Lélekidő(n) 1.





Egy

A rózsákról általában

„Nézd el ezt a rózsát a kezedben, még most alig fakadt ki, de ha ráfújom a forró leheletem, egyik levele a másik után kifeslik. Légy te nekem ilyen sárga rózsám, nyisd ki a lelkedet, nyisd ki a szívedet előttem, akármit vallasz meg, nem haragszom érte, megbocsátok érte, akárhogy összetöröd vele a szívemet.”
(Jókai Mór)

Az éjszaka nagy pelyhekben halkan, szinte nesztelenül hullott a városra az első hó.
Hajnalra a szikrázó hidegben az ablakokon jégvirágok növekedtek, s egyre több indával kapaszkodtak minél fentebb.
Az egyik sarkon anyám sziluettjét pillantom meg a derengő napfelkeltében.
A míniumos drótkerítésre kapaszkodva kémleli az utat, jobbra-balra tekingetve. Hazavár: kettőnket, engem és a nevében is druszáját, Zsófia unokáját. Régóta figyelhet, mert haja vakítóan fehér a hótól, olyan, akár a hatalmas hegyek ormán növekvő csapadékoszlop, noha már egy jó ideje nem is esik.
Késő van.
Lassan homályba burkolódzik minden és megérkezik a köd is, mégis az aszfalton szétterjedő hódara tükrében ott ragyog anyám arcának torzója.
***
Egykori hollófekete haja immáron csatakosan lóg a szemébe, ahogyan meg-megbillen a Mennyország kapujában várakozva, s patyolatruhájának uszálya szélesen elterül ezen a Nefrit jade kövekkel szegélyezett úton. Aggódik, mert apám, nagyanyám, a férjem és a többiek is mind elmentek már, de mégsem találkoztak az útjaik. És abban a dimenzióban megszűnik az idő, így az Édes sohasem tudja, hogy vajon meddig kell még nap nap után a Canossáját járnia. Pokolnak érzi az Édent, s eszébe jut az nap, amikor a szovjet katonák majdnem lelőtték a kútnál. A háborúnak már majdnem vége volt. A katonák azon a napon mindent felgyújtottak, majd fiatal lányok után néztek, akiken kéjüket akarták kiélni.  Az egyik szeme sóvárogva végigkutatta Anyám hattyúi nyakát, teste finom ívét, kanyargó domborulatait…
***
Anyám úgy menekült meg, hogy lábai a földbe cövekeltek a puskatusok látványától, majd annak egyetlen rá célzott kakasától és a sivalkodó állatok rikácsolásától megszólalt benne a harsona, így kitépte magát az őt körülvevő szovjetek gyűrűjéből, majd fölmászott a lobogó háztetőre és a kert felőli udvaron a mélybe vetette magát.
Percek alatt minden semmivé vált. Ekkor értek oda a németek. És megmentették azokat, akiket még lehetett. Ezért volt az, hogy Anyám egészen másként látta a háborút. Mikor széjjelpillantott a reménytelenségben, a rend immáron megszűnt létezni, de a káoszban mégis megtalálta a világnak szaladt megmaradt tehenüket az elszakított kötelével, s még az udvaron felberzelt tollakkal futkorászó tyúkokat is.
Majd csönd lett. Füstszagú, reménytelen csönd. Anyám attól a naptól kezdve tagadta a Purgatórium létét.
- Jártam a Gyehennában – mesélte évekkel később -, de mire odaértem, szétégett a lelkem, nem áldott meg a megszentelő kegyelem – folytatta.
***
A többi Lélek régóta nem foglalkozik már Anyámmal.
- Habókos – gondolják.
Itt, lent minden kihalt, csak néha csúszkál egy-egy járókelő mérgesen oda- odacsapva a lábát a talajhoz, de mégsem néz rám senki sem.
Káromkodnak, sőt néha nagyokat köpnek mérgükben, s csak magukban suttogják:
- Gyerünk haza! Elég volt mára!
Ott, fönt, Anyám homlokán fehér csillag, szellő lábain fehér harisnya…
***
- Miből volt elég? – kérdezi magától egy-egy ember, miközben nyakukon egyre csak hízik az ütőér.
- Nekem nem elég az életből soha! – kiáltotta Anyám megtántorodva a hirtelen felállástól. Ekkor már áttétes rákos volt, s nem tudott túljutni azon a míniumos kerítésen sem. Olyan vagyok, mint medréből kilépő fo...folyó, szé...szét...áradok...s eljutok majd mindenhova, a Föld összes sarkába! Ott leszek mindenütt, ahol Ti is ott vagytok és utazni fogok, világot látni!
Anyám soha nem lépte át Magyarország határait, sem a csonkáét, sem a régiét, minden tekintetben kerítésen belül maradt. Néha kezeivel körívet rajzolt a tengelye körül megfordulva, s visszahuppant a betegágyára vagy a szobai WC-re. Fejét, amíg tudta két kezébe ejtette, s már nem sóhajtozott, csak vádlón tekintett ránk.
- Istenem, Istenem - suttogta ilyenkor rekedten- miért hagytál el engem, válaszolj, ha kérdezlek, miért?!
Majd lehajtotta a fejét, elmormolt egy Miatyánkot, s összeroskadt a kimerültségtől. Úgy kellett az ágyra fektetni. Ekkor már nem engedelmeskedtek neki a végtagjai sem.
***
Az utcán egyre jobban átjár a januári hideg. Összehúzom ugyan a kabátom, s a téli hóesésben előre-hátra táncolva elindulok hazafelé.
Mikor odaérek, összeszorul a gyomrom, s nem nyitom ki azonnal a kaput, hanem reszketek és várok. Vajon, élve találom-e még Anyámat? – suhan át agyamon a gondolat. Már sejtem az elkerülhetetlent, azt, ami ezután következik. Apám is ugyanígy szökött fel a Mennyekbe kilenc esztendővel ezelőtt, a Férjem meg már egy évtizede, hogy elfüstölgött az égi mezőkön.
Bent a lakás olyan zordul fagyos, mint a jégcsap, noha a fűtés minden erejével száguldozik a légben, s egyetlen mozdony katlanában sem lehetne ennél pokolibb a forróság.
Szédelegve tapogatózom a félhomályban az ágyig. Majd fülelek. Anyám még lélegzik. Felsóhajtok: - Él még… Ezek szerint ma sem… - gondolom.
És magam vagyok, reménytelenül egyes-egyedül önmagam.
Van azért némi fény, pompa, csillogás is ebben az őrült, betegségekkel, háborúkkal, gonoszsággal, képmutatásokkal terhes világban, de végül nem marad más csak az egyedüllét – vallom. Öröktől fogva magunk vagyunk – fejezem be a mondatot…
***
Anyám mindeközben álmodik. Fiatal lány ismét, aki a háború idején szörnyen éhes és szomjas volt. És majdnem agyonlőtte egy szovjet tiszt, mert csillapítani szerette volna szomját…
***
Másnap visszalopakodott a kúthoz, de abból nem merhetett vizet, mert az egyik szoci helyette a barátnőjét - miután erőszakot tett rajta - röhögve belelőtte a kútba.
A lány neve Edith volt. Miközben megpróbált elmenekülni, csak a saját belső zenéjét hallotta, ahogyan a lelkéből felhangzik a lágy, édesbús muzsika. A sorozat a hátán érte. Még éppen lerogyott egy dombot formáló törmelékkupacra. Már nem érzett fájdalmat. Jóleső melegség öntötte el. Még fölnézett a füstgomolyos, szürke égre, ahol a hópelyhek egyre csak forogtak, s röpültek is tovább. Úgy érezte, mintha ő is szállna odafenn, nagyon magasan, egy csodálatos sohasem hallott mennyei szimfónia kíséretében. Szemei elhomályosultak, s lassacskán lecsukódtak.
***
Anyám a hamu alatt talált egy pléhbögrét és a csorgó eresz alá tette. Így tudott csak inni. Élelem sem maradt a házban, minden a tűz martalékává vált. Anyám, amikor már tudott menni, a szőlőbe iramodott a szülei után, akik Őt hátrahagyva elmenekültek.
Akkor is ilyen átkozott idő volt. Anyám néhány uborka ízű, ropogós tulipánszirmot rágott el a virágoskertből, amelyeknek szárai már hosszan kéredzkedtek kifelé a felengedett földből. Éjszaka még a boglyában aludt, de így is nagyon fázott. Láztól forrott a teste, s egyre csak reszketett. Reggelre gőzölgött a lehelete, s addigra a pocsolyákon is fagyos hártya feszült. Mind megdermedtek a szerelem, a kiviruló természet ősi jelképei, a tulipánok is. Anyám ott feküdt a földön a felbukkanó halvány nap simogatásában, és a halálán gondolkodott. Mellbimbói udvarai az égre feszültek, tüdeje zihált, s szemei pupilla nélküli homályában arca előkelően finommá, viaszossá vált, és Isten a minaretnyaka íveltségében meglátta a lágy, bűvös női csodát, mit birtokba venni igazi káprázat, a beteljesült férfiálmot. Ez a csillagokba kapaszkodó érzékiség, s a halk sóhajtások fájdalomba szökellő dallamai mentették meg Anyámat. Mikor a csőszkunyhóhoz ért, már alvadt vér csorgott duzzadt ajkaiból, szemei alatt lilásvörös foltok festették meg orcájának ívét, vállai rángatóztak a sírástól, s pondróként csúszva könyörgött az életéért. Lázálmai forgatagában kampós orrú, nagyfejű, fényes fekete testek ugrálták körül, nyakukban sárgásvörösen izzó madártollakkal…
- Pestisdoktor maszk – lihegte. Az jó - tette még hozzá -, mert elűzi a gonosz démonokat és ártó szellemeket… Hozzatok gyógynövényeket! – üvöltötte később. Hol vagyok? – folytatta eme delíriumos vízióban a kérdéseit. Hozzatok rozmaringot! Űzzétek ki a fúriákat! Jönnek barátaim: a hosszúszakállú, fonnyadtszürke arcú férfiak, akik eltűntek valahol messze, s a nők is, akiket mégis lelőttek az oroszok. Edith. Hol van Edith?
Anyám a zsidósoron nőtt fel, noha felmenői között még csak véletlenül sem akadt egyetlen szemitaszármazású sem. Gyermekkorunkban mi nem zsidózhattunk soha, Anyám persze, ha végigmentünk az utcán rá-rámutogatott az emberekre, s sosem mulasztotta el halkan megjegyezni:
- Ez is zsidó…
Különben szerettük azokat az embereket, s a mai napig nem értem a történelem velük szemben elkövetett vétkeit, de azt pontosan tudom, miért lett az én nevem: Judit.
***
És eljött a tavasz. A madarak vegyes kórusa betöltötte a szőlőskertet. Fűst szállt az ég felé, de oly fehér volt, mint a Vatikánban, midőn pápára talál a nép. A tőkék között ruhákat, régi rongyokat égetett egy görnyedt hátú asszony. Valaha a nagyanyám volt. Mire megöregedett, csaknem a földet söpörték kezei, annyira közel simult a felszínhez a gerince…
Anyám a kikelet kezdetén még egy bárányfelhőn ült, és az arra röpködő Angyaloktól folyton azt kérdezgette:
- Mennyi az idő?
Az Angyalok ilyenkor nevetgélve szállnak szerteszét, itt a Földön az idő kereke pedig egyre csak forgott tovább…
***
Anyám túlélte a szívbelhártya-gyulladást. A betegség nem tudta megsebezni és elveszejteni. Azon a nyáron már neki bókoltak az erdő fái, kezéhez nyújtották édes-fanyar termésüket a cserjék és a bokrok, lábához simultak a füvek és a perjék. A madarak énekelve, csengő-bongó trillákkal fogadták mindenütt, amerre csak járt, az erdei vadak előbújnak rejtekükből, s utódokat nemzettek, neveltek a tiszteletére.
És a rózsák szirmokat bontottak, élettel, szerelemmel telt meg az újjáéledő természet.
Anyám rózsa volt, a legnemesebb növény, amelyet valaha is megérinthetett emberi kéz, gyönyörködhetett illatában és termetében a szem. És minden titkot ismert, amelyet ennek a növénynek a titkos kódexe feltárhatott ember előtt.
***
- A Bibliában mindenütt megtalálod a rózsa nyomát –jegyezte meg csak úgy mellékesen egy napfényes délután Anyám.
Akkor még egészséges volt, élettel, reményekkel, álmokkal tele. A szivárvány minden egyes színe benne élt. A kószáló szél megremegtette haja selymét, a hajnal harmatcseppjei neki bókoltak, s még a sötét felhők mögül is kibukkant a nap, ha sűrű pillái közül kitekintve Anyámra révedt tekintete.
- Tudtad, hogy Babilon ékírású tábláin a rózsát a szépség példaképeként említik?- folytatta Anyám elmerengve. Midasz király kertjét hatvanszirmú rózsák ékesítették. Szeretném, ha nekem is lenne egy ilyen rózsafám vagy, ha csupán annyi virágom, amennyivel Néró palotáját díszítették fel Rómában – súgta a fülembe epekedőn, miközben messze a horizont fölé sugárzott a tekintete.
- De hiszen az éppen kétszázezerre rúghatott. Így tanultam – válaszoltam neki. És azt tudtad, hogy a 13. században már a kolostorkertek növényeiből és a rózsa terméséből készítették a rózsafüzéreket? – kérdeztem vissza.
- Árpád-házi Szent Erzsébet kosarában Isten rózsává változtatott minden szegényeknek szánt alamizsnát, hogy nehogy megtiltsák neki a róluk való gondoskodást – vágta rá Anyám. És Erzsébet három nappal hamarabb, mint, ahogyan elközelgett a vég, már tudta, hogy felköltözik a Mennyekbe – folytatta. VI. Kelemen pápa pedig aranyrózsával hálálta meg Nagy Lajos király jóságát.
Ne feledd soha, hogy te is rózsa vagy! Olyan vörös, mint Carmené, de a sorsod mégis másként van megírva, tudom.
Ezután a beszélgetés után egészen ennek az esztendőnek a tavaszáig nem is jutottak eszembe a rózsák. Mélyen az emlékeimbe rejtettem őket, ott ritkítgattam vesszejeiket, s, mielőtt elközelgett a tél, gondosan betakartam őket, óvtam és vigyáztam a virágaim.

Folytatása következik.

5 megjegyzés :

  1. Már tudom, Juditkám, honnan van a kitartásod, erőd, és gratulálok ehhez az emléksorhoz.

    VálaszTörlés
  2. Megkapóan emlékezel, kedves Ditta.

    VálaszTörlés
  3. "...a mai napig nem értem a történelem velük szemben elkövetett vétkeit..."
    Ezt nem is lehet érteni!
    Szabolcs

    VálaszTörlés
  4. A történelem mindenkivel szemben elköveti a saját vétkeit.Mert a történelem tény, amit tanulsz róla pedig mese. De, ahogy Judit ír, ahogy szövi a szavait, mint a sors szövétnekét, annyira egyéni és különleges, hogy meg kell állni egy pillanatra, hogy tudjak lélegzetet venni. Judit, Te ÍRSZ!

    VálaszTörlés
  5. Mindenkinek nagyon szépen köszönöm! Évikém, külön is imádtam, ahogyan hozzám szóltál!

    VálaszTörlés