M. Fehérvári Judit: Pessoa hátrahagyott leveleiből
Megjelent a Helyőrségben 2022 novemberében
„Minden
előbbre és kifelé halad, semmi sem hull ki,
És
meghalni más, mint bárki hinné, és örvendetesebb.”
(Walt
Whitman)
1.
Titokzatos
csábítás vonzott
a
partra. Rám kacsintott a végtelen.
Helyettem
zokogott az Ég.
A
horizonton origami hajók úsztak
szemben
a dagállyal, melynek
tetején
Isten ült, s akár egy szupernóva
ontotta
a fényt, de nem tetszett neki
a
látvány, ezért lebukott a mélybe, és
szentjánosbogár-terítőként
bontott
asztalt
a parti fűben. Ez az éj varázslatokkal
teli,
Pessoa szerint a sokadik jelen, amelyben
Álvaro
de Campos bűvölten áll a
mentőcsónakok
polcain felejtett
illatok
mellett és a mámorról dalol,
miközben
valahol messze egy matróz
tüdeje,
akár egy pincében tótágast álló
létra
a hínárok közé szorul.
2.
Nem
és nem üvöltöttem. Nem nézem meg
jégbeomlott
arcod, mert egyfolytában
szitál
a köd is, így biztos vagyok benne,
hogy
szürke mindaz, ami te vagy és mozdulatlan,
akár
a kőgalambok, kik röpülésre vágyva hiába
emelnék
szárnyaik. Isten inkább galaktika lepkéket
lebegtet,
s, ha magasba emelkednek, tapsol, mint
egy
kisgyermek a papírsárkánya mosolyának
lentről,
de te már föntről nézed önmagad, s engem is.
Persze,
nem tudom, látsz-e vagy újrateremted-e
mindazt,
mi most Te vagy: gyűrődések hiánya koponyádban,
eltévedt
redők a nincsben, ha azt játszod, hogyan lehetnél
agyhalott…
Miközben pliszéket rajzolok neked, s csigákat
meg
a mohás kertkapunk, úgy érzem az idő futása
megállítható:
embriószirmokat ültetsz testembe, hogy
ismét
magamhoz ölelhesselek kilenc hónap múltán
és
neveddel teleírhassak minden beomlott falat.
3.
Hallottam
Lídia, ahogyan Ricardo könnyeiről mesélsz:
csillagporosak,
áttetszőek és finom fátyol lengi körül őket,
ahogyan
az indigókék megcsillan rajtuk – mondtad.
Ilyenkor
Isten ledob egy-egy csillagot, hogy a színek mélyek
és
hitben gazdagok legyenek, majd minden semmivé oszlik.
Salto
mortale. A felhők öléből kiszakad a fájdalom
és
gyermekarcokat rajzol a fénybe. Így születik meg
a
Remény. Talán lesz folytatás. Lídia íriszébe olajágat
rajzolt
a Béke. A válla halkan remegett. Bűvölten
forogtak
a galaktikaszekerek, akár vízimalomban
a
kerekek. A mólóról új hajók futottak versenyt a
pillanattal,
s gyermekkorom papírcsákóin hajtottam
még
egyet, s az első tócsában eleresztettem őket.
Messze
vitte mindet a tegnapi eső. Lídia nevetett.
Ha
Ricardo látná most a Holdat, hogyan nyúl le
hosszú
karjaival, hogy átölelje őt és Lídiát,
szeméből
kinőne egy gyöngyvirág.
4.
Csöndet
emészt a hajnal, az égen eltévedt madarak
köröznek
keresve a mólót, hol béke honol, s nem
az
enyészet morzsáit csipegetnék, hanem hallgatnák
a
víg matrózok dalát, kik kenyerük egy részét eléjük
szórnák.
De elátkozott nap ez. Himlőtől hólyagos a
legénység:
delírium, s lázálmok rózsái kívánják
a
gyors halált és az élet hömpölygését egyaránt, rajtuk
keresztül
szólalnak meg a hajókürtök és a templomi
harangok
egyformán. Istent hívják egyre megszentelni
elgyötört
testüket, a rakományt és a huszonötödik órát,
midőn
felrügyezik a Nap, s elhessegeti a halált.
5.
„Formát
ölteni, mi az?
(Körbe,
körbe megyünk mi mindannyian s oda térünk vissza,)”
(Walt
Whitman)
Annyi
múlt rakódott le bennem, hogy eltévedek útjain
szerencsém
van, ha néha virágos mezőkre lépek, távolban
acélkapuk
réme, talán, valamiféle börtön lehet, most az
éjben
csak lecsorgó csillámkoszorú és fölfelé ások, el kell
érnem
Istent, ha ő nem jön le megölelni lelkem szomját,
mit
nélküle érzek, de együtt pöröghetünk a búgócsiga
házban,
és ha elromlik, meggyógyítjuk a pusmogást, s
azt
is belevarázsolhatjuk a fémbe, hogy merre menjünk
tovább.
Vándorhomok a lelkem, pusztíthat, akár a hurrikán,
és
a röpülés hömpölygése elsodor mindent, mi útjában áll.
„Szívem
amfora, lezuhan, szétesik száz darabra...”, de ekkor
leröpül
hozzám apám és anyám, s egyenként rakják össze
a
sok-sok puzzle darabját, mert itt kell még élned, súgják.
Talán
az Égben még sincsen elég fény vagy nézni is elfelejtettek
ott
a Mennyben és a felejtés labdacsai magára hagyták
Zsófiát,
ki még mindig egy zárt szobában fekszik, s
nem
emlékszik semmire a kóma előtti évekből, így
hiába
emelem tenyeremre a felhők nyalábjait, nincsen
tükröm
ahhoz, hogy láthassam szubatomi részeinek
mélységét
és fonákját, mert helyettem nem fejezi be más
a
még meg sem született mondatot…
6.
Valaki
tulajdona vagyok, aki lelket öntött belém,
előtte
azonban gondosan eltervezett minden egyes
mozdulatot
árnyékot és fényt a szépséget így formálta
ezer
és ezer esztendőkre egy testbe, mi most az enyém.
Régi
korok letűnt utcáin expedíciókat szervezek megkeresni
énem,
térképem nem más, mint a saját mindenségem,
mit
feltörök, akár a diót, s héjainak keménységétől
büszkén
dagad a lelkem, és belsejében ép termés honol.
Írhatnék
akár olyan verseket, melyek messze űznék
a
háborúkat és halált és lennék országmentő, kinek
kertjében
rózsák nyílnának, s a méhek dalai csordulnának ki
belőlük,
és a Nap dugóját nyitogatnám, ha fényre vágynék,
s,
ha bezárnám, tudnám, mikor van szüksége az emberiségnek
fényre,
és mindenkinek egyformán adnék belőle. Mert minden
dolgozó
férfi a békéért hajol, és úgy emeli lelkéhez a csöndjét,
akár
nők az isteni kézvonásokat: a gyermeket, az ételt, az avarcsókos
őszi
éjjeleket, a tavaszi búzaföldeket, a téli meleget a házban.
Ugye,
látod Te is, mindebben Isten csodálatos tollvonása ott
van
minden évszakban, hónapban, napban és sóhajtásban?
Hajolj
le mélyen, s nézd magad előtt a földet, a Mindenható
eléd
rejtette milliárdnyi kincsét, s, ha rád van szüksége, indulj,
ne
rettegj, ne félj!
7.
Lídia
egy felhő hátán ülve lógatta le lábait, papucsai már
a
Földre hullottak, s esőcseppenként zubogtak alá a csöndnek.
Tudod,
Ricardo – mondta csak úgy, mintha magában beszélne –,
látom
a bakacsin eget, haragos, akár a háború a szomszédban,
és
megrontja átkaival a mi levegőegünket is: marionettbábuk
vagyunk
az ismeretlen jövő térképén, ahol összecserélődnek
a
kontinensek és mélybe hullások visszhangjai feleselnek a
túlsó
partokról, ahol tenger nélküli hajókon húzzák föl a matrózok
az
összes vitorlát, mert menni kell, de ebben a pokoli zátonyokkal
teli
térben mindenben csak káosz sarjadzik és nyilallik a csönd háta.
Összehajtogattam
neked néhány vitorlást, de ma csak önmaguk árnyai.
Függőleges
horizonton kellene majd vízre tenned őket, ha az eső
rézsútosan
ér földet és Isten a felhők hóna alá nyúl, hogy felemelje
és
orkánként dobja le őket… Rossz korban születtünk – tette még
hozzá
Lídia, s szája sarkából legurult egy apró mosoly. Háborúk
harcai
kísértik napjaink. Elértéktelenedik a pénzünk, hazánk, házunk
és
égi jelek jósolnak világ végét: hőséget, aszályt, járványokat, éhínséget,
fagyokat
és mégis… Isten teknője a világmindenség. Mind benne
szentelődünk
újra. Angyalok haján sötétlő loknik válnak hirtelen
búzamezőkké
és a Földre hinti a Nap kosara egy új feltámadás
reményét.
Hirtelen minden megáll. Emberek sürögnek a világ
minden
tájáról, hogy megtalálják az elgurult fogaskerekeket, s
letegyék
a fegyvereket, és kibogozzák a kontinenseket, megfordítsák
a
hegyeket, hogy újracipzározhassák az óceánokat, folyókat, tengereket.
Kertész Éva: A halálod
Január öt. Harmincegy éve. Ekkor értél menetelésed végére, ekkor tetted meg végső mozdulatod oda, ahol minden végleges, és visszafordíthatatlan. Özveggyé tettél.
.jpg)
Nem
akartál fellépni a lépcsőre a kórház bejárata előtt, hiába nógattalak, hogy
megfázol, nagy hideg van, mondtad, maradjunk még egy kicsit, és rágyújtottál
egy újabb cigire, a láncból, a ki tudja hányadikra. Akkor, rágyújtás közben azt
nyögted felém, úgyis ez lesz az utolsó lépés a saját lábamon. Utána már csak
ágyban fekve láttalak. Nem, nem így igaz.
Amikor
műtét után, már minden ismeretlen lett számodra, amit a világ jelentett
korábban, s, a hatalmas, szépséges tudásodból semmi sem maradt meg, és a valódi
létről sem volt emléked, a doktorságod mellett az embereidet is elvesztetted, a
hangok sem segítettek a tájékozódásban, a fiaddal kiloptunk az intenzívről,
bedugtunk a nyitott ajtó zugába, Iván rágyújtott neked egy cigire, és te nem
tudtad mire való! A cigaretta! Az én férjem nem tudta, mire való a cigaretta!
Akkor
már csak én és a fiunk volt ismerős számodra, holott mind ott szorongtunk
körülötted, de én sem voltam benne biztos, kit szeretsz bennem, engem, vagy
anyukát. Ekkor már fájdalmat sem éreztél, de az utolsó napon, január negyedikén
este arra kértél, vetessem ki a karodból az infúziót, mert nincs tovább, semmi
értelme. Úgy besűrűsödött a véred, hogy az infúziós oldat sem halad tovább,
viszont feszít nagyon. Tudatod feltisztult, tisztában voltunk vele mind a
ketten, hogy ez a véget jelenti, és kérésemre kivették a tűt a karodból. Már
túl voltunk mindenféle hitvány érzelmeken, aggodalmakon, most az
elköszönésünkön volt a sor. A szép, mosolyos elköszönésünkön.
Többnyire
aludtál. Ültem melletted egy széken, fogtam a kezed, és valahányszor
felnyitottad a szemed, rám mosolyogtál, és összezárt szájjal puszit dobtál
felém. Én ugyanezt tettem. Búcsúztunk. Aztán hajnalban hirtelen megszakadt a
film. Láttam, hogy a tested megpihent. Ez volt a halálod pillanata.
A
kisfiús lelked szerintem még mindig anyukát keresi, akit fiatalon veszítettél
el a lágerek zűrzavarosan tragikus világában. Ahol azt hazudtad magadról, hogy
tizenhat éves vagy, így élted túl véletlenül ezt a kirándulást. Anyukát egy
vonat gázolta el, amikor munkába gyalogolt a menet, amelynek tagja volt. A
vonat nem állt meg, a sornak pedig tilos volt megállnia, így azok haltak meg,
akik akkor léptek a sínekre, akik abban a sorban meneteltek. Anyuka abban a
sorban volt.
Hogyan
lehetséges, hogy te láttad az eseményt? Miféle adománya ez a léleknek, hogy egy
villanásra kilépünk saját énünkből, netalán mélyebbre lépünk, és ott vagyunk,
ahol a valóságban nem, és azt látjuk, érezzük, ami csak ott igen? Mert te annak
ellenére láttad, a történteket, hogy kilométerekkel távolabb gyalogoltál
munkába menet. Pontosan láttad, a helyet, ahol történt, úgy, ahogy megtörtént.
Évekkel később ketten felkerestük a helyet, ahol emlékeidben az a rettenet élt,
s ahol eltemették őket. Odavezetted az autódat, ahol -, gondolom, százszor
jártál az óta gondolatban, eszelősen vezetted az utolsó kilométereket, és azt
motyogtad, hogy mindjárt nálad leszünk.
Anyukáért
sírt a lelked, amíg éltél, képtelen voltál elfogadni a veszteséged, az
értelmetlen halált, pedig ott minden halál értelmetlen volt, és méltatlan. Nem
tudtad elfogadni, hogy mindaz megtörténhetett, amit ott átéltetek, s, hogy azt
eltűrte a világ. Dinikém, a világ semmit sem változott, a világ most is eltűri
a történéseket, miként a bibliai időkben, csak a módszerek, a fegyverek lettek
egyre modernebbek. Mi pedig, szerencsénkre, most „csupán” aggódunk másokért,
nem értünk élik ezt meg mások. Most rád gondolunk mind, szeretettel átölelünk,
és készülünk egy újabb családi eseményre.
Látod,
oly hosszúra nyúlt az életem, hogy hamarosan a kilencvenedik születésnapom
következik. Együtt lesz velem az egész nagy családunk. Mert jól megszaporodtunk
ám! Az unokáid mind komoly felnőtt emberek már. Komoly, felelős életet élnek,
és az első dédunokád tegnap volt tizenhat éves. Ha tudod, ha érzed még, ott
leszel közöttünk, velünk.
Riba Ildikó: Ha hagynátok
Hazugságban, kínban
cipeltem gyötrött
életem keresztjét.
Meghúznám magam
kietlen odúban,
ha végre hagynátok.
Boszorkány teremtette
fagyos szigeten
fájdalomormok.
Hasonmások nélkül,
végtelen csendben:
természetfehérben.
Rusvay Balázs: Amiben hiszek
… hogy eljön Arany úr,
s a Szarvas válaszul.
Hogy szarvas nyomon hősök teremnek.
Tartsd mindig szem előtt,
Ágnes a lepedőd
rém járta, véres, vad éjjeleknek!
Hirdesse, aki él,
ártatlan Abigél:
hát mosd le fiad, gyász ette Bárczi!
Hé, Bende, te puhány,
lám itt áll Robogány!
Egy holt lovaggal ki mersz-e állni?
… hogy itt áll Arany úr,
száz vert arany lapul
egy madár látta, kemény cipóban.
Hát hozd a csecsemőd,
az asztalkám előtt
várlak, Leányom, holtodba holtan!
Új, pompás híd fölött
varjú Rebi köröz,
s Dunába hulló bánatra károg.
Két gyermek – katatón –
egy walesi várfalon
Jóskára jajdul hörögve átkot.
… hogy marad Arany úr,
Szent János-csillagul:
negyvenöt percnyi magyar valóság.
Örökké jobbomon,
dédapám, rokonom,
álmaid fúló torokkal adom át.
Ott vagy, mindig közel,
hol koldus énekel,
hol gyermekünk ős táltosul tanul.
Epévé forrt Öreg,
maradj mindenkinek!
És ezerszer, és mindent, Arany Úr!
Péter Péter: Idegen tájon
Csak a por villog a napban,
arcodba csap forrón a szél,
fény lobban minden alakban,
sárgán izzik, remeg a tér.
Úsznak az árnyak a fényben,
s míg vakítón lobog a nap,
szúrások tartanak ébren:
a homok az arcodba csap.
Mért jöttél erre a tájra?
Mondd, ki hívott!? Mi dolgod itt?
A kínok, akár a fáklya,
úgy lobognak itt, az avítt
tájon — ez itt a kárhozat!
S nem lehetsz más, csak áldozat…
Vasi Szabó János: Dentaku - Poroszkálok megint kékbenyűló mezőkön II.
Pandúr Egon másnap reggel a tévét bámulta. Abroncsként szorította agyát az előző nap benyakalt alkohol. A delírium összemosott múltat jövővel, képzeletet a valóságossal, s időlegesen elnyomta az utálatot, amit – jó kommunistaként -minden új idea és a változás iránt érzett. Az etanollal együtt lassan felszívódott a szervezetében. A tévé gyermeteg kalandfilmet sugárzott: hős határőrök szálltak szembe hol nyugatról átdobott aljas diverzánsokkal, hol hazaáruló disszidensekkel. Ezen a ponton kristályosodtak ki Egon elméjében az unalomig ismert filmklisék. Bátor és derék emberekre tekintett az Eszme miatt gyilkolásra is képes agymosott ifjakra. Ez a hit mélyen bele volt égve a szesztől már kitisztult agyába... Átkapcsolt a másik csatornára. A megújult MSZMP főtitkára nyilatkozott: hosszúkás arcú, határozott sasorrú, szemüveges, ereje teljében lévő ember; kicsit hadaró beszéde a megőrzendő értékek, a konvergencia mellett a lassú fordulat szükségszerűségéről szólt. A telefon kicsöngött. Ki a franc? Pandúr fogadta a hívást. Kallocsány rekedtes hangja bizonyította: a srác rendesen szenvedett az éjjel. A pofátlansága a régi volt:
– Üdv, múzsák kedvenc gyermeke! Mi van veled? Olyan a hangod, mint egy kakatoló fácánkakasé. Ne haragudj a tréfáért: én se vagyok teljesen tiszta. Ha a tegnap estére jól emlékszem: megígérted, hogy kritikát mondasz az írásomról.
– Honnan hívsz?
– A szállóról. Pihenő napom van, itt szagolom a többiek büdös lábbelijét.
– Állítólag Csukovszkij a rothadó alma illatától került ihletett állapotba.
– Pandúr! Hallom, te sem voltál műkritikus állapotban. Nem baj! De szeretném a véleményed minél előbb tudni.
– Ha jó az írásod, nem úszod meg a megjelentetést.
– Kösz a segítséget! Tegnap este nem épp mintapolgárként viselkedtem. Az ivászatunk előtti nap egy különös összejövetelen vettem részt. Talán az forgatott fel a lelkemben sok mindent. Tanulságos gyűlés volt; a hallgatóság intelligens emberekből állt. Nem kocsmatöltelékek összeröffenése vagy üresfejű pártfunkcik traccspartija volt. Ha lesz hozzá kedved, egyikre te is eljöhetnél. Nyílt eszmecsere zajlik, bárki valljon bármilyen ideológiai nézetet nyugodtan elmondhatja a véleményét... Legközelebb ma tízkor lesz a Grósz Károly utcában a 33-épületben. Korai az időpont, pláne másnaposan, csak megemlítettem. Előre köszönöm a szerkesztést. Viszhallás!
Pandúr tétova léptekkel a díványhoz ment, s előkereste a szétszórt sokféle kacat közt a Kallocsány által teleírt paksamétát. Aznap semmi kedve nem volt novellát elemezni. Az alkoholtól nemcsak ujjainak remegése szűnt meg, hanem az irodalom iránti érdeklődése is.
Beleolvasott.
Folytatása következik.
Kertész Éva: A barátság íze
A barátság egyik legnagyobb ajándéka az emberiségnek, mely ikrek esetében már az anyaméhben elkezdődik. Igaz, hogy ennek bizonyítása csak az óta lehetséges, amióta a tudomány lehetővé teszi az apró testek átvilágítását az anyaméhben. Az óta, sőt már sokkal többet tehet az orvostudomány az ikrekért, de most a barátságról van szó. Már mi is láthatjuk, hogyan mozog, hogyan viselkedik a magzat ott, ahol megfogant, és érzékelhetjük, hogy számtalan olyan megnyilvánulása van, mint amilyen az érett, megszületett babának.
Ikrek esetében megindító, ahogyan összebújással, szagolgatással, összeszuszogással jelzik az apróságok az örömet. Náluk hamarabb kezdődik el a barátság érzése, szívesen vannak egyazon ágyban, Szorosan egymást átölelve alusznak, játszanak ugyan külön-külön, de szívesebben egymás közelében.
Néhány hónapos korukban már apró sikkantások kísérik a felismerés, a szeretet jeleit. A boldog fenék emelések, mely esetükben a test örömtánca, a boldog összeborulások, és a növekedés eredményeként -, fokozott jókedv, önfeledt kacaj bizonyítja, hogy örülnek egymásnak, és szinte még egynek érzik magukat. És folyamatosan látható a másnál szorosabb összetartozás, egymás védelmezése, féltése óvodás kortól, és főleg kamaszkortól. Az esetek többségében sírig tartó ragaszkodás a barátság, mely magában hordozza a gondoskodás, óvás, féltés, gyengédség, segítés minden fokozatát.
Természetes, hogy később növekedve külön is választanak barátot, akár többet is, miként minden egészséges lelkű fiatal ezt teszi. Előbb ragaszkodik, megfigyel, érez, és eldönti, hogy számára ki a legmegfelelőbb. A Barát a minden balgaságok, botlások tudója, akinek mindent el lehet mondani, aki nem fecsegi el másoknak a titkodat, nem veti szemedre, és főleg nem ítélkezik. Mert a barátság érzelem. Pozitív érzelem. A bizalom, a szeretet, a biztonságot nyújtó érzés megnyilvánulása.
A barátság tehát biztos és biztonságos, melegítő, mint egy nagykendő, életre szóló, bár megesik vele, hogy évekre elpihen. A távolság is szüneteltetheti, és az eltérő élethelyzet is. Aztán előjön valahonnan, és mindent bepótol, ami elmaradt. Akkor is és mindig meleg és simogató, biztonságot nyújtó, csodás érzés. És őszinte, és igaz. Nem hazudik, nem ámít szép szavakkal, nem dicsér fölöslegesen, de kemény, ha kell. Íze is van. Tele lesz vele a száj, mint egy finom aromával. Ez a megmagyarázhatatlan, különleges és semmihez sem hasonlítható íz, mely az öröm, a jókedv, a nyugalom keverékéből alakul ki. Illata a gyöngyvirágéhoz is hasonlít, meg a vaníliához is. Íze pedig a legnemesebb féméhez. Kemény, és nemes.
Jellemzője még, hogy negyven, ötven fölötti felnőttek ismeretségéből ritkán marad tartós, kiegyensúlyozott barátság, noha nem kizárt. Ekkor már gyakran megfigyelhető a tisztelet, az elismerés, a másik megbecsülése, de gyakran megjelenik jellemhibaként érdekbarátság, mely egyik vagy másik fél szükségletét kielégítő elvárás.
Eleinte nagyszerűen működhet, nem veszi észre a becsapott fél, hogy palira vették. Tapasztalat szerint az átvert, a balek, hirtelen világosodik meg. Szerencsére keveset rágódik felismerésén, dönt, és szakít. Ennek a barátságnak nyilván nincs íze, vagy ha igen, keserű, de hordozhat némi szégyenérzetet, sértődöttséget, netán haragot, ha megszűnik. Még a bosszú érzete is belefér. Személye válogatja.
Pedig csak szépen kellene elengedni egymást. Lehetne. Elengedni és elfeledni. Akár egy tévedést. Van, akinek egész gyűjteménye van felnőttbarátságból. Ez jó annak, akinek nem zavarja az ízlését, mert mindig azt lehet elővenni a fiókból, akire éppen szüksége van. Ha az ugyanis hagyja magát. Ám akinél elmúlt, úgy említi, mint a bárányhimlőt, amely nem megismételhető.
Az igazi barátság elvisel időt, távolságot, könnyű és nehéz éveket, de állandóan érezzük jelenlétét, s ha úgy hozza az élet, ott folytatódik, ahol abbamaradt. Bajban segítő, nehézségben odaadó. Ha kell ápoló, ha szükséges, adakozó. A megbízható biztonság, szeretet tudatát éljük át általa. Azokat az érzésekét, melyek jelenléte életre szólóan fontos a komfortos emberi léthez. Életünk második felében egyre gyakrabban előforduló családi gondok, problémák hátráltathatják megélését, de komoly bajban tudnod, érezned kell néma, vagy valós jelenlétét. Ez ad ízt a barátságnak.
Vasi Szabó János: Dentaku - Kallocsány 1. - Poroszkálok megint kékbenyúló mezőkön
Gombostűt sem lehetett leejteni a munkaidő után Víziváros főterén. Kallocsány Sándor az egyetlen csöndes helyen üldögélt az alkonyelőtti káoszban: a Nefelejcs Bár leghátsó bokszában. Szemben vele Kunsági Ferenc kortyolta a szerényen csak „agybontónak” becézett füstszínű pálinkát. Nem őt várta a fiatalember. Pandúr Egonnal beszélt meg találkozót. A barátja ajánlotta ezt a helyet. Sándor először járt itt, a pénztárcájának kicsit drága volt a Nefelejcs. Pandúr rossz szokása szerint nem érkezett meg időben. Helyette a ráncos barnaképű, ferdeszemű alak potyázott a kontójára. Ami még hagyján: de a sűrűsödő kortyintások hatására egyre bizalmaskodóbbá vált. Keményen oldalba taszigálta, ha csinos nőnemű vendég tűnt fel a láthatáron. Dögös, kirittyentett lányka tekert el mellettük. Kunsági ivott egy nyeletet, s odaszólt a társának:
– Megjött a kis szivaros Kati.
– Kicsoda? – Sándor nézte a lányt, a hátulról is kívánatos „alkatrészeit”:
A vékony dereka alatt asszonyosan kiöblösödő csípőjét, formás lábát. Szemlélődését Feri bá’ krákogása szakította félbe.
– Ne játszd itt a szűz fiút! Tudod, mire gondolok.
– Ja! Kinél van a szivar, talán magánál?
– Hehe! Rendben kölyök, visszaadtad a labdát. Nem puhultál el a diszpécserek közt. Úgy tudom, a nyalóka az öreg Tunyogi Lacinál van. Ismered? Vén gazember, szemben van a butikja. Ott lehet kapni a két hét után széteső kínai dzsekiket. Rossz idők járnak Tunyogira, a felesége évek óta betegeskedik, az üzlet meg balul ütött ki. Csempészárut talált nála a rendőrség. A bírság leperkálása után nem sok mindene maradt, nem bírja el a kupit a szűkre szabott költségvetés. A Szűcs Kati végzi el hetente – orálisan
– A fószer „megkönnyítését”. Állítólag kerek százast markol fel a csaj.
– A pedofil disznó! Az a lány kiskorú!
– Ugyan! Több farkat fogott, mint te kilincset. Az ősök idült alkeszek, nem dolgoznak, Kati mellékese nélkül éhezne a család. Egyébként ügyesen csinálja, fogadok: szűzen megy férjhez!
– Hallgasson, Feri bá’! Rögtön elhányom magam.
Sándornak elment a kedve a nézelődéstől. Eztán minden nőben a megtestesült paráznaságot fogja látni? Ostobaság! Tisztában volt a ténnyel – a hivatalos propagandaszólamok ellenére – a külvárosokra telepedett nyomor „kitermelt” Szűcs Katinál cifrább sorsokat is. Kinyílt a bejárati ajtó. Pandúr lépett be rajta. Kunsági rögtön fölállt, ahogy megpillantotta a férfit.
– Hová rohan? Maradjon, bemutatom egy barátomnak – szólt rá Kallocsány, de az öreg dühösen megrázta a fejét.
– Kösz, de a párt spiclikből elegem van. Neked is azt ajánlom: légy óvatos! Kösz a piát! – azzal fölszívódott a söntéspult körül ácsorgók tömegében.
Pandúr Egon derűsen ült le a fiatalember mellé. A rögtön ott termő pincérnél rendelt egy Havanna koktélt.
– Honnét ismered az alakot? Ijesztő képe van...
– Régi ügy. A keze alatt dolgoztam az Iparműveknél; gépésztechnikus volt, én meg a tanonca.
– Nem értek valamit: hogy süllyedhetett ilyen mélyre egy kvalifikált szakember? – Egon hangján érződött a megütközés.
– A tízedik ötéves terv modernizációja okán felszámolták a részlegünket, a kínai kibergépek többet és olcsóbban termeltek. A fiataloknak szerencséje volt: elvégeztünk néhány tanfolyamot, felsőfokú kibernetikai végzettséggel a robotok irányító diszpécsereiként dolgozhattunk tovább. De még közülünk se mindenkinek sikerült a váltás, többet leépítettek. Kunsági Feri bácsit is... Magának való öreglegény volt mindig, a postai kézbesítés nem feküdt neki, rászokott az Egri Vízre.
– Az több mint hatvanszázalékos tömény alkohol!
– Igen az. Rendeljek még egy Havanna koktélt?
– Kérek! Nekem meg ez a gyengém – nevetett Pandúr.
A Havanna koktél arról nevezetes, hogy egzotikus alapanyagokból nyerték, ízesítésül pedig fekete olívabogyóval szolgálták fel. Egon szakértő módján ízlelgette a kehely tartalmát.
– Azért el kell ismerni, hogy a megfiatalított pártvezetés érti a dolgát. Igyekszik csökkenteni a gazdaságunk lemaradását a kapitalistákkal szemben.
– Lehet, de milyen a koktél? Egy párttagnak bírnia kell a kubai rumot, az orosz vodkát,a szatmári szilvapálinkát és a kínai mao tait – akár egyszerre is.
– Most is politizálsz, te munkásértelmiségi!
– Kösz a bókot, Egon! Szórakoztató szóvirágaid ellenében csak intellektusom teljes kibontásával vehetem fel a versenyt...
– Ez aztán körmondat volt! Ifjú barátom, ha a témánál vagyunk: hol az a híres novellád, amiért ide jöttem? Az ital valóban elsőrendű.
– Ennyi pénzért lehet valami íze annak a löttynek... Parancsolj, itt az írásom: soknak tűnik?
– Súlyra nem. Majd meglátjuk. Otthon kivesézem, ami fölösleges kihúzom belőle. Egészségedre, Zoli!
– Asztal alá ne idd magad! De mielőtt belemerülnénk egymás agyzsugorítójának becsmérlésébe, hadd érdeklődjek egy bizonyos szőke bombázó után, aki állítólag itt dolgozik... Vagy rejtegeted előlem? Hukk! Ez kilöttyent...
– Nem vagy ellenfél fiacskám. Beszéltem a kollegáival, mára szabadnapot vett ki, megfázott ebben a nyirkos időben... Főúr! Még egy kört!
– Hideg már a bokoralja...
– Fogd a pofád, igyál!
Kallocsány hírtelen kihúzta magát, mozdulatára eldőlt a félig telt pohár, a pincér rögtön ott termett és feltörölte. Pandúr vigyorogva nézte:
– Sanyi, becsíptél. Legjobb lesz haza indulni, amíg elbírnak a lábaid. Gyere, kisegítelek az ajtón! – az utolsó kört Pandúr fizette ki, majd felsegítette társára a kabátot.
Nehezen préselődtek át a Nefelejcs szűk ajtaján. A friss levegőn Kallocsány fölélénkült:
– Énekeljünk, öreg!
– Ne csináld a cirkuszt, mert a detoxban kötsz ki!
– A Pártra támaszkodok, nem igaz? Hukk... Mi baj érhet? Éljen a párt! Éljen az új főtitkár kenyéren és vízen! Hukk...
– Elhallgass!
A két férfi egymást támogatva, dülöngélve ment végig az utcán az elnéptelenedett város szolid hunyorgásra váltó fényviaduktjai alatt.
Riba Ildikó: Sünszerelem
Nyári égen hold
ragyog fényesen,
kicsi sün egyedül
bandukol.
Szerelemvágy honol
lelkében, vágya dalol:
mikor találom meg
az igazit ki tüskéivel
csak engem boldogít.
Ballag füvészkert
bokrai alatt,
szíve helyéről
majd kiszakad.
Ámul, földbe gyökerezik lába
gömbkaktuszt látott
égre meredő
tüskéiben pompázva.
Szerelem lobban
sünike szívében,
majd’ feldönti
udvarlása hevében.
Kérdésre választ nem kap,
szíve magányos marad.
Mátay Melinda Mária: Rendszerváltó Mikulás dal
Ma Mikulás van.
Télapó is.
Itt várom.
Talán ma meglesz.
Ki is pirosítottam
magam:
hátha most sikerül
és nyerek
egy kis diót,
valami földi jót,
vagy egyebet.
Dicsőséges Szent
Nemzeti Mikulás!
Ugye ma raksz
a 42-es
second hand csizmámba
egy kis gyümölcskenyeret?
Ó, mióta kérem!
Már 34 éve éppen!
Első dalom akkor született.
Rendszerváltó Mikulás
volt a címe,
dorombkíséret is volt
anno melléje.
Dorombom azóta
sajna
elveszett.
Vagy ellopták?
Ugyan,
ki tudja már?
Hisz a végtelenített,
s a mindenkori jelenre
feszített
idő és érzet
egy ingoványon áll,
s isteni időtlenségben
forgatja
ezt a 34 évet.
Már ami a
nemzeti
Mikulás-napi
diót, földi jót,
s egyebet illeti.
Ma megint
kísérem
igaz
csak a hangommal
régi versemet.
A Rendszerváltó Mikulás
köztünk él,
s most újra
megérkezett.
Dajn-dajn-da-dajn-dada
Dajn-dajn-da-dajn-dada.
Fogam alatt
ropog
a dió, a dió, a dió
héja.
Kivette
belét a,
belét a
Télapó.
Krampuszkája
a virgácsát,
a virgácsát
rázza,
és végig,
mindvégig
azt
magya-rázza
magya-rázza :
ma nem,
nem jön
a Télapó,
Télapó,
fogam alatt
a dió, a dió,
a dió héja,
a dió, a dió, a dió
héja,
a dió, a dió, a dió
a dió…….
Mond,
de tényleg,
mégis
hova lett
az a sok
dióbél,
az a sok
földi jó?
Mondd, hova de
hova lett?
Dajn.
Rusvay Balázs: 1849
Vérhold jő:
kicsi lányom, fel ne fázz,
kicsi lányom, fel ne fázz
hamis éjjeleken!
Vérhold jő:
fiamember, merre jársz,
fiamember, merre jársz,
ugye, túl hegyeken?
Vérhold jő:
kicsi földem el ne fagyj,
kicsi földem el ne fagyj
gonosz éjjeleken!
Vérhold jő:
öregember, meg ne halj,
öregember, meg ne halj,
szavad én szeretem!
Péter Péter: Végakrosztichon
Selymez a sárga üröm
leng a szélben a hanga
érik a bükkön a makk
s már a gesztenye barna
olvad és árad a fény
a nap mosolyát hinti
szerte felizzik a zöld
s érik hullik az alma
Riba Ildikó: Küszöb
Lelépek és fellépek,
átlépek és rálépek.
Határt jelöl áthágom,
elválaszt és eláraszt.
Magasan van és lenn,
fenéken és fenn.
Naponta taposom
rozsdás küszöböm.
Lázadok és nem akarom,
nem tehetek mást belátom,
kényszerít a világom.
Nem élhetem meg
szilánkos álmom.
Társadalmi elvárás,
tradíciók nagyravágyás,
hatalmi akarás és zsarnokolás,
megítélés megszólás.
Öreg vagy már mit várnál...
Suhogó szárnyú árnyak:
éveim messze szálltak.
Észre mégse vettem:
furcsa, nyugdíjas lettem.
Mátay Melinda Mária: Psyché
A Folyó fölött
a Héttornyú Sziklavárban,
múlt és jövőszobákban,
tárt ajtók, széljárta függönyök közt
csevegünk : a jogaras,
a kalapos,
a melegszemű,
a széllelbélelt,
a gazember kedvesekkel.
Szélesöblű párkányszobákban,
kibomlott felhők alatt,
motozunk a félhomályban,
míg bőrünkbe ég a Nap.
Aztán útra kelnek, mert messze vágynak.
Hetvenhét komortollú, néma Felleg:
drága és szerelmes kedvesek surrognak szomorún az Idegennek.
A Tölgyfa látta :
könnyem pereg
a hajnalbontó virulásban.
Szirmaimból útra kelek :
izzik a Nap a Láthatárban.
Rusvay Balázs: Körkereszt
Csecse lelkek,
pattanó rügyek,
fia lelkek,
nem kell féljetek,
baba lelkek,
énekeljetek
nyíló,
nyíló világba!
Uras ifjú,
íjba, kardba zárt,
pici lányka,
vézna sáskaláb,
teli szívvel,
úgy rohanj ma át,
játék,
játékvilágba!
Üres ember,
borba, rögbe tört,
hideg asszony,
sződd a szemfedőd
szobor arcú
istened előtt,
múló
múló világba!
Öregember,
száraz pergamen,
öregasszony,
holtig bánt igen,
gyere hullni,
korhadj át velem
nyíló,
nyíló világba!
Péter Péter: Az elhagyatatottság tükörszonettje (Fél évvel feleségem eltávozása után)
Kitekintve szemem homályos ablakán
szobám bús, ásító, mély magánya fogad;
a kín komor, sötét madara kinn a fán
felborzolt tollal ül — gyakran meglátogat.
Árkok néma mélyén olvad lassan a csönd,
agyamban szivárgó, fakó emlékképek;
az elfolyó idő mindent halomra dönt —
vagyok, nem tudom, mért — semmit sem remélek.
Megéget az imák meddő kívánsága —
üres percek hullnak, záporoznak reám;
belesüppedve a szétfolyó magányba
kavarom keserű, már rég kihűlt teám.
Csak ülök magamban — semmire se várva,
egy didergő, vak kút hűvösébe zárva.
Egy didergő, vak kút hűvösébe zárva
csak ülök magamban — semmire se várva.
Kavarom keserű, már rég kihűlt teám
belesüppedve a szétfolyó magányba;
üres percek hullnak, záporoznak reám —
megéget az imák meddő kívánsága.
Vagyok, nem tudom, mért — semmit sem remélek,
az elfolyó idő mindent halomra dönt —
agyamban szivárgó, fakó emlékképek;
árkok néma mélyén olvad lassan a csönd.
Felborzolt tollal ül — gyakran meglátogat —
a kín komor, sötét madara kinn a fán;
szobám bús, ásító, mély magánya fogad
kitekintve szemem homályos ablakán.
M. Fehérvári Judit: Bródy Sándor magyarságtudata
Megjelenet az Agria Folyóirat téli lapszámában
Aki
tollat vesz kezébe, nyilván azzal a késztetéssel teszi, hogy gondolatokba,
képekbe sűrítve leírja különféle élményeit. Egyéni szűrőjén keresztül a
közönség elé akarja tárni azt, amit az életről, a valóságáról tart. Verset ír,
mert annak formája segíti, vagy inkább prózába önti, ami kikívánkozik belőle.
Mert hát így van rendjén: az alkotó teremt, s mint minden más művészeti ágban,
keresi művéhez a rezonáló, együtt érző, értő társakat. Tudjuk, ez az egyik
legfőbb kérdés: megvalósul-e, s milyen lesz az egymásra találás? Sok múlik az
olvasón is: ha érzékenyebb, gazdagabb a személyisége, akkor többet vesz át az
írottakból, több húron szólal meg benne, ami neki és érte szól. Az írások
szemléltetik, hogy milyen sokféleképpen lehet ábrázolni és kifejezni
világunkat. Hiszen nemcsak a tényvalóság tárgyszerű, alkotásértékű megmutatása
fejti ki hatását, hanem a képzelet működtetésével a különös érzetek, víziók
áradása, illetve ezeknek a valóval ötvözése is magával ragadhat.
Bródy
Sándor különös alakja a magyar irodalomnak. Az ő idejében illett volna
kétnyelvűnek lennie, de ő egyszerűen, csak magyar volt. Csak? Ugyan, mit
számított ez annak, aki néptanítónak készült ugyan, de mégsem fejezte be
tanulmányait, mert ő sokkal magasztosabb eszméket vallott, harcias jelleme,
szellemisége divatot teremtett az akkori irodalomban. Nem volt műveletlen,
hiszen olvasó ember volt, aki befogadta Jókai romantikákáját éppen úgy, mint
Zola naturalizmusát. Szó szerint falta a könyveket.
„Ti
könyvek, ó, ti könyvek, milyen erősek vagytok, amíg jön egy ízecske ösztön, egy
csöppnyi vér, igazi vér, és elhamvaszt, semmivé tesz, mint hitvány hamut, a
levegőbe szór belőletek ezerre menő becses kötetet!”- írja Az ezüstkecske című
könyvében, ami a magyar századvég klasszikus karrier-regénye. A könyv olvasása
közben kiderül, hogy Bródy Sándor kiválóan ismerte az egy nemzedékkel korábbi
világirodalom klasszikusait is, Stendhalt éppen úgy, mint Balzacot. Így hősei
reményekkel és illúziókkal lépnek színre, de elképzeléseik álmatagabbak,
kiábrándulásuk útja így kevésbé drámai. Ebben a regényében hárman indulnak az
életbe hatalmas célokkal, s ketten célba is érnek. A mű fordulatokban gazdag,
de az ifjonti hév nem teljesen hatja át a mű egészét.
Segítségünkre
lehetnek a versek, s a novellák és a lírai kivetülések, amelyek szokatlan
dimenziókból láttatva döbbenthetnek rá emberi minőségünkre, illetve
gondolkodtatnak el a sajnos nem kevés gyarlóságunkról. Tűnődjünk bár a
magányról, vagy a lelkiismerettel szemben álló parancsokról. Ezek az érdekfeszítő írások az élet
rejtelmeiről tanúskodnak, jelezvén a lét folytonosságát, folytatódását más
formákban, valami egészen más közegben.
Ujjaim
bögyéből
Hommage
á Bródy Sándor
Ujjaim
bögyéből írások fakadnak
mégis
csak néptanító leszek nem
hiszek
iskolákban, olvasni önmagam is
tudok,
túllépek Jókain és Zolán,
volt
pedig, ki romantikusnak és naturalistának
nevezett.
Nem tudok mit kezdeni a kategóriákkal,
sajátom
mindaz, mi letisztult bennem, ízecske
Jókai,
ösztön Zola mit értek akkor, ha jön egy csöppnyi vér
Balzactól
és Stendaltól is csak hitvány hamut örökölt
lelkem
és nem tudom, Julien Sorelt gyúlölnöm vagy szeretnem
kellene,
mert nekem semmit sem mond immár a Vörös és fekete,
hiszen
az én lelkem örök szerelemben ég, és hódolatom
a
nők felé gyermekeim számában számlálom, legkedvesebb
Hunyady
Sándor, s nem azért, mert zabigyerek, hanem,
mert
szavak forrásai indulnak az ő lelkéből is, s felismerem
tehetségét,
ó én, balga, nem is tudom, hogy képzeltem,
hogy
egy egész folyóiratot önmagam írok, de kedvem telt benne,
akár
Egerben és Gárdonyiban, ő aztán valódi írója
népnek,
fénynek és a Jövendőnek. Csillagok feszülnek
Eger
szivárványos egén és az éj, az éjek éje, mikor karácsonyt
ünnepelnek
a szépasszonyok és leányok, nem vagyok képes
betelni
szépségükkel, az egyik elmebajba hajszolt egy pillanatra,
hej,
te Erdős Renée, bezártak miattad Semmeringbe,
tiszta levegő,
Alpesi
táj, utak, hágó és önmarcangolás. Hej, szenvedély, miért
mindig
engem követsz? Mélypontok, kritikán aluli vádaskodások,
bécsi
emigráció… Mi jöhet még? Magányosság, s novellaciklus,
de
Rembrandtról. A tökéletesség keresése talán a festészetben a
legmámorosabb
pillanat, amikor munka közben hidegen néz az
ember,
de belül süt, akár a kemence, mikor még élt a gabonakereskedő
apám…
Furcsa fintora a sorsnak tönkrement, meghalt. Így van megírva
az
én sorsom is, az őrület azsúrokat fest majd munkáimra: cikkek,
novellák,
drámák… Hogy mi marad belőlem? Majd megírják a
tankönyvek,
ha érdemesnek tartanak arra, hogy megemlítsék:
Ujjaim
bögyéből kipördült a Fehér könyv, mert legszebbek a
hószínű
lapok, múló perceket ölelhet magához, s Egert, meg Gárdonyit,
és
a Jövendőt, mi termékeny talajt ad egy új folyóiratnak, minek
a
nevét minden valamire való ember ismeri: Nyugat.
M.
Fehérvári Judit
Debrecen,
2023. 09. 27.