Aztán csendesen,
lassan,
titokban,
mint hó után
a föld,
felébredünk.
(a téboly
a halál álma,
halálunk virága
szerelem -)
Még élünk.
(Ararát rózsái hullnak)
Szemünk
bent rekedt vágyaiban
izzunk a járdakövön.
Régvolt nyarak
jóleső nyújtózásai közt
kapaszkodunk
egy Tökéletes Jó után –
Mert még akarunk.
Mert szívünkbe új meg új
csóvákat dob egy
valahol olvasott élet.
Mert megint lőni fognak ránk
és mi nem gondoltunk rá,
mert mi nem csináltuk.
Mert mi
másról álmodtunk a babacihánk alatt.
Mert mi
mert mi
még mégis élünk
madzagon húzott,
zörgő magányainkban,
az utcakukák
romjain –
És elfelejtettük a halált,
mert velünk volt,
nem tudtunk a tébolydákról,
mert bennünk volt,
megtagadtuk a szerelmet,
és leszámoltunk önmagunkkal –
Tán tíz éve is már,
hogy a tavasz elfelejtett,
de mi
most itt
még mindig érezzük
a cipőfűzőnk
kicsiny szárnyalásit
egy új nyár,
egy új év,
egy új
gyufalobbanás felé –
És felébredünk
és otthon vagyunk –
s amint fűre
a hajnali harmat józan cseppjei
hull ránk
az abbamaradás.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése