Te, azok a háztetők,
cserép hátán cserép,
rozsdafoltos ereszek,
giccses netán, de szép.
Fűzöld teáskannából
kiszabadult a gőz,
dolga nincs már, csak figyel,
üvegfalon időz.
Szegény pára, mondanám,
ám ő mit sem érez,
terrakotta térkövön
lassan semmivé lesz.
Bukdácsol a nap alant,
rőt rubinját látod,
bádog sziluettekből
építünk ma álmot.
Elolvastam egyszer, aztán megint, s arra jöttem rá: szeretsz élni, s ilyen örömöt adó meglátásoknak sem vagy híjával. Tetszett ez a négy strófád, Attila! :d
VálaszTörlésKöszönöm szépen, kedves Gábor! Örülök, hogy elolvastad. (c)
Törlés