Az idő lassan mindent felemészt,
homokba fojtja a lüktető neszét,
fáradt szívem már megpihenni kész,
lüktetése ritkul lassú dobbanásig.
Lelkem messze, tiszta fénybe tör,
nem béklyózza bús bánat,
a sötétség lassan eltemet,
s feledésbe merül életem.
Két karom korhadt faág aláhull, elenyészik a porban:
szellemem ébred, szabadon szárnyal,
nincs többé magány a fojtogató korban,
új hajnal köszönt, fénnyel átkarol.
Kép: Salvador Dali Elfolyó idő
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése