Hideg, sötét betondoboz
ahova Nap el sem lát
rejti életed porát
márványba vésett betűkre
ujjaim vittek meleget
s egy gyertyaláng...
(a nyár gerincét szálkásra
hasogatta az aszály
kérdésfonatok tépelődtek
a kétségbeesés haján-
míg esőre várt egy árván maradt fecske
az esték hajlatában kavicsaidat keresve
indulni akartam minduntalan)
...álltam előtted
a templom tövében,
déli harangszó is marcangolt belőlem
rideg, nyirkos betonszobád ajtaja előtt
rám rikácsolt a félelem...
arcomba csapódott a bizonyosság
csak én suttogok…
a te ajkad néma
fél évtized hordaléka
esti kavicsainkba szállt
Ott, ahova a Nap sem lát el
csontrepesztő valóság térdepel
csukott szemmel ül a csend...
lábam nyomában várakozik
a megmerevedett
magány
ottmaradt veled
egy fehér rózsába
sírt imám…
2012.
Üres alagsorban hánynád le
magad.
Alattad véres lepedőd.
Undorodsz a kábaságtól,
a kíntól,
a testedtől,
szertelen, megért
pillanataidtól,
langyos és romboló
egyéniségedtől,
emlékeid tudatától.
Tejködös nappalokban reszketsz
saját látomásaidtól,
méhed összes szerető melegével
ringatnád örök-szerelmesen...
És megköszönöd, hogy elvették.
Mint
régi várkastély kapuja, úgy nyíltak ki előttünk a hegyek a vénülő, a pusztulás
elkerülhetetlenségét árasztó tájban. Szinte a lábunk alatt terült el a kicsiny
település aszott növény korcsoktól éktelen vonulatok ölén. Időtlenséget, harmóniát
sugárzott a maroknyi, piros cserepes háztető. Nem messze onnan, a hegység
hőségtől szenvedő kőtáblái közt két fehér ujj mutatott a felhőtlen égre.
Annak
a templomnak a tornyai, amiben a jelenések történtek. Figyelmeztetésként az
emberiségnek: eljátszottuk a természet és szenvedő embertársaink jóindulatát,
türelmét. Isten arcának szomorú ráncai: szikkadt erdők, kiszáradt folyók, radioaktív
kövek.
Négy
férfi, négy húsvér oszlop állt ott az autóút peremén, arcukon tanácstalanság.
Idővel az emóció elmúlt, csak a kérdés zúgott: Mit kerestek itt? A köves pusztából
érkezett válasz mennydörgésként morajlott lelkünkben. Megértettük a Hívást.
Megvilágosulva tudták miért jöttünk: a békét kerestük a szent helyen, a megbocsátást.
Hogy a szent lepel boruljon hátralévő – sugárzástól, vírusoktól, emberkéztől
fenyegetett – éveinkre.
Epilogat
A
Kárpát-medence népei a XVIII. század végétől többé-kevésbé ellenségnek tekintették
egymást. A nacionalizmusok küzdelme vérfürdők sokaságát hozta.
Nincs
már olyan nép a Kárpát-medencében, amelynek tagjait valahol valamikor ne
gyilkolták volna halomra egy másik nép képviselői. Ebben már nincs mit egymás
szemére lobbantanunk. Nincs bűnös és nincs áldozat; itt minden nép végrehajtója
is, elszenvedője is volt a borzalmaknak. Számos tömeggyilkosnak szobrot emelt a
hálás utókor.17
1993.
április 13-át írunk és meghatódva forgatom a gyűrött füzetlapokat. Keserűen
veszem tudomásul: elillant az idő, amikor egy fiatal férfi tiszta szívvel hitt
a csodában, s elméjét a szürke hétköznapok helyett az Ember sorsának misztikuma
felé nyitotta ki. Szégyenkezve visszateszem az íróasztalfiókba a kézirat füzetét.
Fölhörpintem a hűlt kávét, végigfutom a reggeli újság híreit. A külpolitikai
rovatban vastag betűs cím: Mostar lángokban áll!
Alatta
rövid híradás a délszláv testvérháború egy újabb napjáról.
Öt
év múltán a daytoni békével véget vetettek ugyan neki, de napjainkig és talán
még évszázadokig viseli valamennyi benne részt vevő nemzetség a kölcsönösen
egymásnak okozott sebeket, az etnikai tisztogatásokban megölt tízezrek emlékét.18
Szombathely,
1988-1993-2014
17Pete
László Miklós: Szerelem és líra nagyesszé, részlet
18Varga
Tibor: Pendülő üllő vagy fülsértő légkalapács tanulmány, részlet, Kelet felől
2014/4-
5-
6. szám
Magára
terítette kirojtosodott kendőjét, fájós, dagadt lábait végigvonszolta a hosszú,
sötét előszobán, míg elért a bejárati ajtóig. Pillanatra megtántorodott a
küszöbön, úgy mellbe vágta a friss hajnali hűvösség. Ágy melengette teste
beleborzongott, de élvezte is egyben, mint tódul be áporodott szagú otthonába
az egészséges levegő.
Ma
már fenn volt egyszer, amikor a fia munkába indult. Nem volt ugyan szükség rá,
hogy felkeljen, nem is tett semmit, csak téblábolt Árpi körül, és nézte, amint
álmosan cipekedik. Valóság szerint, kora hajnal volt még, mert a gyerek hajnali
fél négykor indult. Ez is nevetséges. Nem igaz, hogy ne találna magának
közelebb munkát! Ilyen munkát! Semmi munkát! Ráadásul kerékpáron közlekedik a
szerencsétlen gyerek, hogy ötre elérjen a munkahelyre. Jaj, de tudják ezek az új
gazdagék, a tegnap óta újgazdagék. a volt beosztottak, hogyan kell
kizsákmányolni a tehetetleneket!
A
pékség, - nem is pékség, inkább uzsonna előállító -, ahol Árpi dolgozik, nem
közelíthető meg sem autóbusszal, sem villamossal, metró sem visz oda. Minden
járműtől nagyot kellene gyalogolnia, időben tovább tartana az út, mint így.
Akkor pedig kár kiadni a pénzt bérletre. A fizetés különben olyan kevés, hogy
azért még a bicajt is fölösleges lecipelni a harmadikról, de az ő balga fia
ragaszkodik ehhez a munkához. Csak éppen utána nézett, a szemével simogatta,
hiszen tudta róla, hogy ilyenkor még nem éhes. Mit tegyen, akkor is az ő
gyereke, ha nincs már vele dolog. Ott meg majd eszik valamit.
Visszabújt
az ágyába, forgolódott, de már nem tudott elaludni. Teste is nehezen melegedett
fel, holott a paplan még ki sem hűlt. Bárhogy forgolódott az ágyban, akárhogy
feküdt, valamije mindig fájt. Ez már minden, csak nem pihenés -, gondolta, s
inkább nehézkesen kicihelődött az ágyból. Atyám, még mindig maradt egy bő óra,
amíg keltheti Laurát. Már odakészítette neki a reggelit, mosakodáshoz a jó
meleg vizet, de még alhat, mert a lány szerencsére a közeli OTP-ben dolgozik.
Visszafordult
egy pillanatra, mintegy behallgatózott, aztán a szuszogást hallva kilépett az
ajtón.
Ötven-hatvan
közötti, kövér, formátlan, ápolatlan nő benyomását keltette. Az a fajta, aki
fiatalon sem lehetett túlzottan igényes magára, csinosnak sem tarthatták sokan,
mostanra meg végképp elkopott. Hosszú, festetlen zsíros haja e korai órán
egyenesen lógott végig meggörbült hátán, máskor legalább valami jellegtelen
kontyot tekert belőle. Most odaállt a korlát mellé, és körülnézett. Vizslatta,
van-e valami mozgás ebben a pesti körfolyosós házban. Először felfelé
kíváncsiskodott, de csak azt a moslék színű szürke eget látta, amit annyira nem
szeretett soha. Ez az udvari lakás egyébként is ritkán kapott napot, de a
reggelek tudtak igazán szépek is lenni a negyediken is,ha akartak. Ma, úgy
tűnik, nem készülődött felfényleni a nap.
Csend
volt körülötte, és mozdulatlanság. Minden emeleten nyolc bezárt ajtó, a hozzá
tartozó ablakokkal. Ez negyven ház lenne egymás mellett, ha a földre raknák,
egy falu hosszú utcája. Itt szinte semmi. Körbe ballagott a korlát mellett,
hogy elérjen a szemközti ajtó mögött lakó húga ablakához, de az ajtót zárva
találta, holott hallotta, hogy a TV már be van kapcsolva. Fenn van tehát ő is.
Neki legalább jó dolga van! Se gyerek, se férj. Nem alkalmazkodik senkihez, azt
tesz, amit akar. Okos, ha ágyban marad. Minek kezdje meg a napot ilyen korán?
Pihenjen csak. Hiszen ez egyetlen előnye a nyugdíjas életnek. Megfordult, hogy
hazamenjen, közben látta, hogy az alatta lakó kínai család férfi tagja
nesztelenül zárja az ajtót alvó családjára.
Milyen
gyönyörűen felújították a lakást azok is! Igaz, hogy még nem jutott be
hozzájuk, de látta az idehordott csempéket, szerelvényeket, taposókat.
Hurcolkodásnál a bútorokat is. Minden finom, és drága. Számára csak a négy
hófehér ablak látható!
Átnézett
a saját ablakára. Micsoda különbség! A többiek előtt, miként a lakások
többségénél a korláton virágládák függenek, tele színes virágokkal. Nála az
sincs. Minek? Ronda, szürkére kopott ablakok melyekről most pereg le az utolsó
felhordott festékmaradék, meztelenre súrolt bejárati ajtó. Ezt a kiáltó szegénységet
már virággal sem lehet megszépíteni.
Hazahúzta
magát szegény fájó lábán a korlátba kapaszkodva. A sarokban lakó Fehérék
ajtajánál megpihent, közben megállapította, hogy akinek egyszer jól ment a
sora, annak mindig is jól megy. Ők is nyugdíjasok. Nyilván ők is alusznak még.
Pihennek a biztonsági zárral ellátott vasrács mögött. Ez a rács is mennyi
pénzbe kerülhetett, de hát ilyet meg se lehetne kérdezni Babitól, pedig valaha
együtt gyerekeskedtek, egyszerre születtek ide a házba. Babi jó férjet kapott,
jó munkahelye volt, most is jól él. Bezzeg neki soha nem volt szerencséje, most
sincs semmi öröme a gyerekein kívül. Neki már csak az, az öröm, ha úgy fekhet
le, hogy tudja, holnap is lesz ebéd.
Néma az alkony
bagoly árnyéka mozdul
fáradt a szél…
A fák fölé lassan
estruhát húz az ég.
Én még ülnék
e szelíd csendben
mert itt hallom
ahogy lélegzik az Isten...
Ülnék még
az est küszöbén
de a néma alkony peremén
mély alázattal
magához szólít egy emlék...
2012.
Fotó: Ruzsa Dániel
Azt hittem Istenek vagyunk!
Most embervér a kezemen.
Nézd!
Hogy engedik hullni az ujjak!
[Magyar
vagyok]
Magyar
vagyok.
Itt
születtem Kárpátok szent bércei alatt,
Körül
ölelnek ma is a múlt fodrai,
s
benne a történelem, mi éppen úgy
az
enyém, mint a tiéd is, ki e nyelvet
beszéled
és érted a szót: Hazám.
Debreceni
cívisek vére fodrozódik
bennem,
és a felvidéki Metzerek
becsületes
iparos munkája, kik
Gömör
vármegyéből nem léptek
ki
soha, mégis háromszor váltottak
országot,
de elvesztették identitásuk is:
Mesterekké
lett születési nevük. Némán, titokban
morzsolták
könnyeik. Elméjükben az anyaföld
szeretete
lángolt, és tudták, délen megmenekült
Nándorfehérvár,
de elesett Mohács és
Buda
sem maradt magyar kézen. Mátyás
halála
után a főurak kaparintották meg
a
Szent Koronát, majd felügyelte Ferdinánd.
Magyar
vagyok.
Értem
a szót körülöttem.
Nem
fognak ki rajtam a nyelvújítás előtti
mondatok.
A mondák sem. Tudom, merre
szaladt
a csodaszarvas, s azt is Árpád hol
kötötte
vérrel a szerződést, melyben egyek
lettünk
mind, kik mai leszármazottjaik vagyunk:
a
valahai fehér és fekete magyarok.
És
keveredtünk vándorlásaink során mindenféle
nomád
harcosokkal. Attila népe ma is bennünk él.
Majd
mongolok, kunok, törökök, Habsburgok zúzták
szét
országunk, volt, mikor nem segített rajta a
körbehordozott
véres kard, új királyok jöttek és
mentek,
de sok volt közötük az igaz magyar.
Országmentő,
országépítő éppen úgy, mint
Isonzónál
félkarját vesztő dédapám, kinek nevéből
a
rendszer később kiírta a –j-t és a –y-t, mert Fejérváry
Trianon
előtt az elcsatolt Komlós-Keresztesen látta meg
a
napvilágot, s sokáig titkolta, hogy hites felesége,
Perczel
Borbála egy honvédtábornok leszármazottja volt.
És
nem kellett rokkantként a Donnál, hol a második magyar hadsereg
csaknem
megsemmisült, de apósom, az őrvezetőt
a
69. táborba mégis elhurcolták a békét ígérő szovjetek.
Magyar
vagyok. Szűz Mária országában nevelkedtem
bigott,
kálvinista anyám és görögkeleti apám állandó
vallásháborújában,
ezért a rómaiakhoz jártam hitoktatónak,
hogy
így legyen otthon is vallásszabadság és Krisztus teste
és
vére mindannyiunkban egyszerre növekedjen tovább.
Magyar
vagyok számomra szent föld, amin járok és a Hazám.
Tudom,
mit jelent az elnyomás, ismerem a Kossuth- nótát
és
a lyukas zászló jelképezi a néhány hétig
tartó megszűnő elnyomást.
Október
23-án szültettem. Volt, mikor még a történészek is ügynökök
voltak
e napon is, jelentettek, míg mások telefonjait lehallatták,
leveleiket
felbontották, s még az egyetemeken is azt hirdették:
ez
a szabadság. Kuruc vérem mindezt nem hagyta szótlanul,
rendszerellenes
lettem, felforgató, noha szám nem hagyta el
soha
igaztalan szó. Így éltem itt e honban, mely nagy költőket,
tudósokat,
művészeket adott a világnak és „ A nagy világon e kívül
Nincsen
számomra hely; Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt
élnem, halnom kell.”
M.
Fehérvári Judit
Debrecen,
2024. 02. 20 - 25.
"Az életben kétféle módon sétálhatunk: ha a kezünk a szívünkön van, vagy úgy, hogy a szemünkön. A választás a miénk."
Árkossy
Andrástól hallottam először Medjugorje nevét. A magas, sportoló fizikumú,
fekete sörényű férfi beszélt a kicsi hercegovinai településről, az ott történt
csodáról. Néhány gyermeknek naponta megjelent a Szűzanya a kimondhatatlan nevű
„jugó” falu közelében. Ezt kürtölte világgá a Szabad Európa Rádió is. Amit
persze csak megfelelő fönntartással füleltünk, ebben a hitében erősítettük meg
Kopasz Lacit, üzemünk pártitkárát. Aki halván az „ellenzéki felforgató” Árkossy
előadását, nyomban kicsörtetett a középvezető számára épített csupa ablak
irodából, az élcsapat véleményét igyekezett érvényesíteni. A vesztesek mi voltunk,
nem tudtunk meg többet Medjugorjéról, se a látnokokról. Fültanúi lehettünk egy
személyeskedésig fajuló ideológiai vitának a daliás András és a gyomorbajos
forma László között.
Nagy
hatása volt Árkossy – vitát megelőző – szavainak. Éreztem, meg kell tudnom mi
az igazság a „jelenés-ügyben”? Írtam a barátaimnak: hallották-e hírét a
medjugorjei csodának? Ők is a SZER adásaiból értesültek. Szegfűdomby javasolta
válaszlevelében: gyűljünk össze jövő nyáron, a dél-zalai tanyáján, s onnét
kiindulva tegyünk pár napos kirándulást Jugoszláviába. Összekapcsoljuk a Dalmát
-tengerpart meglátogatását egy mostari, medjugorjei kiruccanással. Ebben megegyeztünk.
Igyekeztem
minél több élménybeszámolót, dokumentumot beszerezni. Szinte megszállottja
lettem a témának: láttam több amatőr helyszíni fotót. Volt köztük nem egy,
amiért Däniken a fél karját odaadta volna. (Például azért, amelyiken a Nap
körül forgó sötét korongok látszottak. Más képeken a szomszédos hegy tetején
álló hatalmas feszület mutatkozott egészben, félig eltűnve, majd is-
mét
teljes nagyságában.) Beszéltek a templomba zarándoklók csodás gyógyulásairól, a
misék közbeni látomásos jelenetekről. Legnagyobb hatással mégsem ezek a
szenzációk voltak, hanem egy látszólag értéktelen profilkép. Az egyik látnokról
készült, Jelena Vasilról. Földöntúli nyugalom, alázat és báj sugárzott abból a
szép gyermekarcból.
1985
kemény telének elmúltával, s nemcsak a várt rügyfakasztó tavasz közeledte okán,
különös bódult hangulat lett úrrá a lelkemen. Alig győztem kivárni a hetek,
hónapok múlását. A barátaim leveleiből is hasonló feszült várakozás érződött.
1986.
április 28-án verőfényes napsütésben úszott az ország, s készült a május elseje
giccsparádés megünneplésére. Semmit nem tudott arról a rettenetről, ami néhány
nap múlva a Csernobil szóban csúcsosodott ki.
Emlékszem
a hömpölygő tömegre, zászlók, transzparensek emelkedtek. Az arcokon, a
szemekben már korántsem az a lelkesedés tükröződött, mint évtizeddel korábban.
A dolgozók folyamában a központi tribün előtt haladtam: mosolyra feszített
arccal, integetve, amikor a mögöttem lépkedő Árkossy Andris a fülembe súgta a
borzalmas szavakat:
–
Jóska, Ukrajnában fölrobbant egy atomerőmű! Terjed a sugárzás, az osztrákok,
németek veteményestül szántják be a földeket...
Föl
sem fogtam azonnal a hallottakat. Robbanás? Atomerőmű? Hol? A következő napok
suttogva továbbadott hírei felkavarták a lelkemet.
A
fölvonulás és pár üveg Kőbányai sör után hazaballagtam a szoba-konyhás albérletbe.
A barátnőm az öblös fotelben kuporgott, kisírt szemét kétségbeesetten emelte
rám. Hozzáléptem, zokogva a nyakamba borult. Szívszaggatóan jajgatott: mi lesz
velünk? Sugárfertőzöttek leszünk, torz gyermekeink születnek...
Átöleltem,
esetlenül nyugtattam a remegő lányt. De legszívesebben elbőgtem volna magam.
(...)Nehéz
megítélni, pontosan hány ember halálát okozta a katasztrófa, mert sokan csak
később hunytak el a szövődményekben (például daganatos megbetegedésben), és
vannak, akik még ma is élnek, de nem lehet eldönteni, betegségük összefüggésbe
hozható-e a történtekkel. A Nemzetközi Atomenergia Ügynökség 56 közvetlen
áldozatot tart nyilván: 47 munkást és 9 gyermeket, akik pajzsmirigyrákban
haltak meg; valamint becsléseik szerint körülbelül 4 000 ember halt meg a
későbbiekben ezzel kapcsolatos betegségekben. Megemlítendő, hogy a hivatalos,
Nemzetközi Atomenergia Ügynökség által obszervált és feldolgozott adatok
mellett léteznek más vélemények is az áldozatok számára vonat-koztatva. A
Greenpeace nevű szervezet saját jelentéseiben a számok többszörösét közli, és a
hatások elbagatellizálásáról beszél. Az International Journal of Cancer c.
szaklap 2006-os tanulmányában megjelentek szerint az 1986-os események
körülbelül 1 000 pajzsmirigyrákos és 4 000 egyéb rákos esetet okoztak Európában,
ami az összes daganatos megbetegedés 0,01%-a a szerencsétlenség óta. A
tanulmányban megjelent tudományos modell szerint a tragédia 2065-ig kb. 16 000
pajzsmirigyrákos és 25 000 más típusú rákos megbetegedésért lesz felelős. Az
erőműrobbanás teljes hatását a lakosság egészségére ugyanakkor nehéz
megbecsülni.(...) A jód radioaktív izotópjai a pajzsmirigyrákok incidenciájának
drámai növekedésért felelősek, ám a hematológiai betegségek száma is
megszaporodott az incidens hatására. Adatok állnak rendelkezésre, hogy az
alacsony dózisúzás a kardiovaszkuláris kockázatot is növelni képes. Az
érzékszervek is sugár érzékenynek tekinthetőek, a szem legjellemzőbb eltérése
radiointoxicatio kapcsán a cataracta. Az atombalesetet megelőzően is leírták
már, hogy az atombombakísérletek túlélői körében a pajzsmirigy malignus neoplasmái
szignifikánsan gyakoribbak. (...)A tragédia bekövetkezte után azonban nemcsak a
sugárzás okozott haláleseteket. Európa szerte számtalan terhes anya döntött az
abortusz mellett, hogy magzatát megóvja az esetleges teratogén hatások miatti
fogyatékosságtól. Az, hogy az eljárás mennyire volt megalapozott, meglehetősen
vitatott, ám tény, hogy a balesetet követő hetekben 40 000-el több művi abortusz
történt, ezzel a még meg nem születettek is bizonyos értelemben áldozatokká váltak.16
15(Horváth
Miklós: Magyarország az internacionalizmus szolgálatában, részlet,
http://www.xxszazadintezet.hu/bemutatkozo/bemutatkozo/horvath_miklos_magyarorsz.html
16(Chernobyl
Prypiat,részlet,
https:/
Rakéták és kövek
Megszületett
Réka babája az éjjel! Hallottad már, eggyel többen lakjuk a házat! Kisfiunk
született az éjjel! – ezzel köszöntöttük egymást, és mentünk üdvözölni a
nagyszülőket, hogy részesei legyünk örömüknek. Ők pedig párás szemmel
újságolták, milyen szép, milyen hatalmas, milyen egészséges a babájuk. Bizony,
bizony az idő röpül, Rékából hirtelen lett nagylány, majd felnőtt. Most meg már
ő is anya. Aztán napirendre tértünk a dolog felett, de vártuk haza az
újszülöttet. Még nem látogatni akartuk, csak érzékelni, hogy valóban itt van
közöttünk. Hogy nőtt a létszám.
A
mai napon történt valami, valami végzetes, amely által ismét annyian vagyunk,
mint korábban. Misi, a negyvennyolc éves lakótárs, a mi kedves, udvarias
Misink, aki itt vezette üzletét a szomszédunkban, hazajött egy kicsit pihenni
délután, és mire a felesége is bezárt, és benyitott a lakásba, Misi már nem
élt. Nem szívhalál végzett vele, nem véletlen áramütés, sem semmiféle
háztartási baleset. Misi maga döntött úgy, hogy önként kilép ennek az életnek
nevezett drámából.
Most
mindenki döbbenten suttogja egymásnak, hogy Misi elment. Mindenki azt kérdezi:
Mért tette, mi oka lehetett, amiért ezt elkövette? Megtört társa sem érti,
szülei sem, mi hogyan értenénk? Feleségével gyengéd szeretetben éltek, anyagi
gondjaik nem voltak, gyermekeik jól haladtak, így már végképp érthetetlennek
tűnik a tette.
Miért
tehette ez az egészségesnek tűnő, stabil életvitelűnek tűnő fiatal férfi, amit
tett? Az én magyarázatomban Misi elfáradt. Mindenki természetesnek tartotta
eddig, hogy hetente hét napot dolgozott, semmi perceket pihent csak.
Álmatlansággal, pihenésmegvonással vallattak foglyokat a 2. világháború idején.
A mai életforma szerint lábujjhegyen élő férfi, aki állandóan attól retteg,
hogy valami majd nem sikerül, hogy valami netalán befuccsol, hogy elszámolja
magát, hogy megbukik a boltja a nagyok mellett, hogy olcsóbban már nem adhatja,
de annyit még kell kérnie, hogy megéljen! Ez már önmagában akkora teher, amit
nemcsak ő, de korosztályából sokan hasonlóképpen oldanak meg. Sajnos. Naponta
körbejárta a környező nagykereskedelmi áruházakat, mert tudta, hol érdemes
vásárolni, hol olcsóbb, hol szebb az, amit venni akar. Felrakodta az árut,
hazavezetett, itthon lerakodott, cipekedett, ha volt ideje pihent egy keveset,
aztán kiszolgált a boltban. Minden szombaton tehermentesítette a feleségét,
hogy két napra ebéd legyen, vasárnap reggel pedig kinyitott, mert hátha
valakinek most van szüksége valamire, s délután, ha volt ideje, pihent.
A
mi Misink még csak negyvennyolc éves volt, de a jelek szerint negyvennyolc év
alatt is lehet hatvankét évnyit dolgozni. És aki állandóan csak teljesít, és
netalán szorong is, hogy meg tudjon felelni a maga által felállított
elvárásoknak, belefárad. Aztán egy napon, azon a bizonyos napon -, véletlenül
pontosan akkor, amikor mi az újszülöttet hazavártuk -, mielőtt lefeküdt volna
pihenni, rádöbbent, hogy neki ez az élet nehéz. Olyannyira nehéz, hogy már nem
is kívánja! Sőt, egyáltalán nem akarja már magának. És támadt egy mentő ötlete
az egészre: kirúgta maga alól a sámlit.
A létszám nem változott.
Gyönyörű volt a kert. Tele... nyíló futórózsákkal. Az éjszakai zivatar, hagyott némi nyomot, de csend volt itt, szinte bántó csend. A sziklakert kövén ülve, arcát a tenyerébe temetve sírt. Azt mondták az orvosok, kevés az esély arra, hogy az apja felgyógyuljon a májműtétet követően. Nem bírta elviselni, hogy ez megtörténhet, hisz az édesanyja is alig két éve ment el. Ez a mély fájdalom még nem csitult el a lelkében, és most apa is…
Kergetőztek benne az emlékek, amit a szülői házban élt át. Gondolataiból a madáritatóban fürdő gerle hangja ébresztette fel. Mozdulatlanul figyelte, ahogyan a gerle boldogan lubickolt a vízben. Pár másodpercig nézte, aztán hirtelen felállt, mint akinek valami nagyon fontos dolog jutott az eszébe. A gerle ijedten röppent tovább…
Három héttel később, egy fonott karosszéket helyezett a Balaton vízébe, a partközelbe. Édesapja egy nagy szomorúfűzfa alatt figyelte a fia ténykedését, de nem szólt semmit, szemében egy apró könnycsepp jelent meg. A férfi az ölébe vette az apját, és a vízbe gázolva a karosszékbe ültette.
- Emlékszel, Édesapám? Amikor gyerek voltam, egyszer itt nyaraltunk, a Balatonon. Az a fűzfa, még egészen kicsi volt, és te azt mondtad akkor, ha valaha beteg lennél, ide hozzanak el. Mert itt egészen biztosan felgyógyulnál. Most itt vagyunk. Kicsit a vízben, kicsit a parton, itt a fűzfa alatt, kicsit a házban, s én itt leszek veled.
Az idős férfi arcára mosoly ült. Szemével a vizet pásztázva gyönyörködött a szelíd hullámok simogatásában, hallotta a távoli hegyek égig szálló sóhajtását. Mélyen szívta magába a levegőt, aztán a fiára nézett.
- Emlékszem, fiam…
****
Képalá 2020. pályázatára íródott. ( az eredeti képet szerzői jog védi, így másik képpel közlöm az oldalamon)
Időnként
az orrom alatt
még mindig hallok
egy elmorzsolt
kis sikolyt,
egy
magamba gyűrt
keserű
hangulat ízét
még érzem
/talán/
a nyelvem hegyén,
mikor
elindulok
fekszem vagy
ébredek
ugyanazzal a
nappal
még mindig
már mindig
hangsúlyozhatatlan
szavakkal.
A lábujjam hegyétől
a fejem búbjáig
bong,
mátay melinda
reszket
a közepe zárt
az első
s a végső
nyit:
SZERETLEK!
Piros ruhában
a hajam nyitva,
a lelked nálam :
most nevetek!
Arcodba vágom,
jaj, mégse fájjon!
nevetek,
nevetek,
nevetek!
Nyüszíts vagy karmolj,
használd a testem,
lágyan vagy durván,
alkoss meg engem!
Tombolok érted :
Mindent Megértek!
Nevetek,
kérek,
szeretek,
élek!
A lelkem most nála:
az arcomba vágja,
patyolat ingben
járok halálra -
nevetve
ne-ve-tek
Örökké,
Drága!
Időnként
az orrom alatt
még mindig hallok
egy elmorzsolt
kis sikolyt,
egy
magamba gyűrt
keserű
hangulat ízét
még érzem
/talán/
a nyelvem hegyén,
mikor
elindulok
fekszem vagy
ébredek
ugyanazzal a
nappal
még mindig
már mindig
hangsúlyozhatatlan
szavakkal.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy tarka pillangó. A pillangó egyik szárnya megsérült, amikor megszületett. Ahogy nőtt növekedett, s kezdte megismerni a világot,lassan elfeledkezett a sérült szárnyáról, s boldogan repkedett a virágok között. Szép sárga és vörös rózsákra, liliomokra, színpompás nyári orgonákra. Egy napon egy vörös rózsa szirmán pihent, amikor a rózsa a kelyheibe szorította, és a legvörösebb szirmával szinte megégette a kis pillangó, amúgy is sérült szárnyát..., amikor kiszabadult, visszarepült a pillangóházba, ahol hosszú ideig gyógyítgatta sebeit. Az ablakokat sem nyitotta ki, a virágokra sem volt kíváncsi. Szomorú volt. Így éldegélt, csak messziről figyelte a lepketársakat, amint boldogan repkedtek. Félt, nem mert újra a virágok közé menni. Történt egyszer, hogy a kertben az emberek ünnepeltek. Szép zene szólt, erre figyelt fel a kis tarka pillangó. Kinyitotta a lepkeház ablakát, de még csak egy kis résnyire, úgy hallgatta a zenét. Amint így szemlélődött, egy kék rózsát pillantott meg a sok tarka virág között. A rózsa egészen más volt, mit a többi virág. Szirmainak kéksége és egyedi illata arra sarkalta a kis pillangót, hogy nyissa ki a lepkeház ablakát egészen. Minden nap kicsit többet nyitott ki belőle, s rózsa is egyre többször nézett a pillangóház felé...
Szinte hívta, hogy repüljön hozzá. Egy szép napsütéses
reggelen a kis tarka pillangó kirepült újra...egyenesen a kék rózsához. Heteken
át minden nap megtette ezt az utat, mert a kék rózsa hívta...s ringatta a
szirmain . Bármilyen rossz is volt az idő, ők ketten minden nap egy kis időt
együtt töltöttek. A pillangó más virágra nem repült többé, csak a kék rózsát
szerette. A többi virágot észre sem vette, ahogy azt sem, hogy minden nap egy
kicsit több lett a szárnyain a kék szín. Lassan elvesztette eredeti tarkaságát,
miközben a rózsára figyelt. A kék rózsa
azonban már más pillangók után vágyott,
megunta a kis lepkét, már nem
várta, nem hívta, s nem ringatta...
Szirmai egyre hűvösebbé váltak, napról napra kevesebb időt
töltöttek együtt, mert érezte a kis pillangó, a kék rózsa hűvösödő,
távolságtartó sóhajtását. Amikor a
szárnya szinte teljesen kék lett, megértette, hogy a rózsának már nincsen
szüksége rá.
A tarka virágok azonban egyre erőteljesebben hívták, de már
nem akart a virágok közé repülni. Lepkeházának ablakát újra bezárta, s csak egy
kicsi rést hagyott rajta, hogy ne legyen sötétben. Figyelte kékké vált szárnyait, nézte, ahogy a
kék összes árnyalata megpihen rajta.
Nem volt szomorú, de tudta, hogy ez a lepke már nem az a pillangó, aki
valaha volt...
Egy napon harangszóra lett figyelmes. Kikukucskált az
ablakon és látta, hogy egy különlegesen szép virág nyílt ki a kertben. Egy
hófehér harangvirág. Csendesen húzódott meg a kert egyik sarkában. Fejét
lehajtotta, mint aki sír...
A kékké vált pillangó elindult, hogy közelebbről is
megfigyelhesse. Az égen sötét felhők gyülekeztek és megeredt az eső. Nagy,
erőteljes cseppekben zúdult a földre... A kis pillangó nem jutott el a
különleges, hófehér harangvirághoz. Az eső
nagyon átáztatta a gyenge szárnyakat. A
kertben levő virágok figyelték, ahogyan lassan lemosódik róla a kék szín…
A harangvirág pedig a nap felé emelte fejét…
- Kérlek, süss fel…
szárítsd meg a kis pillangó szárnyát, hadd éljen még…, most, amikor visszakapta az esőtől az igazi színét. Újra a
régi lehet...
A Nap pedig rámosolygott a szerény, jó lelkű harangvirágra… s
gyógyító meleg sugarait a kis pillangóra irányította…
2008
Fotó: Ruzsa Dániel
Eltelt bő másfél óra azóta, hogy elhagytuk a határt. Ütemesen doboltak a kölcsönzött ARO fenéklemezén az elszabadult kavicsdarabok: a kopasz, mészkőszínű hegyek szerpentinjének hordaléka. Hátratoltuk a terepjáró ponyváját. Lehetett negyven fok meleg árnyékban. Elkerülendő az álmos zötykölődés demoralizáló hatását, Morcz Feri előhúzta az ajándéknak szánt fütyülős barack pálinkát. (Nevével ellentétben kis csapatunk mókamestere volt.) Nagy kortyokban csorgott le torkán a szíverősítő. Látva ezt sofőrünk, Szegfűdomby Sanyi, bele- hajtott az első méretes gödörbe. Az ARO rugózott legényeset, Ferenc fogsora végigcimbalmozta a hosszúnyakú üveg száját.
– A lúdtalpas krokodilus szánkázzon a beleden! Mit csinálsz? A tombolán nyerted a jogosítványt? – visszhangozták Morcz üvöltését a hegyek.
Sanyi oroszlánbömböléssel válaszolt. Mi többiek – Susics Laci és szerénységem – nevettünk a két barát menetrendszerű összemordulásán. Aznap nem játszódott le hasonló szívderítő jelenet. Bóbiskoltunk az álom küszöbén, amikor begördült járművünk az útikönyvben ajánlott vendégház kapuján. Fából ácsolt,alpesi házakra hajazó épület: inkább zord fenyvesek közé való. Tájidegen lát a csupasz, hőségtől vibráló hegyek lábánál. Színes virágágyás kísérte két oldalt a gyöngykaviccsal felszórt ösvényt. Idős horvát házaspár fogadott. Jól beszélték a nyelvet a társaim, – lévén dél- dunántúliak – percek alatt elintézték a hivatalos formaságokat. Azt vártam a fárasztó kocsikázás után: leghőbb vágya lesz a fiúknak ágyba bújni. Vidáman körbeülték az étkezőt kitöltő tölgyfaasztalt. Az ezüstszürke hajú, mosolygós háziasszony felszolgálta a finom vacsorát. Basic úr, a barátság kedvéért, megbontott egy üveg sligovicát. Mirjana néni elbúcsúzott, mint kiderült: kedvenc sorozatát adta – a Denver klánt – a belgrádi 1-es csatorna. Nem érdekelt minket semmilyen szappanopera, késő éjszakába nyúlt a beszélgetés, az ivászat, a danolászás...Borzalmas reggelre ébredtem. Tüzes abroncsként szorította fejemet a másnaposság. A tükörből elfeküdt haj, püffedt szemhéj, vörösben forgó fehérje meredt rám. Mosakodás, öltözés után lekacsáztam a földszintre. A terepjáróból szólongattak a barátaim. Elbúcsúztam derék – ahogy kárörvendve megállapítottam– szintén rogyadozó léptű házigazdánktól és tündéri feleségétől. Integettünk, kiabáltunk, porfelhőt kavarva elhagytuk a vendégházat. Bosznia szívébe tartottunk. Délelőtti száraz forróság váltotta a reggeli párás meleget. A volán mögött Susics Laci pislogott. Nem lesz ennek jó vége! Féltem, hogy az egyik éles kanyarban leszaladunk az útról, egyenest a hátborzongató szakadékba. Ébren kell maradnom! Elkezdtem mustrálni a társaimat, barna ábrázatukon kerestem az idő ekéjének első barázdáit. S akarva, akaratlan felidéződtek a közelmúlt emlékképkockái; mert ritka alkalom, hogy mind együtt voltunk: „a tiszteletre méltó efendik társasága”. Mikor szövődött a nagy barátság a vékonydongájú csatári krobót, a vézna kanizsai zsidó, a köpcös göcseji magyar és a nagydarab tolnai sváb között? Sorsunk vonala a sorkatonaság ideje alatt találkozott. Isten háta mögötti helyőrségben szolgáltunk 1980-81-ben. Laktanyánk a titkolózás fátyla mögé rejtőző létesítmények közé tartozott. Nem lehetett panasz a bánásmódra, a nyomasztó feelősségen kívül – amit a ránk bízott fegyverzet lélektani súlya okozott – semmi-. lyen pszichikai atrocitás, megalázás nem ért bennünk. Elit alakulat voltunk. A két év csak utólag tűnik nyugodtnak. Környezetünkben, a vasfüggöny mögött rég nem tapasztalt pezsgés támadt. Belgrádban elhunyt Tito marsall, a nyugat és a kelet egyaránt Jugoszlávia széthullását jövendölte...
(...)E tervek szerint a magyar hadsereg közelebbi feladatként találkozó ütközetben Zágráb –Nyugat térségben szétveri a 3. olasz hadsereg első lépcsőmének felvonuló erőit, a főerőkkel a csapást a „Nyugatiak” szárnyába és hátába kifejlesztve, a hadművelet második napjának – N-2 – végére birtokba veszi Ljubljana, Szodrazsica (Sodrazica) és Szkrad (esetlegesen Zagrad?) körzeteit. Később a Hadsereg új erők ütközetbe vetésével kifejleszti a csapást Ljubl-jana –Gorízia – Udine – Padova, illetve Ljubljana – Trieszt irányokba. Részenként szétveri a „Nyugatiak” hadműveleti tartalékából előrevont erőket, majd a hadművelet 6. napjának végére főerőivel végrehajtva távolabbi feladatát, –birtokba veszi Tolmezo és Belluno, valamint Montebelluna és Treviso körzeteket. Ezzel a magyar hadsereg megteremti a második hadműveletbe való gyors átmenet feltételeit.
Az 1. hadsereg a támadó hadművelet végrehajtásához 32 atomtöltetű harcászati és hadműveleti – rakétát, továbbá 13 vegyi töltetű és 34 hagyományos töltetű rakétát biztosítottak. Tehát az atomeszközök hatóértéke mindösszesen 635 kt. – a más helyen megadottak szerint 33 rakéta esetében 695 kt. – volt. (Ez a hatóerő a Hirosimában és Nagaszakiban ledobott atombombák értékének harmincszorosa.)
A fenti adatokat a hadműveletek lefolyására vonatkozó elgondolással összevetve megállapítható, hogy hadsereg tervezett atomcsapásainak többsége Jugoszlávia területén történt volna.13
A tetőfokára hágott lengyel barátainknál az össznépi felzúdulás – aggódva vártuk a brezsnyevi Szovjetunió válaszát. Ám a Vörös Hadsereg előbb lerohanta Afganisztánt...
13(Horváth Miklós: Magyarország az internacionalizmus szolgálatában, részlet,
http://www.xxszazadintezet.hu/bemutatkozo/bemutatkozo/horvath_miklos_magyarorsz.html
(...)1979. december 25. 26-án 76, AN22 és AN12 szállító repülőgépekkel földet ért Bagram repülő téren a teljes 105. szovjet légideszant hadosztály. December 27-e kritikus nap volt. Amikor a 105. hadosztály egységei harcjárműveikkel bevonultak Kabulba és elfoglalták a stratégiai jelentőségű csomópontokat, más egységek harckocsikkal bekerítették a Kabultól délre fekvő Daruloman kastélyt. Paputin, a szovjet belügyi csapatok tábornoka, néhány nappal korábban azt javasolta Aminnak, hogy biztonsági okokból költözzön oda, valamint megpróbálta rábeszélni, hogy az 1978 decemberében megkötött szerződés alapján hivatalosan forduljon katonai segítségért a Szovjetunióhoz, és mondjon le Karmal javára. Amin ellenállt, testőrei pedig meggyilkolták Paputint. Ez után a szovjet deszantosok megostromolták a palotát és megölték Amint, helyére Babrak Karmalt állították, aki vállalta a szovjetek hivatalos „behívását”.(...)
A lakosság, ahogy az várható volt, nem támogatta Karmalt, ellenkezőleg, harcot indított a „betolakodók” ellen. A 105. légideszant hadosztály kirakásával egyidejűleg Kuska és más határátkelő pontokon keresztül bevonult a 357. és a 66. gépesített lövészhadosztály. Ezek elfoglalták Heratot és a nyugaton fekvő Tarakot. Ugyanebben az időben a 360. és a 201. gépkocsizó lövészhadosztály Termezt támadva átkelt az Amu-Darján és folytatta az előnyomulást, mivel az ejtőernyősök birtokba vették a Szalang alagutat. E hadosztályok harckocsiijait nyerges vontatókon szállították. Az afgán hadsereg szívós ellenállást tanúsított a megszállókkal szemben. 1980 februárjában, az Afganisztánban állomásozó szovjet csapatok létszáma elérte a 85 000 főt.14
Az USA új hidegháborút hirdetett. Rakéták özönlöttek Európába SS20-asok, Pershingek. Mit hoz a holnap? Békében leszerelünk-e, vagy maroknyi radioaktív hamu marad utánunk szomorú mementóként? A fortélyos félelem igazgatta tetteinket, növelte szinte elviselhetetlenné a felelősséget...
(...)Stratégiai, népgazdasági, közigazgatási fontosság alapján I. sorolású –tehát a legnagyobb veszélynek kitett városok – a kormány értékelése szerint a következők: Budapest, Miskolc, Debrecen, Szeged, Pécs, Győr, Székesfehérvár, Szolnok és Dunaújváros, amely városokban és azok közvetlen környékén „összpontosulnak a párt és állami vezetés legfelső szervei és e területek egyben az ország legfontosabb politikai, államigazgatási, gazdasági és kulturális bázisai, központjai”. Ezekben a városokban és azok környékén él az ország mintegy 25%-a.
Az ezeket a városokat közel egy időben sújtó 3.8 Mt. TNT egyenértékű csapás – a polgárvédelem szakértőinek elemzése szerint – az többek között az alábbi következményekkel járna: Az ország vezetése nem riasztható, így a vezetés megsemmisülésével, kiesésével kell számolni, így szükség lesz a csapásterületen
14(Horváth Csaba: Afganisztán a „Szovjetunió Vietnamja”. PTE BTK Történettudományi
Intézet Modernkori Oroszország és Szovjetunió Történeti Kutatócsoport −MOSZT) kívül eső helyi szervek, a csapást nem szenvedett megyék, járások és települések vezető apparátusa önálló és kezdeményező tevékenységére. Az életvédelmi létesítmények nem felelnek meg a korszerű követelményeknek, illetve az óvóhelyek, mint raktárak funkcionálnak, ezért a közvetlen csapásterületen az egészségügyi veszteségek elérik az 1.150.000 főt – 400.000 fő azonnal meghal és 750.000 sérült egészségügyi ellátásra szorul –, amely az ország lakosságának 12%-át jelenti. A vizsgált városokban, de elsősorban a főváros területén összpontosul a tudományos kapacitás és általában a szellemi dolgozók túlnyomó többsége, valamint az újjáépítéshez nélkülözhetetlen szakmunkás gárda nagy része.(...)
A radioaktív kiszóródás következtébe, a kiszóródás ABC zónáiban további 800 000 sugársérülttel és sugárszennyezett személlyel kell számolni. Így az egészségügyi összveszteség közel 2 millió főre emelkedik, amely eléri az ország lakosságának mintegy 20%-át és a sérültek száma folyamatosan tovább növekszik. Ilyen körülmények között nincs mód az életben maradottak felkutatásra, kimentésére és az egészségügyi ellátásra sem lesz elegendő erő.15
Nem meglepő, hogy elszigetelt, egymásra utalt fiatalemberek közt életre szóló barátság köttetett. Együtt féltünk és együtt reméltünk mi négyen: a tiszteletre méltó efendik társasága. (E név egyik katonatársunk pihent elméjében született, és rajtunk ragadt a leszerelés után is.) Az idő bizonyította: a drámai végkifejlett elmaradt, békében telt el a katonaidő, hála az égieknek és a földieknek egyaránt, bolygónk sem vált gombafelhők kel csúfított kozmosz-szégyenévé.
