M. Fehérvári Judit: Stiglickerti ötvenhárom és fél


















A hold papucsából
kibuggyan az éj,
itatóspapír volt
a tegnapi nap,
s a felitatott pacákban
benne ragadt.
Így ma is csütörtök vagyok…
Tavaly is az voltam
egész évben.
Kormot szitált halálod
ebbe a napba,
s a felhők ropogása
a nagy zivatarok alatt
meg nem született tenger
hínáros levélfonákkal:
Belőled ennyi maradt.
*

Már összeomlottam.
Nem emlékszem semmire sem.
Valahol Pesten indultunk volna
a Szent Lászlóból haza,
de a melletted fekvő néni
azt mondta, már az összes
neurológus látta, voltak
nyolcan vagy tízen…
Pedig már vártam,
hogy felébredj,
de a kóma a tudat
sötét éjszakája vagy
valamiféle fekete lyuk.
*

Csakhogy mégis galaktikák
azok, így itt vagy velem
hétfőn és kedden és szerdán
és pénteken, s minden hétvégén,
de csütörtökönként eljátszod
a halálod ma is.
*


Ma egy kisfiú táncát néztem,
éppen két esztendős múlt…
Emlékszem, ebben a korodban
milyen bájos voltál, mikor a
játszótéri szélben csak neked
nyújtotta kezeit a hinta,
és volt palinta meg libikóka-
billenéses álmaid.
*

Már nem álmodom.
Ebbe a csütörtökbe belefulladok
lassan, és nem akarok otthon
lenni, ahol te már sohasem vagy ott…
Kisiklottak a tegnapok, nem maradt más,
csak bánatesőbe csomagolt sóvárgás…
Ma is ebből vagyok.
*

A tárgyainkat befodrozza a múlt,
gyógyulásra semmi ok,
a szobád összeomlott, akár a
légópince, csak az utcai rianások alatt
vagyok néha ott.
*

És nem akarok látni senkit,
emlékeim nem fölösleges holmik,
az EGY kincset rejtik,
és a múlandóság örök rugói
téged idéznek hinni a múltat,
mert már ott sem vagyunk
mi ketten ott.
*

Látom a csöndet, ahogyan
ásít, unja magát és befedezi
a harangszót festményeid
szivárványa és mindkét
varázsdobozod tartalma hiányoddal
is többé lett…
Mélabús kilátóvá váltam.
*

S míg te a csillagkapukat nyitogatod,
kulcsra zárod, kilincs fel, kinyit…
Hétpontos zár, vissza, bezár,
magamba szívom a letűnő,
fekete lyukak koncentrikus köreit…
Tenyeremben az összes információt
összegyűjtöm, s rájuk fúvok, akár a
pitypangbóbitára, ha mégis
eltévednél, szívemben térképet rajzol
a hazaút.
*

Már leszálltam a vonatról, papucsaim
hagytam csak abban a kupéban ott,
utazóink sorban felrakva, de bensőmben
egy ladik lakott: szívem alatt evezőlapátok,
alteregóm fülében egy albatrosz csapkodott.
*

A kikötőben soha sincs éj, mindig ismeretlen
arcokkal tele a dokk. Ma végigkérdeztem
az összes embert, nem láttak-e véletlenül ott.
Ostobán néztek rám, mert az arcom
egyik fele fogfájással van tele,
és többé a fogtündér sem látogat…
Így csak a te apró szárnyad árnyát
láttam fodrozódni a hullámokban,
amint galaktikákat nyitogat.
*

Holnap dagály lesz, szerencse,
hogy gyöngykagylókat gyűjtesz éppen,
de egy lélegzetvétel erejéig mégis
a felszínre írod, hogy „Itt járt Zsófia.”,
és apálykor a hangod is hallom majd,
mikor visszahajtogatott szárnyaim
kibontom éppen ott.
*

A Duna holtágában megbotlott egy csónak,
tiszainak képzelte magát…
Ebből sem lesz már daliás huszár! – mondaná
Apám, mikor még csak csákókat hajtogatna,
s nem emésztené bensejét egy zátonyokkal
mélabús tócsa… Persze, Te ezt nem hallanád már
vagy mégis, ha a kozmikus terv a galaktikák
közötti időutazás.



M. Fehérvári Judit


Debrecen, 2017. március 29. (Éjjel fél 11-től éjfélig.)


4 megjegyzés :

  1. "...szívemben térképet rajzol
    a hazaút"

    http://parameter.sk/sites/default/files/styles/image_of_article/public/photos/tech/empatia.jpg?itok=YFDtfxOq

    VálaszTörlés
  2. Köszönöm Tibor, ezt a távoli érintést! Nagyon jól esik.

    VálaszTörlés
  3. Mi volt, mi történt? - újra és újra végiggondolt emlékezésről írtál, kedves Ditta. Ez a hosszabb lélegzetű versed is kifejezi, mennyire zaklatottan, sűrűsödve él benned a fájó múlt, és hogy nehezen éled meg a Zsófi nélküli napjaid. Kell, hogy némi vigaszt adjon: a kozmikus tervben (vagy nevezhetjük bárhogyan) mindannyian tételek vagyunk.

    VálaszTörlés
  4. Drága Ditta, fájdalmas emlékezés, vagy talán mondhatnám elbeszélő költemény, amibe saját érzelmeid fontad bele.
    Életed nagy változása új ösvényre terel, és kívánom találd meg önmagad.
    Ha azt mondom veled érzek, az igaz, de átélni amit Te, azt csak az tudhatja, aki hasonló sorsban él, de segíteni ő sem tud, csak önmagad teheted. hisz a legjobb barátja neked önmagad vagy.

    Szeretettel ölellek: Mila

    VálaszTörlés