Kapolyi Noémi: Az idő

Élete fiatal éveiben még nem tulajdonított különösebb jelentőséget a dolognak, csak hallgatta, ahogy mások mondogatták, múlik az idő, nagyon megy az idő, öregebbek beszélték, hogy fogy az idő.

De számára ez a megfoghatatlan fogalom nem létezett, nem érdekelte, egyáltalán nem evvel foglalkozott, tanult, mindent elkövetett, hogy szülőfalujától messzire elkerülhessen és semmi mást nem akart, csak élni, megmutatni a világnak, hogy ő mit tud, mire képes, hogy felfedezzék őt.

Közben ismerkedett, randevúzott és nem szeretett bele senkibe. Nem is érdekelték az emberek, mert neki megvoltak a saját céljai, és ha az embernek vannak céljai, akkor hogyan is érhetne rá más gondjaira és ügyeire, pláne a barátságára, ami elvonná a saját elképzeléseitől a figyelmét.

Ha pedig úgy tűnt neki, hogy valaki közeledni próbált hozzá és netán még érzelmeket is táplált iránta, azonnal elvágta a szálakat és tovább állt.

Sikeres ember lett, jó egzisztenciával, széles ismeretségi körrel, aki szinte csak aludni járt haza, remek ruhákat hordott, szakterületén nagy tudással rendelkezett és elismerték.

Ahonnan jött, már régen elfelejtette, néha napján még álmodott a házról ahol felnőtt, a patak partjáról, de aztán ezek is elhomályosultak.

Nem voltak lelkifurdalásai, egyszer egy vitában a kollégája szemére vetette, hogy neki nincs lelkiismerete- hát érdekes- gondolkodott- valóban nincs.

Ezt is olyan felesleges dolognak vélte, ami ha engedik felszínre törni, akkor csak szorongást okoz, vannak dolgok, amiken nem érdemes gondolkodni, ez is olyan volt a számára.

Reggel az egyetem portáján régimódi, kézzel írott levél várta a falujából, csodálkozott is, amikor jelezték neki, hogy postája van.

Amikor felbontotta, ronda kézírással adta tudtára a szomszéd, hogy már senkije nincs és az időpontot a temetésről.

Mire a sajnálkozó levél végére ért, csak dühöt érzett, mert ez az iromány is arra emlékeztette, honnan jött, pedig mindent elkövetett, hogy ne érezze magát alantasnak, de megint a sors az orrára koppantott azzal, hogy nem engedi elfelejteni.

Professzorként semmi oka nem volt arra, hogy kevesebbnek érezze magát, most még is itt volt a levél.

Hirtelen mozdulattal összegyűrte és kidobta a szemétbe.

Ő már ide tartozónak érezte magát, neki nem volt dolga máshol.

Reggel a tiszta napfény észrevétlenül surrant be a nyitott bejárati ajtón, amikor a falitükör elé visszalépett, hogy megigazítsa az öltönyét.

Tekintete futólag az élesen megvilágított arcára tévedt aztán ott is maradt.

Nem számított erre.

Hajában éles kontraszttal villantak a fehér szálak. A szeme és az arca tele volt azokkal a pókháló szerű ráncokkal, amelyek a szoba fényében még nem is látszódtak.

Bal kezének ujjaival finoman végigsimított a szeme fölött, öregség, villant át az agyán.

-Hogy történhetett ez ilyen hirtelen?- kérdezte halkan.

Egész nap furcsán érezte magát. Olyan benyomása támadt, mintha néha egyik-másik kolléga vagy hallgató elidőzne az arcán.

De amikor a másik szemeibe nézett az elkapta a tekintetét.

Rajtakaptam -suhant át benne a felismerés- , aki elrántja a tekintetét az tényleg figyelt.

Elkönyvelte magában kik voltak az nap, akik őt nézték. 

Pedig- morfondírozott- a tudásom és a tekintélyem mit sem változott, mégis figyelnek és méricskélnek.

Napok alatt pedig valami dühféle kezdett felgerjedni benne- nem elég nekik amit eddig letettem az asztalra?! - gondolkodott tovább -,  mert ne csak okos legyen valaki, hanem csillogjon is hozzá, divatos és kellemes megjelenésével kápráztasson is, különben már nem elég?!

Most is sziporkázott a társadalmi eseményeken, de közben már átlátott rajtuk.

Érezte a figyelmükben a rosszindulatot, ahogy ragyogó szemekkel nézték őt, de közben minden idegszálukkal azt várták, mikor néz el vagy ront el valamit.

Nem hordott szemüveget, de megfordult a fejében hogy rendel egyet, most viszont esze ágában sem volt.

-Csak elárulnám magam vele- vélekedett este az ágy szélén ülve- kimutatnám a gyengeségemet.

Aztán egy másik este, lefekvés előtt ötlött az eszébe, hogy ez az a bizonyos idő, amit unásig emlegettek, ez a körforgás, ami megkerülhetetlen a maga igazságtalanságával, mert vasakarattal és vért izzadva elért valamit végre, és amikor élvezhetné, elkezd rohamosan öregedni.

Mert az idő az egy fogalom, csupán de mégis múlik a biologikumunk felett- tűnődött- azonban kell, hogy legyen valami, ami megállíthatná, ma, amikor annyi mindenre találhatunk választ, elméletileg legalábbis rengeteg dologra.

Először a könyvtárban számítógépen keresgélt, elképesztő mennyiségű anyagot talált, vallás, mitológia, elvont gondolatok, meditáció, szinte végtelen. Némelyikbe belenézett, de sokszor a lélek hallhatatlanságánál kötött ki. De a test és a lélek együtt, valami ilyesmi foglalkoztatta őt.

Együtt kellene megőrizni mindazt ami, van.

A test elporlad és a lélek örök, szép gondolat- tűnődött-, de akkor minek is küszködtem, ha a végén mindez semmivé lesz és kezdhetem elölről, valahol a Mennyben vagy a Földön vagy ki tudja hol? 

Néha ott motoszkált benne, hogy nem kellene minden idejében evvel foglalkozni, hanem éljen és csinálja a mindennapokat, ahogy eddig és lehetőleg érezze jól magát, de ahogy beesteledett és otthon leült újra rátörtek a félelemmel vegyes szorongató gondolatai.

Beleöregszem ebbe a monotóniába, mert úgy élek és ezért, talán ez az oka, hogy úgy öregszem, ahogy ők. De az elmém ki tud szakadni ebből, csak senki nem próbálta, vagy ha igen akkor nem egy ilyen közoldalon fogja megírni, ha már rájött valamire egyáltalán.

-Időtlenség, igen, ez lenne, amit megpróbálnék- motyogta maga elé.

Most először fordult meg a fejében az a gondolat, hogy vissza kellene menni oda, ahonnan indult.

Gyönyörű késő tavasz volt, amikor eldöntötte, hogy sátrazni indul egyedül. Rengeteg szabadsága összegyűlt és még fizetés nélküli időszakot is kért egy tudományos munka összeállítására hivatkozva.

Kirándulni és mozogni mindig szívesen ment, így szinte mindene megvolt hozzá.

Évtizedek óta nem járt a falujában, és most amikor bekanyarodott autójával a bekötőúton, kellemetlenül érezte magát.

Az első felbukkanó házakat nem ismerte fel, talán akkoriban itt nem is állt semmi.

De az erdő irányában az utacskák nem változtak, úgy kanyarogtak, mint gyerekkorában, önkéntelenül emlékezett és már hajtott is rá a forrás felé vezető murvás útra.

Aztán leállította a kocsiját egy erdő széli simább részen és felpakolt, hogy gyalogosan folytassa útját a majd negyven évvel ezelőtti rejtekhely felé.

Pontos elképzelése volt arról, hogyan fog letelepedni, számos túlélésről szóló könyvet elolvasott, mielőtt nekivágott ennek az időkereső túrának.

Az ösvénnyé vékonyodó útról egy sziklánál letért, ahonnan már az érintetlen erdőben haladt tovább.

Bokrok, kidőlt törzsek és magas, vastag törzsű fák közt ment az enyhe emelkedőn. A frissen sarjadó ritkás lombokon melegen sütött be a napfény és a hullott gallyakon lépdelve a ropogáson kívül semmilyen neszt nem hallott. Mindent átjárt az üdeség és az élet. Jó óra telt el így, mire tudatosult benne. Érezte, hogy megizzadt, hozott magával váltóruhát, de úgy tervezte, nem fogja naponta cserélni, még az is lehet, hogy két vagy három napig is ugyanabban a ruhában kell lennie, de nem volt ínyére. Már ferdén sütött a Nap, amikor rátalált a sziklahasadékra, nem akart a mélyére a hideg nyirkosságba pakolni, de szélfogónak mindenképpen jó alapot nyújtott és neki lehetett támasztani a tervezett menedéket.

Az első este nagyon jól feltalálta magát, főzött, evett, fekhelyről is gondoskodott és száraz idő lévén melegen is sikerült tartani magát, meditálni nem tudott, de valami büszkeségfélét érzett, hogy csodálkoznak biztosan a kollégák, hogy nekivágott egy ilyen magányos kalandnak. De már a második nap délutánján rátalált az unalom. Néha megrezzent egy ág, amitől megijedt, de általában vagy nem is látta, hogy mi volt ott, vagy pedig csak valami apró kis állatot vélt elsuhanni. Meditálni most sem tudott, de rosszul érezte magát. Este leszállt a köd és csurom vizes lett a ruhája, a bőréig nem jutott el a nedvesség, de reggelre iszonyúan fázott és mire a tüzet meg akarta gyújtani, már úgy átnedvesedett, hogy nem sikerült neki. Napról napra egyre elhagyatottabbnak érezte magát az erdőben. Unta és utálta az egészet. Nem is értette magát, hogy juthatott eszébe ekkora baromság, hogy ő és a természet, amikor szinte az egész életét kollégiumokban meg jól fűtött lakásokban és előadótermekben töltötte.

A lakása az egyetemmel szemben volt, haza nem mehetett, mert akkor mindenki látni fogja, hogy lám-lám, nem ment neki.

Valami szálloda esetleg, de amikor reggel a forrásnál megmosta az arcát, olyan borostásan nézett ki, hogy így nem jelenhetne meg sehol.

A legküzdelmesebb nyolcadik nap után belegémberedve és unva, céltalanul ült egy rönkön a menedéke előtt, amikor ágak reccsenésére lett figyelmes. Jól hallotta, ahogy közeledik valaki, óvatosan, és lassan de aztán az utolsó pillanatban, legalábbis amit ő annak számított, hogy előlépjen a sűrűből a valaki, minden zaj elhallgatott. Egy ideig rossz érzésekkel, tétován forgatta a fejét, de aztán elfoglalta magát a tűz gyújtásával és kinyitott egy konzervet.

Éjjel megint hallotta az ágak ropogását, de megnyugtatta magát, hogy csak valami őz lehet, hiszen erre medvék nem élnek és a faluból meg ilyenkor itt senki sem jár.

Reggel, amikor már a napon üldögélt akkor jutott eszébe, hogy álmodott. Azt álmodta, hogy ő a táborhelyén, a fekhelyén alszik, még a hálózsák is rajta volt, mellette egy fatönkön áttetsző alak üldögélt. Mintha csontvázszerű testét csak valami háló vékonyságú lengeség takarta volna, koponyáján is áttetsző fátyollal és őt nézte, nem volt rémületes a jelenség, mintha azon kívül, hogy az alvót figyelte nem akart volna semmit. Érdekes- gondolta-, de ez csak álom volt- zárta le magában.

Most már minden nap álmatagon és vánszorgás szerűen telt, magányosnak és elveszettnek érezte magát, semmi nem jutott az eszébe, még a munkaügyei sem, meditálni már nem is próbált, csak ült bambán, a fatönkön egész nap. Alig evett valamit, ereje is kevesebb lett. Sejtette, hogy alaposan elkezdett leépülni, de arra jutott, hogy majd összeszedi magát, ha eljön az ideje, most csak itt kell lennie, és hogy miért is, mert az idő, igen, valami ilyesmi miatt.

Sokat aludt az utóbbi napokban, vagy üldögélt, vagy pihent, főként nappal, mert akkor nem fázott fekve sem éjjel pedig életben tartotta a tüzet és amellett üldögélt. Hajnalban, amikor arcot mosott a forrásnál akkor gyűjtötte össze a fát éjszakára, de egyre több pihenővel és egyre több apró fordulóval, mert nem bírta egyszerre elhozni az ágakat. 

Esteledett, amikor ismét közelgő léptek alatt ropogtak a gallyak a ritkás fűvel benőtt erdei talajon.

Még nem gyújtott tüzet, de már a szokásos helyen ült.

A bokrok közül olyan hirtelen lépett elő az áttetsző fátyollal takart csontvázszerű alak és állt meg a tűzrakóhely másik, vele szemben lévő oldalán hogy szinte fel sem fogta.

Csak ült tovább a tönkön és nézett előre.

Az alak egy ott heverő faágra ült és mire ő hebegni kezdett, halk nyöszörgései között megszólalt:

-Olyan régen nem keresett senki, hát eljöttem, kíváncsi voltam ki az.

Lassan tisztuló tudatával, egész halkan felnyögött:

-Ki vagy te?

-Ne kérdezd már ezt, miért mindig csak ezt kérdezitek tőlem? Ennél többre is képes vagy, szerinted én ki vagyok?

-A Halál és értem jöttél, ugye?-suttogott.

-Halál? Annak hívtok leginkább, pedig én az is vagyok, amit keresel, illetve kerestél eddig, amíg büszke és szerinted tiszta elmével nekivágtál, pedig az elméd most tiszta, mert üres. Én vagyok a múló idő, és hogy miért? Azért mert az örökkévalóságban kell, hogy legyen valaki, akinek az a dolga, hogy a nem örök lényeknek legyen kezdet és vég, ami után majd jöhet az örökkévalóság, amihez én, már nem kellek. Korán jöttem, de mivel látni akartál engem, inkább nem vártam tovább, mert annyira leépültél. Megoldást akartál. Emlékszel még mire kerested a választ?- koponyáját figyelmesen előre döntve várta a feleletét.

Ő meg csak ült a tönkön és egyetlen gondolata sem volt. Végül csak a fejét csóválta meg elkeseredetten.

-Nem emlékszem- suttogta rekedten.

Még a fátyolozott alak ült egy darabig, majd halványodni kezdett.

-Ne még- nyöszörgött neki.

-Akkor mondd, ha akarsz valamit- válaszolt sürgetően.

-Mi lesz most velem?- nagy szemei sovány arcából eszelősen várták a választ.

-Tudod mit, válassz, figyelj, így nézel ki most-csontváz karjával a tűzrakóhely oldalához mutatott, ahol felsejlett majd egyre erősebben látszódott ő maga. Egy teljesen leépült és kiürült emberi roncs, bő ruháiban koszosan és őszen, összeaszva ácsorgott és a semmit nézte- ilyenné váltál mostanra és élhetsz így ha kéred még sokáig valahol, egy otthonban vagy itt az erdőben is akár, de eljöhetsz velem is, ha akarsz most. Ez részemről hidd el ez egy gáláns ajánlat, sokan választották már az előzőt, őket nevezitek remetéknek, de hogy így mi az értelme bárminek, azt nem tudom.

-Olyan szeretnék lenni, mint amilyen voltam- rebegte halkan.

-Azt már nem lehet- jelentette ki ekkor az alak- akkor kellett volna átgondolni mindent, amikor még alkalmad volt rá, most csak azért van némi döntési lehetőséged, mert megengedem, rendnek kell lennie, mit gondolsz, mi lenne, ha mindenhol az történne, amit hol az egyik, hol meg a másik akar. Egy káosz, az lenne. Na, dönts, mert dolgom van még.

A csend hosszabbra nyúlt.

Ekkor a csontváz alak felállt a faágról odalépett az ülő alakhoz, finoman megérintette a vállát és megszólalt:

a-na, akkor add a kezed. Nem választottál és abban állapodtam meg a főnökömmel, hogy ha nem választasz, akkor te vagy még a dolgom.