Tágra nyílt szeméből
gyöngykönnyek peregnek,
ajka szögletében
lassan összegyűlnek.
Mozdulatlanul ül,
csak a semmit nézi,
a rák-diagnózis
halálát ígéri.
Esélye már nincsen,
áttétek képződtek,
kiürült lelkében
félelmek vergődnek.
Elfogytak a szavak,
néma bánat maradt,
fiatal élete
fonala elszakad.
Vele szomorkodik,
aki csak ismerte,
peregnek a könnyek
részvétből eredve.
Szomorú karácsony,
talán az utolsó.
Enyhítse félelmed
borral teli kancsó!
Igyunk a reményre,
a jobb egészségre,
szálljon imánk égbe
gyógyulásod kérve!
Szomorú indíttatásból írtad ezt a versed, Sarolta, átérezve a fiatal lélek megrendültségét. Átérzi ezt mindenki, ha már nem számítanak a beteg felépülésére... Így van ez, ha idősebbeket sújt le a kór, s különösen keserves, ha e helyzetben a sokkal fiatalabbak nem is gondolják, számukra mily kevés adatott... ;(
VálaszTörlésSajnos, a vers aktuális, mint bölcs öreg, belenyugszom, hisz aki született, meg kell halnia.
Törlés