Lásd, szeretni nem egyéb, mint megvádolni,
majd végleg felmenteni azt, ami végül is elérhetetlen!
Úgy nézlek, mint villámló szárnyú madarak a viaszfénnyel elragyogó, nyár-végi égitestet.
Mint érinthetetlen mozdulást a csöndben, viharban.
S míg tökéletes egésszé csiszolódik az elfogadhatatlan, nézlek,
mint aki a nyugvó napnál többet nem is akarhat.
Szerelmes fiú
tisztálkodik a túlvilági hóesésben,
akár a gyóntatlan kivégzőfal,
akár egy összevérzett angyal,
meztelen-őszintén, látatlan-fehéren. Felmagasztalásra ítélt extraszisztolé:
„Amor crescit dolore repulsae.”
Ami bizonyos
Hiányod parttalan tengerében
zátony-élmények az evidenciák.
S már nem a mérhetetlenség fojtogat,
nem is a mély, hanem a csobogás.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése