Egyszerre
mindenhonnan megperzseli a szemgolyóim a fény, elvakítva a mindennapokat,
arcokat, a múltat és a jelent, s jövőtlenül csapódik be a gravitációba, akár
egy meteorit. Sem fájdalmat, sem szomorúságot nem érez, hiszen biztos benne, hogy
álmodik. A kacagós gyermekkor után a felnőttlét árnyai néha-néha
visszaintegetnek, s csak hóviharok és halálok állítanak meg, hogy
elgondolkodhassam az élet megannyi értelmetlenségén. Persze, relatív dolog ez,
hiszen, ami számomra félelem és koromfoltos égbolt, az másnak a természeti
elemekkel vívott győztes harc. És elérkezik az idő, midőn saját létét is
megkérdőjelezi az ember. Teste, szelleme már belefásul a jelenbe, ami mindig
hiányokkal van tele, s több ránca van már, mint Időapónak, ki rokkáján egyre
csak fonja és fonja az esztendőket. És bölcsebb lett vajon az a kisgyermek, ki
mindenben csak a csodát látta? Az égi meséket. Nem hiszem. Annyi mindent kell
katalogizálni, számba venni: tanítások állnak szemben a „Miértekkel?”,
hétköznapok emelkednek ünnepekké, míg az ünnepek lealacsonyodnak a magányosság mélyére.
Egyre szűkül az ösvény, elillannak a folyosók, s egy napon rádöbben az ember
arra, hogy ez már nem az ő ideje, valahol még a múlt században elveszett a
Teremtésben, s, csak egyetlen út van immáron, mi hazaviszi, de még keresnie
kell a labirintus bejáratát, mert eltűnni sokkal nehezebb, mint megszületni.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése