eltelt egy újabb nap, amikor egy orvos elküldte az egyik látogatóm, s közölte, hogy az intézmény le van zárva. Persze, ez senkit sem érdekelt különösebben, mert a hátsó kapun ugyanúgy bejöhetett bárki. Aztán ismét lepergett 24 óra, s az orvosok már maszkot viseltek, a klinika vezetése hazaküldte a hatvan esztendőt betöltött személyzetet, s már az ápolókon is maszkok voltak, de a betegeken, nem. Az udvari lepetyetye is rendben tovább zajlott. Teljes hírzárlat volt. Arra persze nem gondoltak az alkalmazottak, hogy egy okos telefon mi mindenre képes, sok kütyü meg még többre. Így aztán már mindent tudtunk a Covidról, amit akkor lehetett. Lassanként kiürítettek egyes osztályokat, majd a katonaságot is kirendelték, s ekkor már valóban be voltunk zárva, habár, csak a kórházba, hiszen a kávéautomatákhoz ugyanúgy járhattunk, s, ha már ott voltunk, irány néhány slukk is. Senki sem szólt érte. Később, a TV-t nézve naponta értesültünk arról is, mit mond az a stáb, amit felállítottak. Főként a fertőzöttek és halottak számát ecsetelték Magyarországon és a nagyvilágban is. Mire hazakeveredtünk, már kijárási tilalom volt este tíztől reggelig, kötelező maszkviselés és pontos beosztása annak is, melyik korosztály mehetett először vásárolni. Sorban tönkre mentek az éttermek, szállodák, mert csakis családtagok érintkezhettek egymással. Ha valami hivatalos ügyet feltétlen el kellett intézni, azt online is megtehettük vagy pontos időpontra kellett megjelenni. Sokan meghaltak. Egy idő után már, aki éppen a járvány alatt gondolta meglátogatni a túlvilágot, az is covidosnak számított. Az iskolákban online oktatás folyt, és az öngyilkosok száma is ugrásszerűen megnövekedett. A bezártság és a félelem eluralkodott a Föld nevű bolygón. Tudtuk, hogy soha többé nem lesz már semmi sem ugyanaz. Mire észrevettük, alig kaptunk szakorvosi időpontokat, s maszk és hőmérőzés nélkül be sem engedtek semmiféle rendelőbe sem. Aztán nem műtötték meg azt, akinek nem volt oltási igazolványa, de ekkor már sokan oltásellenesek voltak. Én is. Egyetlen injekciót sem engedtem magamba szúrni. Hiszen alig néhány hónap alatt fejlesztettek ki vakcinákat, és nagyon sokan azoktól betegedtek meg. Ha valaki köhögött egyet, minden szem rosszallóan nézett rá, mert torokfájás, köhögés, magas láz, íz-és szagvesztés, tüdőgyulladás, s végső stádiumban lélegeztető gép és kóma voltak a tünetek. Kezdetben még a kontakt személyeket is tesztelték, aztán ez is abbamaradt. Miképpen a szobafogság sem volt már mérvadó. És ennek az egésznek nem a nyájimmunitás kifejlődése vetett igazán véget, hanem az orosz-ukrán háború.
Kamarás Ágnes fotója Szilágyi Domokos Ragyogj című verséhez
Elaludtak a fák,
a levelek libegnek,
az álmok tudnak várni,
az álmok nem sietnek.
Tudjál álmokra várni,
ahogy ők tudnak várni rád,
az éber csak így nem
csalja meg magát.
A levelek fölött
álmodó fények úsznak,
az álmok fölragyognak
a fények elalusznak.
Aludj fényekkel együtt,
ragyogj álmokkal együtt.
Ruder Jana: Idegen a tél...
Ágakra fagyott
tükörhöz
tapad a szél.
Nem érez. Rideg.
Csend van és hideg.
Zúzmara öleli a kéményeket
markában tegnapi a füst,
háztetőket fojtogat
érzéketlen üveg- ezüst…
A múlt küszöbére meleg vetül.
Félek. Néma madár repül…
Nyomorékká lett az este
egy emlék kiabál…
a belázasodott percekre
borogatást visz
a hallgatás...
Szemét zárva tartja a jelen.
Csendes a tél és idegen...
Hevesi Éva: Érted vagyok
Öleddel játszik
a felkelő nap,
szikrázik benned
a vágy,
ajkam megremeg,
néma ködbe vész
a látóhatár.
De ha ránk terül
a fekete lepel,
óvón ölel át
karom,
és a félelem
kicsi árkait
homlokodról
lecsókolom.
Ruder Jana: Amikor megszülettem
Amikor megszülettem
erősen fújt a szél,
Nem volt a fákon már,
sehol falevél.
Zokogott a felhő,
eltakarta a Napot,
Az égen csak néhány
fázó csillag pislogott.
Amikor megszülettem,
nem várt senki sem,
Hideg füst gomolygott
a kéményeken.
Madárdal nem szólt,
s nem nyílott virág,
Fekete csend szorongatta
a kis szülőszobát.
Amikor megszülettem,
nem voltak szavak,
Puha meleg könnyek,
csak tátogató falak.
Kis kezemet nyújtottam:
Megjöttem, itt vagyok!
Sűrű köddé váltak
lelkemből a sóhajok.
1998.
Fotó: Ruzsa Dániel
Kertész Éva: A kulcs története
Korán volt még, de az asszonyka tudta, hogy a kicsi hamar ébred, így az alig világosodó konyhában sietősen kavargatta a tápszert, mert még ki is kell hűlnie, mire Eszter baba felébred. A tűzhely a sarokban áll, háttal az ajtónak. Nem is lát maga előtt semmit, hacsak nem a szemben levő falat, amelyen a főzéshez szükséges eszközöket helyezte el korábban. Már, úgy megszokta ott őket, hogy meg sem látja. Élvezi ezt a korai csendet, amikor semmi más nem hallatszik, csak a saját apró neszei. Ez sem tart sokáig, mert érzékeli, hogy már Gyuri is fenn van, hallani a jellegzetes reggeli köhécselését, motozását a fürdőszobában. Mindjárt itt lesz, és kéri a kávéját. Azt még csendben, kettesben fogyasztják el.
- Mért nem nyitsz villanyt Szilvikém? Ne állj itt a sötét konyhában!
- Ó, ezt már álmomban is elkészítem -, nevet fel az asszony, miközben a reggeli köszönő puszit viszonozza. Kész a kávé Gyurikám. Vidd ki a konyhába! Máris megyek utánad én is.
Némán kávéztak. Gyuri rá is gyújtott egy cigire, miközben szemével némán kért elnézést Szilvitől. Így igazi a dohányosoknak a kávé. Reggeli csak később lesz, most lemegy a rendelőbe, és intézi a dolgait. Máris hallatszik a dohogása az előszobából, hogy nem találja a kulcsot.
- Szilvikém! Nem láttad, a kulcsot?
- Ott volt a bejárati ajtó melletti kulcstartón, amikor utoljára találkoztam vele. Rám is köszönt.
- Remélem, fogadtad?
- Már, hogyne fogadtam volna? Én köztudottan jól nevelt nő vagyok.
- Most is fogadhatnád! Sőt, rád is köszönhetne valahonnan, mert én nem látom sehol.
- Megyek, és segítek.
Végig nézték minden elképzelhető helyen, zsebekben, táskákban, asztal alatt, felett, kiborították a játékos pupulykát -, hátha bekerült a játékok közé, sehol nem volt. Már egymást hibáztatták. Itt minden eltűnik pillanatok alatt! Mért nem tetted a helyére, ha annyira tudod, mit kell tenni vele, mert itt mindig szalad minden, már kezdeném a rendelést, majd mondom, ha jön valaki, hogy az én feleségem, mindent elrámol, ki jár abba a rendelőbe naponta többször, te, vagy én?
Lassan beadjuk a válókeresetet azért a nyomorult kulcsért Gyurikám. Miért nem tartasz egy pótkulcsot, hogy ne kerüljünk ilyen hülye helyzetbe?
Minden gondját elfeledve, mosolyogva jön ki Gyuri a szobából, karján a röpködő Eszterrel.
- Felébredt a mi lányunk anyuka, nagyon hangoskodott már a sötét szobában. Annál is inkább, mert, egyik lábával rálépett a pizsama másik szárára. Így mozdulni sem tudott. Lecövekelte saját magát. Az a gyanúm átnedvesedett a ruhája. Le kellene cserélni.
- Gyere Csillagbogár, menjünk a fürdőszobába, hogy beillatosítsalak.
Tiszta fenékkel érkeztek, már csak át kell öltöztetni a hölgyet, és kezdődhet a nap az oda-vissza járkálással. Elvégre, most ez van soron. Tanulunk biztonsággal járni. Apa hozza a reggelit, anya mindjárt kész az öltöztetéssel. Gyuri ismét indul a kulcs keresésére, amikor Szilvia fejéből kipattan egy isteni szikra, és megszólal: Eszter baba! Hol a kulcs? Hol van apa kulcsa? A kicsi erősen figyel, lassan bólogat, majd hasra fordul, lecsúszik a rekamiéról, s csupasz lábbal igyekszik a konyha ajtajához. Becsukja, s lám, ott van mögötte apa nagy barna pepita papucsa. Egyetlen darab papucs. A kicsi felemeli, és viszi az apjához.
- Ebben van a kulcs Eszterkém?
A gyermek boldogan bólogat. Bizony, ott rejtőzik a kulcs a papucs mélyén. Szilviának most jut eszébe, hogy ez a kislány, napok óta sétál az óriási lábbelivel a lakásban. Hol húzza maga után, hol belebújik, és jókat esik a sikertelen próbálkozásban.
Így van, ha az ember rossz helyen keresi a keresni valót! Lehetett volna kezdeni mindjárt az ajtó mögött is. Ezt jó lesz észben tartani. Már minden rendben. Megvan a kulcs, megmenekült a házasság, apa játszott egy sort a kicsivel, már nem is annyira fontos az a fránya rendelő. Már el is feledte a család, hogy lett volna bármi gondjuk is a kulccsal.
Molnár József: Rejtjelek nélkül
Katalin Patai Szabó: Utánérzés
" A koldus is gazdag,ha vágya nincsen,/
De koldusabb a templom egerénél/
A gazdag,aki reszket,hogy szegeny lesz."
(William Shakespeare)
Molnár József: Egyedül nem megy
Ülünk a vonaton… Egy két tengelyes, fatemplomos, nyöszörgő orgonasípokon süvöltő, széltolta vagonban száguldó sebességgel zötykölődünk, mint a megkavart, életben tartó kávénk. Már az út elején saját halottainknak tekinthetjük magunk – temetés később! – írhatnánk meg előre végrendeletünkben, az epifátum egy kicsit morcos, más szerint morbid, dörömbölhetnél alulról.
Belehajózunk a messzeségbe, mint egy kikötőjét vesztett hajó, zakatolunk az éjszaka felborított csendjébe, belemerítkezünk, hálóink súlya másodlagos kétségbeesés, az első a megszületéskor csapott le ránk, most mi vadásznánk, mint egy éber vadászgörény, se tyúkok, se élvezet, csak a halszálkás lélegzet, újabb és megint, talán még sokáig lesz, aki megint, csúsznál az olajos padlón, benézhetsz az ülések alá beszorult évek kosz és ürülékei mögé, gyomorforgató zajokat hallasz, kicsorduló vérkönnyeket nyalsz, kivégzés előtt állók nyomorúságába hajolsz, csonthalmazok gúlái között keresed a jövőt… Feltápászkodol, azt mondják, egyedül nem megy, jeges szél fúj be ruhád lőrésein át, lehet, szívedet keresik, mennél tovább, a kopott hegyeken találod éned, suttogó mohák etetnek, letarolt fenyőkék egek alatt mosod rongyaid, eltékozoltál egy órát, egy napot, egy évet, hány évet? nem tudnád kigördíteni a választ magányos magadból… Azt mondják, egyedül nem megy, fohászkodsz, már régen nem beszéltél önző, saját teremtői éneddel, aki téged teremtett, amikor még azt hitte, szüksége lesz rád. Te jól becsaptad, még kuncogtál is hozzá, becsaptad magad, mint azt a rohadt ajtót csapná már be valaki, így nem tudok írni, nem tudok érezni sem, a huzat ólommellényben simogat, vetkőztető napokat adj, istenem!
Becsaptuk egymást, s most az utolsó kétségbeesésben, csattogó vonatunkon dalolunk: én nyöszörgésnek hallom a kiejtett szavakat, a kattogó sínek fölötti csillagok szebben remegnek, fázom, betakarsz isteni türelemmel, fázol, betakarlak közönyömmel.
És már így utazunk vagy egy órát, a közben megőszült kalauz rádöbbent, napokat, éveket haladtunk egy helyben; átgázolva az üres tömegen, feltépem a wc-ajtót, a tükörben elveszett az arcom, valami megvénült massza üvölt helyette: - Becsaptak! – kiáltja szünet nélkül a felgyorsult idő is, egyesek szerint nincs idő, csak távolság van, távolabb már nem lehetnék attól, amelyért megszülettem, közel a tudatmódosult cél,
amelybe elszabadult mozdonyunk nélkül rohanunk.
Csak lassan kezdem megérteni a megérthetetlent.
Várom, valaki súgjon, talán az Angyal, melynek szárnyakat adott a Végtelen.
Vagy a lélek, aki voltam, és leszek;
fekszem, valami züllötten tiszta ürességben,
a megcsonkított domboldalban, sírnak a tőről metszette fák,
de hogy csilingelnek a hajnalok!
Elindulok.
Riba Ildikó: Néha...
Jó volna, ha néha meglátnál,
a sötétben hozzám bújnál,
ha néha megsimogatnál,
ha a hajam a szélben
összeborzolnád.
Jó volna, ha néha megfognád
hideg kezem, kezed kesztyű
helyett kesztyűm lenne,
melegével fagyomat
megolvasztanád.
Jó volna, ha néha könnyemet
törölnéd, arcomon jéggé
fagyott nyomát simítanád,
kandallóban tüzet gyújtanál,
ölembe fejed hajtanád.
Kertész Éva: Komisz kamasz
Bambán, gondolatok nélkül dobálta az aprópénzt a megkopott fekete bőrtáskába, amelynek tátott száján az egész tartalom látható volt, mert már zárni sem lehetett. Rég elromolhatott rajta a zár. A pénztárcából minden apró beborult a táska aljába, ahonnan állandóan kiemelte, és maga mellé dobálta a sok aprót, hogy aztán egyenként visszataláljon mind a helyére. Állandóan sok apró volt mellette a földön, vagy a táska alján.
Ült az utcai padon, a sarokhoz közel, hosszú szőke haja félig a szemébe lógott, eltakarva gyönyörű arcocskáját, tizenhat évének hamvas báját, de főleg könnyektől bepirosodott szemét. Bal keze felől otromba, gusztustalanul megtömött zöld kuka takarta, lábához csinos úti csomagja simult, miközben gondolatok nélkül pénzezett.
Az idős nőt és a kisfiút már elvitték a mentők, a taxist sem látni. Nem tudni, sérült-e ő is. A rendőrök még méricskélnek, ő pedig kábultan dobálja a pénzt.
Hirtelen megrázza magát, fel akarja emelni a táskát, hiszen iratokat találhat benne, meg esetleg pénzt is, aztán ugyanilyen sebességgel visszaroskad. Hajigálja tovább a pénzt, közben emlékképei foszlányokban kezdenek visszatérni. Hogy került hozzá ez a táska? Miért nem vitték el a sebesültekkel együtt? Az a szegény kisfiú nagyon keservesen sírt, és az anyját követelte. A néni csitítgatta, nyugtatgatta a másik hordágyról, de a kezével nem tudta megérinteni, márpedig a gyereknek az kell. Az érintés. Nincs tovább! Meg kell nézni gyorsan, ki lehet az, az anyuka, aki után vágyakozik a gyerek.
Belekotor a meggyötört táskába, személyi igazolványt ugyan nem talál, de itt oldalt lapul egy gyűrött papír. Több név, és telefonszám van rajta. Ez lenne a néni összes hívhatósága? Melyiket hívja? Kezdi az elsővel.
Jó napot kívánok. Nem tudom, kivel beszélek. Egy balesetnek voltam szemtanúja. Egy kisfiú és a nagymamája sérült meg. Itt találtam az ön számát. Elnézést. Örülök, hogy nem ön az, akinek bánatot okoztam volna.
Jó napot kívánok. Egy balesetet láttam. Bocsánat, nem akartam zaklatni! Örülök, hogy már együtt vannak. A néni táskáját itt őrzöm. Ó, nem esik nehezemre, szívesen beviszem a kórházba esetleg. Maradjon inkább mellettük.
Mintha valami hatalmas tehertől szabadult volna meg. OKÉ! Már ott van a kicsinél az anyja. Nincs nagy baj! Végre! A kő legördült a lelkéről. Most felpattant, hogy hazavigye az útitáskáját, hogy aztán loholhasson a kórházba, amikor csörgött a mobilja. Anyu volt.
„Igen, igen, itthon vagyok anyukám, így van, természetesen nem indultam el. Tudom jól, hogy komolytalan vagyok, hogyne tudnám, naponta tudatosítod bennem. Jaj, anyu, ne őrjöngj! Igen, késve jöttem el a Szigetről. Tudom, hogy megmondtad, te mindent előre megmondasz, éppen ettől őrülök meg! Ettől a nagy előrelátásodtól. Hogy most mi legyen? Semmi, anyu, semmi! Nem leszek koszorúslány, és kész. Már nem tudok elérni egyetlen vonatot sem. Igen, jól gondolod, lekéstem. Tudom, és képzeld, éppen ezt tettem. Hívtam taxit, de nem jött. Úgy tűnik, nem vettek komolyan. Gyerekes a hangom! Most? Itt ülök a padon a ház előtt, a kuka mellett, és tombolok. Ide kértem a kocsit, előre leültem, és folyton néztem az órámat, hogy elérem-e a vonatot vagy sem. Mostanra már lekéstem, mert az a dög, aki felvette az adataimat, letojta a fejemet. Magasról. Nem is indított kocsit. Anyu, ne őrjöngj, kérlek, mert akkor is lekéstem, ha dühöngsz. Hogy küldesz értem valakit? Ennyi erővel meg is várhattál volna, de neked nincs hozzám türelmed! Én csak a te zöld békád vagyok, aki a lelkedet rágja. Ha még azt is megtudod, mi történt, nyugodtan dajkálhatod a lelkedet! Most sietek, szervusz!”
Elő kellett készíteni anyut a várható kellemetlenségre, még akkor is, ha most ájuldozik egy sort. Ráadásul ez még csak az előleg.
Már a buszon ült, ölében a néni táskája egy szatyorba rejtve, elvégre nem mehet végig a városon egy ilyen förmedvénnyel. Szeme előtt felvillant a gyönyörű koszorúslány ruha. Citromsárga. Hát azt nem fogja ma felvenni. Anya kérte ugyan, hogy a halványzöldet válassza, mert az a szín előnyösebb a színeihez, de neki jobban tetszett a sárga szabása, meg különben is! Maga akar dönteni személyes ügyekben. Ne így kislányom vagy gondold meg kislányom! Már az agyára mennek az anyai tanácsok. No, ami azt illeti, most is maga döntött, fel is borult a világ! Már mindegy.
Anya előre utazott, vitte magával az egész kézi poggyászt. Szegény. Haza utazott abba a faluba, ahol felnőtt. Azóta már biztosan eldicsekedett, hogy az ő gimnazista lánya kitűnően végezte az első évet! Most még majd meg is mutatja, hogy milyen szép, milyen csinos, nincs nála különb a faluban! Már ettől a gondolattól elege volt, el se akart menni az esküvőre, de aztán úgy döntött, elmegy. Elmegy bizony! Majd ott megmutatja, hogy felnőtt nő már, aki tudja, mit tesz, nem kell szünet nélkül irányítani. Ettől kezdve úgy készült erre az akcióra, mint egy divatbemutatóra, ahol ő az est fénypontja.
Ennek megfelelően loholt haza a Szigetről -, természetesen megkésve, már csak azért is, mert anya pontosságra intette -, megmosta a haját, igazán kapkodva öltözött, hogy ott üljön azon a nyomorult padon, mire jön a taxi. És nem jött. Amikor már tudta, hogy mindenről lekésett, ismét hívta a számot, s azok az idióták pofátlanul azt válaszolták, olyan gyerekes volt a hangja a telefonban, hogy nem vették komolyan, tehát kocsit sem indítottak érte. Úgy érezte, ott helyben megüti a guta! Olyan dührohamot kapott, hogy legszívesebben üvöltött, vagy rugdosott volna, de érezte, hogy nincs kinek őrjöngeni. Csak nevetségessé válna. A feszültség viszont nem oldódott benne, inkább nőtt. Már folyt a könnye, még a fülén is könnyezett, s amint a kukára nézett, egy szakadt zacskóból aprócska rozsdás szögek kandikáltak felé.
Akkor jött az, az eszelős gondolat. Fogta a szögeket és fel alá sétálva válogatás nélkül szanaszét szórta őket mindkét oldalon. Gyűlöletmagot vetett, hisztéria, és bosszúmagot. Időnként le-lehajolt, - élvezte a bosszú édes illatát -, s volt, ahol többet is letett hegyes végével felfelé, máshol csak egyet. Akkor ezen a nagy forgalmú Budapesten, a délutáni órákban nem jött semmi és senki, aki felkapcsolta volna fejében a józan oldalt, a másik, a komisz, az anyagyötrő ezzel szemben kárörvendve gondolt arra a taxira, amely megkapja a szögekből a neki kijáró részt.
Amint végzett, kényelmesen elhelyezkedett a padon, és még mindig könnyezve, sűrű orrfújások között várta a hatást. Dühe ismét tombolt. Haragudott anyára, aki előre ment dicsekedni, s gondolatban miszlikre szaggatta a sárga ruhát, amelyben korábban a szépség, sőt a méltóság királynőjének képzelte magát. De legfőképp a taxit gyűlölte, mert nem jött érte. Már a világ minden taxija ellensége volt. Na megálljatok! Majd röhögök én, ha hallom a nagy pukkanást! Folyamatosan balra figyelt, mert arra szórt többet nagyobb távon, de mintha megállt volna az idő, nem jött az istennek se semmilyen jármű. Aztán meglátta az elsőt, de semmi. A következőt, semmi.
Végre közeledett egy taxi. Begördült az utcába, ment vagy húsz métert, amikor hirtelen megpördült, jobbra dőlt, az eleje keményen az útpadkához csapódott, és úgy tűnt, hogy az még lökött is rajta egy nagyot, melynek következtében, átlendült a túlsó oldalra. Egyenesen neki egy villanyoszlopnak. Az ott szilárdan feltartóztatta az elejét, ezzel szemben, mintha egy éles kés állt volna ki belőle, lehántotta a bal oldalt. A kocsi darabokra tört. Szinte semmi idő alatt zajlott le az esemény. Első pillanatban valami eszeveszett gyűlölettel vegyes káröröm szippantotta magába, de a következő légvétel akkora rémületbe kergette, hogy úgy érezte, belehal a fájdalomba. Nem kapott levegőt, mert egy hatalmas marok kipréselte belőle, aztán maga alá temette, mint valami hatalmas súly, s, ő dülledt szemmel nézte a művét.
A sofőr ki se tudott szállni az oszlop felőli oldalon, de óvatosan, nehézkesen átkecmergett a másik első ülésre, ahonnan gyengéden kiemelte az idős néma nőt, és letette az úttestre. A hátsó ülésről pedig ölébe vett egy sikoltozó apró fiút, aki az anyját követelte. Hirtelen sokan lettek, akadt közöttük olyan, aki mentőt és rendőrt hívott.
Ő ez alatt dermedten ült a padon. Sűrű sötétség támadt benne, meghalt a világ. Nem látott mást, csak a fémpénzeket a táska alján, amelyek ki-be ugráltak, s kérték, dobálja őket. Ő pedig kiemelte valamennyit -, s mindenféle tudatosság nélkül, elkezdte a vissza dobálós játékot.
Amikor magához tért, már a buszon ült, még mindig nem érzett semmit, csak azt tudta, hogy a telefonokat lebonyolította, s most itt utazik a táskával. Anyut sikerült ismét megbántania, mi több megrémítenie az utolsó mondatával, és most itt ebben a pillanatban rádöbbent, hogy ő nem más, mint egy felelőtlen pisis fruska, aki igenis segítségre vágyik, eligazításra, és ölelésre, és halkan sírja, nyöszörgi, leheli, hogy: anyu, anyukám…
Hevesi Éva:Nézd !
Nézd, hajamba az évek
az idő jelét fonták,
reszket a kezem
a fésű nyelén.
Féltelek.
Nézd, szemembe az évek
pupillád rajzolták,
reszket a kezem,
ha hozzád érek.
Szeretlek.
Nézd, markomba az évek
a halál jelét vésték,
reszket a kezem
a borotva nyelén.
…életlen.
