Fojtott hangon suttogtam
esti imám a szélben.
Mint amilyen halkan
sarjad fű a réten.
Borzongató volt az éj.
Bár már múlóban a tél,
még ridegen, fagyosan
kéklik a Hold az égen.
Ma még felhők sincsenek
a fényüket pulzáló,
csillámló csillagok előtt.
Csendes esti fohászom
könnyedén száll
az olvadó hó fölött.
Hajnalra dér lepi be
fáim száraz ágait.
De ez mégis
a tétován ébredő
szerelem tele.
S a tavasz majd felolvasztja
jégvirágom szirmait.
Akkor imám is megértésre lel,
kérlelő halk szavamra,
fájó, bús fohászomra
talán ő is igennel felel.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése