Miért van az, hogy éle van a szónak,
miért van az, hogy visszanézni fáj,
miért van, hogy gyakran összekoccan
két egymás felé nyújtózó faág?
Próbáltam én is rálelni az útra,
ahonnan jöttél, mely feléd vezet,
de a fények fellegekbe bújtak,
kérdéseimre nem jött felelet.
Eltűntél a szél kavarta porban,
veled együtt messze szállt a nyár,
hűvös esők mossák lépted nyomát,
lassan mindent elborít a sár.
Csak az lehet, hogy olykor ennyire nem vagyunk összeillők, azt már nem is írom, hogy egyformák (az egymáshoz közelítésben). Hogy mikor, kinek a hibájából, szinte mellékes is, a lényeg, amit jól kifejeztél, Sarolta: minden a múlté már. @-)
VálaszTörlésVan egy ilyen sláger:
VálaszTörlés" a régit visszasírjuk, de mással is kibírjuk, ha egyszer úgy muszáj..."
Nehéz együtt élni azzal, akit nem igazán tudunk szeretni valamilyen rejtélyes okból
Annyira lírai ez a versed, s annyira átéreztem, hogy az utolsó szakasz olavásakor lejöttek a könnyeim. Fáj elveszíteni azt is, ami sosem volt igazán a miénk, de akkor is el kell engedni. Az már másik kérdés, mennyire sikerül. :)
VálaszTörlésAz első szerelem elvesztése örökre nyomot hagy,még akkor is,ha belátja az ember,hogy talán így volt jobb,mert nem kellett - később- csalódnia.
VálaszTörlésölellek és köszönöm együttérzésedet.