Hétfő van, ez a nap sem más, mint a többi.Talán tűnődöm kéne, hogy ma sem engem temettek.A bokrok, mint grafit-szürke lófejek lobognak,a horizont nyergén átfordult szellő idáig cipeli a térbe mártózó akácsor fürtös szirmainak könnyű illatát. Esik. A temetésről hazatért gyásznép szorongó csöndjét oldja az evidenciák közül mutáló közöny. Már nem is harangoznak, nem is sírnak, de vakon is látják az elmúlás folyton változó jelbeszédeit.
Mi, emberek jeltelen díszletei lettünk mindannak, amit hiún és vakmerőn valósággá kovácsolt köröttünk az emlékezet. Már-már képtelenek vagyunk betelni vele, mindez annyira félelmetesen egyszerű látványa a létezésnek, pedig a világ üllőiről szertehullt szikrákkal, szilánkokkal teli, tágra nyitott szemünkben több üresség van, mint a csillagtalan éjjel takarózó tavak maszatos tükreiben.
Azt mondjuk: kímélet; ez is hozzá tartozik az egyszerűség elegáns bölcsességéhez, de alul marad az érzékeny öngondoskodás mozdíthatatlan mércéjén.Már annak is örülhetünk, hogy nem valljuk szentül,hogy minden madarat le kellene lőni,
egy befejezhetetlen halotti tor reményében, csak mert a varjak, cinegék tévesen tudják, amikor az olvadó hótól lucskos fejszék nyüszítenek a fenyőfa tövén, hogy az ember imád halottat öltöztetni. Az önismeret törékeny, az öncsalás hajlékony, a szeretet halmazállapota pedig csak az agóniában állapítható meg egyértelműen. Céltudatos türelemjáték kivárni, a nincstelenség ajándéka; bárhogy is nevezzük, elhelyezhetetlen marad ebben a képlékeny ingoványban, az elmében, melynek sűrű iszapját kavarja fel a lélegzetért kapkodó képzet. Pontosan ezért fogannak efféle zagyvaságok az agyban, majd fokozatosan leülepszenek a világi rend túlkapásai, s nem marad egyéb a reszkető felszínen, mint egy elcsendesült hang, egy arc halványodó képfoszlánya, egy érintés visszahűlt hőfoka a tarkón, a félbeszakadt mozdulatok szilánkjainak egyre és egyre mélyebbről tűző hegei, meg a magány fekete szurkába mártott vágy pecsétjének lenyomata, mely kiszáradt barázdaként ül ki az arcra.
Hétfő van és esik. Szívben a kéj, a kamrában egérke motoz. Hát így vagyunk mi, emberek, mint feltámadásra félretett gyertyákból kifelejtett kanócok, a legszebb ünnepen is annyit tehetünk, hogy szépen és esengve, görcsbe rándulunk. Vagy éppen csomóba kötjük apáink, anyáink értünk hurcolt terheit, hogy megmutatkozzon tehetetlenségünk felmenthetetlen törekvése, zsolozsmával pólyált, újabb díszlet a kiharcolt monstranciának hitt vályúban, ösztöneink beomló talpazatán. Részletekben, majd egészen, mígnem kedd és szerda lesz megint; holott, akár a madarak, kifoszthatatlan nyomorúsággal, hétfőről hétfőre ébredünk végérvényesen.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése