Hófödte fehér tájakon
fekete varjak rajzokon.
Lombvesztett faágakon,fehérségben mint gyászözön,
temetésre károg hangja, közöny,
egyre csak ismétli daltalan
a nyár már messze van,
Nem fél tőled, te sem tőle,
nem hívják meg esküvőre,
csak az elmúlást károgja,
a kezdetre nincs dallama.
Varjú szállt az ablakomra,
vár halálos alkalomra,
dió leszek, csőrébe vesz,
megeszi gerezdjeimet.
Hófödte fehér tájakon
fekete varjak rajzokon.
Lombvesztett faágakon,
fehérségben mint gyászözön,
temetésre károg hangja, közöny,
egyre csak ismétli daltalan
a nyár már messze van,
Nem fél tőled, te sem tőle,
nem hívják meg esküvőre,
csak az elmúlást károgja,
a kezdetre nincs dallama.
Varjú szállt az ablakomra,
vár halálos alkalomra,
dió leszek, csőrébe vesz,
megeszi gerezdjeimet.
Kétszeresen olvashattam, kedves Sarolta, ha ez szándékos volt, úgy érdekesen éreztetted a varjak ismétlődő, monoton károgását... Vagy mintha csak szerzőileg mormolnád magad elé újra meg újra, ami sűrűn elfoglalja elméd mostanság. De ha így van, ha nem, azt kell mondjam (verszárlatod mondatja velem): adakozó vagy te, mindenek (elkerülhetetlen elmúlásunk) ellenére... :-d
VálaszTörlés