Holtak napján sírodnál, Vágyódva















Holtak napján sírodnál

Úgy lüktet a szél, minden falevél
feljajdul az esteli csendben,
pattog a toboz, hangot viszonoz
tört sírokon szökdelő szellem.
Nincs szárnysuhogás, csak fogvacogás
– mint hóbagoly nappali kertben -,
a fejfa tövén sárgát vet a fény,
hullt csíkot a fürtömre csentem.
Most már a levél mind föld fele tér,
- szőnyeg ropog isteni rendben –
mit ősz betemet, mint holt szemedet
sokcsillagos, éteri csendem.



Vágyódva

Fehér akác levelét tépve
vágyódunk társra, ölelésre.

S aztán, ha jön princessz, királyfi,
vakon hisszük, már nem kell várni.

A drága kéjek fáklyalángja
a pillét vonzza így magába.

És újak jönnek (vagy nem jönnek),
s az évek lassan elpörögnek,

termés termésre, mag virágból,
létek sarjadnak életfáról,

s az idők közén itt is, ott is
kopunk, veszítünk ezt is, azt is,

magunk vagyunk fehér akácunk,
homokba kötve lép a lábunk,

de ketten leszünk már, csak ketten,
hulló termések, szárnyszegetten.

3 megjegyzés :

  1. A második talán sokkal expresszívebb, s versnek is kiválóbb olyan megfoghatatlanul megfogható képeket sorakoztattál fel benne, de az első is nagyon szép és remek!

    VálaszTörlés
  2. "de ketten leszünk már, csak ketten"

    VálaszTörlés
  3. Köszönöm a véleményt, Juditkám. A második valóban megfoghatóbb, a temetőben mindig elfog a kicsiség, súlytalanság, az űr érzése.

    Kedves Tibor, köszönöm az olvasást. És még jó, ha legalább ketten maradunk...

    VálaszTörlés