Fedák Anita: Írisz a bohóc

A zöldet már letörölte, a piroshoz újabb vattapamacsért nyúlt. Krumpliorra már a dobozban pihent. Holnapig. Holnapra két meghívása van. Sóhajtott. A gyerekekért ismét a nagyit kell majd küldenie. Nem tud elmenni fia trombita koncertjére sem. De most olyan idők vannak, hogy minden meghívást vállalnia kell. A tükörbe nézett. Lassan elindultak a könnyei. Arcán a piros festék összefolyt a kékkel és a tarka, sokzsebes bohócruhájára lila pöttyöket festett. Gyorsan vágott egy grimaszt. Nyelvét jó mélyen kinyújtva csúfolódni kezdett tükörképével. Szívében azonban égett a bánat. Orvosa kemény szavai akarva akaratlanul is visszacsengtek… 

  A kislányos alkatú, törékeny Íriszt mások sokkal inkább balerinaként képzelnék el a színpadon, mint komédiásként. És csak ő tudja, hogy annak is indult. Mi több, még egy oklevele is van róla. Pontosabban a táncról is meg arról is, hogy a főiskolán még két évet tanult az artistaképző évfolyamon. A csinos, okos, talpraesett és sajátságos üzleti érzékkel megáldott nő tudat alatt megérezte, hogy a balerina szakmából Magyarországon még senki sem lett milliomos. És az ország főnevettetőjéből se, de a bohócok legalább kortalanok és a tirke-tarka arcfesték alatt az öregedés is kevésbé észrevehető.

     Harminckét éves múlt alig két hete. Az ő korában a legtöbb fiatal nő kényesen ügyel a sminkjére és a frizurájára,  ruhatárát az aktuális divat szerint állítja össze. Írisz ennek pont a fordítottját tette. Szép hajára minden délután egy rikító répa-sárga kóchaj-paróka kerül, fitos nózijából piros krumpliorr lesz, bájos arcát zöld, fehér és piros festék alá rejti, száját a füléig húzza a vörös festékkel kreált mosoly, és csinos alakjára csiricsáré, lompos ruhákat ölt. És még mielőtt valaki azt hinné, hogy egy clownak ennyi is elég a bohóckodáshoz, óriási tévedésben van. Bár Írisznek a színpadi mesterség szaktantárgyból mindig jelese volt, mikor első fellépésére készült, szembesülnie kellett azzal, hogy előadás közben számtalan olyan dolog is előfordulhat, amit a főiskolán nem tanítanak meg. Egy alkalommal születésnapi bulira volt hivatalos egy viszonylag gazdag vállalkozó családhoz. Otthon a tükör előtt százszor elpróbálta, mit hogyan fogok csinálni, így lámpaláz nélkül lépett a zsúrozó gyerekek elé. Nos, eleinte ment is minden a maga rendjén, csak egyetlen dolgot nem kalkulált a forgatókönyvbe: hogy a gyerekeknek hatalmas a mozgásigényük és annyi energiájuk van, hogy nem könnyű lépést tartani velük. Az óriásira fújt színes lufik, a szappanbuborékok eregetése és a karaoké csak nagyon kevés időre kötötte le őket. Lassan a mókázó játékokból is kezdett kifogyni, de ők egyre csak bukfenceket követeltek, fejre állást meg cigánykereket, amelyek után hatalmasokat huppant.  A lurkók persze jókat nevettek rajta.  A két órára tervezett műsor után holtfáradtan tért haza, még a sminkjét sem volt ereje lemosni az arcáról, úgy esett be holtfáradtan az ágyba. 

   A nehéz kezdés után aztán rutinossá vált. A napi több órás torna és jógázás is megtette a magáét. A főiskolán ugyan oktatták az akrobatikus mutatványokat, de némelyiket saját maga dolgozta ki. 

– Ha felállok egy törött székre, úgy kell leesnem, hogy az élethűnek látsszon, közben odafigyelek, hogy ne törjön csontom – magyarázta egyszer mosolyogva a gyerekeinek, akik alvás előtt az esti mese olvasása után mindig kértek néhány mutatványt. – A hasra esés pedig külön tudomány: egy előadás alatt akár tízszer is megcsókolom a padlót, miközben igyekszem nem szerezni kék-zöld foltokat.

    Vagyis a bohóc élete csak részben móka és kacagás. Kemény munka áll minden poén mögött. Minden mozdulatnak, grimasznak vagy gurgulázó hangnak előre megtervezett koreográfiája van.  Írisz előtt ismét megjelent a kép: ül az orvos szobájában, és hitetlenkedve hallgatja az idős professzor szavait: hölgyem, önnek mellrákja van!

Már nem is emlékszik, hogyan támolygott ki a kórházból, csak annyira, hogy ült a kocsijában és patakokban folytak a könnyei. Egy óra múlva pedig már egy falusi művelődési ház színpadán állt és mulattatta a közönséget. Mert dolgoznia kellett, pénzt keresnie. Hiszen bóhóc…

–Szerelmes lettem egy másik nőbe. Sajnálom, hogy így történt. – Ezt már férje mondta, mikor egyik este fáradtan hazatérve valamelyik vidéki fellépéséből belépett a lakásba.

  Az összecsomagolt bőröndjeit felkapva a férfi úgy viharzott át az előszobán, hogy Írisz még azt sem érkezett kimondani, ami elsőként feltört belőle:

– Miért??????????????!

   Férje hónapok óta nem dolgozott, Írisz tartotta el négyüket. A férfi délelőtt tíznél hamarabb soha nem keveredett ki az ágyból, mert esténként úgymond, sokáig keresgélte a munkát, ami valamiért soha nem talált rá az utóbbi időben. Azt mondta, még válogat az ajánlatok között. 

– Randim van – vetette oda esténként a tükör előtt bohóc-maszkot készítő feleségének, majd vigyorogva egy futó puszit nyomva a nő krumpliorrára hozzátette: tudod, a munkával. És elviharzott.

    A „munka”, mint később kiderült egy magas nyakigláb szőke, húszvalahány éves kacér nő volt, pont az Írisz ellentéte. Azóta eltelt pár év, Írisz tovább is bohóckodott, ebből kereste a pénzt és biztosított gyermekeinek viszonylag jólétet. A nyavalygást nem engedhette meg magának. Túl nagy luxus. És próbált nem gondolni a betegségére. A műtétre, amit az orvos immáron nagyon sürgetett. Talán… Talán, ha eltávolítják a jobb emlőjét… Talán a kemoterápiás kezelések. Talán túléli… Sok volt ez a talán, talán. A gyerekeinek nem is mondott semmit. Csak édesanyját avatta be, aki előbb heves zokogásba kezdett és percekig csak néztek egymásra. 

   Hogy ne fájjanak ennyire a feltörő emlékek egy kétperces trükkel próbálta – a művirágcsokor elővarázslása kisdarab színes papírból – elterelni a gondolatait. Ez is több hetes gyakorlást igényelt anno. Ma már rutinból csinálja. A színes bő bohócruhák alatt sok minden lapul és, ha például egy hirtelen mozdulat után véletlenül előgurul egy labda valamelyik rejtek zsebéből, arra azonnal improvizálnia kell egy oda illő poént. Nos, kreativitás nélkül a bohócnak sem megy...

– Akkor kreatív leszek! – ordította hangosan tükörképének. Ha a kemoterápia után kihullik a hajam, parókát viselek. Az utóbbi tíz évben úgy is többet volt lila meg répaszínű a kóchajam, mint eredeti színű, tette hozzá már gondolatban.

Írisz döntött: vállalja a műtétet és csak azért is élni fog. És továbbra is nevettetni. Mert a nevetés gyógyít. Hoppá… hol is hallotta ezt a mondatot? Patch Adams, a gyógyító bohócdoktortól, jutott eszébe. Gyorsan leült a számítógépe elé, megkereste a magyarországi bohócdoktorok alapítványának elérhetőségét. És tárcsázott…

   A műtét előtti napokban felkereste az alapítvány munkatársa. Írisz őszintén beszélt neki az életéről. És a kórról, ami megtámadta. Ha ezt túléli, kicsit fanyar humorral ejtette ki ezeket a mondatokat, szóval ha túléli szeretné folytatni a szakmáját, de önkéntesként a súlyosan beteg gyermekekhez is ellátogatna, mondta. A Bohócdoktorok Szövetségének jó képű munkatársa, Péter csak nézte a nőt és halkan bólogatott. Majd egyik alkalommal megkérdezte:

– Zsonglőrködni és bűvészkedni tud? – a nő ágyánál ülve egy pillanat alatt virágcsokrot varázsolt elő zakója alól.

Írisz nagyot nevetett:

– Ezt a trükköt ismerem még a főiskoláról, de ha tud még mást is, szívesen megtanulom – és úgy érezte, valami furcsa bizsergés járja át a testét. 

  A műtét utáni lábadozó napokban Péter megmutatta azokat a trükkös varázslatokat, amelyekkel a bohócdoktorok mosolyt csalnak a beteg apróságok arcára. Ahogyan lábadozott Írisz, úgy lett napról napra ügyesebb a bűvészkedésben és zsonglőrködésben. Azon a napon, amikor kiírták a kórházból a gyerekeivel és az édesanyjával Péter, a bohócdoktor is megérkezett.  

   A hatalmas virágcsokorba bújva kukucskált ki, piros bohócorra szinte elveszett a vörös rózsabimbók között. Ahogy féltően besegítette Íriszt a kocsiba ülni egy apró meleg valamit nyomott a nő tenyerébe. Írisz még azzal volt elfoglalva, hogy kényelmesen végigdőljön az ülésen, majd miután a robogó autó elindult vele haza, kinyitotta a tenyerét. Egy szív-alakú piros bohócorr volt és Írisz úgy érezte, most még inkább élni akar. Már Péterért is. Ismét négyükért… Az új családjáért.